Fájt ez a mai ébredés, azt hittem mára kialszom ezt az érzést, lehetett volna jó és rossz álmok sorozata az éjjelemben a tegnapi nap, nem az. Itt maradt velem, ami ezúttal nem testemet izzasztotta meg, mint a többi lidérces álom, hanem szemeimet, de itt maradtak a vigaszdíjak is, Jamie Winchester és Hrutka Róbert zenéje is, amiről eszembe jut a Magyar vándor zenéje:

"Ha itt maradnál, nem indulnék még én sem,
Ha nem indulnál, nem lenne érkezésem,
Hová is mennék, hová is lennék egyedül én,
Nélküled nem kell útlevél."

Maradjunk még...

Két ballagási csokromra is ez volt írva idézetként, lehet ez egy égi jel, hogy kit kérdeznek hétfőn?

"Töröld le könnyedet
Kisírt szemedben mosoly
legyen és derû,
Minden nap kezdõdik valami
valami nagyszerû,
valami gyönyörû."
(Nagy László)

Búcsúznak tőlem az osztálytársak, nem osztálytársak, csak barátok, blogbarátok, tanárok. Belül alig értem, mire föl van ez az egész, csak néha esik le, hogy hoppá, vége, nem véletlen ez a nagy felhajtás.
Úgy érzem magam, mint egy öregember, aki állandóan sír a múlton, mindig könnyes a szeme, ha ifjúságára gondol. Itt ugyan nem teljesen erről van szó, de nekem is egész nap szorul a torkom, s van úgy, hogy nem tartom vissza azt, amit nagyon nem szeretek, a sírást. Mikor is sírtam utoljára? Ebben az évben talán kétszer, egy temetésen, meg egy foghúzás után, ami tényleg fájt. Most meg küszködnöm kell, nehogy sírjak, mert itt most mindenki engem ünnepel, nekem készült a fincsi marcipános süti, én kaptam pénzes csokrot, meg marcipán rózsásat is, meg Jamie Winchester DVD-t, ami a lelkemet mosdatja. Teljes mosdatás ez, mert kívül a könnyek tisztítják a ballagástól fáradt testet, belül meg a zene a búcsúzástól fájó valamit. Leírtam már majdnem mindent a búcsúbeszédben, meg az Elbocsátó blogüzenetben, de ma mégis jött még ezekhez pár érzés. Síró tanárarcok, fegyelmezett diákok, büszke rokonok, tényleg fájó búcsúk. Nem is tudom leírni, mert ma még csak fáj, és ettől olyan kelekótya vagyok, hogy majd inkább akkor írnék róla, ha már látom, milyen így az élet, az alma mater nélkül, remélem azért lesz majd valamilyen...

Köszönöm, és én is, én is, kedves Maf, és Göge...

A Beauties & the bests lemeze hamarosan CD-n és DC-n!
Rajta az mr2-Petőfi Rádió által játszott Ó Balázs, Ó Ádám című szám, és bónuszként pedig a Göge étkezési utalványa című muzsika! (A CD-borító egy olyan helyen készült, ahol még nagyon kevesen jártak...)
Ez aztán tényleg nagyon zene! :-)

Április harminc. Ez lett volna az a nap, amikor mindent elmondok, nem csak nézek Rád. Amikor ugyan tisztában vagyok azzal, hogy mást szeretsz, én mégis megkereslek, nem csak tekintetemmel, hozzád szólok, elmondom, mit érzek, vagy talán csak éreztem. Hogy miért mondtam volna el ezt? Mert le akartam zárni, ezt a két éve húzódó, egyre csak fájó időszakot. Azt akartam, hogy a szemedbe nézhessek, hogy ne kelljen zavarba jönnöm, ha valaha újra találkozunk. Érezni akartam azt, hogy milyen az, ha Neked is elmondom, megmarad-e az érzés, vagy kiszáll belőlem, s itt hagyom az iskola falai közt. Megfogadtam, hogy odamegyek hozzád, magamnak is, másnak is. Becsaptam mindkettőnket, de valahogy nem ment, nem tudtam megtenni. Fájt már amúgy is a búcsú, túl önző voltam ahhoz, hogy még kudarc is érjen. Így csak néztelek a lépcsőről, néztem ahogy azokkal beszélsz, aki meg mernek szólítani, akik ismernek, nem csupán elképzelik, milyen lehetsz. Nem egy kép vagy számukra, ami hibátlan, nem egy mosoly, ami angyali, nem egy arc, ami huncut akár egy gyerekarc, vagy egy igazi nő arca. Megfejthetetlen, miért pont Téged láttalak csak meg igazán a folyosón, miért csak Te lehetsz képzeletemben az a valaki.
Gyáva voltam, újra és újra így szidom magam, mert ugyan nem hiszem, hogy bármi pozitív kisülhetett volna, ha odaállok eléd, mégis a közeledben lettem volna, s végre nem más mondta volna azt, hogy nincs esély, hanem a legilletékesebb személy. Mindegy, semmi sincs véletlenül, talán így jobb is.
Azt azonban nem hagyom, hogy semmi nyoma ne maradjon ennek az érzésnek, így ha máshol nem is válik láthatóvá soha, legalább itt, a lelkem webes változatában képszerűvé válik. Úgyis tudom, hogy holnap, ha bemegyek a tizedik bébe, megszakad majd a szívem, de szólni akkor sem tudok majd, csak elballagok a padod mellett, eljátszhatjuk majd azt kicsiben, ahogy elmentünk egymás mellett a nagy valódi világban.
Megismétlem, nem tudom, hogy miért pont Te, s azt sem tudtam, hogy lefényképeztelek a tömegben, képeim rendezgetése közben bukkantam Rád, így született e búcsú, egy olyan búcsú, ami előtt nem volt semmi, csak egy szempár, egy mosoly, pár köszönés, pár szó.
Úgy írtam ezt az egészet, mintha valaha elolvasnád, pedig lehet, hogy sose teszed majd. Mindegy, hátha mégis. Nem tudom, milyen lenne a reakciód, s azt sem, hogy nekem milyen egyáltalán.
Leírtam, BEJEGYZÉS KÖZZÉTÉTELE,
Annyit mondok Neked, maradj ily' szép Ká.E...

Felétek

A zöld farmerdzsekim bal zsebébe mécseseket és gyufát, a jobb zsebembe a dalszövegeket tettem. Kapu becsuk, Szofi bennmarad, indulás. Az útra nem vittem magammal zenelejátszót, úgyis hallok ma még elég énekszót - gondoltam magamban.
Hét óra körül járt az idő. Nem volt sem meleg, sem hideg. Csak akkor remegtem, mikor belegondoltam, mire készülök most, de olykor melegem is volt, mikor eszembe jutott, kikkel készülök arra. A zöld hegyekről lila orgona bokrok kiabálnak, kelletik magukat, illatukat gurítják le a szomszédos bokrok tetején. Nincs most allergia, hiszen nem érzek fűszagot, nem száll a levegőben semmiféle szösz, csak az egyre kisebb szögből érkező napsugarak ugrálnak a házak falán. Rajtam kívül mozognak még az autók, és mozgásukkal hangot adnak ki a fák, dicsekednek, hogy újra van levelük...
A nap hirtelen a szemembe süt, és elmegyek a ház mellett, amit gyűlölök. A ház udvarán vad gyerekek játszanak vad játékokat, és hirtelen egyenletlenné válik a járda, elfelejtettem, minek örültem az imént. Az ember mindig kényeskedik, ettől olyan boldogtalan.

Veletek

A Tesco parkolója hirtelen megtelik istvánosokkal, akarom írni Istvánosokkal, hiszen így K.eL.l írni. Az egyik kocsiból egy végzős,a másikból egy tanár száll ki, mintha velük is megbeszéltük volna a találkát. Elindulunk, célunk a Kenderesi 30/c. A 30/a-nál megálltunk, rendeződni, kiegészülni... Borz, s a Corsa érkezett az utolsó pillanatban, mikor már a fények szemünkkel egy magasságban cikáztak. A piros kocsi ezúttal igazságot szolgáltatott, elhozta azt az embert, aki nem lenne önmaga, ha nem késne, és elhozta azt, akinek ott lett volna a helye. A kocsi elrobogott, az igazság megszűnt. Maradtunk harmincan a-sok a harminc a-nál, és olyan szépen szóltunk első turnéállomásunkon, mint még sose...

Úton, veletek

Hosszú úton hosszú sorban indultunk a következő állomásra. A Csalamádé temetőben a fák között átvágtunk a parkon, minket senki nem állíthat meg. Mindenki beszélt mindenkihez, senki nem gondolt az érettségire, csak néha tárgyaltunk a matek feladatokról. Gyertyákat gyújtani, újra rendeződni, újabb állomás jön, ének, ajándék, vendéglátás, boldog percek, együtt. Megismételjük ezt sokszor, meg holnap is lesz nap, ugye, akár minden nap mennék szerenádozni...

Nélkületek

Egyedül állok az egykori Bánomi Fogadónál, egyedül a friss emlékekkel, meg a felnőttség furcsa érzésével, hogy most én búcsúztam a tanároktól, és most én jártam ott, ahová születtem, s ahol most minden olyan kicsi és olyan átlátható, pedig gyerekként egy átláthatatlan óriási labirintusnak tűnt. Fényképező a kezemben, a képek közt tallózgatok, alig várom a következő napot, újra veletek.

Tegnap kinn ültem a kertben. Rájöttem, elmulasztottam a legszebbet. Mikor legutóbb láttam a kertünk mögötti szerintem hegyet, mások szerint dombot, ráeszméltem, hogy én legutoljára szürkének láttam. Már az ezüst fenyőnk sem olyan élettelen, sok kis rügy nőtt rajta, így lesz még nagyobb, mint tavaly, szinte hihetetlen, hogy egyszer még egy méter magas sem volt. Szóval zöld a hegy, és zöldek a fák a fenyők mellett, amik már a kerítésünkön túl vannak ugyan, de a számítógép melletti ablakból még látszanak. Ezek azok a fák, amelyek alulról tartották a lemenő nap által festett felhőket. Gondolom senki nem lepődik majd meg, ha elmondom, milyen színűek voltak azok a felhők. (Komplementer párok.) Akkoriban a fák még csak a törzsükből és ágaikból éltek, ma újra zölden virítanak, a szélben fehér csillogásukkal hívogatják az embert. Árnyékuk lilás, én már nem is csodálom, hogy az impresszionista festők úgy imádták ezeket festeni. A világoskék égbolton néhol feltűnik egy-két felhő, latin nevük talán cumulus, valami ilyesmire emlékszem a tizedikes földrajz órákról. Zölddé lett a hátsó fűzfa is, amely olyan kellemes árnyat ad azokon a kánikulai napokon nyáron. Zöld a kaktusz az ablakban, és zöld a fotel mellettem, amin múltkor olyan jól elbóbiskoltam,- butára aludtam magam. Zöld a kép az est.tv magazinban már hetek óta a címlap másik felén, egyre jobban tetszik, nem tudom miért. Konkoly Gyula, majd rákeresek, és még a végén megnézem a kiállítást. Zöld táskát hordok, zöld farmerdzsekivel, zöld farmernadrággal, zöld inggel. Lassan féltékenyek lesznek a régi színek. Úgy szeretnék egy kis zöldet valahova be is...
Azt mondják, a zöld a remény színe. Zöldet mutat a lámpa, ha lehet nyomni a gázt, vagyis az én esetemben lehet indulni, lábak...
Én nem akarok rózsaszín jövőt, nem szeretem a lila ködöt, csak a csokit... Zöldes színben szeretnék látni mindent, ami előttem áll, a múltam pedig olyan színű, amilyenből a jövő zöldje keveredik, igen kedves impresszionista festők, kék és narancssárga...

UI.:...már megint az a sok zöldség...