Mi vagyok? 2. rész

Valahol a színes ceruzánál hagytam abba, azt hiszem. Akkor arról volt szó, hogy vesztegettem meg Lillát, most másról lesz szó, még keresztnevet sem írok, mert egy bűntényről lesz szó, és tudjuk, hogy minden bűnösnek jogai vannak, s én annyira nagyra becsülöm az elkövetőt tettéért, hogy sem a vezetéknevének kezdőbetűjét, sem pedig a keresztnevét nem írom le, lényegtelen.
Történt egyszer, talán másodikban, ilyentájt, bár lehet, hogy volt már december is. Az osztálytermet átrendeztük, körberaktuk a padokat. Pontosan nem tudom miért, de szinte biztos, hogy nem volt messze a karácsony. Rajzóra volt, vagy technika, valamiért kiszaladt a tanár. A mellettem ülő fiúval egy kicsit összeszólalkoztunk. Jó, bevallom, talán én kezdtem a dolgot. Énekeltem egy akkori slágert, amit tulajdonképpen azért tettem, mert azzal csúfolni tudtam a nevét. Visszaszólt, visszaszóltam, valahogy tettlegességig fajult a dolog. Ütöttem, pedig nem szoktam, nem is értettem, miért kell ebből ekkora balhét csinálni. Amikor visszaütöttem, nem tudott mit csinálni, fogta azt, ami a keze ügyében volt, egy piros-kék ceruzát. Beleszúrta a fejembe. A piros hegy beletört a fejembe, indultunk egy a Trabanttal a kórházba. Az orvos szinte meg sem nézte a fejemet, csak adott egy Tetanust, aztán elengedett. Mindegy is, legalább agyafúrt lettem. Ezek után egyébként Anya szedte ki a fejemből a ceruzahegyet. Ja, bocsánat, nem írtam, hogy következő műsorom alkalmas a nyugalom megzavarására.

Milyen emlékek jönnek még elő ebből az időszakból? Mi befolyásolt abban az időben? Most konkrét dolog nem is jut az eszembe, csak az jut eszembe, hogy néztem ki, talán ez az egyik legfontosabb dolog, ami alakított, nem pozitív irányba. Én voltam a nagyfejű, meg akkor még duci is voltam. A fejem kisebb nem lett, viszont legalább már elviselhető a magasságomhoz társuló súly. Nem panaszkodni akarok, meg sajnáltatni magamat, csak arra világítanék rá, hogy mennyi komplexust okoz az az embernek, ha valamiért kiskorában nincsen magával megelégedve.

Ma megint hosszú napom volt, most ennyire futotta. Hírek híreket követtek, nem is tudom, mit gondoljak most, nem tudom, mi jön ki abból, ami most felmerült lehetőségként: ...

Mi vagyok?

Fél tizenkettő van, este, mikor ezt elkezdem írni. Ma valahogy úgy érzem, rengeteg dolgot kaptam, s nem mehetek e tény mellett el, csak úgy, szó nélkül. Nem mondhatom, hogy ez jár, mert a jó senkinek sem jár, az szinte biztos.

Kezdhetném ott, hogy nem jár az sem az embernek, hogy a kényelmes ágyikójában feküdjön egy csütörtök estén, már-már éjjel, és mivel olyan pofátlanul későn kelt ma, felkeljen, mondván, á, nem tudok én még aludni. Nem hinném azt sem, hogy az jár, hogyha felkel, bekapcsolja a laptopját, s azt mondja, á, írok valamit, kedvem van hozzá.

Azon már túl vagyok, hogy azon agyaljak, vajon ki dönti el, hogy az ember milyen adottságokat kap, mivel képes kikapcsolódni, mi az, ami boldoggá teszi, amiben kiteljesedhet. Mindig alaposan megfigyeltem az élet helyzeteit, felmértem a lehetőségeimet. Mondhatjuk, hogy alkalmazkodtam a helyzetekhez, bár ez persze nem mindig szerencsés választás.

Rajzoltam az óvónéninek, rózsaszín törpének öltöztem jelmezbálon, doboltam a sajtosdobozon az évzárón, aztán általános iskolában megőrültem. Általános iskolában ugyanis voltak olyan dolgaim, főleg az elsőtől negyedikig terjedő időszakban, amiket ma már komoly bűnnek, erkölcstelenségnek gondolok. Talán érthetetlen az, hogy hogy jön egymás mellé az óvónéninek való rajzolás a rózsaszín törpével, meg az általános iskolai őrültségem, én azonban mégis egy síkba tudom őket préselni: mindig és minden helyen próbáltam görcsösen megfelelni minden létező elemnek, (legyen az ember vagy törvény) s végül odajutottam, hogy amint megszabadultam az egyik megfelelési helyszínemről, mint a megkötözött kutya a láncról való leoldása után, egészen egyszerűen megkergültem, s nem törődtem azzal, hogy milyen szabályok léteznek az új helyen, s tulajdonképpen milyen hálás lehetek, hogy erre az új helyre kerültem. Első és második osztályban például ott kevertem, ahol tudtam. Nem gondolom, hogy minden esetben olyan kis gyermeki rosszaságról volt szó az esetemben, inkább egészen egyszerűen a rosszindulatról. Halvány emlékeim vannak például arról, hogy második osztályban kitaláltam, hogy mivel pár napot hiányozni fogok, mert kiveszik az orrmandulámat, mint egy kis agresszor, leírom egy-egy cédulára az osztálytársaim nevét, s mellé írom, kit miért szeretek, vagy miért utálok, s ezt szétosztom. Abba nem gondoltam bele, hogy ennek milyen következménye is lehet majd, gondoltam, milyen jófej leszek, hogy mielőtt kimaradok a nagy operáció miatt, megmondom mindenkinek a tutit. Ezt már csak most teszem hozzá: talán azt vártam, hogy mire visszatérek kényszerpihenőmről, majd mindenki megváltozik, hiszen mindenki magába néz, talán még bocsánatot is kér, ha korábban valamivel megbántott. Most igazából csak erre a tényre emlékszem, hogy ez így történt, erre az érzésre, meg egy képre, amit az agyam fotózott, le, amint ülök a padban, talán tízórai szünet volt, érzem a számban a bőrös kakaó meg a vastagon vajjal megkent kalács ízét, és mindenki felháborodva lobogtatja a cédulát, hogy én hogy mertem ilyet leírni, és hogy megmondanak engem, én meg nem is értettem, minek a mi dolgunkba belevonni a felnőtteket, s jaj, nehogy megmondjanak engem, mert akkor mit gondolnak majd rólam. Egyszer, talán az pedig elsőben, az történt, hogy egyre inkább kezdtem magamat elememben érezni a suliban, s hallottam, hogy a nálam jóval nagyobbak bőszen káromkodnak itt-ott az iskolában. Na, én egyik nap elhatároztam, hogy innentől kezdve én sem fogok itt illedelmeskedni, játszani a jólfésültet, majd káromkodok egy jót. Egyik reggel el is bazmegoltam magam, azt hittem, boldoggá tesz, de amikor Lilla megfenyegetett, hogy ő bizony megmond engem, akkor életem talán első lefizetését kiviteleztem (talán az utolsó is), megígértem neki, hogy alaposan feltöltött háromemeletes(!) tolltartómból bármilyen színes ceruzást kölcsön vehet, ha megígéri, hogy nem mondja el senkinek, hogy így elragadtattam magam.

Sokszor írtam már, hogy majd ennek folytatása következik, például már ma is, vagyis mire kiteszem a vitrinembe már holnap van, de talán ezt tényleg folytatom, mert annyi biztos, hogy az emlékekből nem fogok kifogyni (remélem), s amióta belegondoltam, hogy lehet, hogy három nap alatt, vagy akár kevesebb alatt minden összegeznem kéne, azt gondoltam, talán illene elkezdeni, ha nem is az összegzést, legalább a kérdésfeltevést, hogy mi vagyok, milyen céljaim vannak, milyen céljai lehetnek velem bárkinek is, milyen eszközeim vannak, s milyeneket kapok melléjük; olykor arra is kitérek, érdemlem-e őket véleményem szerint, ezt nem tudom levetkőzni.

És biztosan csak ezért kezdtem el? Egyáltalán nem. Lehet hogy azért, mert láttam ma egy kisgyereket az uszodában, lehet, hogy mert ma egészen jókedvemben találhatott bárki, és még én is önmagamat, vagy mert sokan mosolyogtak rám, esetleg azért, mert őrült meleg van a szobámban, vagy már tényleg nem tudom. Szóval fogok még emlékezni, ha untatnék valakit ezzel, tessék kommentelni, bár azt nem várhatom, hogy bárki is élvezze ezt, hiszen elég öncélú dolog.

3 nap az élet

Általában nem szoktam ilyen blogos megmozdulásokat komolyan venni, általában nem reagálok rájuk, szeretem, ha éppen időm van blogolni, akkor a bejegyzést a saját életemből meríthetem. Most olyan témát vetett fel dsarosi, ami mellett nem tudtam úgy elmenni, hogy csupán ránézek, aztán megyek tovább, 2 perc múlva már el is felejtem.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy akkor, ha az embernek megmondják, hogy x nap van hátra az életéből, akkor általában azt is tudja, miért. Most ez nem fontos, hiszen ha a képzelet szüleménye ez az egész kérdés, akkor lehet a képzelet a tere a válasznak is, nem kell logikusnak lennie, főleg, hogy mostanában nem nagyon szeretnék olyan lenni.
Ha három nap lenne vissza az életemből, majdnem azt tenném, amit a Bakancslista c. film szereplői tettek, vagyis listát készítenék arról, mit kell még megtennem azzal a különbséggel, hogy én nem biztos, hogy azt tenném meg, ami még az én életemből hiányzik, hanem olyan dolgokat tennék, amelyekkel elvégzése után tiszta lelkiismerettel hagynám itt ezt a világot. Sok embert megkeresnék, szinte biztos, hogy elmondjam nekik, ami eddig nem volt fontos, hiszen tudtam, lesz még rá alakalom. Ezek utolsó alkalmak lennének, s nagyon össze kéne magamat szednem, hogy mindent elmondjak, ami lényeges. Talán nem is sikerülne. Most, hogy belegondoltam, talán nem venném olyan sírósra a formát, mert ha tudnám, hogy már csak három napom van hátra, akkor egyrészt időpazarlás lenne a sírdogálás, másrészt hálátlanság, mert kevés embernek adatik meg, hogy az Élet expresszről való leszállása előtt elbúcsúzhat, nincs is rászorulva arra, hogy a végső pillanatban leperegjen előtte az élete egy pillanat alatt, hiszen 3 napig pörgetheti.

Akkor jöhetne csak rá igazán az ember, mennyire felesleges mindig mindent megtervezni, ezek a tervek abszolút feleslegessé válnának ebben a szituációban. Vannak álmaid? Szeretnél valami elérni? Szeretnél valahova eljutni? Találkoznál valakivel, vársz még valakire? FELESLEGES. Bármennyire is fáj, ilyenkor derülne fény mindenre. Mennyire becsapja magát az ember, ha 10-20 évre előre tervez, ha arról beszél, majd ha unokáim lesznek... Tolja maga előtt az ember az időt, de nem is kézzel, csak szavakkal, kézzel nem bírná el azt a nagy mennyiséget, amit fejében kigondol... Nem is gondolunk bele igazán abba, hogy mi is meghalhatunk, csak beletörődünk, hogy jó, majd egyszer, de talán észre sem vesszük majd, ha tényleg meghalunk, ezért is fáj az embernek egy másik ember elvesztése, az a legnagyobb fájdalom, amit át tud élni akkor, mikor tudatánál van, hiszen saját haláláról már nem fog tudni. Állítólag. Bár erre még azt sem lehet mondani, hiszen ugyan ki állította volna, senki nem mondhatta még ezt. Mondják ugyan azok, akiket visszahoztak a halálból, de ők talán még nagyobb ajándékot kaptak, mint én, akinek most elvileg azt mondták, 3 napja van vissza. Tehát akit visszahoztak onnan, ne is szólaljon meg inkább. Szavakkal úgysem lehet szerintem leírni, amit akkor lát az ember, így minden szó róla hazugság. Hiszen ki tudja pontosan leírni, mit álmodott? Mire kimondja, annyit változtat rajta, hogy érthető legyen az igazi világban, hogy már nem is ugyanaz, amit látott. Hiszen csak látta, azt nem mondhatjuk, hogy ott volt, hiszen álma közben az ágyán feküdt, s ami a halálból visszahozottakat illeti, a műtőasztalon feküdtek.

Az időjárás-jelentést már aligha szükséges megnéznem. Onyutha Judit hiába sétál már a zöld térkép előtt, az már nem is zöld, hiszen ugyan mit remélhetnénk még ilyen helyzetben, a remény lenne az első áldozata ennek a hírnek, vagyis abban a pillanatban, hogy elhangzana az ítélet, rögtön meghalna a remény, s lám, mégsem ő halna meg utoljára. Nem kéne végignézni tehát az időjárást. Csütörtök van. Megnézném a holnapi előrejelzést, a szombatit, meg a vasárnapit, de egyáltalán nem örülök, hogy vasárnapra esik a halálom, mert a vasárnap nekem általában a legnyugtalanabb napom. Bár ha bele gondolok, minek izgulnék azon a vasárnapon, ha nem lesz több undorító hétfőm, biztosan nem lesz. A hétfői előrejelzésnél már ki is kapcsolnám a tévét, erre már tényleg nincs idő.

A Szentkirályi utcába biztosan elmennék, de még holnap, talán pénteken még ott vannak. Elmondanám, hogy én ugyan vártam a következő felvételit, de sajnos már nem fér bele az időmbe, hogy eljöjjek rá, ha lehet csináljanak nekem egy felvételit most. Tessék csak megmondani, hogy volt-e értelme az elmúlt 7 hónapnak, s lett volna-e értelme azoknak a hónapoknak, amiket még várással töltöttem volna! Ha felvettek volna, ha nem, mondják meg őszintén, hiszen akkor sem kéne felvenniük, ha úgy is ítélnék meg, hiszen hétfőn én már sehol sem leszek. Biztos bekerülne a híradóba, hogy volt egy olyan marha, aki ilyet tett, de még arra sem lenne idő, hogy nyilatkozzam. Életemben megtettem volna, de ugyan, kit érdekel ilyenkor már, hogy a tévé segítségével legközelebb megismernek az utcán, ez is mindegy. Az életemet áldoztam volna arra, hogy saját tapasztalataimat, de a halálomat nem. Bár, ha belegondolok, ha lehet szervet felajánlani a halál előtt, akkor az sem lenne rossz, ha tudást lehetne felajánlani, tapasztalatot. Félreértés ne essék, nem tartom magam olyan bölcsnek, hogy azt mutogatni kéne, de biztosan megéltem olyan, ami másnak hasznos lehet, hisz mindenki mást él meg, s ha mégis ugyanazt, máshogy, s abból más csak tanulhat.

Azt el sem tudom dönteni, hogy lázas levélírogatásba vagy beszélgetésekbe kezdenék, bár azt hiszem az előzőt választanám, az sem sokkal kivitelezhetőbb feladat három napra. Először végig kell gondolni, kinek írok levelet, kinek volt/van olyan szerepe az életemben, hogy egyáltalán tudnék neki mit mondani. Talán az lenne a megoldás, hogy 72 órán keresztül megállás nélkül írnom kéne, vagyis már kevesebb időm van, mondjuk 62 óra. Először is leírnám, hogy sajnálom, ha valakire nem jutott idő, sokan lesznek ilyenek, s még ők sem sértődhetnek meg, hiszen azok sem búcsúztak el igazán, akik eddig mentek el. Az csak egy ajándék annak, akitől mégis elbúcsúznék. Egy ajándék, amit én kaptam, s rögtön szét is osztanám, munkát csinálnék belőle magamnak, de talán én ilyen vagyok, ilyen voltam, 3 napra már nem változom meg.

Végre minden bűntudat nélkül ejthetném le magasról az életnek azon dolgait, amire élőként egészen egyszerűen azt mondom, nekem erre nincs szükségem. Nem mennék többet olyan helyre, amit sose szerettem, de mégis elmentem oda életemben, mert eszköznek éreztem a célhoz, csak az a gond, hogy a remény halálával együtt a cél is semmissé vált.
Álljon meg a menet! Van megoldás arra, hogy rossz érzés nélkül lépjek ki a nagy fehér kapun a nagy semmiségbe. Kicsit abszurd, talán morbidnak is mondható, de a ma megéltek után fontos megemlíteni. Ma valahogy úgy megszaporodtak a környezetemben a gyerekek, olyannyira, hogy már elgondolkoztam rajta az uszoda vízében is, biztos van ok arra, hogy ennyire sokan lettek hirtelen körülöttem. Szóval nagyon furcsán hangzik, de talán a legjobb megoldás az lenne, ha úgy hagynék nyomot magamból a világban, persze ha ez egyáltalán fontos, hogy esélyt adnék egy olyan embernek az életre, aki biológiailag én vagyok. Nem folytatom, ennél szemérmesebb voltam életemben is, mondtam már 3 napra nem változom meg, aki akarja, érti.

A legfontosabb talán az, feladva azt, hogy megfogalmazom, mit tennék, ha csak 3 napom lenne az életemből, hogy minden megfordulna. Amíg ugyanis éltem, addig az élet volt előttem, most a halál. S bár a születéssel ellentétes a halál, s nem biztos, hogy az élettel, de minden más lenne a három napban, s pont a remények halála miatt, az álmok létjogosultságának megkérdőjelezése miatt.

Nos, ez olyanra sikerült, amit utálok filozófián is.

Köszönöm, hogy feltetted ezt a kérdést. Legalább rájöttem arra, máson sem gondolkozom már jó ideje, csak ezen. Most nm látom értelmét a folytatásnak, de attól még lesz, s nem is olyan soká. Három napon belül.

Ui.: Te szünetet tartasz utolsó előtti bejegyzésed szerint. Vagy mert nincs rá időd, vagy mert a kedved fogyott el. Elég ha arra van időd, hogy olyan kérdéseket teszel fel, mint az utolsó bejegyzésedben, én majd szívesen válaszolok rájuk így, ez már alapja lehet a közös cégnek...

A majd végre most lett

Megint azt mondom magamban, hogy nem érdekel, hogy mi dolgom van, akkor is írok. Egy logika házi miatt nem fogom elhanyagolni azt, amit szeretek, főleg azért, mert a logikát kimondottan utálom, ha mafhoz híven akarom megfogalmazni, és úgy akarom, mert megérdemli, akkor azt mondom, hogy azért utálom a logikát, mert csunya.
Ma reggel nagyon korán keltem, ötkor, bár ez kedden nem olyan meglepő, sőt szerdán és csütörtökön sem. Amikor kimentem az utcára, ismét észrevettem, hogy a csillagok még nem mentek haza, és én majdnem visszafordultam, hátha csak tévedés, hogy felébredtem és igazából álmodom, és ha visszafordulok, akkor az igazából azt jelenti, hogy megfordultam az ágyamban, kicsit felriadok, de aztán vissza is aludhatok, s aludhatok akár hétig is. Amikor már biztos voltam benne, hogy sajnos a valóság az, amiben közlekedem, gondoltam, akkor kinyitom a szemem, hátha szükség lesz rá az utcán.
Nem is tudom, mi vezérel engem ilyenkor, persze a megszokás, anélkül már biztos egy árokban végeztem volna, amilyen szinten koncentrálok és olyankor hajnalban mindenre, csak arra nem emlékszem már, mire. Vagyis arra emlékszem, azt terveztem, írok a vonaton, az 5:48-ason egy olyan bejegyzést, aminek az a címe, hogy Hajnalban közelebb az álom, de aztán rájöttem, hogy ezt inkább versben tudnám megírni, viszont versbe nem írunk olyat, hogy SZFE, két lépéssel később leesett, hogy nem is tudok verset írni, s ha néha azt is állítanám, vagy versnek látszó tárgyakat tennék fejem vitrinjébe, vagyis ide, akkor hazudok és monnyak le, mert azokat igazából nem versírás céljából szülöm, hanem csakúgy jönnek, és általában nem egyedül, hanem dallammal együtt. Mostanában vagyok olyan önző, hogy ezeket valamilyen módon fel is veszem, mivel nem tudok kottázni sajnos. Persze ezeket a felvételeket már végképp csak saját célra készítem, az már mégiscsak túlzás lenne, ha ezeket is ideraknám ide lőjetek felirattal.
Ma többször eszembe jutott, hogy írnom kéne, majd, majd írok, csak érjek haza.
Írni akartam arról is, hogy vajon milyen az az ember, akire azt mondják, hogy érett. Az Astoria és a Deák tér között az ember tehet ilyet, hiszen a BTK-tól indul el, s egészen a haza bölcséig jut. Szóval nem is értem, akarok-e érett lenni valaha. Eme elméletem meglepő módon tévés példával tudnám szemléltetni, bár még semmiféle elméletet nem említettem, mindegy, magyarázat következik.
Ha a tévében valamit szavazásra bocsátanak, s miért is nem tennék, van benne pénz dögivel, szóval akkor hagyják, hogy a néző minél többször szavazhasson, minél többször elmondja véleményét, minél több pénzt csengessen. Egyszer csak azonban lezárják a szavazást, nincs tovább, hiába is lenne még bárkinek is véleménye, hiába költene bárki 300 forintot arra, hogy aztán esetleg nyerjen egy mp23-lejátszót. Mire akarok kilyukadni? Ha én érett vagyok, akkor bizony én a szavazás lezárta utáni állapotba kerülök, vagyis semmi nem módosíthat, semmi nem alakíthat. És ez mire jó? Olyan megfontolásból mertem én ezt megemlíteni, hogy az érett szó egy befejezett melléknévi igenév, vagyis tényleg olyan mint egy lezárt szavazás, többet hozzá se isten se ember nem nyúlhat. Szóval én inkább lennék érő, csak akkor meg megint ott tartok, hogy akkor miért nem kellettem idén a Szfentkirályi utcába...
Tudom, megint az az egy lemez, ami mostanában itt forog... Jó, annyi módosítással, hogy ez már nem a Blue'n'Orange zenekar előadásában szól, hanem a Free zenekar felfogásában, annak is bölcsész remixében.
Most pedig más téma: már-már médiumnak érzem magam. Hazafelé a vonaton motoszkált a fejemben Beaune személye, aztán találkoztunk is, és jó volt beszélgetni egy kicsit. Aztán elindultam hazafelé, s megörültem, mikor egy sárga Skodát láttam a Tesco-nál, de végül azt hiszem, nem ZM-éké volt. Gondoltam magamban, milyen vicces lenne, ha ezek után szembejönne egy Picasso, amiben mondjuk egy fizikatanár ül. Ki integetett nekem a Park Centernél, na?
Egyébként ma retotika volt az első órám, az ottani tanárom Mamira emlékeztet, délután meg emberi természet, az ottani meg nekem tiszta Puszinyuszi-Veheted_az_ásót-Huszárik néni.
Azt hiszem a dékáni szünnapon nekem sürgős dolgom lesz a Wesselényi utca környékén...

Kí-Csi-Pi

Újabb recept a GbZ-view-n.
Következő receptemet azok figyelmébe ajánlom, akiknek cseppet elegük van a standard vasárnapi kajákból, vagyis könyöktájt rántott hús alakú duzzanatai alakulnak ki, esetleg fürdőszobájában a csapból húsleves folyik, s a csatornát eldugítja a cérnametélt.
Nyáron olykor előfordult velem, hogy arra kényszerültem, hogy a Lőrinc utcában található kínai büfében kellett ebédelnem. Valahogy megszerettem az ottani kajákat, nemrég már írtam, mennyire szeretem, hogy a nyelvem minden táját kényeztetik ezek az étkek, s valahogy sosem leszek tőlük olyan gyomornehéz, mint egy vasárnapi rántott hús parti után.
Ezen a vasárnapon kínai csirkeszárny pikánsan készült a szokásos rántott hús mellé, mert azért készült az is, nem mindenki olyan ínyenc mint egyesek. Nem mondom, egy-két magyar konyhákban nem biztosan meglévő alapanyagot be kell szerezni, de ezek sokáig használhatóak, mert nem kell nagyon meglöttyinteni ezeket a hozzávalókat.
Addig még teljesen kompatibilis a magyar spájz a kínai konyhával, amíg csak mézre van szükség, citromlére, fokhagymára, sóra, esetleg narancslére. Szójaszósz és chilipor már nem biztosan található a hazai éléskamrákban, de kis leleményességgel helyettesíthető egy-két hozzávaló, bár ezzel mélyen nem értek egyet, mindenki maga dönti el, hogy lusta-e elmenni a szomszédos üzletekbe vagy sem... (Bocsánat, kicsit kényelmes lettem, mióta ilyen paradicsom nyílt mellettünk, bár a járdát hiányolom...)
Szóval a csirkeszárnyakat megmossuk, legyantázzuk, esetleg epiláljuk, ha nem végzett volna hibátlan munkát a hentes. Egyik csontját a másik mögé helyezzük, ezzel kapjuk meg azt a stabilitást, amely sütés közben igen előnyös tulajdonsága lesz szegény tetemünknek. Ezután besózzuk és chiliporozzuk, (én ezúttal Tabasco szószt hasnáltam a por helyett, mert a Teszkóig ezért nem gyalogolok, az Aldi meg még nem nyitott ki, majd csak 20-án, asszem.) pihentetjük, hadd izzadjon meg.
Most csináljuk azt, aminek kicsit furcsa kinézete lesz, de annál finomabb lesz. Felvágunk milliméterszer milliméteres darabokra 4 gerezd fokhagymát, beletesszük egy kis tálba. 2 evőkanál citromlé és narancslé lesz a következő szereplő, őket összeházasítjuk a fokhagymával, majd megbolondítjuk 2 ek. mézzel, 2 ek. szójaszósszal, összekeverjük.
Kb. 10-12 szárnyunk van, ha ezt még nem mondtam volna, pirosra sütjük őket ha lehet, grillolajban. Ha pirosak a szárnyak, rájuk zúdítjuk a kínai kultúrát, hogy mindegyikre jusson, aztán lefedjük, pároljuk 5 percig. (De lehet, hogy ez még sütés!)
Ezzel kész is vagyunk, ha nagyon ügyesen akarjuk felhasználni a csirke alatt megmaradó löttyöt, akkor salátakeverékre öntjük, s azt akár köretként is tálalhatjuk, de azért lehet rizzsel is enni, vagy sült krumplival, mi utóbbival tettük. Jó étvágyat!
Na, ki csípi?