Sokan szajkózzák szívesen azt a frázist, hogy semmi sincs véletlen. Szerintem is így van, de nem szeretek közhelyeket mondani. Szóval minden direkt van. Ezt most jól kijelentettem, bár ilyet nekem nem szabadna tettem, de talán ezt sem ok nélkül teszem. Persze nekem csak az az okom rá, hogy ezt akarom mondani, de az életben vannak sokkal kiszámíthatatlanabb véletlenek is, a véletlenek már csak ilyenek.
Jó, igaz, a legvéletlenebb véletlen az, amikor valaki leejt valamit, vagy ha mindenféle megbeszélés nélkül összefut egy ismerőssel az utcán. Ezek unalmas véletlenek ám. Semmi érdekes nincsen abban, hogy leejtem a telefonomat, az inkább idegesítő, sőt, olykor még aggódnom sem árt ilyen esetben, vajon túlélte-e a balesetet. Az sem túl izgalmas, ha szembejön egy ismerős arc, akivel mindössze annyi lesz a csatornánkon átívelő kód, hogy szia, meg hogy heló. Ezek olyan jólvan véletlenetek, olyan indultak még kategóriából valók.
Az igazi véletlenektől az ember remegni kezd örömében. Az igazi véletlenektől mosolyra görbül szája, ha örömteli az eset. Jó, vannak rossz véletlenek is, akkor is van remegés, csak akkor lefelé görbül a száj, de akkor nincs katarzis, akkor csak az ember feje kezd főni.
Jó véletlen: olyan ember jön szembe az utcán, akiről eddig azt hitte volna az ember, hogy nem is ember. Mert mondjuk két dimenziós volt, esetleg sztereó; hd-ben még nem láttuk, az 5.1 is várat még magára. Kiderül róla, hogy nem is vörös a haja, hanem sötétszőke, hogy nem is alacsony, hanem egész pici, hiába abból él, hogy énekel vagy beszél, attól még alig hallani őt. Valamiért biztos kell egy ilyen találkozás, később, majd ha továbbfűzhetővé vélik az eseménysor, majd visszautalhatunk arra, hogy lám, ez ezért történt, de az is lehet, hogy ez az eset a süllyesztőben végzi, konkrét következménye nem lesz, csak az, hogy egy darabig azt hisszük, hogy lesz, azt akarjuk hinni, ez a hit segít átvészelni azt az időszakot, amíg úgy érezzük, igazából nem is történik velünk semmi pozitív.
Az ember mindig próbálja megfejteni, hogy mi az aktuális feladata, próbálja felvenni a munkát. Mikor egyetemre jár, akkor mindent azért csinál, hogy neki jó legyen, majd egyszer. Mindent olyan alaposan tanul meg, amennyire szüksége lesz majd. De hogyan válik az a beszédtömeg tananyaggá, hogyan lesz az enyém, ha olykor arra ügyelek, hogy igen, ez az ember magyarul beszél, ez az ember értelmes, mert olyan nincs, hogy mindenki más hülye? Csak figyelni kell és szűrni, ami fennmarad a rostán, az fennmarad, ami nem, az nem. Ezt ötlöttem ki, meglátjuk, hogyan jön majd be. Persze az élet az ilyen konzekvenciákra azért válaszol, direkt. Nagyon direkt. Mert kiről írtam én ezelőtt, kikről? Égből pottyant emberekről. Miért? Mert eszembe jutott, nem is tudom már miről. Csütörtökön egyetem után volt egy kis időm, hogy végignézzem, melyik csatornán mi megy. A Pax TV-n Levente Péter beszélt. Nem is tudtam, miről van szó, de mivel kicsit nosztalgiázni akartam, hallani a hangját, látni a gesztusait, a kalapját. Egyszer csak felemelte mindkét kezét. Egyik az "A" oldal, másik a "B". Az első oldal ő, akkor, amikor valahol tanít, tehát valahol tanár. A másik a hallgató, vagyis például én. Az első oldalon három darab "i" szerepel, a másikon csak egy. Az ő kezén szereplő első "i" az információ, vagyis az, amiről beszél. A második "i" az illusztráció, vagyis az, ahogy átadja, ahogy magyarázza. A harmadik "i" az inspiráció, vagyis felkelti az érdeklődést. Ennyi az ő keze, az ő oldala. A másik kéz következik, rám is ez vonatkozik. Itt az "i" az instrukció - parancs, amit én adok magamnak. Én járok be órára vagy nem, én figyelek vagy nem, én jegyzetelek vagy nem, én készülök vagy nem. Magamnak. Ehhez a tanárnak nincs köze. Gyerekként annak örültem, ha bordós lila ingében mesélte az égből pottyantakat, most ennek örülök. Köszönöm a mesét!
És persze minden összejátszik, direkt, egyértelműen direkt. Kell nekem a pesti gyors net, a filmek amik rám várnak egyes oldalakon, véletlenül pont azok. Egyszer régen meg akartam nézni a Truman show-t, csak mert Jim Carrey, meg tévés a téma, érdekelt, na. Végül úgy alakult, hogy amikor meg akartam volna nézni, akkor nem sikerült, de most szerencsére ráakadtam, rögtön be is szereztem. Megnézni nem tudtam, nem szabad antiszociálisnak lenni társaságban, elvonulni egyedül filmet nézni. Hétvégére maradt, nézése folyamatban van. A csütörtöki utolsó órám utolsó pár percében ismét csak véletlenül éppen a valóságshow-k voltak, éppen a Truman show volt a filmes példa.
A múlt heti Heti King meg. A Váratlan utazásra is ráakadtam ám a Truman show mellett, szóval lehet pótolni filmes hiányaimat, meg lehet emlékezni azokra a délutánokra, ott, a Vasvári Pál utca 15-ben. Sarah Stanley-re, Hetty King-re meg a többiekre...
Ja, nem biztos, csak akkor, ha véletlenül nem lesz áramszünet, vagyis nem olyan időpontra időzíti az e-on (vagy e-off?)a drága kis áramszüneteit, amikor mindenki otthon van, hétvégére. Na ezeket az időzítéseket sem tartom véletlennek...
A kedvenc direktem mégiscsak az, amikor én gondolok valamire, szavak ugrálnak a fejemben, s valaki körülöttem épp akkor épp azt a szót mondja ki, ami nekem abban a másodpercben eszembe jutott. Legutóbb szintén a csütörtöki utolsó, vagyis heti utolsó órámon volt ilyen. Én a K-Pax-re gondoltam, vagyis arra, hogy néha én is azzal vigasztalom magam, hogy ez a világ nem kötelezhet arra, hogy beleolvadjak, mert én biztos máshonnan jöttem... Szóval mikor éppen ezen morfondíroztam a tanár kimondta a következő szót: képek. Már csak az az "sz" hiányzott a végéről, s vártam is, nem jött, de megvolt az az érzés, amit ilyenkor érzek, vagyis az, amikor olyan, mintha összekapcsolódna két olyan valóság, ami különböző, mintha összeütköznének...
Ja, a direkt marketinget én sem szeretem!
