Igen, sikerült a második forduló, s talán már nem is aktuális ez a címke: Álmom-e?, lehet, hogy esetleg már úgy kéne hívni, hogy SZFEretném, vagy úgy, hogy KöSZ, FElvehettek...
Nem dicsekedtem vele, mert annyira hihetetlennek tartom még most is, pedig már két napja tudom, hogy benne vagyok a 44-ben, hogy biztosan megmutathatom magamat a 3. fordulóban. Itt már nem lehet a toll mögé bújni, itt már nincs gondolkodni idő, itt derül fény igazán az alkalmasságra. Itt lehet meggyőzni a felvételiztetőket tehetségről vagy tehetségtelenségről. Itt derül majd ki igazán, ki az aki tévés lesz egyszer, s ki az, aki csak téves.
Huszonhetedikére ígérték az eredményt, délután 5-re, s én itt ültem a gép előtt 16:45-től, de 17:30-ig nem történt semmi. Nyomogattam a billentyűzeten az F5-öt, majd' lekopott, s amikor láttam, hogy feltették, s 2-3 kattintás múlva tudni fogom, kissé remegtem, kicsit nagy a tét. Aztán a kódok között megtaláltam az enyémet, fújtam egyet, és közöltem az itthoniakkal, hogy sikerült. Nem baj, hogy nem készült semmiféle felvétel az ezt követő percekről, mert vicces lehetett, ahogy ugráltam, olyan tíz-szökdelés-térdfelhúzással-harc-szerűséget rendezhettem a nappaliban, szegény csillár...
Huszonnyolcadikára már egy találkozót is szervezett a SZFE, hogy elmondhassák, mi történik majd a nagy napon. Jobban féltem ettől az egész kis meetingtől, mint az eddigi két rostától összesen, nem tudtam, mire számítsak egyáltalán. Tízre kellett az egyetemre menni, persze nem volt kötelező, csak ajánlott a megjelenés. Én 9:30-tól ott járkáltam a Szentkirályi utcában, aztán szembejött Máté Krisztina gyönyörű autójával, gondoltam, akkor bemegyek, hátha hamarabb lesz. Benn olyan furcsa érzésem lett, leültem a többiek közé, és hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne velük tanulni majd, szimpatikusak voltak. Az ablakban feltűnt Liptai Claudia hasonmása, ő is továbbjutott, aztán egy teremből kilépett Fekete Ibolya, az osztályfőnök, akit egyre jobban csípek.
Kivitt minket a kertbe, mivel ott rágyújthat. Leült egy székre, mi körbeálltuk, aztán megkérdezte, van-e valakinek tüze. Egy ideig nem kapott választ, erre megdicsért bennünket, milyen egészséges társaság vagyunk, de persze gyorsan kiderült, hogy azért akad majd ember, aki ellátja tűzzel. Már nem is féltem annyira, lassan betoppant Máté Krisztina is, elkezdődött a tájékoztató. Elmondták, hogy a házi feladat az lesz, hogy csináljunk 4-5 fotóból álló fotósorozatot vagy egy 3-5 perces film-etűdöt. A téma szabadon választható, arra a kérdésre, hogy milyen legyen nagyjából azt mondták nagy egyetértésben, hogy legyen jó, legyen benne gondolat. És hozzátették, ha lehet, ne családi fotókat vigyünk. Aztán megkérdeztek minket, ki mikor akar menni felvételizni, én 9-én délelőtt megyek. A házi feladatról beszélgetünk majd magyarul és angolul, hmmm, nagyon kíváncsi vagyok.
A negyedik rostáról csak annyit mondtak, hogy az ottani bizottságban már sok a Kossuth-díjas...
Még most sem hiszem el, de egyre jobban szeretném...
Ja, és hogy tényleg passzoljon ez a post a címkéhez: jelenlegi Álmom ez...

Megszólalt a vészjelzés. Harangok, sziréna, vagy ami tetszik. Pánik volt. Most is van, csak én nem hallom. Én egy mentőcsónakba kerültem, s most onnan nézem, hogy szikrázik, hogy emelkedik ki lassan a vízből. Jéghegynek ment. Jéghegynek, amire senki nem gondolt. Nem volt a tervben. A jéghegy meg már csak ilyen. Nem veszi észre, hogy ő is csak a vízből lett, minek, ő már nem víz, ő már bármit megtehet, ő neki mehet egy ilyen hajónak is. Ha nem tetszik, el lehet menni, ki lehet kerülni a jéghegyet.
Ülök a kis mentőcsónakban pokrócba bugyolálva. Legnagyobb bajom, hogy néha eveznem kell, és fázom is. Előttem felnőttek, mögöttem gyerekek. A felnőttnek lesz még emléke a nagy útról, büszke lesz majd rá, ha ezt most túléli. A gyerek csak néz ki fejéből, talán alszik is, az a lényeg, hogy a macija vele maradjon. Ha esetleg érdemes lesz majd emlékezni rá, majd úgyis elmesélik neki, majd henceg ő is az unokáinak, hogy ő a nagy hajóval utazott, és milyen büszke rá.
Nézem, ahogy felrepítik az utolsó rakétákat is, látom magam előtt, ahogy az utolsó pillanatig távíróznak, felesleges. Senki nem hiszi el, hogy igazán baj van, ez a hajó nem süllyedhet el, nincs itt szükség segítségre. A jéghegy pedig nem kíméli a hajót, magára tűzi, aztán lassan lecsúsztatja oldalán, s büszkén kiemelkedik a vízből.
Ülök a csónakban, visszatérnek hirtelen az emlékek, hogyan táncoltunk a fedélzeten, s hogyan néztük a tengert azokban a pillanatokban, amikor tudtuk, most csönd a nevünk. Aztán ismét felébredtünk, s volt, hogy egymásnak mentünk, s nem kértünk bocsánatot, fontosabb volt szánalmas kis büszkeségünk.
Most nem ül itt mindenki a csónakban, nincs mindenki pokrócba bugyolálva, amire a nagy hajó címerét hímezték, vannak, akik még most is küzdenek, távíróznak, lőnek, vagy egymásra néznek, és kézenfogva várják az utolsó levegővételt. Akik mindig kitartottak, még most is hegedülnek, nem hagyják abba, míg meg nem eszi hegedűjüket a maró tengeri só, míg meg nem fagyasztja a dalt a jéghegy hűs levegője.
Ülök, nem merek már fázni. Mire föl? Az én csónakom elindult valamerre, ha csak egy lakatlan szigetre, akkor is jobban járok, mint ők. Ők küzdenek életükért, a hajóért, én meg innen már semmit nem tehetek. Csak fáj, hogy nekem jutott csónak, nekik meg csak a remény maradt, amivel nehéz a kikötés. A jéghegy áll, egyre csak duzzad, nem törik bele a gyilkosságba éles kése...
Futnak a fedélzeten, kívülről néha már úgy látszik, felesleges, néha úgy érzem, nem vagyok rá büszke, de így van, hogy ők is befértek volna a csónakba, csak azért nem jöttek, mert nem hitték, hogy a jéghegy kicsinek látszik, de élének épp ez a vékonyság az előnye. Maradtak, pedig tudták, mi vár majd rájuk, most úgy érzem, kiáltásuk késő bánat, s talán nem helyes, amit most tesznek.
Persze, most ezt gondolom. Mert én lehet, hogy gyáva vagyok. Mégsem érzem magam rosszul, még akkor sem, ha van, aki azt mondja, a hajóért maradnom kellett volna, és nekem is futkosnom kellett volna a fedélzeten, és kiabálnom kellett volna, fosztogatnom, ölnöm, ki tudja még mit. Jó, nekem jutott csónakhely, majd megköszönöm az Istennek, nem véletlenül adta, lehet, hogy így sem én jártam jól...
Egy valamit azért ne felejtsünk el. Ezt a hajót nem akárki tervezte, s eddig nem akárki vezette. Most ugyan rossz az irány, s úgy tűnhet, már mindegy ki a kormányos, azért ez a hajó nem egy kis tutaj. Ezt jól megtervezték, s okozhat még meglepetést annak a jéghegynek, ráöntheti sebeiből a benne felhalmozódott tüzet, a fájdalmat, melyet az ő karcolása okozott, s elolvaszthatja. S nem csak jéghegy nem lesz többé, nem lesz majd tenger sem, gőzzé válik, s elrepül messzire.
Én legalábbis erre gondolok majd, mikor nem látom már csak azt, ahogy egy csillaggá válik a tengeren a hajó, olyan messzire jut csónakom már tőle. S szeretném, hogy hosszú évek múlva, mikor ismét arra járok, lássam újra a régi fényében. Kitartást a legénységnek, és legyen igazuk, s legyen értelme munkájuknak, ne csak annyit érjenek vele, hogy egyszer majd szuperprodukciót rendeznek nyomorukból.

Megemelem zsibbadt lábam. Fáj. Nem merem letenni a padlóra, attól félek leesik, olyan régen nem használtam már. Megpróbálom óvatosan megmozgatni, hátha kimegy belőle a zsibbadás. Amint elfelejtem, hogy zsibbad, amint abbahagyom a szenvedést, elmúlik az egész. Képes vagyok lábra állni. Lábra kell állnom!
Még csak egy helyben állok. Nézem, merre léphetek. Már tudom, merre akarok menni, de még nagyon messze a cél. Most csak azt látom, hogy sokan állnak körülöttem. Egyre többen olyanok, akiket már rég elfelejtettem. Így is lépnem kell! Lassan felemelem a lábam, immáron zsibbadás nélkül. Nem tudom, hova tegyem, nem akarok senkire rálépni, senkinek nem karok fájdalmat okozni. Nem, ezt nem lehet megúszni. Lesz, akinek fájni fog. Azzal most nem is törődöm, hogy elgémberedett tagjaimnak mennyire fog fájni, csak azt sajnálom, de tényleg, hogy ez a lépés, ezek a lépések, valakinek, valakiknek nagyon fognak majd fájni, pedig sosem akartam rájuk lépni.
Azzal nyugtatom magam, hogy ők mondták nekem régebben mindig, hogy járni kell... Ők mondták, hogy az ember mindig egy lépést tesz előre, ennyire képes. És aki többet akar, aki sétát tenne? Aki esetleg futna, vagy kirándulni menne? Miért is kéne egy helyben totyogni, egyet vagy kettőt lépni egy életen át, mikor egyre jobbak az utak, több az autópálya, repülőgép is van, és a cipők sem mennek szét hamar.
Én biztos nem maradok, én ha tehetném, elrepülnék. Nem teszem. Nem lehet. Inkább csak gyalogolok, szárazföldön nagyobb az esély, hogy találkozom valakivel, hogy látok valamit. Hátam mögé vágom kabátom, nagyokat szívok a levegőből, néha lépek egy sasszét. Nem is tudnék én repülni. Meg rossz lenne csak madarakkal találkozni. Még engem is madárnak néznének.
Lépek, most már biztos, remélem sikerül csak előre, és nem csúszom majd hátra, és tényleg előre bocsánat azoktól, akikre rálépek, nem tehetek róla, eddig csak voltam.