félnapok

Kicsit több már, mint a fele. Csak a szemem nem bírja sokáig, meg meg is éheztem, azért hagytam abba mára. Nem tudom eldönteni, hogy van-e olyan, hogy az ember mindig olyan könyveket olvas, amire éppen az akkori énjének szüksége van. Napok. Ezek telnek most úgy, mintha nem is lenne kiterjedésük, mintha sietnének valahová. Félnapok mennek el úgy, hogy észre sem veszem, hogy nem is tudom, mi történt velem, történt-e egyáltalán valami. Letehetetlen. Mindig rájövök, hogy rólam szól. Rólam szól az általános iskolai élete, azért, mert igazán sose illett oda, hiába akart ő mindig jót, valahogy mindig rosszul sült el. Most akkor ő, vagy én? Aztán a gimnázium: barátok, felismerések, nekem ez kell, neked az, de mégis lehet együtt jó. Aztán ő is megjárja azt a kimondhatatlant, a Színművészetit. Ő színész lesz, őt fel is veszik, elsőre, aztán ki is teszik, első után. Közben mindig úgy érzi, nála nincs tökéletesebb, hiszen ő mindent megtesz, mindig kitűnik. Mindig lázad, mindig őszintén. Hinni akar. Eleinte azt érzi, amit a szülők, aztán nem érti őket. 20 éves majdnem, sokat tud, csak talán élni nem. Na ilyenkor nem mondom szívesen, hogy olyan, mint én. Ő is ember, ezt csak ő nem tudja. Filozofál, vagyis próbál, rájön, hogy tanulnia kell még, még. Mindig álmodik, mindig úgy érzi, ő tudja a megoldást.
Aztán mond olyat is, ami nekem egyáltalán nem tetszik: szerinte az ember eljuthat/eljut egy olyan szintre, ahol úgy érzi, kész van, és nem kell tovább fejlődnie, megtalálja az állandóságot, amibe lehet kapaszkodni. És az mire jó, kérdem én. Ülni a készben, cél nélkül, várni, hogy azt mondják, kész. Ennyi. Ennyi? Valami cél akkor is kell mindig. Szerintem.
Nincsenek is benne fejezetek, talán ezért is olyan jó. Mert nem lehet benne azt figyelni, meddig tart ez, mikor forduljak a másik oldalamra, mikor kezdődik egy egyértelmű vágás után egy másik életsnitt. Nem is kell, hiszen az élet is ilyen snittmentes, jó, csak néhány átvezetőjelenet van benne. De tényleg így jó, hiszen ha az ember visszagondol saját életének régebbi szakaszára, kis jelenetére, rögtön látja, ugyanavval a fejjel gondolta azt, hogy a tévében a néninek érdemes köszönni, mert ő is lát, nem csak én őt, és ezzel a koponyával tudjuk azt, hogy lehet köszönni, csak minek. És akkor visszalapozunk saját életünk könyvében, és ugyan csak a jelenünkről meg a múltunk azon szeletét látjuk, mégis tudjuk, van közötte valami.
Én is úgy érzem most magam, mint ő, mint O. V., Oláh Viktor, a főhős. Mikor könyvet kapott karácsonyra, egy csomót, és kiválogatta, ami szerinte a cím alapján hülyeség, és félretette őket. Én is így voltam a Napokkal, mikor megtaláltam Anya ágya mellett. Még ki is nyitottam az első oldalon, és röhögtem, milyen hülyeség. Felolvastam belőle, úgy tettem, mint egy olyan színész, aki túljátssza a szerepét. Nevettünk rajta, de Anya mondta, hogy jó az a könyv. Oláh Viktor is elolvasta azokat a könyveket.
Nem tudom, mi lesz a vége, és még messze is van, bár tényleg gőzerővel haladok magamhoz képest, s már most tudom, stílszerűen, uuuuutálom, hogy egyszer vége lesz.

...már megint

A mai napomat sem töltöttem értelemmel...már megint. De ez engem még mindig nem nem zavar, ez viszont már kezd zavarni. Na jó, azért nem semmit csináltam, mert telefonáltam munkaügyben, ma is pályáztam egyet, még egy utolsót, aztán lassan csak kapok valami visszajelzést.
Ma megint 10-kor keltem, amit ismét pofátlanságnak tartok, de legalább tegnap jó sokáig olvashattam, az viszont jó volt. Ennyit rég haladtam már könyvvel, talán utoljára Picasso életét tudtam ilyen gyorsan olvasni, pedig az már régen volt. Egyre inkább úgy érzem, hogy én csak olyan könyveket tudok élvezni, amik valakinek az életéről szólnak, legyen az ismert ember, vagy legyen ismeretlen, mindegy, olvasás közben úgyis megismerem. Rájövök, hogy pont olyan gondjai vannak a főhősnek, mint nekem, hogy nem is olyan reménytelen dolog ez a nagy valami, most meg arra jövök rá, hogy teljesen feleslegesen nevezgetem a kis sorozatocskáimat, ha mindkettőben ugyan arról írok, ha összemosom őket. Mindegy, akkor sem hagyom abba, olyan vicces...
Ma megint buszoztam egyet, de tegnap is. Komolyan mondom, amíg én vonatozgattam hónapokig a suliba, addig majdnem teljesen kicserélődött a 7-es utazóközönsége, de Csabi maradt, viszont újak a nyugdíjasok, teljesen fiatalok, újak a gyerekek, felnőttek, simán felnőttek meg alig vannak, és a buszsofőr törölközővel a nyakában hajol rá a kormányra a nagy kanyarokban, és ő az, aki régen csak Kertváros felé ment. Milyen változás lehet ez neki... Jöttek ma ellenőrök is, meg tegnap is, olyan mókás, hogy úgy tesznek, mintha utasok lennének, nehogy már a bliccelő leszállhasson, nem mintha mindig neki drukkolnék, viszont már akkor fel lehet ismerni őket, hogy nem teljesen civilek, amikor a busz fékez. Vajon miért utazna két igénytelen nő együtt egy ilyen meleg délutánon? Hmm, mondjuk miért ne, de akkor is gyanúsak, ma meg az a két fiatal nő, engem nem vernek át! Na, abbahagyom ezt a buszos témát, nem akarom senki kenyerét elvenni...
Aztán ma észrevettem egy új bloggert, aki marketingből kap tőlem egy ötöst, mert annál jobb reklám nem kell egy blognak, hogy hónapokig csak mondogatjuk, hogy majd lesz, aztán hipp-hopp megnyitjuk... :-)
Azt hiszem, talán egy kicsit át kéne alakítanom a blogom, olyan régen így néz ki már.

Ui.: Tudom, hogy azt írtam, Szofival folytatom, de még itt van, majd csak vasárnap lesz aktuális a téma. Bár szombaton meg csalitali lesz, mennyi-mennyi téma.

Folyt. köv.

Hálás reflektálás

Ez egy másik új sorozat, amit most, a nyári tücsökciripelős estéken fogok írni. Az Álmom-e? és az Élet, lépek! most nyári szünetre ment, de itt van nyáron ezek helyett kettő másik: Nyári tünet és Hálás reflektálás. A Nyári tünet már bemutatkozott, most a másikon a sor: nyári olvasmányaimról fogok itt írni.

Örkény István: "Rózsakiállítás"
Már szemeztem ezzel a kisregénnyel, amikor az emelt szintű magyar érettségire készültem, s lopva elolvastam a Glória címűt, amelynek hatására abban az optimista lelkiállapotban majdnem elmentem papnak, és találtam benne egy olyan gondolatot, amit örökre megőrzök, s igyekszem aszerint élni: "Aki másokat győz le, mindig beszennyeződik. De aki önmagán győzött, megtisztul általa."

Szóval "Rózsakiállítás". Ki gondolta volna, hogy szépirodalmi alkotásban szó lehet tévéről? Persze ez a kérdés akkor fogalmazódott meg bennem, amikor először eszméltem arra, hogy itt egy tévéműsor elkészüléséről lesz szó, aztán rájöttem, hogy ide is passzolna a Kispál és a Borz Hang és fény című száma, s nem is olyan pozitív fényben mutatja a tévét, vagyis nem teljesen.
"Csak hang legyen és fény, sok szép halott állat
Mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad."
A könyv arról szól, hogy egy Korom Áron (nem bírtam ki, hogy ne magyarázzak bele valamit a névbe: K. Áron - káron - káron húz hasznot) nevű rendező asszisztens első filmjét arról akarja forgatni, hogyan halnak meg az emberek. A címe: Meghalunk. Valahogy a mai tévéműsorok jutottak róla eszembe, például Az igazság ára. Válaszoljon olyan kérdésekre, amelyek miatt ön kellemetlen helyzetbe kerül az egész ország előtt. Jó esetben persze ez legfeljebb 1,6 millió reklámnézéssel fizető olyan ember, akik aztán később letagadják, hogy bármikor is bekapcsolták volna a sötétség birodalmát jelképező dobozt. Szóval itt is pénzért ment a show, 5000 Ft ütötte a haldokló markát a szerződés megkötésekor, további 10 000 pedig a show tetőpontján, a játékos halálakor.
A játéknak három szereplője volt, vagyis ők hárman, és a hozzátartozók. Egy férfi volt az első jelentkező, aki sajnos már nem szerepelhetett a műsorban, mert időközben meghalt, s így a kamera előtt csak az özvegye beszélhetett arról, hogyan halt meg a férje, akivel akkor volt a legboldogabb, amikor a férfi már haldoklott. A másik szereplő, aki következőnek tette jogosulttá családját 10 000 Ft átvételére, egy virágkötő, aki rákos lett. Édesanyjának zöldhályoga volt, s csak akkor halhatott meg nyugodtan, amikor biztosan tudta, lesz aki gondját viseli majd elviselhetetlen anyjának, s miután láthatta az Esti Híradóban a Rózsakiállítást. A harmadik játékos J. Nagy, tévésszemélyiség volt, aki évekkel ezelőtti infarktusa miatt jelentkezhetett a forgatásra. Végül a tévés főnökök türelmetlensége miatt el kell játszania halálát, ami a rendezőnek nem igazán nyerte el tetszését. A műsor adásba kerül. A kritika az egekig magasztalja a televíziót, hiszen már nemcsak az őserdőbe juttatta el az embereket, nemcsak a földi halandók számára elérhetetlen Himaláját varázsolta a nappalikba, hanem a halált is, amit ugye nem lát minden nap az ember, vagy ha mégis, közeli hozzátartozójáét látja, amely megrázza, s nem tud objektívan gondolni rá.

Ha tehetném, s elvileg tehetném is, most újra Örkényt olvasnék, de inkább elkezdtem Jókai Anna Napok c. regényét. Egyszer majd ez lesz ebben a sorozatban a következő áldozat, eddig tetszik.

Nyári tünet

Újra kábult ébredések, levegő nincs a szobában, csak a kánikula kopogtat a sötétítő függönyön, s belopakodik. Madárzaj ver fel, mielőtt felébredek, azt álmodom, hogy még csak hét óra van, nem kell még felkelni. Aztán nem is én ébredek, hanem ébresztenek kávéval, s kiderül, hogy már tíz óra is elmúlt. Reggelire Niki-féle vegyes dzsem, hmmm, az a györöki nyár, tegnap éppen arról beszélgetünk, mennyi vicces dolog történt velünk. Elromlott a Papa Ladájában a magnó miközben mulatós zenét hallgattunk, azt mondták az ottaniak a kerítésre, hogy bio... Ma meggyet szedtünk, talán ez is bio, eszünk majd meggyes pitét.
Lassú napok, gyors semmittevés, újra vasárnap, pont egy éve, hogy művtöriből érettségiztem, nagyon izgultam. Most csak úgy cél nélkül írok, de hogy is írhatnék, mikor nyár van, s talán most nem is kell az embernek cél. Én mégsem bírom ki álmok nélkül, nem bírom ki önsanyargatás és megmérettetés nélkül nyáron sem, bár nehezebb ilyenkor, hiszen csak magamnak kell elszámolnom. Nincs dolgozat, nincs memoriter, nincs kötelező, nincs számonkérés. Most éjfélig vagyok fenn, most nem tudom, hogy mit olvassak, csak mindenbe belekapok, aztán leteszem, és ki tudja, mi lesz.
Rajtam nem múlik semmi már, hiszen én megtettem, amit tudtam, de úgy látszik ennél azért több kell. Beadtam a pályázatom ide-oda. Az egyikben van kék, ami jó, a másikban van rózsaszín, ami nagyon jó lenne, ja, és van egy harmadik is, ami nem ezüst, de arra már nem vagyok büszke, azt hiszem. Nem, konkrétan nem fogom leírni, mit és hova adtam be, majd idővel. Ez olyan pályázós év, olyan mindegy, azért megpróbáljuk-féle. MOME, SZFE, Duna Takarék, és a többi, ami még titkos.
Nyáron mindig kiborulok egy hét után a semmittevéstől, de most olyan jó sokat aludni, mert úgy sokat álmodhatok, és főzni is szeretek, bár azért nem tudok sok mindent. Lecsó a specialitásom, na meg a sült krumpli tükörtojással, és mosogatni is tudok, s rájöttem, hogy szeretek is, imádom, ha egy egész hegy összegyűlik. Kitakarítottam a szobámat, hat zsák szemét gyűlt össze. Persze a dolgozatokat, még a röpiket is eltettem, meg a régi rajzokat, a TV-stúdió terveket, a bevásárlóközpontos rajzaimat, meg a tankönyveket, a technikakönyveteket is, nincs szívem kidobni. Sorba raktam az ingeimet, 27-et számoltam, meglepő, nem is hordom mindet. Összehajtogattam mindent, már el is terveztem, hogy csak egy kis tisztasági meszelés vagy festés kell, egy kis parkettacsere, aztán ki is lehetne adni a szobát szeptembertől. Ma lehet, hogy ablakot mosok...
Még annyi hozzátartozik a mai napomhoz, hogy miket álmodtam. Jövő héten nagy családi összejövetel lesz, olyan jé, veled még nem is találkoztam soha -féle, és azt álmodtam, hogy ott volt az összejövetelen Vitray Tamás is, ott állt az Ildiék konyhájában, és amikor megkérdeztem az Ildit, mit keres itt, annyit mondott, teljesen nyugodtan, természetesen, hogy ő jött a média képviseletében. Láttam álmomban törpét is, akihez le kellett hajolnom, hogy puszit tudjak neki adni, és olyan kedves voltam mindenkivel. Jut eszembe, mostanában álmodtam már az Ildiék nappalijával, csak akkor fogorvosi rendelő volt benne, és engem elküldött a fogorvos, azt mondta, velem már foglalkozott eleget, viszont a többiekkel tüzet itatott. Ja, és ma álmomban fagyiztam is, és ki kellett fizetnem tizenötezer forintot a buszvég egy nem is létező cukrászdájában.
Hát így mennek felénk a nyarak, azt hiszem holnaptól kitalálok valamit, lehet, hogy hasra gyúrok majd, vagy karra, és lassan megyünk úszni is.

Folyt.köv.: Szofi költözik