Általában nem szoktam ilyen blogos megmozdulásokat komolyan venni, általában nem reagálok rájuk, szeretem, ha éppen időm van blogolni, akkor a bejegyzést a saját életemből meríthetem. Most olyan témát vetett fel dsarosi, ami mellett nem tudtam úgy elmenni, hogy csupán ránézek, aztán megyek tovább, 2 perc múlva már el is felejtem.
Tekintsünk el attól a ténytől, hogy akkor, ha az embernek megmondják, hogy x nap van hátra az életéből, akkor általában azt is tudja, miért. Most ez nem fontos, hiszen ha a képzelet szüleménye ez az egész kérdés, akkor lehet a képzelet a tere a válasznak is, nem kell logikusnak lennie, főleg, hogy mostanában nem nagyon szeretnék olyan lenni.
Ha három nap lenne vissza az életemből, majdnem azt tenném, amit a Bakancslista c. film szereplői tettek, vagyis listát készítenék arról, mit kell még megtennem azzal a különbséggel, hogy én nem biztos, hogy azt tenném meg, ami még az én életemből hiányzik, hanem olyan dolgokat tennék, amelyekkel elvégzése után tiszta lelkiismerettel hagynám itt ezt a világot. Sok embert megkeresnék, szinte biztos, hogy elmondjam nekik, ami eddig nem volt fontos, hiszen tudtam, lesz még rá alakalom. Ezek utolsó alkalmak lennének, s nagyon össze kéne magamat szednem, hogy mindent elmondjak, ami lényeges. Talán nem is sikerülne. Most, hogy belegondoltam, talán nem venném olyan sírósra a formát, mert ha tudnám, hogy már csak három napom van hátra, akkor egyrészt időpazarlás lenne a sírdogálás, másrészt hálátlanság, mert kevés embernek adatik meg, hogy az Élet expresszről való leszállása előtt elbúcsúzhat, nincs is rászorulva arra, hogy a végső pillanatban leperegjen előtte az élete egy pillanat alatt, hiszen 3 napig pörgetheti.
Akkor jöhetne csak rá igazán az ember, mennyire felesleges mindig mindent megtervezni, ezek a tervek abszolút feleslegessé válnának ebben a szituációban. Vannak álmaid? Szeretnél valami elérni? Szeretnél valahova eljutni? Találkoznál valakivel, vársz még valakire? FELESLEGES. Bármennyire is fáj, ilyenkor derülne fény mindenre. Mennyire becsapja magát az ember, ha 10-20 évre előre tervez, ha arról beszél, majd ha unokáim lesznek... Tolja maga előtt az ember az időt, de nem is kézzel, csak szavakkal, kézzel nem bírná el azt a nagy mennyiséget, amit fejében kigondol... Nem is gondolunk bele igazán abba, hogy mi is meghalhatunk, csak beletörődünk, hogy jó, majd egyszer, de talán észre sem vesszük majd, ha tényleg meghalunk, ezért is fáj az embernek egy másik ember elvesztése, az a legnagyobb fájdalom, amit át tud élni akkor, mikor tudatánál van, hiszen saját haláláról már nem fog tudni. Állítólag. Bár erre még azt sem lehet mondani, hiszen ugyan ki állította volna, senki nem mondhatta még ezt. Mondják ugyan azok, akiket visszahoztak a halálból, de ők talán még nagyobb ajándékot kaptak, mint én, akinek most elvileg azt mondták, 3 napja van vissza. Tehát akit visszahoztak onnan, ne is szólaljon meg inkább. Szavakkal úgysem lehet szerintem leírni, amit akkor lát az ember, így minden szó róla hazugság. Hiszen ki tudja pontosan leírni, mit álmodott? Mire kimondja, annyit változtat rajta, hogy érthető legyen az igazi világban, hogy már nem is ugyanaz, amit látott. Hiszen csak látta, azt nem mondhatjuk, hogy ott volt, hiszen álma közben az ágyán feküdt, s ami a halálból visszahozottakat illeti, a műtőasztalon feküdtek.
Az időjárás-jelentést már aligha szükséges megnéznem. Onyutha Judit hiába sétál már a zöld térkép előtt, az már nem is zöld, hiszen ugyan mit remélhetnénk még ilyen helyzetben, a remény lenne az első áldozata ennek a hírnek, vagyis abban a pillanatban, hogy elhangzana az ítélet, rögtön meghalna a remény, s lám, mégsem ő halna meg utoljára. Nem kéne végignézni tehát az időjárást. Csütörtök van. Megnézném a holnapi előrejelzést, a szombatit, meg a vasárnapit, de egyáltalán nem örülök, hogy vasárnapra esik a halálom, mert a vasárnap nekem általában a legnyugtalanabb napom. Bár ha bele gondolok, minek izgulnék azon a vasárnapon, ha nem lesz több undorító hétfőm, biztosan nem lesz. A hétfői előrejelzésnél már ki is kapcsolnám a tévét, erre már tényleg nincs idő.
A Szentkirályi utcába biztosan elmennék, de még holnap, talán pénteken még ott vannak. Elmondanám, hogy én ugyan vártam a következő felvételit, de sajnos már nem fér bele az időmbe, hogy eljöjjek rá, ha lehet csináljanak nekem egy felvételit most. Tessék csak megmondani, hogy volt-e értelme az elmúlt 7 hónapnak, s lett volna-e értelme azoknak a hónapoknak, amiket még várással töltöttem volna! Ha felvettek volna, ha nem, mondják meg őszintén, hiszen akkor sem kéne felvenniük, ha úgy is ítélnék meg, hiszen hétfőn én már sehol sem leszek. Biztos bekerülne a híradóba, hogy volt egy olyan marha, aki ilyet tett, de még arra sem lenne idő, hogy nyilatkozzam. Életemben megtettem volna, de ugyan, kit érdekel ilyenkor már, hogy a tévé segítségével legközelebb megismernek az utcán, ez is mindegy. Az életemet áldoztam volna arra, hogy saját tapasztalataimat, de a halálomat nem. Bár, ha belegondolok, ha lehet szervet felajánlani a halál előtt, akkor az sem lenne rossz, ha tudást lehetne felajánlani, tapasztalatot. Félreértés ne essék, nem tartom magam olyan bölcsnek, hogy azt mutogatni kéne, de biztosan megéltem olyan, ami másnak hasznos lehet, hisz mindenki mást él meg, s ha mégis ugyanazt, máshogy, s abból más csak tanulhat.
Azt el sem tudom dönteni, hogy lázas levélírogatásba vagy beszélgetésekbe kezdenék, bár azt hiszem az előzőt választanám, az sem sokkal kivitelezhetőbb feladat három napra. Először végig kell gondolni, kinek írok levelet, kinek volt/van olyan szerepe az életemben, hogy egyáltalán tudnék neki mit mondani. Talán az lenne a megoldás, hogy 72 órán keresztül megállás nélkül írnom kéne, vagyis már kevesebb időm van, mondjuk 62 óra. Először is leírnám, hogy sajnálom, ha valakire nem jutott idő, sokan lesznek ilyenek, s még ők sem sértődhetnek meg, hiszen azok sem búcsúztak el igazán, akik eddig mentek el. Az csak egy ajándék annak, akitől mégis elbúcsúznék. Egy ajándék, amit én kaptam, s rögtön szét is osztanám, munkát csinálnék belőle magamnak, de talán én ilyen vagyok, ilyen voltam, 3 napra már nem változom meg.
Végre minden bűntudat nélkül ejthetném le magasról az életnek azon dolgait, amire élőként egészen egyszerűen azt mondom,
nekem erre nincs szükségem. Nem mennék többet olyan helyre, amit sose szerettem, de mégis elmentem oda életemben, mert eszköznek éreztem a célhoz, csak az a gond, hogy a remény halálával együtt a cél is semmissé vált.
Álljon meg a menet! Van megoldás arra, hogy rossz érzés nélkül lépjek ki a nagy fehér kapun a nagy semmiségbe. Kicsit abszurd, talán morbidnak is mondható, de a ma megéltek után fontos megemlíteni. Ma valahogy úgy megszaporodtak a környezetemben a gyerekek, olyannyira, hogy már elgondolkoztam rajta az uszoda vízében is, biztos van ok arra, hogy ennyire sokan lettek hirtelen körülöttem. Szóval nagyon furcsán hangzik, de talán a legjobb megoldás az lenne, ha úgy hagynék nyomot magamból a világban, persze ha ez egyáltalán fontos, hogy esélyt adnék egy olyan embernek az életre, aki biológiailag én vagyok. Nem folytatom, ennél szemérmesebb voltam életemben is, mondtam már 3 napra nem változom meg, aki akarja, érti.
A legfontosabb talán az, feladva azt, hogy megfogalmazom, mit tennék, ha csak 3 napom lenne az életemből, hogy minden megfordulna. Amíg ugyanis éltem, addig az élet volt előttem, most a halál. S bár a születéssel ellentétes a halál, s nem biztos, hogy az élettel, de minden más lenne a három napban, s pont a remények halála miatt, az álmok létjogosultságának megkérdőjelezése miatt.
Nos, ez olyanra sikerült, amit utálok filozófián is.
Köszönöm, hogy feltetted ezt a kérdést. Legalább rájöttem arra, máson sem gondolkozom már jó ideje, csak ezen. Most nm látom értelmét a folytatásnak, de attól még lesz, s nem is olyan soká. Három napon belül.
Ui.: Te szünetet tartasz utolsó előtti bejegyzésed szerint. Vagy mert nincs rá időd, vagy mert a kedved fogyott el. Elég ha arra van időd, hogy olyan kérdéseket teszel fel, mint az utolsó bejegyzésedben, én majd szívesen válaszolok rájuk így, ez már alapja lehet a
közös cégnek...
