Pihenjenek az Emberek, mostanában nem jól viselkednek...
Nem minden esetben írok róluk szívesen, mostanában kicsit haragszom rájuk, vagy nem is mindig rájuk, inkább a helyzetekre, amiknek ők is szereplőik, s az igazat megvallva nem akarnak jobb helyzeteket teremteni szerintem. Az egyik helyzet teljesen egyértelműen adott ember hibája, a többi meg, nem is tudom hány van, hány jut eszembe addig amíg ezt a bejegyzést írom, általában nem is tudom kinek a hibája, olykor ugyan majdnem az én hibám, de ezt ugye nem baj, ha nem vallom be...
Hetty King egy sorozat szereplője, bár nem közvetlenül, hiszen a sorozat egy könyvből készült. Váratlan utazás, ez a címe a sorozatnak és a könyvnek is. Mikor még a Vasvári Pál utcában laktunk, azt hiszem akkor néztük először, vagyis azokra az időkre emlékszem, mert egyszer volt olyan, hogy azért, hogy mi is teázhassunk, mint Kingék, a sorozat egyik epizódja után beültünk a Totomiba (Polski Fiat), s meg sem álltunk egy boltig, ahol árultak Pilóta kekszet, így már mi is tudtunk ötkor teázni. Szóval Hetty Kingről csak annyit, hogy ő az összetartóereje a King családnak. Tudható, hogy ez nem lehet könnyű feladat, ám ő nem idegbajos, hiszen nem olyan gyengéden teszi a dolgát, hanem inkább olyan harapósan, de ezt máshogy nem is lehet. Sok helyzet juttatta eszembe őt ezen a héten, hol ezért jutott eszembe, hol pedig azért...
Várt/Váratlan utazás
Tudtam, hogy eljön ez a hétfő is, főleg, mert a hétfő dupla olyan sebességgel érkezik mindig, mint például a péntek. Nem szöszmötöl, jön, hol hidegen, hol vizesen, hol pedig komplex módon, a kettőt kombinálva. Szeptember nyolcadika komplex hétfő volt, vagy ha lehet még komplexebb, hiszen nem volt elég, hogy esett és fújt, még cipekednem is kellett, meg függönyt felraknom meg hasonló finomságok kerültek még elém. Például felvettem egy órát, amit nem kellett volna, még szerencse, hogy le is tudtam gyorsan adni. Romanika, gondoltam jó lesz a Bevezetés a művészettörténetbe tantárgy mellé, hát nem. Beültem a terembe, s két perc múlva éreztem, hogy ez nem az az óra, amivel nekem azt a félévet kezdenem kellett volna. Szó szerint. Köszöntöm a harmadik szemesztert... , mondta egy fiatalos tanár, s rögtöna vizsgáról kezdett beszélni. Itt jutott eszembe, hogy milyen szerencse, hogy óvatosságból felvettem néhány olyan kreditet is, amiket még le tudok adni úgy, hogy azért marad legalább 30. Ez is ilyen volt, mert ugyan az órát végigültem (ezt a harcot nekem kell megvívnom), de amint hazaértem, ki is jelentkeztem, ergo hétfőn elvileg nem is volt órám, mert a tipográfia csak jövő héten kezdődik, amit meg felvettem még, nehogy lájtos legyen a hétfőm, a filozófiatörténet, az még akkor nem volt benne az órarendemben, amikor az óra volt, szóval jó sokat tanultam hétfőn.
Sarah Stanley!
Mondaná Hetty néni, ha éppen haragudna unokahúgára, aki végül nála kötött ki, a Prince Edward szigeteken, Avonlea városában. Én is mondhattam volna kedden, kicsit másképp ugyan, kicsit magyarosabban, úgy, hogy Sára, de nem akartam megszólítani, legalábbis először. Mindez a kampuszon történt, amit hétfőn még krampusznak hívtam, de ez a találkozás után már nem szabad úgy hívni.
Ültem a padon, néztem az embereket. Szoktam ilyet csinálni, majd szólok, hogy milyet nem szoktam. Ahhoz már majdnem hozzászoktam, hogy látok ismerősöket, esztergomiakat, esetleg istvánosokat, jelen vagyunk itt is, néha azt hiszem, nem is jöttem el a városból. Aztán egy virtuális ismerőst pillantottam meg, aki, abban a pillanatban csak az én ismerősöm volt, én nem voltam neki. Megint egy sorozatra fogok utalni, egyszer még bebizonyítom, hogy nem szemét mind. Az Életképekből ismerem Kosári Ildikót, vagyis saját nevét Sárit, aki eltipegett orrom előtt. Aztán még egyszer ellépegetett előttem, majd újra. Gondolom nem direkt előttem, én ugyan rá mosolyogtam, de ő - jogosan - nem tudta mire vélni szájrángatásomat.
Később aztán együtt kerestük az Emberi természet, női természet óra termét. Eközben tettem olyat, amilyet nem szoktam. Megkérdeztem, nem mintha nem tudtam volna teljesen biztosan, hogy ő az e, akire gondolok. Kicsit meglepődött, azt mondta kb., hogy nem gondolta volna, hogy őt onnan bárki megismeri, de kicsit talán megnyugodott, amikor azt is mondta, hogy azt is tudom, hogy vokálozni is szokott. (Egy-két zenével ezelőtt Bartók Eszter számában is ő vokálozott, ott fönn az én nagyon zenémben...)
Aztán már csak köszöntünk egymásnak, de nekem még nem elég ez, már nagyon régen meg akartam ismerni őt, leginkább azóta, mióta hallottam az énekhangját, akkor bújt ki nálam a szerepéből, akkor lett egyszerűen művésznő. Azóta ismerősöm az iwiwem, hétfőn találkozunk tipográfián, remélem.
Felix King, micsoda faragatlanság!
Ezt is Hetty King mondta volna abban a helyzetben, aminek én is szereplője voltam, de Hetty Kingnek tetsző módon, Felix King tehát nem én voltam. Ez egy kicsit kilóg majd a bejegyzés szerkezetéből, azért, mert azt a vonaton már leírtam, szóval ki-ki helyettesítse be a szereplőket, ctrl+c, ctrl+v...
Bölcs, ülő
Felhívom kedves olvasóim figyelmét, hogy a következő írás alkalmas a nem bölcsészek nyugalmának megzavarására! Kérem továbbá azokat, akik negatív véleménnyel vannak a haszontalan, ingyenélő bölcsésztársadalomról, ne olvassák a következő sorokat, mert még a végén kellemetlenül éreznék magukat, hiszen nekem van igazam. Köszönöm!
Ha valaki először találkozik valakivel, kezet nyújt neki. Persze csak ha kíváncsi rá. Ha már valaki elmulasztotta ezt a műveletet elsőként végrehajtani, az még persze nem hiba, hiszen lehet a másik fél olyan gyors is, hogy az egyik már csak azon kapja magát, hogy szorítják a kezét. Ilyenkor még nincsen semmi probléma, most következik a nevek egymással való megosztása. Egyik oldalról, másik oldalról. Ha ez mégsem így történik, a következő helyzet szereplői lehetünk:
A régen nem találkozott barátok összefutnak egy parkban. Nem találkoztak, hisz ugyan egy városban tanulnak, de más intézményben, ráadásul teljesen mást, nem került egymás mellé életük vonatának sínpárja. Az egyik barát egy közös ismerősükkel sétál a parkban, a másik egy csak a másik által ismert ember. Az egyik „csapat” játékosai a bölcsészek, a másik „csapat” játékosai a műszaki beállítottságúak, showtime!
Bölcsész 1.: Helló! – kezet fog régi barátjával.
Műszaki 1.: Mi újság? – mosolyog rá, mintha örvendene a találkozásnak.
Bölcsész 1.: Helló, Greiner Balázs vagyok - mutatkozik be Bölcsész 1., s leplezi le magát az olvasó előtt.
Műszaki 2.: Ühüm – kezét ugyan visszanyújtja, meg is fogja Bölcsész 1-ét, de fel sem kel, már nyúl is vissza jól megérdemelt délelőtti söréhez.
Ez volt a Heti King, a hét összefoglalója. Sajnálom, hogy mindezt nem tudtam naponta leírni, talán a jövő héten már lesz alkalmam erre is, bár így se olyan rossz, de így sok élmény kimarad, pedig...
