hetvenhat

Az embernek azért csak eszébe jut... Már egy hónapja, hogy ott voltam. Nem, ez nem panasz, csak felismerés, csak azért, mert fontos lett ez a szám, és mert ez a hetvenhatodik, és mert ez már majdnem olyan fontos itt, mint a kék vagy a narancssárga, vagy az álmok, vagy fények... Meg mert ma a vonaton, mikor Dorogra mentem a kék vízbe, észrevettem a piros vonaton, ami csak majdnem narancssárga, semmi sem tökéletes, hogy ma kilencedike van.
Nem, azt hiszem nem hiszek a számmisztikában, nem is tudom pontosan, mi az. Hetedik hónap hetedike. Hétfő. Zümmögésre ébredek. Nem méhecske, nem egy orrbamászó légy, nem egy szúnyog, amit nem lehet lecsapni, valami traktor. Tarolja az embernagyságú gazt a szomszédban. Régen Kali bácsi telke volt, ma a városé. Régen volt rajta ház. Hatodik hó hatodika. Péntek. Semmi sem tökéletes. Ja, de, mégis. Reggel hat óra. Valami zörög a szomszédban. Motor? Arra nem kelnék fel. Kocsi? Ugyan. Traktorféle, rombol. A házat. Az én házamat. A filmben álldogáló házat. Ami azt jelképezte. Hogy felvesznek. Most csak annyi látszik belőle, hogy föld van alatta, volt is. Meg más a színe ott a földnek. Mondhatnám, hogy az a fekete folt, de én ugyan nem. Azért más a színe, mert még él. Azért mutatja még magát.
Hetvenhat. Meg kéne játszani a lottón. Vagy nem.