Tengeri betegség

Gondolj egy szép tájra, mondjuk egy tengerpartra. A tenger kék, a homok narancssárgás. Lassan elindulsz a tenger felé, lábujjaid között érzed a homok csiklandozását. Nem lát senki, csak a pálmafák állnak sorban, de azok is megfelelő távolságban. Most a tenger habjai váltják fel a homokszemeket, de csiklandozás helyett simogatást érzel. Nyugodt vagy, nem gondolsz semmire. De tényleg semmire. Egyáltalán. Arra sem, hogy valamin most gondolkoznod kéne, meg arra sem, arra végképp nem, hogy mi lesz egy hónap múlva... Gondolj másra. Gondolj a tengerpartra, ami már nem is part igazán, hiszen már térdig vízben vagy. Te akkor is tovább mész, reméled, hogy tudsz úszni, legalábbis azt hiszed, hogy tudsz, hiszen elvileg megtanultál. Régen, mikor tanultad, tudtál hátúszást is, a gyorsúszásod sem volt rossz, de a pillangónak már csak egy része ment. Most mégis azt reméled, legalább egy pár tempót tudsz csinálni, legalább pár mellúszótempót. Most még mindig kinn van a feled, de visszamenni már nem tudsz a partra, nem is akarsz, nem is lehet. Mindjárt kiderül, kiderül, hogy amit megtanultál, tudod-e alkalmazni akkor is, amikor létszükséglet, de úgy érzed, biztos begörcsöl a lábad. Egyelőre azonban csak egy csapat hangos sirály töri meg a csendet, és vet véget a te mesterséges nyugalmadnak. Te nem félsz a sirályoktól, te úszni akarsz a tengerben, hiszen azért jöttél a tengerpartra, ezért tettél meg olyan nagy utat. Már felemeled a karodat, mint ahogy felemelted, amikor víz alá kellett merülnöd, amikor tanították. Nagy levegő, elrugaszkodsz a földtől, és alámerülsz. Ott vagy már a cél előtt, hiszen a víz már teljesen körülveszi a testedet, a szemed viszont nem mered kinyitni. Félsz, hogy csípné a só, hiszen még sosem búvárkodtál tengerben, legfeljebb az uszoda klóros vizében. Amikor mégis kinyitod, csak a nagy fehérséget látod, úgy megtölti a napfény a víz alatti világot is. A vakság állapota menekülésre késztet, hirtelen kapaszkodni akarsz valamibe, hogy el tudj rugaszkodni, hogy a felszínre kerülhess, hiszen már a levegőd is fogytán. Meglepő, de találsz valamit, van mibe belekapaszkodni, de még mindig nem látod, mi lehet az. Csak azt érzed, hogy fájdalmat okoz, hogy nem érdemes nagyon hozzáérni. Talán egy korall, vagy egy roncs része, ez nem derül ki soha, mert most, amikor hármat számoltam, felébredsz, és amit fogsz, nem más mint a borostás arcod, ami már tegnap Petőfis dizájnt kölcsönzött neked. 1...2...3... Most hogy felébredtél, menj borotválkozni, Petőfit meg akkor emlegesd legközelebb, ha okod lesz rá, egy hónap múlva az érettségin. Reméld, hogy tudsz majd úszni, és nem fulladsz meg, és talán a pillangó is összejön végre...

UI.: Írtam a kétségeim meggyilkolására, de legfeljebb elaltattam őket, holnap még felébredhetnek, és mivel csak alszanak, felelőtlenség lenne megfeledkezni róluk...

Hundemüde

Na most aztán már kezd viccessé válni, hogy nincs egy olyan probléma, ami csak az enyém lenne. Igen, én is fáradt vagyok. Szerintem három oka lehet.
Az első a tavasz, ami szerintem teljesen hülye idén. Mire ugyanis azt érezhetné az ember, hogy minden rózsaszín, ismét jön a rossz idő, és még mindig alig van pár fok reggel. Áááááá!
A második ok az, amiből kezd elegem lenni, de azt hiszem osztályomat látva, nem vagyok egyedül. Érettségi, no comment.
A harmadik az, ami a leginkább idegesít: elromlott a kávéfőzőnk. Az milyen már? Én meg igyam a rossz instant kávét, amitől csak fáradtabb leszek. Remélem visszatér hozzánk hamarosan az a kis hűséges, ki gondolta volna, hogy így tud hiányozni?!
Van egyébként még problémám, mielőtt még bárki megnyugodna. Van egy új kutyánk ugyanis, Szofi. A névválasztás kicsit érdekes, főleg mert Fanni nevezte el, a húgom, a nővérem neve meg Zsófi. Na ennyit arról, hogy van az embernek tekintélye, egyébként boldog 13. szülinapot, kedves Fanni, ne feledd, ez még csak a tizenharmadik, már ha érted mire gondolok. Szofi nevű kutyánk "fájtiszta nímetjuhász", ahogy a kertvárosi tenyésztő mondta. Nagyon kedves kis állat, hobbija a körbekakilás, meg a hullahopp-karika rángatás, és még azt is érdemes róla tudni, hogy kísérletező típus, ugyanis többször próbálta már a gumicsirkéjét, a labdának kinevezett öt literes műanyagflakont, meg ugye a karikáját egyszerre bevinni az ólba. Reggelente futóversenyt rendezek, ugyanis ha nem vagyok elég gyors, Szofi velem jön az iskolába. A lábam egyébként nagyon mókás lehet, mert állandóan azzal akar játszani. Na mindegy. Ja, és a héten azt is megkaptam, hogy dagadt vagyok. Ennyi.

UI.: A kép nem illusztráció, ez az ártatlannak tűnő kutya a Szofi.

Öregszem

" s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket."

(Szabó Lőrinc)

Húsvétkor ismét eljöttek hozzánk a német rokonok. Magyar anyuka, német apuka, és félvér gyerekek, két fiú. Az egyik Marco Balázs (2,5), a másik Nico Gergő (0,5)(Göge, ne szólj semmit!). Karácsonykor meg húsvétkor látom őket egész évben, így mindig kíváncsian várom, mennyit változtak az eltelt időben. Önző módon mindig magamat keresem bennük. Talán azért lehet ez, mert a fiúk anyukája azt mondta, azért adja a Balázs nevet az első gyereknek, mert azt szeretné, ha olyan rendes lenne, mint én. Na igen, Németország messze van, onnan még én is rendesnek tűnhetek. Szóval ismét itt voltak, és bár ijesztőek, mert olyan kicsik és olyan törékenynek tűnnek, mégis nagyon jól el lehet velük lenni. Marco már kezd kinőni a törékenynek tűnő kategóriából, mert biztosan jár már, lehet vele szaladgálni, meg a hűtőn lévő színes mágnesbetűket pakolgatni négyszer fel, négyszer le. Közben lehet vele halandzsázni, és bár ő nekem még nem mond semmit, mert szegény meg van zavarodva nyelvi téren, a szeméből mégis látszik a huncutság. Jó érzés, hogy nem vár többet tőlem, csak annyit, hogy foglalkozzam vele, még akkor is, ha mire megszokna minket, mennek haza. Kb. két perc kell ahhoz, hogy feloldódjon, mert eleinte még szótlan, és azt sem engedi, hogy más vegye le a kabátját, mint az anyja. Aztán mikor rájön, hogy biztonságban van, úgy járkál a házban, mintha egyébként minden nap itt lenne, tele van a ház a nevetésével, amelyet göndör fürtjei miatt inkább angyali kacajnak neveznék. Beszéde még inkább csak anyja fordításával érthető, hiszen alaposan összekeveredett benne a két nyelv. Micimackó neki "vinipú", ha valamit az anyjának mutatni akar, csak annyit mond, hogy "Mama, tau" vagyis "Mama, schau!", de azért persze vannak magyar megnyilvánulásai is, például arra, amikor megpróbáltuk rávenni, hogy átpelenkázhassuk, és csokinyuszit kínáltunk neki érte cserébe, nagy bólogatások közepette mondta, hogy "nem jó".
A másik kissrác még a törékeny kategóriába tartozik, bár testalkatát tekintve azért nem kell őt félteni, hiszen mivel tápszert kap, elég erős a lelkem. Nico olyan, mit egy kis vasgyúró, meg nem áll egész nap, mikor utoljára láttam még csak feküdt, most azonban kúszik, mászik, mintha tudná, hogy ha az emberen lévő súlyfelesleg testmozgással dolgozható le. Alig várom már, hogy vele is lehessen úgy kapcsolatot létesíteni, hogy ne kelljen felvennem, mert sajnos, mindig azt hiszem, hogy kifolyna a kezemből, vagy összetörne benne.
Szóval úgy néz ki, öregszem, ha már a gyerekek is ennyire elgondolkoztatnak, talán azért, mert egy kis kóstolót kapok abból, aminek talán már vége, és amit nagyon hiányolok, a gyerekkoromból.
Nemcsak én öregszem, hanem a blogom is, lassan egy hetes. Örülök, hogy végül elkezdtem, ugyanis sokkal többet tudnak rólam mások, meg amit én tudok magamról, az is nyomonkövethetőbb, és ami olykor eszembe jut, végre meg is marad...

A barátságról

Régen görcsösen akartam, hogy barátaim legyenek. Akartam valakikhez tartozni, olyan akartam lenni, mint ők, de nem ment, nem tudtam hasonulni. Nem szoktam rá a cigire, nem bazmegoltam, (hopp, most csak kirepült egy) nem mentem bele olyanokba, ami már nem fért volna bele a szülői úgy viselkedj, mintha én is ott lennék kategóriába. Ez volt az általános iskola. Aztán amikor 12 évesen rájöttem, hogy nem erőszak a disznótor, nem kell nekem homokos földben gyökeret ereszteni, mindennél jobban akartam, hogy átkerüljek egy olyan társaságba, ahol hozzám hasonlók vannak. Amikor beléptem abba az új közösségbe, hirtelen megijedtem: ide se vagyok való, itt se lesznek olyanok, akik tényleg a barátaim lesznek. Ismét görcsösen akartam barátkozni, de úgy, hogy néha tüskéket növesztettem magamra, és csodálkoztam, hogy nem megy. Aztán megint rájöttem, hogy nem kell semmit erőltetni, és egyszer azon kaptam magam, hogy van barátom, nem is kevés. Csak korábban rossz volt a definíció, amit a barát kifejezéshez kötöttem. Régen azt hittem, akkor vagyok jó barát, ha hasonulok, mára rájöttem, akkor, ha magamat adom, és kérek a másikból. Azt is fel kellett ismernem, hogy nem tudom mindenem adni senkinek, csak részeimet, így igazából nincs is olyan ember aki engem teljesen ismer. Akkor ismerhetne engem valaki, ha az az x ember, akiket ma barátomnak nevezek összeülne egy kávé mellett, és mindenki elmondana mindent, amit rólam tud. Azt hiszem, ez talán nem fog megtörténni az életemben, a halotti toromra meg még azt hiszem várni kell, vagyis remélem, mert amint leírtam azt a kávés-beszélgetős happeninget, rájöttem, hogy arról van szó. Szóval úgy néz ki, legjobb barátom már nem is lesz, de örömmel tölt el, hogy vannak viszont olyan barátaim, akiknek butítva ugyan, de kiadhatom magamból azt, ami fáj, foglalkoztat, érdekel. Van olyan, akivel úgymond mókázni lehet, van, akinek elmondom, ami fáj, van olyan, aki az életre nevel, élni tanít, és van olyan, aki egyszerűen rokonlelkem. Néha lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy nem mondok el minden barátomnak mindent, főleg, mert fel is hánytorgatják nekem, hogy én miért nem vagyok velük őszinte. Szóval fura dolog ez a barátság, egyszer azt olvastam, ez a legönzetlenebb emberi kapcsolat. Igen, a nyelvtan munkafüzetben olvastam, biztos morfológiailag kellett elemezni a mondat szavait, én viszont inkább többször elolvastam, de máig nem jöttem rá, hogy ez tényleg így van-e, legfeljebb csak néha érzem úgy, hogy van benne valami.
És hogy miről jutott eszembe ez az egész? Arról, hogy született tegnap egy bejegyzés, (lásd ez alatt) amire született egy válasz, és még most is emésztem, mert én azt hittem, mindent leírtam, de a válasz olvasásakor rájöttem, hogy úgy teljes az egész, ahogy a válasz kiegészíti. Szóval igen, ezért nehéz megfejteni ezt az emberi kapcsolatot, meg azért, mert annyira sok mindenen múlik, hogy az ember el sem hiszi, ha van.

Áprilisi álmok

Szeretek álmodni. Nemcsak abban az értelemben, hogy álmodozni, hanem a klasszikus értelemben is. Amikor az ember agya kikapcsol, csak a másik, mélyen lakó énünk van ébren, és megmutatja magát annak az énünknek, ami elfáradt, és a következő ébredésig nem alkalmas erre az életre. Jó álmodni, mert tudok olyat is csinálni, amit egyébként nem. Tudok például vezetni, amit tudtommal hivatalosan azért nem igazán tudok, hacsak nem számítjuk azt az esetet, amikor Anya azt mondta a parkolóban, hogy most én vezethetek, mert a nővérem is vezetett, és az nálunk úgy van, hogy a víz alatt lenni is én tudtam előbb, de ez egy másik sztori. Szóval akkor sem tudtam vezetni, mert a gázt úgy használtam, mint a kuplungot kéne, vagyis tövig nyomtam, aztán meg a féket is, szóval kapaszkodni kellett. Álmomban még váltani is tudtam, ráadásul hármasba, és lassítottam a vasúti átjárónál. Jó volt, csak azt nem értem, hogy miért jó az, hogy vezetés közben kiveszem a metszőfogam, mert azt úgy kell, és akkor, amikor álmodom, ez teljesen evidens. Ezért szeretek álmodni, mert olyanokat produkál ez a szunnyadó énem, amit lehet, hogy el sem mondanék senkinek, de ő azért elmondja nekem, nehogy elfelejtsem...
Most azonban még furcsább volt az álom. G. barátom mesélte, hogy mit álmodott. Amikor elmondta, kicsit haragudtam is rá, hogy hogy mer ő ilyet álmodni? Hogy mer ő olyat álmodni, amiről én is csak álmodom, és ezt talán ő tudja a legjobban, miért veszi el tőlem ezt az álmot? Miért nem hagyja, hogy arról a lányról csak én álmodjak reménytelenül, miért K.E.ll ez? Persze tudom, hogy ő nem direkt álmodott vele, és látta szépnek, és nem is érez iránta semmit. Reggel tudtam meg, hogy ezt álmodta, aztán délután rám zuhant az igazi valóság. Amikor ismét arról beszéltünk a vasútállomáson, hogy K.E.vel álmodott, leesett, hogy pár héttel ezelőtt én az ő álmainak lányával álmodtam, csak én azt álmodtam, hogy hirtelen már nem is olyan aranyos, kedves az ő D* álma... Szóval egymás álmával álmodtunk, de úgy, hogy másnak álmodtuk őket, mint amilyenek valójában. Nos, ezért szeretek álmodni, mert nem lehet tudni, miért pont azt álmodjuk, amit álmodunk, ilyet meg pláne szeretek álmodni... Főleg így áprilisban.

UI.: *= ez a D nem tudom, hogy került ide, biztosan nem utal a valóságra, vagy?

Álljon meg a perc!

Nem is tudom, mikor volt, meg hogy', de egyszer azt hallottam valakitől, a megszokott na, álljon meg a menet helyett, hogy na, álljon meg a perc! Családi összejövetelek állandó poénjává vált ez az elszólás, az évek során azonban elkopott jelentése. Már nem találjuk olyan viccesnek, vagy ha nevetünk is rajta, csak a régi szép idők emlékének tisztelgünk ezzel. Ma reggel azonban egészen új jelentés társult gondolataimban ehhez a mondatocskához, a következő felismerés miatt: ma március utolsó napja van, mi meg ugye április utolsó napján befejezzük gimnazista pályafutásunkat. A gond csak annyi, hogy e két hónap között nincs már egyéb hónap, következésképpen, a mindenit!
Hát ennyi volt? Abba már beletörődtem, hogy a tizenkettedikesek már csak tizenkettedikesek, vagyis önállóság, felelős döntések és még sokan mások, ezek még úgy belefértek a hétköznapokba. De az már tényleg sok, hogy már az iskolán kívül is csak olyan jelzéseket kap az ember, hogy game over, a következő pályához üss entert...
A ma reggel ugyanis ugyanúgy indult, mint akármelyik másik. Nehéz felkelés, újra felismertem, hogy a kávé nem ivódik meg magától, tehát nem elég az ébredés komoly fizikai fájdalma, még mozduljak is meg azért a csészéért, aztán öltözködés, lehetőleg persze úgy öltözködjek, hogy a reggeli 3°C-hoz is jó legyen, meg a délutáni 20-hoz is, és nehogymá' ne passzoljon minden színben, mert akkor meg ideges leszek egész nap, igen, ha eddig bárki tökéletesnek tartott volna, el kell keserítsem, nekem is vannak bogaraim, sőt. (Mostanában a szobámban hangyák is vannak kb. ezren, pedig feldomesztoszoztam az egészet, de úgy látszik, ezek ezt is bírják.) Szóval minden rendben ment, a forgatókönyv hibátlanul teljesítve, de a vonaton történt valami... Nos igen, ez lesz az a rész, amit tulajdonképpen jóval hamarabb le kellett volna írjak, és lehet, hogy olvasóim nagy százaléka idáig már nem is jutott el, mert rájött, hogy nem írok semmiről, és inkább átment az index.hu-ra idegeskedni a politikán, de nyugalom, most következik a lényeg. Szóval a vonaton, a vonaton nem volt szabad az a négyes hely, ahol Göge, BA(L), és jómagam szoktunk ülni. Amikor ezt észrevettem, kettő dolog jutott eszembe: az egyik az volt, hogy a fenébe, bezzeg a Jóbarátokban senki nem ülhet arra a fotelre a Central Perk-ben, ahova Phoebe és a többiek ülnek mindig, akkor a miénkhez hogy mernek egyáltalán hozzáérni? A másik, ami eszembe jutott az az, hogy átülök egy másik helyre, és nem akadok ki hülyeségeken, úgy várom a többieket.
Na, ennyi volt ami engem ma bántott, de ebből rengeteg más probléma adódhat a következő 1 hónapban. Egyre inkább ki leszünk ugyanis felejtve a történésekből itt, és nem fogjuk érezni azt a "jó kis bukét", amit a kertvárosi vasútállomás környéke áraszt magából reggelente. Ja, és nem annak a négy széknek a hiánya bánt, hanem az elv. És igen, ez is egy afféle családi szólásunk, tehát nem X bánt, hanem az elv. Ennyi.

UI.: Senki ne nyugodjon meg, lesz még panaszáradat!

Feljelentés

Ha holnapig nem jön közbe semmi, vagyis nem akad egyéb problémám, ami megoldásra vár, bemegyek a rendőrségre, és feljelentést teszek ismeretlen tettes ellen, mert elloptak tőlem egy órát. Nem, nem egy karórát, azt talán meg sem érezném, hiszen svájci rokonomnak köszönhetően kettő is van, hanem ha úgy tetszik 60 percet elloptak az életemből. Mondják, hogy ezzel energiát lehet megspórolni, meg most már mondják azt is, hogy leginkább semmit. Azt is tudom, hogy ennek köszönhetően egy szép októberi napon egy órával tovább lehet aludni, de kérdem én, ez most kit érdekel? Pont most kell elvenniük, mikor amúgy is olyan kevés az idő, és legszívesebben igényelnék egy nyolcadik napot a hétre? Azt már hozzá sem teszem, hogy reggel, mikor felébredtem, azt hittem tél van, gondoltam sebaj, úgyis egész nap tanulnom kell majd azokat az átok tételeket, erre nem ki süt a nap? Szóval ha így megy tovább, feljelentést fogok tenni, megtehetem, de az is lehet, hogy nem egyszerűen az óralopás ügyében, hanem egy be nem jelentett tüntetés miatt, amit ellenem szervezett a minden, és az utóbbi pár hétben nem hagy engem élni. Apropó tüntetés, Happy Birthday, Fidesz!