Láttam Barbarát, él és virul

Kedden a Nyugati téri étteremben ebédeltem. Tőlem nem messze egy idősebb házaspár ült. Csak azért voltak feltűnőek, mert az asszony igen hangosan beszélt. Eleinte csak ez tűnt fel, arra nem is figyeltem, mit mond, inkább folytattam a Big Mac majszolást. Egyedül ültem az asztalnál, bőven volt időm, szóval alaposan körülnéztem, ki, hol, mit csinál. A pultnál például alig kellett sorban állni, a takarítók viszont a lépcsőnél beszélgettek. Kicsit később arra lettem figyelmes, hogy egy kisfiú a Happy Meal menüjébe dugva fejét annyit kérdez a már szintén Big Mac-et evő bátyjától, hogy nem akar-e budira menni, mert a számlával úgyis ingyen lehet, úgyhogy ha kell neki budira menni, akkor ő szívesen odaadja neki a számlát.
A szendvics elfogyott, a sült krumpli következett, ami nagy volt, mert hagytam magam rábeszélni. Az idős házaspár ismét felhívta magára a figyelmet, vagyis inkább az asszony, aki nem mondható szégyenlősnek. Mint kiderült, az Amerikából érkező lányukat várták itt a Mekdonálba, - ahogy a nő hívta - de a lány telefonált, hogy késni fog. A nő vele nagyon kedves volt, de a férjével, aki halkan kiszólt a svájci sapkájából, már nem volt olyan, mint a selyemrongy. A férfi csak annyit kérdezett, mit mondott a lány, miért késik, nos ezt nem kellett volna megkérdeznie. A hölgy ugyanis kicsit ideges lett, vörös fejjel csak annyit mondott: "a lány az tudja, mit akar, nem kell mindenbe beleszólni, semmi közöd hozzá, jobban tudja ő az ő dolgát, mint te."Az öreg visszahúzta ősz sapkás fejét szövetkabátjába, mint a teknősbéka a páncéljába, amikor veszélyt érez. Szegény öreg, 50 éve nem érezte a veszélyt?
Mindegy is, az asszony egyébként nagyon kedves is tud lenni, hiszen például megdicsérte a férje sálát, amit a férfi tűzszünetnek vett, de kár volt, hiszen nem azt a sálat dicsérte, ami rajta volt, hanem azt, amit már régen elhagyott.
Következő monológja egyáltalán nem lepett meg. Egy körülbelül 10 perccel ezelőtti gyanúmat igazolta a nő, aki magyar volt. Olyan magyar, aki nem "hazaáruló", mint olyan sokan ebben az országban, hiszen ők a Fidesszel olyan jól megcsinálták, hogy nem kell vizitdíjat fizetni, hogy "apus, el is megyünk áprilisban, azt' jól kivizsgáltatjuk magunkat". Megtudtam azt is, hogy Horváth Ágnes Kóka János szeretője, aki egy kastélyt tett a nője alá, pedig még fél éve nem volt senki az a lotyó, az anyja meg egy takarítónő volt, de felvitték a dolgát. Adta tudtán kívül tudtomra az a nő, akit Barbarának neveztem el.

"Volt egy leány, ki senkitől se félt,
Ő volt a nagy harc hőse,
Egy századnyi lány követte mindig őt,
Mert ő volt a század vezére.
(...)
Barbara az élen, s nincs ki ellenáll,
Mer' Barbara kit elkap, az többé fel nem áll.
Barbara vezérünk, követjük mindig őt,
Barbara a jelszó, s miénk lesz a föld."
(Koncz Zsuzsa dala)

Miért hívom Barbarának? Nos az egyik ok talán érezhető természetéből, olyan katonás. Olyan katonára hasonlít, aki a fronton egy kicsit megháborodott, aki talán már nem is tudja, miért harcol, aki ahelyett, hogy egy unokával enné a Happy Meal-t, akivel csak tud, harcol, ha kell, ha nem. Ja, és ami már megkacagtatott a helyszínen is... A hölgy katonai mellényt viselt, amin a felirat a következő: U.S. ARMY.
Amíg ezen méláztam, ismét kedélyes beszélgetés következett, Barbara a Mekdonál történetét ecsetelte férjének: " A Mekdonál helyén régen itt cigányok zenéltek, és csárda állt. Jellemző, hogy nem a magyarok építették ezt, de még szerencse, hogy még nem sikerült szétbarmolniuk. Egyébként van ám ilyen Moszkvában is, meg Péterváron is, sőt Kínában is. Mondjuk van egy másik is, de a Bürger az nem megy ám ilyen jól." Apus már teljesen kibújt páncéljából, ismét a béke illatát érezte, pedig az valószínűleg csak a sült krumpli olajszaga volt. Visszatértünk ugyanis a politikához, vagyis a Heti hetes c. műsorhoz: "Hallottad, mit mondott az a politológus a Heti hetesben, hogy milyen aljas volt? Azt mondta, más országban ilyen hülye kérdésekkel nem rendeznek népszavazást. Ugye, milyen aljas, ugye? De engem nem érdekel, megkeresem őt, régen együtt dolgoztunk, hiszen újságíró vagyok, majd jól megmondom neki." Erre apus már mérges lett, hiszen az egész étterem hallotta a monológot. "Csend legyen!" Ilyen mérgesen harsant fel, bár a végére elcsuklott a hangja. " Te engem ne csitíts, én azt mondok amit akarok, én újságíró vagyok, nekem szólásszabadságom van!"
Ezután ráharaptam szívószálmra, és erősen az asztalra koncentráltam, féltem, nehogy észrevegyen engem a néni, aztán én is megkapjam a beosztásomat.
A házaspár lánya lassan megérkezett, Barbara hirtelen bájos lett, én pedig indulni készültem, de azt még megvártam, hogy a szomszéd kisfiú kihúzza Happy Meal Menu-jéből fejét, mert már komolyan aggódtam érte, majd használtam a blokk másodlagos funkcióját.

"Mert sok fiú elesett és kellenek a gyerekek,
Barbaráék vonuljanak vissza!"
(Koncz Zsuzsa dala)

In MOMEriam...

Nos, ez lesz az első... (javítva)

Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valami rossz történik az emberrel, azt mindig jó követi, és az a rossz is csak azért következett be, mert túl jó dolgunk volt azelőtt. Nos ezért merem azt remélni, hogy ez az internetes napló majd beválik, mert éppen egy pofon után állok. Egy olyan nagyobb után.

Egész egyszerűen az történt, hogy elvették tőlem azt, amire olyan nagyon büszke voltam. Büszke voltam rá, mert annyi embernek nincs olyan: volt egy álmom. (Igen, ez a mondatocska angolul és jelen időben ismertebb...) Az volt az álmom, hogy a gimnázium után olyan egyetemre megyek, ahol végre azt tanulhatom, amit igazán szeretek. Valami olyat, amit úgy hívnak, művészet, keverve valami olyannal, ami érdekel, de kicsit félve kezdenék bele, azt meg úgy hívják, hogy média. Az álmom olyannyira tökéletes volt, hogy ezt a kettőt keresztezték, és úgy nevezték, hogy média design. Miközben a biliben mártogattam felső végtagom végét, azt hittem biztosra megyek, most meg itt kalimpálok róla olyat, ami olyan mint egy gyászjelentés.

In a nutshell, ahogy akkor mondtam volna, amikor még angolul is tudtam, el lettem utasítva (sorry, ZM), és ha ez nem lett volna elég, még csalódnom is kellett 1-2 emberben.

De most valami új kezdődik, hiszen még blogot is nyitottam, érzem, Most múlik pontosan. Remélem, panaszáradatom nem lesz rossz hatással naplóm jövőjére, hiszen, ha minden jó, ha jó a vége, akkor legyen má' jó akkor is, ha rossz az eleje, és akkor még a végére is sikerült benyomrítanom egy közhelyet.



UI.: Aki nem értené a címet: intertextualitás!