Eheti, jokerszámok...

Az ember ilyenkor visszagondol arra, mire gondolt régebben, mit csinált akkor, s csodálkozik, mi lett belőle, bosszankodik, mi nem. Karácsonykor is, szilveszterkor is. Ezek azok a pontok talán mindössze, amelyek olyanok az ember életében, mint a számítógép életében a rendszervisszaállítási pontok. Csak nálunk nem lehet visszaugrani egy régebbi állapotra, talán nem is kell.
Karácsonykor igazából csak az jut eszébe, ki ünnepelt régen ezen a világon, s ki ünnepel most egy olyan térben, amit mindenki csak elképzelni tud, s ahonnan még az újságírók sem tudnak tudósítást küldeni lapjuknak, legfeljebb pár kiválasztott tud egy két vonalat rajzolni az ottani létből.
Szilveszterkor a depressziós számvetések következnek, azokat nem szeretem. Csak negatív változásait tudom felsorakoztatni életemnek, csak azt látom, mi nem történt meg velem, aminek már meg kellett volna történni a fejemben lévő határidőnapló bejegyzései alapján. Ha lett volna eszem, olyan szerződést kötök a nem is tudom kivel, hogy ha nem jönnek létre ezek a beruházások időben, akkor kötbért kelljen fizetnie. Bár lehet, hogy kötöttem, csak ugye kitől hajtsam be, ha nem tudom kivel szerződtem...
Ma még nincs okom a számvetésre, csak már érzem a szelét. Már zümmögnek a darazsak egy ideje, már éppen kezd úgy sütni a nap, ahogy akkor szokott. Persze a fák magasabbak lettek, el sem hiszem, hogy egy év alatt annyit tudtak nőni, a hátsó fűzfa lassan átveszi az irányítást a környéken, már barackot, meggyet szedtünk a leghátsó gyümölcsfákról, itt az ablak előtti fenyő pedig lassan akkorára nő, hogy nem látszik erről a székről a teteje, ami minden évben más alakú, de mindig az ég felé mutat. Annyi minden változik körülöttünk. Utoljára hat évvel ezelőtt volt itt az úton ilyen nagy felfordulás, hogy lámpa irányítja a forgalmat, meg hogy fel van túrva egy útmenti telek. Akkor hipermarket, most mindenféle bolt, de bővül a hipermarket is, és a velünk szemben lévő régi szegénylakások is megszűntek, tilos lehajtani. Lassan lebontanak minden csúnya betonkerítést, lassan ide is megérkezik az új idő szele.
Muszáj ilyenkor megragadni a pillanatot, ha holnap írnám ugyanezt, már pont elveszítené az értelmét. Meg holnap sütés-főzés lesz ilyenkor, nincs idő arra, amit tanultam, ott. Álljunk meg egy percre, gyújtsunk egy gyertyát, nézzük a lángocskát, ne figyeljünk semmire, az autók hangjára, most még a madarak csiripelésére se, csak befelé figyeljünk, gondoljunk arra, ami jó történt velünk a közelmúltban. Biztos nem pontos az idézet, csak lenyomat inkább, nem is idézet, a lenyomatnak meg csak a körvonalai olyanok, mint az eredetinek, a vivőanyag, a festék, máshogy oszlik el egy fiatalabb, simább felületen. Most ugyan nem gyújtok gyertyát, de ahogy írok, nem tudok mást tenni, csak befelé figyelni, s ha véletlenül kinézek az ablakon, akkor a messzi nyárfák nekem integetnek, az akác az út mellett rám haragszik, a diófa értem szomorú, az az ismeretlen rózsaszín virág engem kukkol a fenyő ágai közt, a fenyő pedig azért nem suhint egyet a virágra, mert feszülten engem figyel, ahogy törökülésben ülök, s nem teszek mást, mint rendszerbe szedem azt, amit nem is lehet. Mert mindent nem lehet rendszerbe szedni, ami bennünk van, csak azt, amit kilök nekünk a lélek, mint amikor a Jokert sorsolják a tévében, kiemelnek valamit a sok közül, aztán visszaeresztik, de a képernyőre kikerül az a szám, és többet is húznak belőle, s ahogy egymás mellé kerülnek, valakinek lehet, hogy jót tesznek.
Nos, vége a sorsolásnak, a hat számot kihúzták, egyetlen nyertes már a felvételen felkiáltott örömében, bár csak az utolsó pár szám stimmel, nem mind a hat, mégis most egy kicsit boldog, mert ha nem is oldja meg az életét az a pár szám, ha nem is lesz milliomos, egy kis boldogság, könnyebbség mégis következik az életében.
Van, aki csak leírja a számokat a tévé előtt, bosszankodik, látványosan apró darabokra tépi a szelvényt, s gyűjti maga mellett, mint széthullott élete darabjait...

Amikor leültem ide, igazából csak annyit akartam mondani, és igen, direkt ma, direkt tizenkilencedikén, nem huszadikán, hogy ha holnap egy híján húsz leszek 13:50-től 14:10-ig, akkor majd meglátom, hogy igazán úgy érzem-e magam, ahogy egy ideje már, vagy végleg elmúlik ez az érzés: tényleg azért vagyok mostanában egyre többet boldog, mert én igazából mindig ennyi idős voltam, csak most ért utol a testem? És miért érzem magam teljesen meztelennek ilyenkor, mint álmomban, mikor ruha nélkül kelek útra, és félek, s miért nyomom meg mégis azt a nagy narancssárga gombot alul?