Hófehérke és a Törpe

Ez nem mese...

Régen itt van már bennem a most következő írás. Egy éve. Ez sok idő, ha ilyen dologról van szó. Feldolgozni a feldolgozhatatlant, érteni érthetetlent, átlátni azt, amit innen lentről mi sosem fogunk logikusnak látni. A halált, bárhogy is jelenjen meg az. Idős embereknél az ember megérti, mégis nehezen fogadja el. Fiatalabb embereknél egyszerűen elfogadhatatlan. Miért? Miért pont akkor? Senki nem számít rá...

Ez nem mese lesz, amit leírok, bár egyszerűbb annak kezelni, egyszerűbb lenne, nem fogom. A mesében bármi megtörténhet, pillanatnyi az öröm, a bánat, a tragédia, vagyis addig tart, amíg az ember azt akarja, hogy tartson. A mese kikapcsolható, letehető, eldobható. Ha tetszik jó, ha nem tetszik, úgyis jó. Most mégis erőltetem ezt a mesés címet. Hófehérke. Ő volt az, akiről a riport szólt, akinek a halála eddigi életem legfeldolgozhatatlanabb momentuma volt, és az ma is. Eddig csak magamban gyűrködtem az érzést, mint a kezemben lévő zsebkendőt a temetésén. Beszéltünk róla itthon, itt él a téma mindennapjainkban, s valami kis töredékek születtek bennem már akkor. Verset akartam írni róla mindenáron, de azt nem tudok. Írtam valamit, szerencsére már nincs meg, jobb ez így. Akkor még nem volt blogom, de ha lett volna se írtam volna erről, mert talán nem lett volna jogos. Most úgy érzem, már az. Láthatta bárki a tévében, hamarabb látták, mint én, akárcsak az utolsó képet, amit a riportban mutattak. Félreértés ne essék, nem volt közeli kapcsolatom vele, csak inkább kis emlékfoszlányok maradtak meg róla gyerekkoromból, amikor megjelent, s mi elneveztük őt magunk között nővéremmel Hófehérkének.

Olyan hófehérkés volt. Fekete volt a haja, hófehér a bőre, s a menyasszonyi ruhájában úgy nézett ki szerintünk, mint egy királylány. Gyerekként volt vele igazán közeli kapcsolatom.

Mamáéknál voltunk lenn, egy olyan lakrészben, amit akkor talán senki sem használt. Játszottunk, mi gyerekek, unokatestvérek. Volt egy ágy a szobában, fölötte valami baldachin-szerű, de inkább függöny. Rángattuk, nem gondoltuk, hogy baj lehet belőle. Baj lett, a fejemre esett a karnissal együtt. Nagy púp nőtt a homlokomon. Gyorsan lefektettek, hideg késsel nyomták vissza a kialakuló púpot. Eszti az ölébe fektetett, ápolt. Nagy volt az ijedtség bennem, olyan jól esett, hogy volt, aki vigasztalt, csökkentette a félelmemet, nyugtatgatott. Ez az emlék megmarad nekem örökre. Az is, amikor fehércsokit kaptunk tőlük, nem tudom miért, ez is megmaradt.

Ki gondolta, hogy ilyen hamar elmegy? Emlékszem, nyár volt, művészettörténet érettségi után egy héttel, június 29-én jött a hír. A kertben olvastam, zenét is hallgattam. Apa egyszer csak kijött a kertbe, csak ennyit mondott elcsukló hangon: Eszti meghalt. Azt a döbbenetet azóta bármikor vissza tudom idézni, s látom magam előtt, ahogy Apa megfordult, legyintett egyet a földnek, s jellegzetes járásával elindult vissza a házba, remegett. Én ott ültem a kertben, mozdulni nem tudtam, csak a könyvet dobtam el, a zenét nem kapcsoltam ki, fájt volna a csönd. Kicsit később egy Good Bye című szám ment a lejátszómon...

Akkor nem sírtam, mert nem tudtam, mert amit az ember nem tud felfogni, amiatt nem tud bánkódni. Először akkor szorult össze a torkom, amikor megláttam férjét és a fiait, s később a kislányt, akit egyszer láthatott...

A temetésen nem mertem megnézni a ravatalt, mert már a kápolna mellett is reszkettem a sírástól, s később, mikor egy nagy fekete-fehér képet láttam róla egy koszorún, akkor átszakadt egy gát, s nem tudtam, nem akartam magam tartani.

Azóta sokszor álmodom azt, hogy él, s olyankor sosem értem, miért volt ez az egész kalamajka, hiszen itt van, nem ez a fontos? Nos nem így van igazából, nehéz felfogni.

Nem akarok többet írni erről, azt hiszem kijött, aminek kellett, remélem nem baj. Talán az sem, hogy nem tudom megérteni a halált, hiszen mindig azt gondolom, hogy akik meghaltak, valahol itt vannak körülöttünk, hisz nem szűnhettek meg. Esténként, ha elmondom a belső imámat, mindig imádkozom érte is, bárhol legyen, meg a családért, hogy megtanuljon nélküle élni. S talán egyszer majd nekem sem szakad meg a szívem, s nem kerít hatalmába valami földöntúli fagyott érzés, ha bármelyiküket látom.

Jó lenni, na

Mert jó ülni a macskaköves téren abba a műfüstbe burkolózva, úgy érezni, hogy semmi gond, s utána sem másképp gondolni. Szagolni a másik füstjét is, valami fura zöldséget füstöltet, nem haragudni senkire semmiért, nevetni dolgokon, ami kissé elszomorító ugyan, de nem tragédia. Rájönni, hogy van élet a végnek gondolt történések után, mert ott is vannak még emberek, emberek, akikkel jó lenni. Akik eddig is voltak, meg én is léteztem, csak most alakultak úgy a dolgok, hogy egymáshoz szóltunk. Hogy érdekeljük egymást, s ez persze nem az, mert már hogy is lenne, de tényleg. Jó ott lenni annak a közelében, ahova mindig vágytam, látni, hogy nincs már messze, s érezni, hogy félig már benne is vagyok. Jó elfogadni másokat, ha látni rajtuk hajlandóságot arra, hogy minket is elfogadnak. Jó olyan emberrel találkozni, végre, aki ugyanúgy nem ismeri a Tankcsapdát, mint én. Jó önmagamnak lenni, jó magamat adni. Jó olyan zenét élvezni, amit nem ismerek, sosem hallottam még, mégis van benne valami olyan kis rezgés, ami elhiteti velem, hogy ismerem. Jó éjfél után zenét hallgatni, s nem rossz mindent jóval kezdeni, s főnévi igenévvel folytatni. Az olyan pozitívnak tünteti fel az állandóságot, kiemelőfilcként alakítja át a szürkeséget feltűnő színekké. Jó kicsit átszokni egy másik életre, jó elhinni, hogy ez kell is, mert hét évente váltani kell. Jó elhinni, hogy nemcsak hét évente.
Jó, hogy olykor kiszámítható, hogy a rossz kedv után jó jön.
Jó kicsit szabálytalannak lenni, de megmaradni önmagunknak. Jó józannak lenni ott, ahol ez ritkaság. Persze jó inni az ingyen bort is, jó rájönni, hogy jobb úgy borozni, hogy nem értek hozzá. Jó megállni akkor, mikor érzem, hogy elég. Jó nézni a többieket, ahogy nem állnak meg, viccesek lesznek. Jó lenni ilyenkor. Ilyenkor senkivel nem cserélnék, ilyenkor jó magamban lenni, jó eltenni mélyre, ami történt, hogy egyszer előjöhessen, amikor szükség lesz rá. Akkor úgyis előjön. Igen, jó olyankor élni, amikor az ember tudja, hogy amit megél, arra biztosan emlékszik majd sok év múlva is, mert az arra érdemes.
Jó lenne találni egy szót, ami elmondja, leírja máshogy azt, ami jó. Magyarul, nem más nyelven. Vagy legalább körülírni. Olyasféle ez az érzés, mint amikor dicsérik az embert, s érzi, jogos, csak nem hitte még el, amikor ott látja valahol a keze nyomát, s nem azért, mert zsíros kézzel a tiszta ablakhoz nyúlt. Mint amikor az embert várják valahol, mikor örülnek annak, ha megérkezik. Meg a megérkezés is szerethető, állomásokra, nem végállomásra. Hisz általában az indulás sem akkor szép, ha az út legelejéről indulunk, mert akkor még ott van az a gyomor és torok között újra és újra épülő vasútvonal rajta egy vén, de sosem tönkremenő pöfékelő mozdonnyal. Ez sosem lesz diesel.
Jó integetni, jó hülyéskedni, jó csipkelődni és jó csípni is; valakit vagy valamit, innen vagy onnan, el vagy meg. Jó. Jó, amíg rá nem ébredünk valamire. Arra, hogy mitől jó. Mert úgy hisszük. Mert úgy mosolyognak ránk, hogy olyan mintha, pedig talán tényleg nem. Vagy lehet, hogy igen, de tudjuk, hogy ez a mosoly nem örök, csak annak tűnik. Rossz, hogy előre tudjuk, hogy vége szakad egyszer, mert ezt addig sem felejtjük el, amíg jó, s ettől már kevésbé jó, na. Hát ez volt a cél.
Úgy aludni menni, végre, hogy nem lebegek, nem ugrálok mások miatt, hanem inkább zuhanok. Magam miatt, magamba, de holnap is lesz reggel, ma meg volt reggae, ami jó volt, emlékezni is jó rá, elaludni is.