Keserédes

"I could feel it go down
Bittersweet I could taste in my mouth
Silver line in the cloud
Oh and I wish that I could work it out"
/Coldplay: Hardest part/

Keserédes ízzel a számban ébredtem ma délben. Nem szoktam eddig húzni a felkelést, de mivel ma feküdtem le, úgy kettőkor, azt hiszem, nem túloztam el a dolgot. Arra, hogy az íz a számban keserédes felkelés után, csak ma jöttem rá. Eddig úgy gondoltam egy kellemes alvás után, sejtíze van a számnak. Vagyis semmi sincs a számban, csak az álom íze, csak a sejtek ízét érezhetem. A levegővétel ízét, aminek ugye nem nagyon van íze, meg az álomé, de azt hiszem, annak sem nagyon lehet nyelvvel érzékelhető tulajdonsága, szóval csak a sejtek lehetnek az íz okozói. Sejtek. Valamit én is sejtek: tegnap pusztultak az agysejtek, jó páran. Persze arra büszke vagyok, hogy nem vittem túlzásba, azért tudtam, hol a határ, és mire hazaértem, már nyoma sem volt az egésznek. Csak reggel éreztem újra, meg néha most is, annak a karácsonyfa ízű izének ízét a számban, meg a finom narancslével készült vodkanarancsot. Pezsgő, ami nem igazán finom szerintem, de az ünnephez tartozik, és biztos meg lehet szokni, de minek. Új íz ez a számban, hiszen eddig mindig elzárkóztam mindenféle alkoholos ital elől, de ez az íz, ez valami újat mutatott meg nekem, amit megfogalmazni nehéz, csak egyet tudok: azért nem fogok én erre rászokni. Ez is csak egy olyan dolog az életben, amibe az ember belekóstol, valamit kap tőle, vagy jót, vagy rosszat, aztán tudja, hová tegye, és kész. Ettől nem lesz több az ember, csak olyankor érzi úgy abban a pár felhőtlen percben, és ez csak akkor jó, ha több az ember, ha több az ember az ember körül, ha nem egyedül van. Ha többen vagyunk, olyan vicces látni egymást, meg érezni azt, hogy én milyen vagyok, látni a meglepett arcokat, hogy "jé, a Bazsi ivott ?!"...
Keserédes az érzés, amivel eljöttem az iskolából, bár erről már sokat írtam, új érzésként az merült fel bennem, hogy nemcsak otthagyni nehéz, hanem újat elkezdeni is, meg azzal a tudattal élni egy hónapig, hogy nem biztos, hogy lesz hova menni. Persze ez sem olyan szomorú dolog, hiszen engem az is érdekel már, milyen az embernek a saját lábára állni, milyen új helyre költözni, milyen kiszakadni, milyen vendégként hazajönni, milyen máshol élni, kicsit az is benne van ebben a változásban, hogy egészen egyszerűen milyen élni.
A tegnapi eső egyáltalán nem volt meglepő a bankett közben. Szerintem siratott minket az ég, vagy valami felettünk álló erő, vagy legalább is meg akart minket mosdatni, mint az újszülötteket, amikor a világra jönnek, meg akart minket tisztítani, meg akart szabadítani minket a fájdalmas születés vérfoltjaitól. Az eső, a nagy eső, a világ egyik legjobb érzését adhatja az embernek, emlékszem, mikor Anyával valamelyik nyáron kiálltunk a kertben a legnagyobb zuhéba, és csak vártuk, hogy mikor ázunk bőrig. Most rájött az égi erő, hogy nem tud minket megmosdatni, hiszen véd minket a nagy zöld ernyő, nahát, ez is zöld... Van még remény.
Keserédes érzés, mikor az embert szembedicsérik. Keserűbb, mint amikor szembeszidják, hiszen akkor legalább felháborodhat az ember, megmondhatja a magáét, így meg szerényen mosolyog, és bár édesek a szavak amiket hallhat, mégis ott marad a végén az a fanyar íz. Nem mondtam a dicséretre, hogy jogtalanul kaptam, de azt se, hogy jogosan, csak mosolyogtam, megint az a bárgyú vigyor volt az arcomon. Ott ülni olyan tanárok közelében, akiktől sokszor tartottam, most pedig egy tálból vacsorázunk. Hallani a dicsérő szót attól, akitől még most is tartok egy kicsit, és hallani attól, akitől nem sokat hallani ilyet, így még jobban esik. Az egyik azt mondja rajzoljak. Hogy? Nem megy már annyira, úgy érzem. Talán majd egyszer, ha valami belső érzés arra késztet. A másik azt mondja, s talán már olvassa is, " ...és írjál, Balázs", jó, a válaszom már ebben a mondatban szerepeljen, jó. Mi mást tehetnék? Most erre szólít fel a hang, az a hang, ami eddig arra bírt rá, hogy fessek. Anya szerint most is festek, csak a szavakkal. Most ebben van kaland, most ez az, amivel el tudok bíbelődni órákig, amit meg tudok mutatni másoknak, ami inkább belőlem jön, ami inkább engem mutat meg. Persze az ember semmit sem zárhat le végleg, ami még él, csak félreteheti nehezebb időkre. És vágyhat arra, hogy mindent használni tudjon az életében, amit keres magában, amit megtalált magában, amiket kapott. S így lehet egyszer ura annak, ami talán a kép és a szó szerelemgyereke...
Most borult az ég, talán újra esik, talán megint mosdatni próbálnak minket. A kép nem szép, a szó azonban igen. A madarak így is énekelnek. Olyan meg úgy sincs, hogy ez se szép, meg az se, ettől ilyen az élet, s remélem sose lesz majd túlzottan édes, mindig legyen inkább ilyen az élet, mint a mai későreggel: keserédes.

Ui.: Érc feloldozva, Borz már olvasta biztos, vagy majd olvassa...
Kedves Borz! Ércnek ugyanis azt mondtam: "ne mondd el a Borznak, hogy ittam!" Hát, már tudod... :-)

"Nagy lesz az út..."

"Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?"

Fáradt vagyok, kicsit elegem van. Belefáradtam az érettségibe, pedig még csak holnap lesz a töri, ha szerencsém lesz, és nem keddre osztottak be. Leginkább a nagy semmit csinálnám most egy darabig, de akkor meg az lenne a bajom, hogy nincs, aminek meg kéne felelnem.
Fáradt vagyok, nagyon elegem van, mindig jön valami, amire várni kell, ami tolódik, ami csak majd lesz, ami miatt megint nem tudom, mi következik...

"Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meg haltam, majd el égtem én."

Mostanában sokat álmodom azt, hogy a Nyugati pályaudvaron felszállunk a vonatra. Pontosan nem emlékszem arcokra, csak arra, hogy osztálytársakkal készülünk valami nagy útra, de érdekes módon eddig még sosem indultunk el, csak mindig felszállunk, örülünk, hogy együtt utazhatunk, elemózsiát cserélünk, mosolygunk, és én mindig úgy ülök, hogy ha elindulnánk valaha, háttal ülnék a menetiránynak. Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy a Szalma Csárda mellett körözök kocsival a Duna-parton. Azt látom a kocsiból, hogy az étterem előtt Uzonyi tanárnővel beszélgetek arról, miért nem vettek fel, és ő azt mondja, hogy "azért mert..." - és itt véget ért az álom. Ő ezt onnan tudja az álmomban, hogy egy ismerőse mondta neki, aki felvételiztetett. Látom leírva a nevét is, valami Tamás, az is lehet, hogy a vezetékneve az, akkor eszembe jut, hogy ja, tényleg, néztünk valami videót vele/róla magyarórán. Közben a háttérben azt látom, hogy a Mária Valéria híd az egyik percben felrobban, a másikban már újjáépül, mire szólnék a tanárnőnek, hogy mi lett a híddal, már újra áll.

"Mivé legyek most nélküled,
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?"

Tudom, hogy nincs vége a világnak, hogy nem vettek fel, de mégis sokszor eszembe jut, mi lett volna ha mégis. Olvasgatok róla a neten, milyen további képzéseket indítanak, mi lehet az emberből, ha ezt elvégzi. Egyre jobban akarom. Senki nem ígérte meg, hogy felvesznek, csak olyan szép volt már az, hogy eddig eljutottam, olyan jó lett volna...

"Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerínt!"

Tudom, lesz rá lehetőség, tudom, hogy akkor is jelentkezem majd újra... Csak még nem vagyok rá alkalmas, még nem vagyok érett hozzá...

"Nagy lesz az út, de mi ugye még se várunk
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.

Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk.
Nagy utazás."

Ez az út legalább egy évvel "nagyobb" lesz, vagy ki tudja.
Egyébként nem vagyok depis , csak az elegem van mindenből érzés lett rajtam úrrá. Holnapra elmúlik...