Mielőtt bármibe belekezdenék, leszögezem, nagyon szétszórt és zaklatott vagyok a héten, de ez egyáltalán nem véletlen.
Csapongok, panaszkodni nem lehet logikusan, következetesen.
Ülök a szép színű szobánkban a szép ágytakaróra nézve a zöld felfújható fotelban. Most nincs kupleráj, bár előfordul olykor, s akkor kénytelen vagyok szobatársamnak leckét adni. Tegnap mosogatni tanultunk, fog belőle vizsgázni is. Már-már jól érzem magam. Éjfélig beszélgetünk, hülyülünk. Barkochbázunk. Régi osztálytársakra, tanárokra gondolunk - ők a feladványok. Ezt hogy találta ki?
Igen, lassan mintha kisütne a nap, bár fáj a bal térdem, biztos sok krumplit ettem. A vasárnapi alvás alapozta meg a hetet. Nem, nem is az. A délután. Nem ittam kávét, aztán csodálkoztam, hogy kilenckor már majdnem leragadt a szemem. Korábban feküdtem le, mint itt, Heti hetest se néztem, pedig állítólag benne volt a Kern, aztán még gondolkodni is volt időm, bár csak félálomban. Nem is kellett volna, nem tett jót. Először is azt gondoltam ki, hogy mit csinálnék másképp a felvételin, ha lenne. Hogyan lennék jobb, vagy legalábbis próbálnék meg jobb lenni. Azt hiszem ezen aludtam el, s talán lassan ebbe őrülök bele. Igen, igaza volt annak, aki azt mondta, olyan ez a helyzet, mintha valakibe szerelmes lennék, aztán csak az unokahúgával lehetnék együtt. Hasonlít, rokon, de nem az. Neki mindig igaza van. A következő gondolatsort már csak álmodtam, hogy ki kéne békülni valakivel. Blogos nyílt levelet kellene írni,melyben bocsánatot kérek mindenért. Álmomban a mondatok készen voltak, még meg is hatódtam, láttam magam előtt azt, akivel egy ideje nem beszélek. Kicsit belefáradtam már, hogy azt elemezgessem magamban, hogy miért távolodtunk el egymástól, csak azt tudom, hogy hiányzik. Hiányzik az az ember, aki akkor volt, nem az, aki most...
Van még szavunk?
Ketten vagyunk csak a soron,
Lógunk egymás előtt,
Valaki mozgat minket,
Valaki eltérített.
Mi már nem vagyunk azok,
Akik csobogva csaltunk,
Mi már morogva marunk ma,
Tudnám, mi bajunk van…
Régen sem volt ez másképp
Csak a lényeg volt más épp;
Akkor egymást akartuk látni,
Most meg bárki mást ki
Szid engem vagy téged
Kit te szeretsz, de én nem
Kit én szeretek, s te is szerettél
Csak más lettél, más lettem én…
Szép, ez a kép,
Nem erről nincsen negatív,
Ebben minden pozitív,
Látom, hogy figyelsz,
Érzem, hogy kezelsz,
Hallom a hangod itt benn,
De ki hiszi el,
Mondd, ki viszi el,
Azt, ami szerettem benned,
S te hogy éreznéd ezt,
Bár csak sejtenéd te,
Te antibölcsész-klub tagja,
Az atomnak nincsen ragja,
Vagy nem tudom,
Nem látom,
Már nem is hallom,
Ha van, szavam,
Szavunk,
Vagy csak szívunk,
S tán egyszer majd írunk
Ha lesz újra,
S nem akad el, ha egymásra gondolunk,
Szavunk…
Ezt is vasárnap írtam, azt hiszem. Közzéteszem, már nem érdekel, jó-e vagy sem, elegem van abból, hogy rejtegetnem kell, amit csinálok. Ez is én vagyok. Csak mert nem lehet az embernek magába gyűrni semmit, nem lehet elfojtani semmit, mert annak rossz vége lesz, az mérget szül, az pedig vagy belülről, vagy külső hatást igényelve: megöl.
Végre megint volt időm hétköznap blogolni, de jó lenne, ha minden héten lenne rá alkalmam ilyenkor kedden a felfújhatós fotelben ülve, minden zajt kizárva, aztán nyugodtan megtízóraizni. Persze szeretem a lakótársaimat, de most jobb egy kicsit egyedül, így kedvesebb leszek velük délután meg este.
Csók az otthoniaknak!
(A nap kérdése: Miért búcsúzott tőlem ZM férjével a Sportcsarnoknál álmomban?)
