Lassan itt az ideje, hogy egy újabb fejezet készüljön a Szomszédokból, egy befejezet. Tessék indítani a főcímet, meghallgatni, aztán figyelni, mi történik...

Hosszú ideje nem láttuk már a lakótelepi házat. Lantos utca vagy Bánomi lakótelep, teljesen mindegy. Sok különbség nincs, legfeljebb hat emelet a Lantos utca javára, ennyi az egész.

A történet ma Etussal kezdődik. Nem, nem a piacon beszélget Józsival, hiszen ő már rég meghalt, legfeljebb Virág doktorral udvaroltathat magának nemrég vásárolt új lakásában, ahol a Nagy Fehér doktor szeretőjével, Judittal szokott tökfőzeléket enni. Etus fáradt, feltette egy puffra pár hónapja operált lábát, ma nem megy rendelni. Ugyanis az elmúlt 8 évben nagy változásokon ment át ő is, mégis ugyanaz maradt. Keramikusból fogorvos lett, igen az átalakulás első fázisa az volt, hogy fogtechnikusnak tanult, de később rájött, hogy így nem lehet asszisztense, nem hívhatják majd Juditnak, s így nem fog majd arról értesülni, amikor Kosári doktornak, aki szintén fogorvos, de ő fogszabályzással foglalkozik, új családja lesz. Új, mert otthagyja Évát és a két lányt, Ildikót és Magdit. Etus sóhajt egyet, felteszi szemüvegét, amelyben egy légyre hasonlít, szundítani kezd.

A második jelenetben a Nagy Fehér doktor érkezik meg az éjjeli műszakból. Nem, már nem mentőorvos, rájött, hogy nőügyei annyi témát adnak neki, hogy jobban megéri, ha elvégez gyorsan egy újságíróiskolát, aztán cikkeket írogat, néha a nőkről is ugye. Hosszú volt ez az éjszaka, attól függetlenül, hogy már nem mentőzik. Mert nőzik. Évánál volt, sokáig tartott, amíg megbeszélték, hogy nem beszélnek többet arról, hogy Éva lánya, Magdi, egy hónappal ezelőtt meglopta őt. Mindegy, telik új Opelra, francia lapokba írogat magyar rendezőkről, nem szorul rá már Kosári doktor féltestvérének, Katinkának megbízatásaira sem, nem bánja, ha néha megkopasztják. Na jó, azért haja, már tényleg nincs sok.
Ez még mindig a második jelenet, megérkezik Mágenheim-Nagylaki Ádám János (jé, ilyen keresztnevű ismerősöm nekem is van), lever valamit az asztalról, nem sikerült feltűnés nélkül megérkeznie. Ordítás hallatszik a hirtelen fényárba borított panellakásban.
-Mit képzelsz magadról, már megint valami nőügyed van, mi?
-Hogy mondhatsz ilyet, ügyeltem.
-Ne haragudj, nagyon kevés vendégem van a kozmetikában, ettől vagyok ideges...
Ez könnyen ment, gondolhatta magában Ádám, azt hitte, tovább kell majd győzködnie feleségét, Julit. Julinak nem megy már egy ideje a kozmetika. Gábor Gábor otthagyta a show-business-t, menedzser nélkül már nem megy olyan jól a Gábor Juli Stúdió, meg aztán ki szeret pénzért egy panaszkodó nőt hallgatni? Inkább elmennek fogorvoshoz, Karcsi doktornőhöz, akarom mondani Etushoz, aki még haza is viszi a rendelés után a klienseket, ha meg esetleg ügyvéd a páciens, talán férfi, és van egy Báró nevű kutyája, akkor még reszelt almát is szolgát fel lakásán, ha az illető elcsapta a gyomrát az esti vacsorán, Violánál. Ja, ez nem a Vacsoracsata volt, de nem is a Hal a tortán, bár azzal az összeállítással nem csodálom, ha valaki elcsapja a gyomrát, és különben sem hívnak azokba a műsorokba a királyi tévétől senkit, ritka arrafelé a levitézlett pornósztár...

Újabb jelenet, már reggel van. Lenke néni lakásában járunk. Taki bácsi halála óta mindegy ugyanúgy van a lakásban, csak egy dolog változott. Lenke néni eladta a lakást Alma kérésére. Nem, nem ő akart nyerészkedni, sőt, így az örökségről is elmondott, arra kérte a Közértest, ahogy Taki bácsi hívta őt, hogy adja el a lakást ennek a Hild életjáradéknak. Most nem kell már dolgoznia, a ház lakóinak segít, bébiszitterkedik, meg Kutya úrral nosztalgiáznak, milyen volt az élet régen, mikor élt még István.
Az ajtón kopogtatnak, az egyes lakás egyedüli lakója lassan ér oda, lassan nyílik az ajtó.
-Jövök már, jövök... - mondja Lenke néni.
-Csókolom!
-Szervusz Julcsikám! Mi járatban erre? Nagyon rég láttalak...
-Bejöhetek, muszáj valamit mondanom...
-Gyere, olyan sápadt vagy, csücsülj le!
-Kutya bácsi meghalt.
Lenke néni is sápadt lett, megkérte Julcsit, menjen el, most tényleg egyedül maradt...

Most nincsenek hozzászólások, okosságok a fejezet végén, ez most más, mint eddig. Most már se Közös Böhm, se Kutya úr. Ez a befejezet vége. Tessék újra meghallgatni a főcímet.

A tegnapi nap a nagy találkozások napja volt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi régi ismerőst látok majd viszont, csak mert felvételizni megyek a nagy faluba.
Kezdődött a történet Évivel,( és persze később Ádival) akivel ugyan megbeszéltük, hogy együtt utazunk, de a 7 órakor induló vonaton nem láttam sehol, így azt gondoltam, egyedül utazom. Aztán amikor át kellett szállni Piliscsabán a vonatpótlóra, rá kellett jönnöm, hogy ő mégis ott van, s valószínűleg az én készülékemben van a hiba. Először arra gyanakodtam, hogy az én mobilkészülékemben, mert nem csörgött, de aztán felismertem a tényt, hogy a hallásommal vannak problémák. Sebaj, végül együtt buszoztunk és vonatoztunk. Ezután következett a nagy felvételi, amelyről előző bejegyzésemben mindent leírtam. Majdnem. Aztán a felvételi után barangoltam a Westend-ben, s miután megvettem napi koffeinadagom négyszeresét egy 1 literes Coca Cola formájában, összefutottam Krisztivel és Julival, akik majdnem rávettek arra, hogy találkozzam Dolhaival is, sajnos nem jött össze a találka. Aztán fehér Wartburgon érkezett a szőke daliás herceg, kinek szőrtelenebb volt arcbőre, mint nekem, s kinek kezében vörös volt a rózsa, e lovag neve Ádám de Érchegyi, a szentendrei ládakutató. Krisztinával (született Ozorai Pipó, anyja neve: Mezőségi Puppy) randevúztak, velük volt egy 10 kilós fényképezőgép, a Margitsziget felé tartottak, róluk azóta semmi hír...
Visszafelé a vonaton régi, már-már elfeledett ismerősökkel hozott össze a sors. Érdekes, ha nem találkozom a lányokkal és a herceggel, hamarabb felszállok egy vonatra, s most nem lenne miről írnom... Találkoztam ugyanis azzal a furcsa párral, akikről 2. bejegyzésemet írtam, s akiknek most az negyvenkilencediket ajánlom. Csattogjon értük a klaviatúra!

Leültem a helyemre, iszonyú meleg volt a vonaton. Szopogattam a maradék, már inkább heves, mint jeges kólámat, valamint a 2,5 decis ingyen teámat, amit a szökőkútnál szereztem. Feltettem lábamat, vártam a sípszót, ami a 15:20-as vonat indulását jelzi. Ehelyett egy ismerős hang törte át a csendet, egy olyan ismerős hang, amiről azt hittem, sosem hallom már...
-Ne bénázz már azzal a bőrönddel! - szidta férjét az ősanya, Barbara.
Hirtelen hátranéztem, tényleg ő volt az. Bottal járt, ezt múltkori féltalálkozásunkkor észre sem vettem. Férje nyakkendőt és sapkát viselt, s most ő is viszonylag sokszor jutott szóhoz.
-Ne haragudj, legyél olyan szíves, engedd meg, hogy én üljek ide, tudod, én olyan nehezen járok.
-Jaj, ettől most boldogabb vagy? - szólt vissza kedvesen a nő, aki most fehér blúzt viselt, nem katonai mellényt.
-Igen, köszönöm, nagyon kedves vagy.
-Hát nem igaz, milyen meleg van itt! Egy ablakot lehet kinyitni az egész vonaton. Egyet! Szerintem még fűtenek is, jól elszarták ezt az országot.
-Igen, nagyon meleg van kicsi a..., jaj, hogy is mondják...
-Hagyd abba de rögtön, elülök innen!
-... a hatékonysága a klímának.
-Megmondtam, hogy elég!
Ezzel a meleg kivesézése egy darabig szünetelt, váratlanul ismét előkerült a tarsolyból az a fránya politika.
-1,5 százalékos nyugdíjemelés - kezdte monológját Barbara. Szemfényvesztés. 15 százalékos infláció mellett. Azt mondja a sok hülye, hogy "jaj, kaptunk az emespé-től nyugdíjemelést, de jó". Gyurcsány meg a bandája.
Erre a férj egy nagyon kreatív választ adott, amelynek ugyan nem minden elemével értek egyet, de mindenképpen eredetinek tartom.
-A Gyurcsány egy balfasz.
-Én tényleg elülök, ha nem hagyod abba! - háborodott fel Barbara, mintha nem ő kezdte volna a politizálást.
-Jó, nem folytatom. Ide tudnád adni a fésűdet, ne haragudj?
-Azt hittem már sosem veszed le a sapkád, egész nap rajtad van, észre sem veszed már. Tessék.
-Köszönöm madám, nagyon kedves.
Az idős úr megfésülte pár szál haját, s kacsintott egyet Barbarára.
-Mi van, mi bajod van?
-Jaj, semmi, csak azt akartam mondani, milyen szép lábaid vannak...
-Ó, hát negyven évig nem vetted észre! Tényleg elég már!
A férfi úgy tett, mint aki elbóbiskolt, de amint hozzászólt felesége, rögtön ébren volt, hogy időben reagálhasson, nehogy megint kapjon kedves asszonykájától.
Ezután érkezett a kalauz, aki mindenkivel közölte, hol kedvesen, hol pedig kevésbé kedvesen, hogy a pilisvörösvári állomáson mindenkinek le kell majd szállni, mert pótlóbuszok jönnek értünk. Kíváncsi voltam, hova küldi majd a kalauznőt Barbara, s hogyan köti majd ezt a katasztrófát a miniszterelnökhöz.
-Jaj, köszönjük szépen, hogy tetszett szólni, nagyon kedves - válaszolt politika mentesen főhősnőm. Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy Barbara sokszor meglepően reagál, de erre már én sem számítottam.
Elérkeztünk a hídhoz. Nagy fékezés, dudálás, találgatások. Mi történhetett az amúgy is félelmetes híd legelején?
-Soha többet nem jövök vonattal! Múlt héten egy nő feküdt itt a sínre, a híd egyébként is süllyed, kész, nem kell ebben az országban utazni, mekkora kupi van ebben az országban, Gyurcsányék ezt is jól megcsinálták!
A pánik elmúlt, kiderült, nem történt baleset. Barbara megnyugodott, semleges témát hozott elő a férj.
-Hallottad, hogy már fele annyi bulvárlapot adnak ki?
-Persze, senkit nem érdekel, nem olvassa senki.
-Szerintem azért, mert nagyon drága, azért nem veszik.
-Miről beszélsz már megint, azok a legolcsóbb lapok, beszélsz itt hülyeséget.
A férfi most megszomjazott, vizet kért. Barbara elővette neki a vizet, persze a szemrehányás nem maradhatott el.
-Jaj, de kis kényes vagy. Aztán limonádét nem innál?
A férfi nem válaszolt, Barbarának nyújtotta vizet, nem szomjas-e. Ő persze nem volt az, többet is kibírt már víz nélkül a mi Barbarának.
Hamarosan Vörösvárra érkeztünk, de előtte még Barbara el akart intézni egy kis dolgot.
-Megyek a WC-re, ki tudja mi vár ránk ott a buszon!
Barbara elindult, lassan, de biztosabban járt, mint férje. Nemsokára visszajött, persze feldúltan,
-Tele a tartály, nem lehet még WC-re menni sem. A háború után is lehetett a vonaton pisilni! Gyurcsány...
Pilisvörösvár, leszállás. Barbaráékat elveszítettem. Másik buszra szálltak. Csak akkor láttam, mikor leültem a mi buszunkon, külön ült férjétől. Úgy ült ott az első ülésen, mint a Titanic túlélői a mentőcsónakokban.
Ezután Évi visszatért, megint találkoztunk utazásunk második felében, de most már régi tanárom is velünk tartott, Huszárik tanárnő. Ő fiatalabb pár évvel Barbaránál, s politikai hovatartozása is más. Ő nem bosszankodik annyit. Ő mindig csinos, ő mindig mosolyog, vele lehet beszélgetni úgy is, hogy nem politizál, sőt. Ő az unokájáról mesél, ő nosztalgiázik, nem a régi időket sírja vissza, ő még most is él. Olyan szeretnék lenni majd, ha elmúltam 60, mint ő, úgy szeretnék gondolkozni.
Ettől függetlenül szeretem Barbarát.

Ui.: Remélem Barbaráék nem számítanak rossz ómennek, legutóbb akkor láttam őket, amikor az első és egyben utolsó MOME-felvételimen voltam. SZFEretném, ha nem ők lennének bukásom állandó jelei...