Minden túl szép volt.
Reggel ismét lenyomtam a telefont, amikor hét órakor zaklatott. Kellemesen aludtam tovább, gondoltam félálomban, úgysem vagyok ma még időhöz kötve. Majd felkelek. Anya azért felkeltett, így indulhattam el mégis. Nyári, napsütéses őszi reggelre ébredtünk Lucia hőségriadóról beszél az elborzasztóan csúnya Nap-keltés időjárásdíszletben. Ma nem érdekel, hogy viccesen mutat, mert úgy néz ki, mintha levágták volna a lábát térdből, ezenkívül úgy sétálgat abban az átok díszletben, mintha valami hiper-szuper dizájnja lenne. Mindegy, a kávé így is finom volt, pakolom a ruháim a zöld táskámba, lassan csak felköltözöm Pestre. Kocsival visznek a vasútállomásra, gyalog mostanában lehetetlen felénk, mindegy, majd egyszer biztosan készen lesz a mindenféle új út és áruház. Vasútnál kiszállás.
Még nem jön a vonat, az indulási idő előtt fél órával viszonylag ritkán indulnak a vonatok, hacsaknem a fél órával korábbi vonatról van szó, de az meg nem fél órával indul, hanem pont akkor. Kuss, bölcsész! Ez van, még belefér egy kis rágicsa, vagy egy kis reggeliszerűség. Még jó, hogy a Joker ott van Jolly Jokernek mindig, most is. Sajtos meg tepertős Fornetti, majdnem friss mindkét féle, 100%-os, valaki Sznobi szörpnek nevezné, Milka Rudi, meg csúving gám. A nap egészen szépen süt, a néni kék köpenyben söpör egy szép, zöldablakú ház előtt. Kezd gyanússá válni a dolog...
A vonatot takarítják. Végre matrica kerül arra a listára, amihez semmi közöm elvileg, vagyis jobb, ha inkább nem is látom. Tisztább nem lett sokkal, sebaj. Leülök egy még üres helyre. Hamarosan nem csak én töltöm az ott teret. De előbb rögzítsük, idézzük vissza az előző idilli képkockát. Balázs ül, lábát valahogy kényelmesen helyezgeti, hátradől, eszik-iszik-nassol, ablakon keresztül napfürdőzik, nagy levegőket vesz, nem tüsszög, nem allergiás éppen, megy Pestre, most jókedvvel, vesz magának ezt-azt, ohmmmmmmmmm.
Pí-pí-pí-pí - közbecsipog a vonat ajtaja. Jön valaki, ismerős az arca, bár csontosabb az arc, mint annak idején.
Ilyenkor már olyan pontosan látom, mi a helyzet, de akkor nem vagyok okos, csak cselekszem, olyan, olyan bután, gyorsan, egyszerűen. Naná hogy mosolygósan, hangosan, integetve köszöntem, épphogy nem kínáltam hellyel, de innen már minden automatikusan jön, persze, nem foglalom senkinek, ülj le.
Most úgy terveztem, azzal tolom arrébb a dolgot, hogy annyit írok, folyt. köv., aztán holnap folytatom. Az úgy nem lenne jó, akkorra elveszteném a saját fonalamat.
Név nélkül, jellemvonásokkal mondom el, ki volt az. Aki olvas engem, az talán nem is ismeri, ő meg szinte biztosan nem olvas engem, s attól tartok, hogy ha mégis idetalálna valamilyen véletlen folytán, idáig már nem jutna a bejegyzés olvasásában, szinte biztos, túl hosszú lenne, túl sok betű, meg különben is, miért kék és narancssárga, mi ez a bloghülyeség... Ne szaladjunk előre. Szóval írjuk le őt: közös magyartanárunk anno csak úgy jellemezte őt, hogy bunkó. Nem vagyok benne a mai napig sem biztos, hogy becézte őt, amikor hozzátette nevéhez azt, hogy -ka, ez egyértelmű kicsinyítés volt, hát ilyenek ezek a kicsinyítőképzők és magyartanárok :-) . Régen osztálytársak voltunk, akkori énem biztos barátjának nevezte volna, a mai bármennyire is nagyképűségnek, beképzeltségnek tűnő, legszívesebben letagadná. Nincs mit tenni, a mostani énem egy régebbi énemre épült rá, teljesen nem tagadhatom meg az akkori valómat, sem azokat, akik alakították, ez van.
A vonat ilyen lassan még nem tette meg az Esztergom - Bp. Margit híd távot, bár mostanában igen sokszor próbálkozott. A legjobb témánk az volt, amikor a régi osztálytársakról beszélgettünk, egyrészt, mert sok van belőlük, másrészt, mert addig sem volt kínos csönd, mert én sajnos nem tudtam mit kérdezni. Biztosan kíváncsi lettem volna valamire, de csak olyat tudtam volna kérdezni, amire nem kaptam volna olyan minőségű választ, amire vártam volna. Szóval nagyokat vicsorítottam a komfortmozgásként megjelenő mosolygásommal, ezenkívül észrevettem, hogy ha nem őszintén nevetek, akkor sziszegni kezdek a kacagás helyett. Miről is beszélt? Miért beszélt azokról? Most sem tudom. Én tényleg nem kérdeztem semmit, sőt, kitaláltam, hogy egy idő után majd zenét hallgatok, úgyis úgy alakul majd, hogy ellaposodik a beszélgetés. Terveztem azt is, hogy korábban leszállok, de ezt elvetettem, mert megkérdezte, meddig megyek, akkor rontottam el. Azt kellett volna mondanom, hogy igazából most jöttem Esztergomba, csak még nem szálltam le a vonatról, mert elfelejtettem, köszönöm, hogy figyelmeztetett, elköszönés.
Ehelyett meghallgattam hogy vezet jogosítvány nélkül két éve, hogy milyen fa**a gyerek ő is, meg az unokabátyja is, jaj annak, aki velük újat húz. Jaj, mit teszek?
Most jön a már ígért folyt. köv., mert már összevissza nyomogatom az ismeretlen billentyűket, két percig tartott míg megtaláltam a csillagot, és már így is kitakar mindent ez a bejegyzés. Snitt.
