napok, kapok

Sokáig tartott. Ez is. De csak közben volt sok, most azt hiszem, már kevés. Mert kéne belőle még, mint abból a marcipános sütiből, amit ma ettem reggelire. Napok. Vége.
Nem is tudom, mit, de kaptam tőle valamit. Nagyon sokat, csak éppen ülepszik, és talán később se tudnám mindet felsorolni, mert lerakódik, újabb réteg lesz a régieken, s talán egyszer el is felejtem, hogy olvastam.
Magányból magányba. Summázhatnám az egészet így, de nem lehet. Mert nincs vége. Vagy van? Azt se tudni. Hú, ez már majdnem Oláh Viktoros, olyan filozofálós. Nem is tudom, van-e annak értelme, hogy az ember úgy él, hogy ül egy szobában a leanderével, filozofál, nem érti a világot, locsolja a virágot, néha sétál egyet, aztán nem is tudja, hogy merre megy, mert megint más világba kalandozott, csoda, hogy megint nem találkozott egy kocsival. Persze, kell ez is. De hogy valakinek senki nem jó? Az is gyanús. Élhetetlen? Nem ide való? Vagy tényleg ilyen az élet? Folyamatosan hömpölygő, de egyszer véget érő, közben pedig mindig más színű, de nem hirtelen változó, hanem átmenetes, mint a fejlécem?
Viszony családdal, baráttal, másokkal, az énnel. Nem lehet ilyen egyszerű, ilyen kiszámítható. Ennyire látszik, mi zajlik le bennünk? Vagy valaki elmondta neki? Az írónak, aki nő, mégis úgy gondolkozik egy fiú/férfi agyával, hogy "megáll az eszem és ácsorog" (ZM).
Imri. Barát. Imri. Nem barát. Elment. Nem ír. Gondolhatott volna ilyet is Pubi, vagyis Oláh Viktor, de talán így nem gondolta. Nekem se kéne. Kis hülyeségek miatt. Amiket beképzelek. Mert csak meghívottak olvashatják a blogot. Én meg azt hiszem, ki lettem csukva. Közben meg csak átalakít, megint. Én meg levettem az adminjogot. Pfuj. Pedig ő integet a zebránál a piros libából a hajával, az újjal, csak én már rég láttam, a fene egye meg.
Liba. Kapd be a liba lábát! Ezt ma hallottam a vasútállomáson. Kultúrkáromkodás.
Telnek, múlnak. Napok. Palán. Tán. Ő is ott van. Naná, hogy nem egyedül. Vele. Labdáznak. Te fijjú, dobd ide a labdát! Nem nekem mondja. Talán már vissza se dobnám. Így könnyítem a helyzetet.
Dorogon. Nyugalom. Víz. Saját sáv, még háton is lehet úszni. És dolgozni is fogok.
Végre. Zene. Képek. Nyár. Ez lesz a munka. És még fizetnek is érte. De azért nincs ingyen. Munkaügyi Központ. Uuuuutálom. Nem vagyok oda való, minek nekem oda menni. Nem baj, észre sem veszek senkit, csak túl leszek rajta. Felnézek a plafonra. Tetőablak. Befed ez a kék ég.
És süt rám a nap.

hetvenhat

Az embernek azért csak eszébe jut... Már egy hónapja, hogy ott voltam. Nem, ez nem panasz, csak felismerés, csak azért, mert fontos lett ez a szám, és mert ez a hetvenhatodik, és mert ez már majdnem olyan fontos itt, mint a kék vagy a narancssárga, vagy az álmok, vagy fények... Meg mert ma a vonaton, mikor Dorogra mentem a kék vízbe, észrevettem a piros vonaton, ami csak majdnem narancssárga, semmi sem tökéletes, hogy ma kilencedike van.
Nem, azt hiszem nem hiszek a számmisztikában, nem is tudom pontosan, mi az. Hetedik hónap hetedike. Hétfő. Zümmögésre ébredek. Nem méhecske, nem egy orrbamászó légy, nem egy szúnyog, amit nem lehet lecsapni, valami traktor. Tarolja az embernagyságú gazt a szomszédban. Régen Kali bácsi telke volt, ma a városé. Régen volt rajta ház. Hatodik hó hatodika. Péntek. Semmi sem tökéletes. Ja, de, mégis. Reggel hat óra. Valami zörög a szomszédban. Motor? Arra nem kelnék fel. Kocsi? Ugyan. Traktorféle, rombol. A házat. Az én házamat. A filmben álldogáló házat. Ami azt jelképezte. Hogy felvesznek. Most csak annyi látszik belőle, hogy föld van alatta, volt is. Meg más a színe ott a földnek. Mondhatnám, hogy az a fekete folt, de én ugyan nem. Azért más a színe, mert még él. Azért mutatja még magát.
Hetvenhat. Meg kéne játszani a lottón. Vagy nem.