Egy pár

Nos, nem, én semmit nem akartam tőle. Ő kezdett ki velem. Olyan, mintha leült volna mellém a vonaton, aztán elkezdte volna kelletni magát minden szó nélkül. Aztán leszállván a vonatról már intenzívebben illegette volna magát, majd hátranézett volna, hogy mi van, nem látsz, vagy azt akarod, hogy én ugorjak rád? Nos, megnézni megnéztem, de csak úgy óvatosan, ahogy szoktam. Én úgyse. Majd, még nem. Kiléptem bűvköréből, egy időre...
Ha mindez valóban így történt volna, nem lenne ilyen szerencsém, úgysem találkoznék többet vele még egyszer, ki garantálja, hogy pont arra a vonatra száll, pont akkor, s pont a közelembe ül. Jó, Barbaráékat leszámítva, bár először nem a vonaton találkoztunk, s azóta se hallottam rikácsolását, nem láttam férjét sem hajsorakozót vezényelni. Szóval szerencsésebb kimenetelű volt ez a flört. Ugyan egy éjszakára szakítottunk, később beláttam, nem tudok nélküle élni. Hiányzott. Hiányzott, hogy vagányabb nálam, de ha velem van, én is vagányabb vagyok. Szeretem, hogy barnább is nálam, jó nálam nem nehéz. Jó hozzáérni, az az igazság. Bőre ugyan nem teljesen sima, de nem is érdes, olyan nekem való. Rájöttem, jó vele kimenni az utcára, bár még csak képzeletben sétáltunk, gondoltam, először bemutatom itt. Itt mindenki láthatja, talán véleményezheti is. Lehet, hogy nem mindenkinek jön be, de én szeretem, szóval óvatosan a véleményekkel, a szerelem vak!
Összejöttünk. Még csak pár órája, de már alig várom, hogy holnap újra lássam. Megint kacérkodjon, megint elcsábítson.
Őszre azt hiszem, jó lesz. Télen legfeljebb kicsit pihentetjük a dolgot, van ez így. Ott van a kicsit nagyobb darab régi, majd talán felhívom a hideg téli napokra, ő úgy sincs sokba', nem is baj, ha kicsit cserélgetem néha. Meg a régivel erősebb a kötődés, vele meg olyan, mintha arra kéne mindig várnom, hogy együtt lehessünk, hogy igazán együtt lehessünk, hogy valaki összehúzzon rajtam egy cipzárt, hogy ne fázzak. Ezt a cipzárt pedig mindig velem húzatja fel, tudom, alig ismerem még, de eddig mindig ezt csinálta rövid kapcsoltatunk során. Jó, azért szeretem, semmi pénzért nem hagynám el, főleg, mert akciós volt. Szeretlek! Benned nem is, nem is járok, inkább kacsogok, szeretlek kedves cipelőm, jó vásár voltál!

Igen, ő az. Ugye milyen szép?

100 árnyalat

Bruttó 100, vagy 100 plusz áfa? Nem is tudom, attól függ honnan nézzük. A bejegyzések közül pár nem került blogvilágra, hiszen megmaradt piszkozatnak, s mivel nem vagyok már éppen a régi, vagyis olykor elfelejtek dolgokat, talán már én sem nyitom meg őket soha, nem is tudom miket szenvedtem bennük össze. Biztosan akad 1-2 olyan, ami mostanában a mániám; szóval biztos vannak ott verskezdemények is, vagyis inkább rémes rímpárok. Ezeket majd ha egyszer ráérek átnyálazom, de mostanában annyit harcolok, hogy nem lehet... Harcolok, igen, mert most azt találtam ki, hogy mindenkinek, aki lebölcsészez, bebizonyítom, hogy én nem vagyok az. Nos, ez a projekt kissé rosszul áll, mint a mellékelt ábra mutatja. Bölcsésznél is bölcsészebb vagyok mióta blogolok. Azelőtt is mindig lényegtelen dolgokon agyaltam, csak akkor nem nyomtattam ki, ennyi a különbség. Szóval a blog egy agynyomtató, mivel ha az ember beszél, akkor próbálja mondanivalóját kompatibilissá tenni, vagyis ahhoz méri közlését, akinek mondja, s annyit agyal a tálaláson, hogy lehet, mire kimondja, már nem is azt hallja vissza, ami az eszébe jutott. Itt meg, kinek beszélnék? Elsősorban magamnak, mert mikor elkezdtem csak annyiban voltam biztos, hogy én olvasom, persze reméltem azért más is. Mára már tudom, akadnak olvasóim, s bizony előfordul, hogy nekik írok, s a legjobb az ebben az egészben, amikor a kommenteknél számot látok, s ha rákkattintok perceknek tűnik az a másodperc, amíg megjeleníti a gép az olvasók megjegyzéseit. Vélemények, biztatások, nekem. Néha elgondolkodom, mennyire egoista, exibicionista ez a blogírás. Onnantól kezdve ugyanis, hogy az ember tudja, hogy olvassák, ott motoszkál benne, na, ezt is leírom, hátha kíváncsiak rá. Jó, persze önelemző is, bár ez veszélyes, legalábbis szerintem lehet az is.
Szóval eddig körülbelül 100 árnyalat. Ennyit találtam magamon, remélem, van még. Magamon, szememben, amiben a külvilág képe ragyog - ott lesznek még árnyalatok, csak konvertálni tudjam karakterekbe. Persze, vannak egészen hasonló árnyalatok, már-már egyformák, de azt mondják, ezt senki nem tudja eldönteni, és ott van Hérakleitosz igazsága is: "Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember."
Száz bejegyzés, fél év. Talán lesz még sokszor ennyi, nem tudom. Sokszor mondtam már, vagy lehet hogy csak gondoltam, most ezt tartom fontosnak úgy, mint régen mást. Most ez ad nekem örömet, vagyis nem is örömet, inkább megkönnyebbülést, könnyebbéget. Bárki olvas ugyanis, rendelkezik már rólam egy képpel, s nekem már nem kell bizonygatnom a találkozásoknál, milyen vagyok.
Köszönöm mindenkinek, aki ezt is elolvasta!