Eheti, jokerszámok...

Az ember ilyenkor visszagondol arra, mire gondolt régebben, mit csinált akkor, s csodálkozik, mi lett belőle, bosszankodik, mi nem. Karácsonykor is, szilveszterkor is. Ezek azok a pontok talán mindössze, amelyek olyanok az ember életében, mint a számítógép életében a rendszervisszaállítási pontok. Csak nálunk nem lehet visszaugrani egy régebbi állapotra, talán nem is kell.
Karácsonykor igazából csak az jut eszébe, ki ünnepelt régen ezen a világon, s ki ünnepel most egy olyan térben, amit mindenki csak elképzelni tud, s ahonnan még az újságírók sem tudnak tudósítást küldeni lapjuknak, legfeljebb pár kiválasztott tud egy két vonalat rajzolni az ottani létből.
Szilveszterkor a depressziós számvetések következnek, azokat nem szeretem. Csak negatív változásait tudom felsorakoztatni életemnek, csak azt látom, mi nem történt meg velem, aminek már meg kellett volna történni a fejemben lévő határidőnapló bejegyzései alapján. Ha lett volna eszem, olyan szerződést kötök a nem is tudom kivel, hogy ha nem jönnek létre ezek a beruházások időben, akkor kötbért kelljen fizetnie. Bár lehet, hogy kötöttem, csak ugye kitől hajtsam be, ha nem tudom kivel szerződtem...
Ma még nincs okom a számvetésre, csak már érzem a szelét. Már zümmögnek a darazsak egy ideje, már éppen kezd úgy sütni a nap, ahogy akkor szokott. Persze a fák magasabbak lettek, el sem hiszem, hogy egy év alatt annyit tudtak nőni, a hátsó fűzfa lassan átveszi az irányítást a környéken, már barackot, meggyet szedtünk a leghátsó gyümölcsfákról, itt az ablak előtti fenyő pedig lassan akkorára nő, hogy nem látszik erről a székről a teteje, ami minden évben más alakú, de mindig az ég felé mutat. Annyi minden változik körülöttünk. Utoljára hat évvel ezelőtt volt itt az úton ilyen nagy felfordulás, hogy lámpa irányítja a forgalmat, meg hogy fel van túrva egy útmenti telek. Akkor hipermarket, most mindenféle bolt, de bővül a hipermarket is, és a velünk szemben lévő régi szegénylakások is megszűntek, tilos lehajtani. Lassan lebontanak minden csúnya betonkerítést, lassan ide is megérkezik az új idő szele.
Muszáj ilyenkor megragadni a pillanatot, ha holnap írnám ugyanezt, már pont elveszítené az értelmét. Meg holnap sütés-főzés lesz ilyenkor, nincs idő arra, amit tanultam, ott. Álljunk meg egy percre, gyújtsunk egy gyertyát, nézzük a lángocskát, ne figyeljünk semmire, az autók hangjára, most még a madarak csiripelésére se, csak befelé figyeljünk, gondoljunk arra, ami jó történt velünk a közelmúltban. Biztos nem pontos az idézet, csak lenyomat inkább, nem is idézet, a lenyomatnak meg csak a körvonalai olyanok, mint az eredetinek, a vivőanyag, a festék, máshogy oszlik el egy fiatalabb, simább felületen. Most ugyan nem gyújtok gyertyát, de ahogy írok, nem tudok mást tenni, csak befelé figyelni, s ha véletlenül kinézek az ablakon, akkor a messzi nyárfák nekem integetnek, az akác az út mellett rám haragszik, a diófa értem szomorú, az az ismeretlen rózsaszín virág engem kukkol a fenyő ágai közt, a fenyő pedig azért nem suhint egyet a virágra, mert feszülten engem figyel, ahogy törökülésben ülök, s nem teszek mást, mint rendszerbe szedem azt, amit nem is lehet. Mert mindent nem lehet rendszerbe szedni, ami bennünk van, csak azt, amit kilök nekünk a lélek, mint amikor a Jokert sorsolják a tévében, kiemelnek valamit a sok közül, aztán visszaeresztik, de a képernyőre kikerül az a szám, és többet is húznak belőle, s ahogy egymás mellé kerülnek, valakinek lehet, hogy jót tesznek.
Nos, vége a sorsolásnak, a hat számot kihúzták, egyetlen nyertes már a felvételen felkiáltott örömében, bár csak az utolsó pár szám stimmel, nem mind a hat, mégis most egy kicsit boldog, mert ha nem is oldja meg az életét az a pár szám, ha nem is lesz milliomos, egy kis boldogság, könnyebbség mégis következik az életében.
Van, aki csak leírja a számokat a tévé előtt, bosszankodik, látványosan apró darabokra tépi a szelvényt, s gyűjti maga mellett, mint széthullott élete darabjait...

Amikor leültem ide, igazából csak annyit akartam mondani, és igen, direkt ma, direkt tizenkilencedikén, nem huszadikán, hogy ha holnap egy híján húsz leszek 13:50-től 14:10-ig, akkor majd meglátom, hogy igazán úgy érzem-e magam, ahogy egy ideje már, vagy végleg elmúlik ez az érzés: tényleg azért vagyok mostanában egyre többet boldog, mert én igazából mindig ennyi idős voltam, csak most ért utol a testem? És miért érzem magam teljesen meztelennek ilyenkor, mint álmomban, mikor ruha nélkül kelek útra, és félek, s miért nyomom meg mégis azt a nagy narancssárga gombot alul?

álmomban 3.

Lehetett volna az a címe ennek a bejegyzésnek, hogy Állati Álmok, de sajnos, tényleg sajnos, úgy hozta az élet, hogy mostanában életemben fontos szerepet játszó ember is részt vett az álmomban, és annyira azért nem haragszom rá, hogy állatnak nevezzem.
Kezdjük az állatokkal, éljen az evolúció!
Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy egy kis faházban tehenet fejek. A tehénnek annyi teje van, hogy alig győzöm hova tölteni. Biológia tudásom hiánya ismét felbukkant, ugyanis igen furcsán nézett ki a tőgye szegény Milkának, sajnos még nem sikerült valódi képet feltölteni az agyamba, pedig már zenét is fel tudok tölteni eftépén.
A történtek után felhívtuk az Álmoskönyvet, aki elmondta, amennyiben az ember ezt álmodja, akkor igen nagy összeg üti a közeljövőben a markát, s ezért nem kell majd sokat dolgoznia.
A másik állatos sztori csak pár órája vetítődhetett az agyi mozimban. A Kis-Dunánál álltam, talán a Lépcsős híd közelében. Három akkora krokodil napozott a víz szélén, hogy csak na. Olyan nagy szájuk volt, hogy nyitott állapotban belefért volna egy kocsi. Álmomban gyíknak vagy kígyónak gondoltam őket, de már persze rájöttem, hogy nem azok voltak.
Az Álmoskönyv erre csak annyit mondott, hogy van egy olyan ember, aki nagyon szeretne megismerkedni velem, ha pedig több krokodil is tátogatta száját, akkor még meglepetésben is lesz részem. Éljen a vasárnap!
És most következik az, amit már én unok mindig emlegetni, de valahogy mindig előkerül, előre bocsánatot kérek az olvasóktól, de sajnos úgy látszik, ez a nyár erről szól, lesz ez még így se, vagy máshogy.
A József Attila Iskola aulájában játszódik a történet, ott, ahol az ebédlőbe lehet lemenni, vagyis nem pont ott, hanem az ablaknál, ahol az aula és az ebédlő közötti kis udvar van. Főbb szerepekben: Máté Krisztina, jómagam. Meglepő, mi?
Örültem a véletlen találkozásnak, ugyanis elhatároztam, - inkább csak álmomban, az életben nem biztos - hogy ha találkozunk valaha, megkérdezem, mit rontottam el a felvételin. Kicsit morcos volt, de válaszolt. Azért nem vettek fel, mert nem éreztem a rezgéseket, villanásokat. Vagy valami ilyesmit mondott. Aztán kérdeztem még valamit, pontosabban megkérdeztem, hogy lehetne-e még egy kérdésem, de azt mondta, hogy nem. Meg még hozzátett annyit, hogy ha jövőre sem vesznek fel, akkor többet már ne is próbáljam.
Megkérdeztük az Álmoskönyvet ismét, de nem vállalta a szereplést, annyit üzent a nézőknek, hogy mindent ő sem tudhat.
De miért is írtam én ezt az álmot le, mikor én már lezártam egy párszor erre az évre ezt az ügyet? Hát azért, mert tegnap kaptam egy levelet a SZFE-től, hogy sajnálattal közlik, hogy nem vettek fel. Nahát, ki gondolta volna, hogy nem vettek fel? Szóval jobban örültem volna, ha inkább nem küldenek levelet, mert amikor megláttam a feladót a borítékon, tisztára azt hittem, azért írnak levelet, hogy tudassák velem, hogy mégis felvettek.
Szóval még egyszer boci, vagyis bocsi, már én is unom a témát, de hát ez van. Majd szólok akkor is ám, ha sikerült kitörölnöm az agyamból, de az mindenesetre biztató, hogy azt írták a levélben, hogy próbáljam meg jövőre is. Jó, tudom, hogy ez egy sablonszöveg, de nekem jól esett. Ennyi.

Picsi

Az egész úgy kezdődött, hogy Zsófi nővéremnek partit rendezett a Papa kitűnő kozmetikus vizsgájátért. Így rá irányult a reflektorfény, mint mindig, gondoltam nem hagyom én ezt annyiban, sütök valami olyat, amilyet még a családban senki, így nem Zsófi lesz a parti fénypontja.
Rögtön eszembe jutott, hogy a CsaliTali után nem süthetek sajtos rudat, meg az már unalmas is, inkább pizzás csigát kéne sütni. De hogyan? Annyira azért nem vagyok spíler, hogy csak úgy fejből összehozzam az egészet. Nem baj, receptből sütni se gáz, Google, pizzás csiga a keresőbe, és hoppá, már meg is találtam az igazit. Ez azonban még nem elég, így még nem lesz hatásos, kellene neki valami rövid, megjegyezhető név. Pizzás csiga, az olyan snassz. Pizzás tekercs, hmmm. Nincs más? De van, de van, legyen mondjuk a pizzás tekercsből kiindulva Pite. Nem lehet, az már foglalt. Akkor legyen a pizzás csigából kiindulva Picsi! Mondhatnám, hogy heuréka.
Hmmm, a receptet nem írnám le olyan megszokottan. Kell bele liszt, abba bele kell keverni sót, kell rá önteni olajat, de közben már a bögre tejben kell lennie az élesztőnek, talán már fel is jött az a barnás habszerűség a tej felszínére. Ha ez mégsem így történne, tegyünk bele egy kis cukrot, nem firtatnám miért, nem vagyok biológus, bár ötös voltam biológiából az utolsó két évben. Nem volt könnyű. Aztán ezt is bele kell tenni a lisztbe meg a többibe. Gyúrni kell ezután az egészet, az nagyon jól levezeti a felgyülemlett feszültséget, addig kell gyúrni, amíg szép sima nem lesz a tészta, és fel nem szedte a tál oldaláról a mindenfélét. Most a tészta pihen a huzatmentes szoba takarója alatt, tessék halkabban olvasni, fel ne ébredjen!
A pizzakrém elkészítése már nehezebb művelet ám, mondhatni tűzveszélyes. Vágjunk fel hagymát és pucoljunk fokhagymát, tegyük egy kis edénybe, amiben már van olaj, aztán kezdjük el pirítani. Egy idő után rá lehet önteni a paradicsomszószt (azt azért nem fogom házilag készíteni, mert a Media Markt-ból lesz a laptopom), erre oreganót szórunk, sót, vegetát, sót, borsot, meg pizza fűszerkeveréket (ezért egy kicsit furdalog a lelkiismeretem). Ez gyorsan kész van, csak az izgalmak és a tűzhely miatt veszélyes egy csöppet.
A tészta továbbra is pihen, nem hangoskodunk. Reszeljünk egy kis sajtot, és vágjunk fel valamennyi sonkát 4 mm X 4 mm-es darabokra, kéretik lemérni!
Már elővehetjük a megkelt és persze pihent tésztát, kinyújthatjuk. A majdnem egy centi vastagra nyújtott tésztára kenjük a már remélhetőleg kihűlt krémet, rá dobáljuk egyenletesen a sonkát, erre pedig a sajtot. Jó, hogy már nem alszik a tészta, biztosan felébredne a következő percekben, ugyanis főemlősök fognak vízbe ugrálni.
Most csavarjuk fel a tésztát mindkét feléről, mert nem pékség vagyunk, hogy batár csigákat formázzunk, hanem csak rágcsának készítjük a Picsit. Ezeket papírral bélelt tepsibe vagdossuk másfél centi magasra, ha megtelt egy tepsi, nem előmelegített sütőbe, felülről a harmadik programra, 180 °C-ra tesszük be, és sűrűn nézegetjük, mikó' lesz má' kész!

Jó étvágyat mindenkinek, ha valaki megsütné egyszer, nekem már kétszer sikerült!

Mostanság...

Most olyat játszom, mint a pestiek, akik nyaranta vidéki nyaralójukba száműzik magukat, nehogy civilizált embert kelljen látniuk...
Nővérkém barátjáéknak van kis házuk fenn a hegyen, ahonnan már a Bazilika sem látszik, na ott vagyok tegnap óta, és keddig ott is leszek, kivéve most, mert lementem a városba dolgozni, mert pénzből élünk ugye, vagy mi. Holnap visszatérek a kis házikóba, ahol csak aludni kell, néha enni, de lehet sokszor is, fagyit Milka csokival, meg a kertben termett barackkal, meg lehet festegetni, vagyis visszarázódni oda, ahonnan kirázódtam. De onnan haza is lehet jönni, vagyis le lehet menni a városba dolgozni a térre, ami végre néha már mutat néhány életre utaló jelet, ahol Jazztergom van meg Vasárnapi muzsika, meg régi lottózó, ahol most székraktár működik...
Mostanában úszkálok a dorogi uszodában, mert ott még úgy is kedvezőbb a belépő, ha hozzáadom a vonatjegy árát, és olyan kevesen vannak, hogy saját sávom is lehet. Manapság egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy laptopom legyen, akkor majd többet írok, biztos, és ezekben a napokban jöttem rá, hogy most jön a felnőttség. Nem túl jó felismerés volt, kicsit agyonnyomott ahogy rám zuhant, de azért van jó oldala is, vagyis biztos lesz, mert még azért csak látom, hogy majd lesz, most még a gyerekség utolsó perceit élem. Minden más lesz majd, ha felvesznek, ha nem...
Nos, mostanában ez van velem, meg így vagyok, és kedd után minden visszatér a régi kerékvágásba, lesz bejegyzés, rendesen, már nekem is hiányzik ám. Amit ígérni tudok, hogy legújabb konyhai alkotásom elkészítéséről is írok majd. Annyit már mondok róla, a neve Picsi, ne gondoljon senki rosszra...

Hamarosan visszatérek, addig is szabadság miatt ugyan nem vagyok zárva, de...