Sokak bánatára alacsony költségvetésű első a GbZ-view által készített sorozatunk véget ér, most a harmadik rész, és katarzis következik, vagyis a lényeg. Senki ne csüggedjen azonban, mert már készül az
Álmom-e? című folytatásos is, amely már nem 3 részből fog állni, hanem a kiszivárgott információk alapján legalább 6-ból.
Az előző rész tartalmából:
Főhősünk leszámol az alvilágiakkal, és nem vesz parfümöt még akkor sem, ha főnöknek szólítják.
Következik a harmadik rész:
Szép hosszú sárga villamos, arra szállok csak fel. Kezdek igencsak sznob lenni, mióta Pestre járok, ha régi villamos jön a 4-6-os vonalán, én fel sem szállok már rá, nekem ne akarják azzal kiszúrni a szememet, ennyi pénzért. Szóval ugyan esik valami szmötyi, akkor sem szállok fel arra a magas, kopott, már viccesnek tűnő régi villamosra. Szerencsére nem várat magára sokat a végtelenül hosszú, fényes, szépen csipogó Kombinó. Most olyan tulajdonságát mutatja meg, amiről eddig még nem is tudtam, nocsak – gondoltam magamban – megéri a pénzét. Még beszélni is tud. Egy tini valószínűleg közelebb ment hozzá a kelleténél, és ez megszólaltatta: „Akkor is így fogsz mosolyogni, ha nem lesz lábad, picinyem?” Azt hiszem kicsit mérges volt, de ez betudható az időjárásnak, a szmötyinek. És most, - megihletett ez az intelligens sínenjáró – figyelem: Felülök a Kombinóra, onnan nézek szerteszét, figyelem az embereknek más és más tekintetét. Ugye, egész jó? De most ismét megrázó élmény következik. A jegyet ugyan most sikerrel kezeltem, de megint meg kellett ijedjek. Közvetlenül mellettem egy 20 év körüli lány és 8 év körüli testvére, vagy gyereke, ebben az esetben tényleg nem volt eldönthető, mindegy, ők kicsit hangosak, és nem is értem miért ülnek egy széken ketten, de ha nem nézek rájuk, ők sem vesznek észre. Észrevettek. Tipikus kérdést tettek fel: „Ne haragudj, mennyi az idő?” Biztos bennem van a hiba, de én nem akartam beszélgetni. Kétségbeesetten kerestem a fülemben a fülhallgatót, de sajnos nem volt benne, szóval elvileg tényleg hallottam. Mindegy, egy megválaszolatlan kérdéssel több vagy kevesebb, belefér a mai napba. Csak ezt a tíz másodpercet bírjam ki, mindjárt zenél a villamos – azt is tud, wow – és kiírja, hogy Moszkva tér, végállomás. Bár ezek után találóbb lenne, - főleg, hogy sejtem mi vár rám ott, ha eddig mindez történt velem, - egyszerűen csak ennyi: Moszkva tér, vég.
És most... Élőben, csak itt, csak most, megszakítás nélkül:
A lényeg
Nem, izgalomra semmi ok, túléltem a hármas pályát is, és még maradt legalább egy életem, és mindezt fegyver nélkül csináltam végig, pedig... Ott volt ismét a rózsás asszony, a csipkés, aki ordít, hogy „Csipkét tessék, vert csipkét!”, na meg ma sem maradt otthon a zoknis asszony sem , és persze jó meleg takaró is kapható a Moszkva téren, jobb mint egy pláza. Ja, és láttam egy olyan Mónika show-ba illő jelentet is, egy kissé illuminált állapotban lévő asszony osztotta az urát, hogy miért váratta meg. Megálltam a 61-es villamos megállójában, - végülis ezért jöttem ide – de az öreg villamos még nem jött, nem is baj, még fel kell készülnöm arra, hogy egy ilyen antik darabon utazok ennyi pénzért. Közben megfordulok, és azt látom, hogy egy kiskanállal a kezében Uri Geller mutat rám egy ház faláról, arca mellé ez van írva: „A kiválasztott”. Na ezen már csak nevetni tudtam. A villamos begördült elém, és éreztem, hogy vége a próbák sorának, hiszen lassan oda érek, ahova indultam, az Alkotás utcába, ahol a rajziskola van. Ott legalább már nem érhet több meglepetés, legfeljebb belelépek egy rajzszögbe, az pedig már meg sem kottyanna.
Fin
