Keserédes

"I could feel it go down
Bittersweet I could taste in my mouth
Silver line in the cloud
Oh and I wish that I could work it out"
/Coldplay: Hardest part/

Keserédes ízzel a számban ébredtem ma délben. Nem szoktam eddig húzni a felkelést, de mivel ma feküdtem le, úgy kettőkor, azt hiszem, nem túloztam el a dolgot. Arra, hogy az íz a számban keserédes felkelés után, csak ma jöttem rá. Eddig úgy gondoltam egy kellemes alvás után, sejtíze van a számnak. Vagyis semmi sincs a számban, csak az álom íze, csak a sejtek ízét érezhetem. A levegővétel ízét, aminek ugye nem nagyon van íze, meg az álomé, de azt hiszem, annak sem nagyon lehet nyelvvel érzékelhető tulajdonsága, szóval csak a sejtek lehetnek az íz okozói. Sejtek. Valamit én is sejtek: tegnap pusztultak az agysejtek, jó páran. Persze arra büszke vagyok, hogy nem vittem túlzásba, azért tudtam, hol a határ, és mire hazaértem, már nyoma sem volt az egésznek. Csak reggel éreztem újra, meg néha most is, annak a karácsonyfa ízű izének ízét a számban, meg a finom narancslével készült vodkanarancsot. Pezsgő, ami nem igazán finom szerintem, de az ünnephez tartozik, és biztos meg lehet szokni, de minek. Új íz ez a számban, hiszen eddig mindig elzárkóztam mindenféle alkoholos ital elől, de ez az íz, ez valami újat mutatott meg nekem, amit megfogalmazni nehéz, csak egyet tudok: azért nem fogok én erre rászokni. Ez is csak egy olyan dolog az életben, amibe az ember belekóstol, valamit kap tőle, vagy jót, vagy rosszat, aztán tudja, hová tegye, és kész. Ettől nem lesz több az ember, csak olyankor érzi úgy abban a pár felhőtlen percben, és ez csak akkor jó, ha több az ember, ha több az ember az ember körül, ha nem egyedül van. Ha többen vagyunk, olyan vicces látni egymást, meg érezni azt, hogy én milyen vagyok, látni a meglepett arcokat, hogy "jé, a Bazsi ivott ?!"...
Keserédes az érzés, amivel eljöttem az iskolából, bár erről már sokat írtam, új érzésként az merült fel bennem, hogy nemcsak otthagyni nehéz, hanem újat elkezdeni is, meg azzal a tudattal élni egy hónapig, hogy nem biztos, hogy lesz hova menni. Persze ez sem olyan szomorú dolog, hiszen engem az is érdekel már, milyen az embernek a saját lábára állni, milyen új helyre költözni, milyen kiszakadni, milyen vendégként hazajönni, milyen máshol élni, kicsit az is benne van ebben a változásban, hogy egészen egyszerűen milyen élni.
A tegnapi eső egyáltalán nem volt meglepő a bankett közben. Szerintem siratott minket az ég, vagy valami felettünk álló erő, vagy legalább is meg akart minket mosdatni, mint az újszülötteket, amikor a világra jönnek, meg akart minket tisztítani, meg akart szabadítani minket a fájdalmas születés vérfoltjaitól. Az eső, a nagy eső, a világ egyik legjobb érzését adhatja az embernek, emlékszem, mikor Anyával valamelyik nyáron kiálltunk a kertben a legnagyobb zuhéba, és csak vártuk, hogy mikor ázunk bőrig. Most rájött az égi erő, hogy nem tud minket megmosdatni, hiszen véd minket a nagy zöld ernyő, nahát, ez is zöld... Van még remény.
Keserédes érzés, mikor az embert szembedicsérik. Keserűbb, mint amikor szembeszidják, hiszen akkor legalább felháborodhat az ember, megmondhatja a magáét, így meg szerényen mosolyog, és bár édesek a szavak amiket hallhat, mégis ott marad a végén az a fanyar íz. Nem mondtam a dicséretre, hogy jogtalanul kaptam, de azt se, hogy jogosan, csak mosolyogtam, megint az a bárgyú vigyor volt az arcomon. Ott ülni olyan tanárok közelében, akiktől sokszor tartottam, most pedig egy tálból vacsorázunk. Hallani a dicsérő szót attól, akitől még most is tartok egy kicsit, és hallani attól, akitől nem sokat hallani ilyet, így még jobban esik. Az egyik azt mondja rajzoljak. Hogy? Nem megy már annyira, úgy érzem. Talán majd egyszer, ha valami belső érzés arra késztet. A másik azt mondja, s talán már olvassa is, " ...és írjál, Balázs", jó, a válaszom már ebben a mondatban szerepeljen, jó. Mi mást tehetnék? Most erre szólít fel a hang, az a hang, ami eddig arra bírt rá, hogy fessek. Anya szerint most is festek, csak a szavakkal. Most ebben van kaland, most ez az, amivel el tudok bíbelődni órákig, amit meg tudok mutatni másoknak, ami inkább belőlem jön, ami inkább engem mutat meg. Persze az ember semmit sem zárhat le végleg, ami még él, csak félreteheti nehezebb időkre. És vágyhat arra, hogy mindent használni tudjon az életében, amit keres magában, amit megtalált magában, amiket kapott. S így lehet egyszer ura annak, ami talán a kép és a szó szerelemgyereke...
Most borult az ég, talán újra esik, talán megint mosdatni próbálnak minket. A kép nem szép, a szó azonban igen. A madarak így is énekelnek. Olyan meg úgy sincs, hogy ez se szép, meg az se, ettől ilyen az élet, s remélem sose lesz majd túlzottan édes, mindig legyen inkább ilyen az élet, mint a mai későreggel: keserédes.

Ui.: Érc feloldozva, Borz már olvasta biztos, vagy majd olvassa...
Kedves Borz! Ércnek ugyanis azt mondtam: "ne mondd el a Borznak, hogy ittam!" Hát, már tudod... :-)