Szabály, bye

Tegnap elgondolkodtam rajta, mennyire kell hasonlítania egy blognak egy valóságshow-hoz. Talán kell, egy picit. Csak az a kérdés, hogy mennyire tudja egy ember magát úgy figyelni, hogy úgy nézzen ki, mintha kívülről is látja magát. És jó az, ha az ember magát elemzi minden percében? Mit miért csinálok, mi voltam, mi leszek? Kinek jó ez? Talán másnak, bár az sem biztos, de nekem szinte biztos, hogy nem mindig jó. Nem jó mindig azon görcsölni, hogy amit most csinálok, az mennyire felel meg egy olyan szabályrendszernek, amit én teljesen tökéletesnek és követhetőnek tartok olyan pillanataimban, amikor eszembe sem jut, hogy ezek valaha engem akadályozhatnak majd. Talán nincs is annál egyszerűbb, mint mindent megtiltani magamnak, hogy később ne legyen lelkifurdalásom azért, mert valami nem sikerült. Szépen becsapom magamat, az nagyon megy.
Most is egy szabály jut az eszembe, ami szintén saját alkotás, de most csak azért jutott eszembe, hogy megszegjem: most akkor sem írok hosszabbat, ha csak ennyi jutott eszembe.

Lilaságom története

Miért lila, miért pont lila? Biztosan sokan kérdezik, s ez nem is csak feltételezés, ez tapasztalat.
Azért lett lila, amiért sokak szerint már akkor is lila volt amikor még kék és narancssárga volt. Az akkori hangulatomhoz teljesen illett e két szín. Azt nem mondanám, hogy a mostanihoz a lila illik, mert sokszor egészen egyszerűen csak a fekete jut eszembe, ha színre kell gondolnom. Vagy mégsem igaz. Kéne egy új szín ahhoz, hogy hűen kifejezhessem magamat nanométerben. Szóval a lila az csak olyan ideiglenes megoldás, lehet, hogy egy hétig tart, lehet, egy évig. Az is előfordulhat, hogy ez marad, nem váltom le csak változtatok rajta. Esetleg viszek bele egy kis színt, vagy fényt, de még alaposan megfontolom.

Egyébként pedig nemcsak lila, hanem olykor sötétzöld is. Talán nem látszik a zöld, de ott van. A lila látszik, tény. Esetleg nem tetszik? Pedig annyi lilát látni a világban, akkor senki nem szidja a színt. Lila ugyanis az árnyéka mindennek napsütésben a szabadban, esetleg sötétzöld, talán kékes. Szóval azzal, hogy kililítottam célba vettem azt, hogy az engem körülvevő dolgokat írjam körül, megfogalmazzam, leegyszerűsítsem, vagy éppen túlbonyolítsam - ettől lila, lila mint az árnyék.

Szavazni pedig ha lehet, mindenki szavazzon. Nyugodtan lehet így, őszintén, ahogy eddig is, így van értelme.

Karakterek az agyból

S ugrál egész életünk a határidők között. Mert az idő ugyan végtelen, mi meghalunk. Kicsi a világ, de a Föld minden pontjára ember még nem tette lábát. Minek hát lapát, melyen minket a gazda nem lát, a kukába dob a halál a jobb? Megint a búskomorság, megint az utazgatás. Egyedül. Cefetül. Nem kell tüll, csak egy fül, ami engem hall, mely csak nekem vall. Ugyanez volt a baj. Tavaly. Jaj.

Ezt a múlt héten írtam, már én sem vagyok tisztában minden "összefüggésével", nem vállalok érte felelősséget.

Talán igazuk van. Tényleg a képnek jut újra nagyobb szerep, tényleg háttérbe szorul az írott szöveg. De miért jött létre az írás, s miért kellett modernizálni, miért kellett kinyomtatni is? Én most miért pötyögöm be ezt, elmondhatnám szóban is. Mert erre van lehetőségem. A szólni vágyóknak az volt a lehetőség, hogy megoszthassák mással. Leírták, kinyomtatták. Most mi jövünk! Mi ezt elmondhatjuk hangoskönyvben, megfilmesíthetjük, közvetíthetjük a tévében. Ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy leegyszerűsödik a mondanivalónk, épp ellenkezőleg: több csatornán többet mondhatunk ugyanannyi idő alatt. Ki siratja még a könyvet? Él még, csak lefogyott...

Ez is múltheti, Médiumok és kritikáik óra után jutott az eszembe, egyre inkább szeretem azt az órát, szép zárása a hétnek csütörtökön fél kettőkor...

Néha bánom azt, hogy olyanról beszéltem létezőként, amiről mikor erre visszagondolok, már elmúltként kell gondolnom. De miért fáj, hisz a halál nem szól előre, csak egyszer itt van, s hiába gondoltunk a valaha létezőre halhatatlanként; mostanra már bizonyos tévedésünk.

Ez meg pláne nem is tudom hogy jött, vagyis tudom miért jutott eszembe a halál, meg a hirtelen elmúlás: megint Albert Györgyi halála, s az összes többi hirtelen jött más helyzet.

A Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtára mellett áll a Zenei Gyűjtemény. Narancssárga. Múltkor láttam Szikora Jánost elmenni mellette. Ma én mentem el mellette, fájt. Nincs bajom a zenei gyűjteménnyel, s megbocsátom azt is, hogy kb. olyan sikeres a díszkövezése a Reviczky utcának mint főterünknek. A baj az volt, tudtam hova megyek. A Szentkirályi utcába, de nem fogszabályzásra ezúttal. Az jobbra van, én balra mentem, direkt, mégis panaszkodom, hogy fájt. Fájt, mert úgy lüktetett a szívem, s féltem, hogy túlzottan felgyorsul, aztán elrepülök. Mindjárt 32/a, igen, ez az. Színművészeti Egyetem. Előtte autók, egy-két autót akkor is láttam itt. Úgy sugároz ez a hely. Négyzeteket sugároz magából, növekvő képkereteket, az egyik bekeretezett engem is, s tán még most is ott állok egy mozdulatlanná vált s engem is mozdulatlanító keretben, állok telefonommal, fényképezem az épületet. Emlékbe? Nyálcsorgatáshoz? Hogy kibírjak egy meghatározott időt? Nem tudom, de kellett az a kép. Nem is sikerült jól, csak lopva mertem lefényképezni, bár úgysem nézett senki az ablakból, pedig lehet, mert sok ablaka van annak a nagy-nagy épületnek, amelynek olyan sugárzása van, hogy nem is szabadna csak így kitenni az utcára. Odavonzza az embert, aztán megbetegíti, függővé válik tőle. Holnap is megyek szenvedni.

Ez mai, még friss.