Egyelőre nem is cserélem le a láblécemet, semmi kedvem hozzá. Még nincs 2009, legalábbis addig nekem biztos nem lesz amíg ezekből az isteni tárgyakból le nem vizsgázom.
Februárban már talán vidám leszek, de addig össze-vissza változik a kedvem. Reggel kétségbeesetten ébredek, mennyit kell tanulnom és olvasnom, biztos nem leszek készen, dél felé egy kicsit megnyugszom, talán túlzottan is, a délután olyan hamar elmegy, hogy szinte semmire nem elég, aztán jön ez a nyolc óra előtti időszak, amikor sokszor a sírás kerülget (tegnap nem csak kerülgetett), s azon gondolkozom olyankor, vagyis inkább ilyenkor, mert most is ebben az időben vagyok, hogy miért kell nekem olyat tanulni, ami egy cseppet sem érdekel. Elviccelődöm ugyan, hogy péniszirigység meg predikátum logika, néha azt hiszem, értem a filozófiát, becsapom magam, hogy amit olvasok, azt értem is, aztán csodálkozom, hogy semmire nem emlékszem belőle. Aztán jön az a rész, amikor az önsajnálatom miatt sajnálom magam, vagyis amikor belegondolok, hogy jaj, nekem eddig el kell jutnom, ennyire ki kell borulnom számomra teljességgel közömbös dolgok miatt...
Eszembe juttatják, hogy van lehetőségem másra is, arra is, amit szeretnék, csak én már azt sem hiszem el, hogy annyit ki tudok majd magamból hozni, mint anno, az már tényleg csoda lenne, ha többet sikerülne, az pedig maga a boldogság, ha tényleg sikerülne.
Tudom, hogy a január egy veszélyes hónap, mert fény az nincs, hideg az van, dögivel, elmúlt a karácsony ami még egy kis reményt adott a télben, a tavaszt pedig még megemlíteni is igen vicces, nemhogy várni.
Olyannyira sikerült begubóznom a vizsgáimba, hogy már lassan nem is beszélek hangosan, csak mormolom magamban, hogy enthüméma meg szillogizmus, s már azt sem tudom, mikor találkoztam utoljára olyan emberrel, akivel szerettem volna. Baráttal. Lelkifurdalásom van, nem is tudom, hogy vár-e még valaki a vizsgaidőszak után.
Tegnap tetőzött az az árvíz, amelyet a vizsgaidőszak idézett elő bennem, tegnap ki is öntött. Ma már apadt, jócskán, de még mindig van veszély, s ha jön egy nagyobb szél, s miért ne jönne, akkor felkavarja a hullámokat, s a folyó azzal fenyegetőzik, hogy megint kiönt, csak nem lassan, mint tegnap, mikor milliméterről milliméterre nőtt a vízszint, s várható is volt, hogy kiönt, hanem olyan hirtelen lesz most, hogy minden, még a folyó legalján tartózkodó vízcsepp is kiugrik egy kicsit a mélyről, megnézze milyen a felszín, hisz már olyan régen elnyomta a többi.
Nem, már nem öntött ki az ár, bár nem is olyan rég ismét készültség volt. Nem ér annyit ez az egész.
Nem szeretek depresszív hangulatban írni, de néha muszáj...
Holnap filozófia, csütörtökön emberi természet, női természet, pénteken vizuális kódok... És csak jövő héten jönnek a finomak: retorika, művészettörténet. Ezek után már esküszöm, várom az esztétikát(!) és kommunikációt, még talán a tipográfiát is.
A januárt pedig sose szerettem.
