álmomban 2.

Megint sokat álmodtam mostanában, és még mindig szeretek álmodni. A legjobban akkor, - de szerintem már ezt is leírtam egyszer - amikor félálomban vagyok, és talán a valóság és a képzelet határán lépkedek olyankor.
Nem csak a tegnapi álmaim ezek, amiket most összeszedek, kicsit sűrítem a dolgokat.
Álom: Bárdos András a Tények stúdiójában ül, híreket olvas. A nyakkendője nem szépen van megkötve, körülbelül úgy, mint azoknak szokott lenni, akik nem szeretik a nyakkendőt, nem szokták hordani. Már ez is gyanús volt. A következő pillanatban bakizik egyet. Valószínűleg a súgógép hibája. Újra elmondja a szöveget. Aztán kikel magából, és hirtelen olyan lesz az adás, olyan feszült, mint amikor bejelentették 2001 szeptemberében a new york-i eseményeket. A kamera közelít, kicsit remeg is, a feszültség megráz minden zajt, csend lesz. Várok, most mi következhet. Csak ennyit mond kikerekedett szemekkel: én is zsidó!!! És megismétli.
Ez így teljesen érthetetlen, ám álmomban érthető volt. Bárdos megharagudott főnökére, hiszen miatta volt rossz szöveg a súgógépen, s úgy, mint korábban Havas, lezsidózta a főnökét. Havas sem tette ezt, de álmomban ez volt az előzmény.
Iskola. Szerintem nemcsak ezen a nyáron tér majd még vissza esténként abban a világban, ami csak a miénk. Évekig. Még évekig fogok vele álmodni, de ez nem baj. Az épület állandóan változik (ez még nem is olyan álomszerű), viszont egyre szebb, egyre nagyobb épületekben játszódnak az iskolai álmok. Most például egy olyan épületben voltunk istvánosok, mint egy vár. Az udvar azonban a József Attila udvara volt, azt jól ismerem, az egyik terem ablaka, ahol ültem valakivel, a famászókára nézett.
Én tanítottalak, emlékszel? - kérdi egy szemüveges ember. Várjunk, én ismerem őt, ő a Bejó. Általánosban tanítottalak, egyszer írtál egy nagyon jó dolgozatot. Emlékszel? Persze, emlékeztem, sőt, akkor az is evidens volt, hogy Bejó tanár, és kistanárként volt nálunk.
Az udvaron fotózás, GyP is ott van, azt mondja, milyen jó, hogy csak csoportképet kell csinálni rólunk, a tablóképek már készen vannak. Aztán sorakozót tart. Ravasz, mert az osztályok felsorolását hátulról kezdi. 13. b! Akkor logikus volt, hogy van ilyen is, bár lehet, hogy lesz is...
Szintén iskolában vagyok. De most abban az épületben, ahol érettségiztem. Hell. Angolterem. Rebeka is ott van, ő hozza azokat az embereket, akikkel találkozom. Egy dobozt hoznak nekem, azt hittem ajándék. Nem az, vagy csak félig. Kinyitják az ezüstös dobozt, olyan, amilyenben a Jóbarátok DVD-im vannak. A dobozban egy másik, natúr színű dobozra kék tollal van ráírva a nevem, meg pár adatom. Ez felhívás interjúra. Egy falusi iskolába kell mennem beszélgetni. Magamról. Hogy hogyan festek. A kérdező azt mondja, olyan érdekes az ecsetkezelésem.
Mostanában keresztanyámék házával álmodom elég sűrűn. Ott volt a Vitray-féle álom is. Most Bogáthy tanárnő volt ott a konyhájukban, beszélgettünk.
Megint iskola, megint más épület, erre pontosan nem emlékszem. Durzák tanárnő valamilyen darabot rendez, P.Á.J. is szerepel benne, meg én is. Talán az osztály adja elő. Nem találom a szövegem, pedig lassan én jövök, még csak olvasópróba van. P.Á.J. segít megkeresni a lapokat, közben olvassa az ő részét. Csak kicsit áll meg, a tanárnő észre sem veszi a kihagyást. De nagyon ideges.

abszolút felismerés

Hangosan azért nem szoktam magamban beszélni, annyira még nem rossz a helyzet. Magammal szoktam inkább beszélni magamban. Séta közben. Vagy elalvás előtt. Tegnap sokat sétáltam, volt is megbeszélni valónk elég. Rendezni kell már ezt a rajzolós ügyet. Most akkor mi legyen? Ez így nem mehet tovább. Úgy nem válhatunk el, hogy meg sem akartuk beszélni a problémákat, csak jött egy, és beadtuk a válópert. Mert csak egy probléma volt, igaz, nagyobb.
Több napja formálódik bennem, hogy üljünk le egy padra, ott, ahol senki nem zavar, és mondjuk el, ki mit szeretne. Mi volt rossz régen, mi lenne jó a jövőben. Mert az biztos nem megoldás, hogy bal gombbal kijelölök mindenféle rajzolást és festést az agy nevű mappámban, és nyomok egy shift+delete-t. Elég volt, hogy egy sima delete-t nyomtam tavasszal. Még jó, hogy nyáron vissza lehet még könyörögni a lomtárból.
Pont ott ébredtem rá arra, hogy nem lehet befejezni, ahol anno nagy sikerélményem volt, mert valami jól sikerült. A képen látható ez a hely. A kép ez a jól sikerült dolog. Talán. Most egy találkozás helyszíne volt az Imaház utca, de addig is el kellett jutni.
Egész nap esett az eső, így mentünk strandra. Meglepődni ezen már nem tudok, reggel szikrázó napsütés ébresztett. Délutánra találkozót beszéltem meg a nyári munkát adó Reginával, aki az utolsó pillanatban lemondta, de mégsem indultam hiába. Megbeszéltünk ugyanis egy másik találkozót a régi rajztanárommal, pont ott, mert arra lakik. Az esőt térdnadrágban és rövidujjú ingben csináltam végig, gondoltam délután már felöltözöm. Hosszú lett az ing ujja, vékony pulóvert is vettem fel, a papucs cipővé lett, megnőtt a nadrág szára is. Elindultam mostani életem kedvencével, Kate Nash-sel a fülemben. A nap úgy szikrázott, mint reggel, izzadtam, de nem vettem le a pulóvert, ezt most így kell végigcsinálni. Technika háza elé érek, Julika néni ott vár. Mosolyogva üdvözöl, én is örülök neki, bár kicsit félve indultam elé. Egy könyvet ad nekem, a téma bibliai, jelképekről szól. Érettségire. Mostanában mániám lett a zöld szín, tudatosan gyűjtöm magam köré a reményt, a könyvet zöld papírba csomagolta, zöld szalaggal díszítette, zöld papírtasakba tette. Tőle tanultam, hogy a zöld a remény színe. Ő mondta, hogy úgy szeretné, ha én végül tényleg a képzőművészettel foglalkozhatnék, mert eddig minden tanítványa valahol máshol kötött ki, ezért féltem a találkozástól. Hiszen most nem úgy néz ki, hogy én majd kilógok a sorból. A félelmem alaptalan volt, hiszen amikor elmondtam neki, hogy majdnem televíziós műsorkészítő lettem, azt mondta, na, az még jobb, és az is művészet. Istenem! - gondoltam, - hát én is ezt mondtam magamnak, csak annyian elfelejtették már, hogy a tévézés is művészet. Ezzel a mondattal fejem zsebében már nyugodtan indultam az Imaház utcából, de még hozzáfűzte, hogy imádkozni fog értem. Én nem járok templomba, de hát nekem is van hitem, csak azt nem szeretem, ami a templomban megy. Mindegy, ezt majd máskor.
Zöld táska és zöld zacskó csüng rajtam, így indulok haza.
Talán csak másnap értem haza, persze otthon aludtam, de haza tényleg csak másnap találtam, bár még csak az ajtó előtt állok. Úgy, mint amikor először mentem Julika nénihez, a nagy fehér kapu előtt, csengettem, aztán egy őszes hajú néni nyitott ajtót. Ica nénit keresem - mondtam akkor, s láttam, hogy valami nem stimmel. Beinvitált, én átvágtam a kutyákon magam, Norci, Kokó, és még volt egy, aztán bemutatkozott, Julika néninek hívták.
Így állok a kapuban még most is, nem biztos, hogy pont úgy hívják azt, amit csinálnom kell, ahogy én gondolom, vagy gondoltam. Séta a Kis-Dunánál, egyik felemet a nap égeti, a másik árnyékban fázik, középen egy vágás, az árnyas szemembe napfény szökik. A nap már süt, nem úgy mint a strandolós napon, csak a talaj őrizte még meg a víz hozta bizonytalanságot. Ragad a talpam, nehezebb a járás, de lassan látom, mi lesz a vége az útnak.
Az lesz, ami az eleje volt, mert járkálok csak, ezt is látni akarom, meg azt is, aztán eszembe jut a régi idő, de már velem van a most is. Leülök egy padra, talán ültem már ott festenivalót keresve. Akkor nem találtam. Most ébredtem rá, hogy én eddig más szemével, vagy mások szemével kerestem a megmutatandót. Úgy pedig nem lehet. Kit érdekel negyvennyolcezredszer a Bazilika vagy valami más képeslapszagú téma? Valami más kell, és tegnap láttam is már, már csak le is kell tudni festeni, már csak újra szenet meg ecsetet kell tudni ragadni. Nem tudom, a felismerés volt, vagy a tett lesz a nehezebb. De fel kellett már ezt ismerni, na. Különben is olyan pazarlás lenne, ezt a sok festéket, krétát, szenet csak úgy eltenni.
Mi kell majd a képre? Fény és lény. Tény.

Szeretek magamban felismerni valamit. A legjobb az, hogy az ember azt hiszi, ennél többet már úgysem ismerhet fel, aztán meglepődik, amikor még többet megtud...

Magamban felismerni valakit már nem mindig olyan jó, de az előzőekkel az is elviselhető.

Felismerések: lesznek mostantól itt. Abszolút: hiszen az lehet az abszolút felismerés, ha felismerjük, hogy fel kell ismernünk dolgokat.

csalitali 2008

Tegnap volt a nagy nap. Nem tudom milyen megfontolásból csalitali-nak neveztem el, majdnem olyan vicces, mint az, hogy SuCsaMoTa.
Ennyien még nem koptatták egyszerre Ildiék gyepét, bár egy vendég hiányzott, akit odaálmodtam már valamelyik nap, Vitray Tamás végül otthon maradt. Sebaj, voltak azért rajtam kívül huszonheten, rá kellett jönnöm, én sem leszek már fiatalabb. Felnőttek a gyerekek, akik akkor voltak gyerekek, amikor én kicsit nagyobb gyerek voltam, gyerek lett az, aki akkor még nem volt, amikor utoljára láttam a testvéreit, a felnőttek csak annyit változtak, hogy már engem is felnőttnek néznek.
Mindenki hozta a saját pecsenyéjét. Volt, aki nem is csak húst hozott, hanem többféle salátát is, ezért gondolkodtam, át kéne nevezni ezt az egész meeting-et salitalinak, később rájöttem, ezt már nem kell cifrázni, meg amúgy se húzta maga után egy repülő sem a rendezvény nevét, így aztán teljesen mindegy, hogy hívom. Zsozsó, akivel majdnem a legtöbbet találkozom a család azon részéből sajtos-baconos-aszalt szilvás csirkét és uborka salátát hozott, Gabi, akit nem tudom, mikor láttam utoljára, tésztasalátát hozott meg finom husikat. Persze husit mindenki hozott, de nem ám egyformát, volt választék. Három grillen ment a hússütés, 4 asztal köré ülhetett a 28 ember.
Fáklyák is voltak, saját beszerzés. Tescoban újítottam, aztán a 3-assal vittem Kertvárosba, ne engedjenek engem többet arra a buszra, nem ismerem a szabályait. Félelmetes emberek ülnek rajta, tisztelet a kivételnek. Igen, azt hiszem egy volt. Nem tudtam, mikor kell jelezni, így aztán nem a repülőtér végénél, hanem az elejénél szálltam le, na, kicsit gyalogoltam négy másfél méteres fáklyával. Úgy éreztem magam, mintha a Kalandorok c. filmben lennék. Hallottam is a belső iPod-omban a Kistehén Tánczenekar zenéjét, tök jó volt.
Visszatérve a meeting-re. Furcsa látni, mennyire hasonlóak az emberek, a legkisebb unoka kiköpött nagypapa, egy anyuka tiszta dédi, ami pedig a legmeglepőbb: egy feleség tiszta férje, pedig szó nincs vérfertőzésről.
Azt mondják, jó volt a zene is, erről persze én nem nyilatkoznék, hiszen én csináltam, de biztos igazuk van a többieknek.

álmomban

Álmomban most sokféle dolog történt velem. Nem is tudom, mikor aludtam ki magam, mert most igazán pampuskára aludtam a fejem, pedig fél nyolckor keltem.
Utaztam a hetes busszal, de elhagytam a táskám a buszmegállóban, mert a Kriszti (Puppy) nem vigyázott rá eléggé. Ott volt a másik, a Barbi is (Puppy 2.), de ő azt hiszem nem beszélt.
Aztán Fruzsikával is álmodtam, aki megszökött az iskolából, mert nem tanult, és nem akart beegyeselni. Kinevették egy csomóan, de én láttam őt, és együtt éreztem vele, amikor a Déli Pályaudvarnál futott, haza, nehogy meglássák a tanárok, hogy ma lógni fog.
Álmodtam konkrét tanárokkal is, sőt még több osztálytárssal. Na meg persze mivel álmodhat még egy esztergomi emberke, aki utálja a politikát, politikával. Azt álmodtam, hogy egy tanteremben magyaráztam a Tibinek, hogy a politikusok olyanok, mint a darazsak. Amíg csak látod őket, amíg csak repülnek körülötted, amíg csak azt látod, hogy élőlények, addig nem zavarnak. Aztán amikor beléd eresztik fullánkjukat, rögtön zavarnak, és ha legközelebb látsz egyet, anélkül, hogy bármi kárt tenne benned, rögtön lecsapnád. Ez olyan evidensnek tűnt álmomban, most annyira nem tartom jó magyarázatnak.
ZM-mel is álmodtam ám. Vagy nem is tudom hogy írjam a nevét, de ő úgyis tudja, meg más is, hogy kiről van szó. Álmomban arról beszélgettünk, hogy egy másik iskolába megy tanítani, azt mondta, olyanba megy "ahol csak tanítani kell". Újságolta, hogy negyedikétől már be sem kell mennie ebbe az iskolába. Én hazamentem, és azon gondolkodtam útközben, hogy "jajj, csak ne általános iskolába menjen", mert ott biztos rossz lenne neki.
A táskám közben meglett. Aztán hirtelen becsengettek. Nem tudom, milyen apropóból, de ott voltunk egy teremben, rengeteg új osztálytárssal, a legtöbb lány volt. Durzák tanárnő 7:40-kor jött be, s mi reflexszerűen vigyázzba vágtuk magunkat, ő pedig leszidta az összes lányt, hogy be van festve a hajuk. Zsazsának olyan szép színű volt a haja. Szőke volt, és voltak benne narancssárga és zöld csíkok. Volt olyan lány, aki azzal mentette a helyzetet, hogy neki már elnőtt a haja. A keddi órarendre emlékszem félig, de hol földrajzzal, hol törivel kezdődött, és volt egy csomó olyan óránk, amire nem kellett semmit tanulni.
Megint ZM. Most a József Attila aulájában ült, és először Maf fejével mondta azt, hogy háromszor annyit tanul mostanában, aztán visszaváltozott ZM-mé, és újra elmondta ezt.
Ennyi. Jót aludtam-álmodtam.