Ámbátor

Mai blogbejegyzésem létrejöttét ahhoz az elítélhető feltételhez kötöttem, hogy tegnap nőtt az olvasottságom. Tudom, nem is lényeges igazán, de azért mégiscsak, na. Persze nem nőtt, inkább stagnál, de persze akkor is írok, mert ha ma nem írok, akkor az ami tegnap csak stagnált, ma majd csökkenni fog.

Mondhatnám, hogy a mai szombat úgy indult, mint minden másik. Ez persze nagy hazugság lenne, tekintve, hogy már megint 10 után keltem, a pofátlan mindenemet. Persze, mert éjfélig rádiót hallgattam, de attól még az embernek nem kéne átaludnia az egész napot. Álmodtam is, talán nem messze az ébredésemtől, de olyat, hogy magam is megbánom. A Hídlappal álmodtam. Nem mintha még hiú ábrándokat táplálnék, hogy na, egyszer majd érdekes lesz, kellemes a kávé meg esetleg egy kis süti mellé így szombat délelőtt, de azért én mégis minden héten elolvasom, vagyis inkább átnézem, amikor megkapjuk. Szóval azt álmodtam vele, hogy amikor a postaládánkból kivettem, azt vettem észre, hogy nem volt címlapja. Persze ilyen elő is fordul, hiszen olyan műgonddal rakják be postaládánkba, hogy az megér egy tanulmányt, hisz olyan még nem volt, vagy talán csak egyszer, hogy ne szakították volna szét valahogyan, vagy ha véletlenül tűrhetően tették volna bele a mélboxunkba, akkor ne úgy rakták volna bele, hogy a fele kilógjon belőle, persze a legnagyobb esőzésben.

Persze ezzel az álommal kapcsolatban csak az zavar, hogy nem tudom megfejteni, azt hiszem az Álmoskönyvben nincs benne, mit jelent az, ha valaki a Hídlappal álmodik, sőt, azt sem láttam a félkövéren szedett Hídlap felirat alatt mínuszos bekezdésekkel, (az a tipográfia azért úgy néz ki, ért valamit...) hogyha az ember címlap nélkül látja ezt a hamarosan Pulitzer-díjjal jutalmazott sajtóterméket, az nagy veszteséget jelent, jelen esetben éppen azt, hogy e szombaton nem épül híd az emberekhez, s ezen a héten három hotel építésének valamint két iskola (rendszerint inkább egy) tönkretételéről nem olvashatunk. Kutya fáját, macska háját!

Bruttó 150

Nagyjából 150 bejegyzést írtam eddig ebbe a naplóba. Nem tudom pontosan, hogy mennyi az annyi, mert vannak olyanok is a 150-ből, amelyek nem jelentek meg, mert nem fejeztem be őket, vagy befejeztem őket, de aztán mégsem éreztem azt, hogy érdemes másoknak is megmutatni. A 150-es szám egyébként is igencsak, hmm, hogy is fogalmazzam meg, szóval igencsak közömbös számomra. Nem volna szabad, mégis az. Tudom, kicsit vicces már az, amit a számokkal művelek. Egészen izgalomba jövök, ha valahol 76-os számot látok, majdnem boldog leszek, ha a számoknak, amelyeket valamilyen összefüggésben észreveszek, az összegük éppen 13, vagy 20, esetleg 7. A 150 már eleve rosszul indított nálam, vagy én indítottam nála rosszul, mindegy is. A kezdetektől tudható volt, hogy elő nem fordulhat, hogy mi jóban leszünk egymással.

A 150-es ugyanis a következőképpen jelent meg életemben: MÉD 150. Talán még ma is rajta van nagy méretű igencsak használt, bár már régen kinyitott vagy egyáltalán elővett mappámon. Akkor kellett ráragasztatnom, amikor a nagy mappaleadás volt azon a hideg tavaszi napon ott, Budán, a hegyekben. A Moszkva téren kellett átszállnom, mint akkoriban mindig. A különbség csak az volt, hogy nem a 61-es villamosra kellett ezúttal átszállnom a Combinóról, hanem egy buszra, nem is tudom hányasra. Az vitt el jó messzire, követni sem tudtam, hogy hova. Csak vitt a hegyekbe, egyszer meg lerakott, és fogalmam sem volt, merre kéne mennem. Egyszer még jártam arra, amikor a gólyatáborba mentünk Zsuzsiékkal. Jé, ott az Iparművészeti, mondtam. Persze valahogy csak eltaláltam a mappaleadásra. Mentek előttem művészforma emberek mappával a kezükben, csak követtem őket. A legrosszabb az egészben az volt, hogy én már akkor tudtam, hogy ezt az utat nem kell majd napi rendszerességgel megtennem, valahogy megérzi ezt az ember, bár amikor először érzi, nem feltétlenül boldog efféle bölcsességétől. Legalább 150-en álltak a nagy fehér épület előtt, olyan reménytelennek tűnt. Valahogy csak leadtam, valahogy csak otthagytam a képeimet... Most jut eszembe, nem is olyan borús ez a 150-es szám! Hiszen pont ezen a napon, mikor minden olyan reménytelennek tűnt, s emlékszem, visszafelé a vonaton még törit is kellett tanulnom, hiszen közeledett az érettségi, szóval ezen a napon ismertem meg Barbarát és férjét, akik nélkül most lehet, nem is írnék ide. Barbaráék hiányoznak, azóta sem találkoztam velük. Vagyis de, találkoztam természetesen, de arról is született írás, tehát azután nem találkoztam velük, csak inverz Barbaráékkal. A vonaton ült mellettem egy idős házaspár, akik multifunkciós készüléket vittek haza a fővárosból. Inverz Barbara Népszabadságot olvasott, férjét kedvesen szólította, néha meglapogatta férje combját, majd egymásra mosolyogtak. Mikor nézeteltérésük volt, inverz Barbara csak annyit mondott, nem, azt felejtsd el Apuska. Azt nem tudhatom, mi volt a nézeteltérés tárgya, de később annyit azért kivettem lopva dialógusukból, hogy azt, amit nem lehet, azt csak azért nem lehet, mert a férfinak nem tesz jót. Aggódott érte a nő, nem a vérét szívta.

A százötvenesről talán nem is kéne többet szólni, nem is ér annyit. Nem értem miért, de most csak azt látom magam előtt, ha becsukom a szemem, hogy VT a Színművészeti folyosóján sétál el előttem. Én ülök, alig jutok szóhoz, hiszen még sosem láttam, ő meg lassan, úgy téve, mintha egy másik bolygón közlekedne, végigsétál a folyosón, majd eltűnik a felfelé vezető lépcsőfordulóban...

Ui.: Már megint nem sikerült az, amit szerettem volna. Abból a célból kezdtem ugyanis ezt a bejegyzést, hogy közzé tegyem azt a két írást, amit már oldalt emlegettem. Majd legközelebb.

A dizájnról meg...

...csak annyit, hogy bár ígértem, hogy mindjárt váltok, de aztán rájöttem, hogy inkább még nem. Hogy miért, ezt egy igazán hétköznapi példával tudnám szemléltetni.

Amikor az ember bevesz a szájába egy rágót, attól függően, hogy régen a zsebében lapult már a kis csomag, és hármas csomagban vette igen jutányos áron az Aldiban, vagy igencsak friss a rágógumi, s nem is érte meg annyira az árát az Astoriánál az aluljáróban, szóval attól függően a rágó lehet majdhogynem már előre elrágott, vagy lehet zavarba ejtően ropogós. Az ember rá-ráharap, megszabadítja attól a bevonattól, amitől sokan el sem hiszik, hogy egyszer olyan undorító lesz. Az első ráharapás egyébként bebizonyítja, hogy az ember szájának van némi köze az orrához, hiszen ilyenkor következik az "orromat is tisztítsa" féle effektus. Ezután általában el is felejtjük, hogy van valami a szánkban, csak kérődzünk, mintha kötelező lenne. Aztán egyszer csak hipp-hopp észrevesszük, hogy valami nagyon nem stimmel, olyan, mintha egy kavics gurgulázna az egyik fogról a másikra, mellesleg se íze se bűze az egésznek. (Ez egyébként félig szerencse is, hiszen az ember sokszor azért vesz be rágót, hogy szájbűzét enyhítse, esetleg hogy helyettesítse a fogmosást, ezt én nyíltan elítélem, bár ebbe ne menjünk bele.) Egyszerre olyan zavaróvá válik a csúving gam jelenléte, hogy legszívesebben megdobna vele az ember egy galambot, vagy legalábbis az útra pöckölné, de olyan is előfordul, hogy eme nagy felindulásában egészen egyszerűen lenyeli. Ettől a néphiedelem azonban óva int minket, mert állítólag összeragasztja az ember veséjét. Minden bizonnyal!

Szóval azt akartam ebből a már-már epikus hasonlatból kihozni, hogy még nem tartok ott ezzel a dizájnommal, amikor már legszívesebben kiköpném, de úgy, hogy átkacsázza a Dunát, egyelőre még csak nem érzem az ízét. Szóval még marad a lila.

Blogdog

Mostanában azzal szórakozom, hogy régebbi bejegyzéseimet olvasgatom. Egy-kettőre nem is emlékszem, el sem hiszem, hogy amit abban leírtam, az tényleg velem történt meg. Még nincs egy éves a blogom, sőt, most még olyan kerek bejegyzésszámhoz sem értünk, csak azt hiszem, valamiért mégis összegeznem kell. Talán valamilyen korszak lezárult a tegnapi nappal. Lehet, hogy bánni fogom később, hogy ezt most így leírtam, már csak azért is, mert olykor babonás vagyok. Úgy gondolom, a visszautasítások és a majdnem sikerült dolgok időszaka véget ért. Talán egy időre. Azért is érzem fontosnak, hogy egy periódust lezárjak, mert emlékszem még az első bejegyzésemre. Tulajdonképpen blogom indításakor egy panaszáradatot indítottam el, amire már akkor sem voltam büszke, hiszen elítéltem azokat az embereket akik bármilyen fórumon a panaszkodásra alapozzák jelenlétüket. Aztán persze voltak örömteli pillanatok is, amikor alig vártam, hogy a bejegyzés közzététele után megjelenjen az első kis megjegyzés, aztán arra én válaszolhassak, majd valaki arra is válaszolva elindítson egy hosszabb párbeszédet. Próbálkoztam mindenféle dologgal, mindenből blogbejegyzést akartam írni, valóságshow-vá tettem életem a karakterek által.

Másokhoz csatlakoztam ezzel, olyanokhoz, akik már nem voltak újak ebben a világban. Nem egyedül csatlakoztam, s nem is csak azok csatlakoztak, akik szemmel láthatóan csatlakopztak, tehát szintén blogot nyitottak, hanem azok is, akiket ezek szerint érdekeltünk/érdekeltem. Amikor ez az egész tavaly megszületett, fel sem fogtam, milyen fontossá válik majd, mennyire nagy jelentősége lesz majd párunk életében. Mert fontos, hiszen ha nem lenne fontos, egy ilyen majd' három hétig tartó leállás elég lett volna ahhoz, hogy többet senki ne nézzen ide. Nem így történt. Az azóta már sajnos külön utak újra összetalálkoznak, s a rajtuk autózó régi ismerősök vidáman integetnek át a szomszéd sávon közlekedőnek, talán még le is lassítanak, időt szánnak a másikra, beszélgetnek. Persze nem látják olyan intenzíven egymást, mint akkor, mikor együtt közlekedtek, s ha tehették leginkább gyalog, mégis tudnak egymásról, s lehet, hogy meg is állnak egy parkolóban, s annyi mesélnivalójuk van egymásnak, hogy órák telnek el bezsélgetésük közben, s azon veszik észre magukat, hogy besötétedett, menni kell tovább...

Nos, ezért írok még mindig, vagyis legyünk őszinték, megint, mert én már csak ilyen hűséges kutya vagyok, aki bár elkóborol olykor, s hetekig nem látni, nem tudni róla semmit, de mikor már nagyon muszáj, visszatalál - ez van, blogdog vagyok, s ettől boldog vagyok.

Megint véleményem van

Ma későn keltem, kilenckor. Utálok ilyen későn kelni hétköznap, bár mivel éjfélig voltam fenn, azt hiszem azért valamelyest indokolt a dolog. Tegnap, amikor kiderült, hogy felvettek a TV2 Akadémiára, rögtön rámontíroztam a képemre a TV2 logóját, csakhogy olyan nagyon aktuális legyek. Ma, amikor bekapcsoltam a laptopom, aztán megjelent a Messenger ablaka, s hirtelen megláttam a képem mellett azt a logót, hirtelen úgy éreztem, hogy még álmodom. Vagy ez nem is igaz, tudtam, hogy fenn vagyok, csak furcsa volt úgy fenn lenni, hogy ezt igaznak tudhattam.

Ma délelőtt egy kicsit körbenéztem azokon a helyeken, amelyeken nagyjából minden hétköznap körülnézek. Blogok, honlapok, hírportálok, videós hírportálok. A Szigmédián olvastam, megnyílt a nyaktag. Miután tisztelt képviselő úr majdnem még látta az alagút végén a fényt, eszembe jutott, hogy ez nem is nyaktag, hanem inkább végtag. Ha minden igaz, pénteken kimegyek a suliba, mert már nagyon régen voltam, aztán majd jól megvizslatom, mi épült az Istvánnak (vagy Aranynak?). A hozzá készült videót nosztalgiával néztem, olyan érzés tört rám, mint amikor én állítottam össze a virágültetésről egy videót, annak is Ákos zenéje lett az aláfestése. Vártam, hogy meghallom majd Ákos énekhangját, hogy következzen a szöveg, nem szólalt meg. Ez az a helyzet, amikor az ember keresi az útját, de csak némán. El tudom képzelni, hogy mikor látják egyesek azt a videót, csak annyi jut eszükbe, hogy milyen szép, meg milyen jó, hogy ilyen volt, s lám ilyen lett, s ez ugye kinek másnak köszönhető mint..., s mögé sem látnak, hogy a zeneválasztás lehet egy néma kiáltás is... Sebaj, ez az érzésem valószínűleg csak nekem támadt, hogy is támadhatna másnak, mikor azok, akik humán órán ültek volna, tehát ehhez hasonlóba gondolhattak volna bele, persze nem pont ezzel kapcsolatban, az hallgathatta és nézhette, milyen jó is lesz neki. Persze nem akarom én itt mindenben a rosszat keresni, csak sajnos mindig ez az érzésem támad egy-egy ilyen szájbefogásra alkalmas projekt megvalósulása után.

Elég is ebből, biztosan csak az esős idő, meg a kicsit nyomott fejfájásom mondatja velem ezeket, meg az, hogy most van időm mindezt lejegyezni. Gondolataim persze a blog nélküli időszakomban is voltak, sőt, ezeket hívószavakkal le is jegyzeteltem, de annyira aktualitásukat veszítették, hogy ezek a szavak már csak betűk egymás után, alig jelentenek nekem ma valamit.

Most megyek, lassan elindulok a városba, hogy a még tavaly, az utolsó rajzpályázatomon nyert könyvutalványomból megvegyem Vitray könyvét, meg még valamit, ja, meg talán veszek jelentkezési lapot is, most, hogy felvettek valahova, indul a második menet...

Ui.: Tudom már miért fáj a fejem. Az utolsó álmom az előző éjszakából az iskolával kapcsolatos. Azt álmodtam, hogy megint érettségiznem kellett, magyarból emelt szinten ismét, de Kertvárosban írhattam ZM felügyeletével, aki azt mondta, hogy erre nincs három órám, csak egy, mert már nem először írom, mondanom sem kell, hogy közöm nem volt az anyaghoz. Aznap még művtöriből is szóbeliznem kellett volna, bár a tételekről nem tudtam semmit. Szóval ettől fáj a fejem, hogy valami az eszembe jutott, amire csak félig jó emlékezni. Talán ma még írok egyet, mint a régi szép blogidőkben...

Vége!

Végre vége van. Az átlagomat hagyjuk, nem egy gimnáziumi átlag, vagyis nem olyan, amilyet én szeretek. Van egy kettes, két hármas, két négyes, meg öt ötös. Nem is lenne olyan siralmas, ha csak a hagyományos átlagot néznénk (4,1), de a kredites az valami gyalázatos (3,9). Szóval remélem, hogy ennél csak jobb lesz, és ide is csak azért írtam le, mert olyan nagy divat lett az átlagbevallás.

Az a furcsa, hogy nagyon nem így képzeltem a vizsgaidőszakom utolsó napját, azt hittem, leeresztek majd mint az érettségi után, de nem tudok. Akkor hazajöttem, elnyúltam az ágyon, aztán úgy éreztem, hogy na, ezt jól megcsináltuk. Persze nem olyan egy egyetemi félév mint egy érettségi, bár azt mondták, olyan lesz. Vagyis tanulás szempontjából lehet, hogy olyan, meg az erőfeszítések szempontjából, de az eredménye, na, az egyáltalán nem olyan.

Ma a tipográfia vizsga egyébként igencsak érdekes volt. Az etr-ben (Egységes Tanulmányi Rendszer) 12 óra volt kiírva kezdésnek. Ez úgy jött létre, hogy a tanár úgy írta be az időpontot, hogy 12:00-09:00-ig (sic!) lesz, így aztán egyértelmű, hogy a kezdési időpontnak dél volt elküldve. Kiderült, hogy megjegyzésként ő azért odaírta, hogy 9-kor kezdünk, csak arról az etr nem küld e-mailt, ha valaki megnézte, például én, az tudta, ha meg valaki nem (12-ből 5-en), az nem jött vizsgázni. Nos, így indult a vizsga elvileg kilenckor, gyakorlatilag 9:45 körül. Bementünk a gépterembe, a tanár elmondta a véleményét személyenként az elküldött 5 oldal terjedelmű tipográfiai elemzésekről. Amikor hozzám ért, valami ilyesmit mondott. Nem jó. Nem tudom megmondani miért, de nem jó, nem olyan, mint a többieké. Túlzottan szubjektív, olyan mint egy élménybeszámoló. És különben sincs angol nyelvű absztrakt az elején. Na itt nyitottam ki a számat, közben azt is mondta, hogy újra kell írnom, de mire belélegeztem azt a levegőmennyiséget amely kieresztésével elmondtam volna neki, hogy hogyne lenne ott az angol nyelvű szövegrész, és egyébként is miért gond, hogy az enyém nem olyan mint a többieké, mikor az övékére is azt mondta, hogy rossz... (Már csak az érveléstechnikai és logikai alapismeretekre és a predikátum logikára hagyatkozva gondolom így: ha valami nem jó, egy másik valami pedig nem nem jó, akkor az jó.) Erre rájött, hogy ott volt az angol szöveg, aztán kezdődött a "konferencia", indultak a prezentációk. Harmadik voltam, s bár teljesen leforrázott az előző kritika, úgy gondoltam, majd én megmutatom. A mai magyar hírportálok tipográfiája. Jól elmagyaráztam neki, miért vettem bele az [origo] címsorát is, megértette, sőt, a végén még eleresztett egy olyat is, amikor arról beszéltem, hogy az [origo] a funkció rovására zsúfolja túl a formát és így az informativitás kerül veszélybe, szóval akkor azt mondta, hogy ezzel, de persze csak ezzel egyet ért. Hurrá. Végül 5-ös lett.

Jó, nem kerülgetem a forró kását, íme a jegyeim és a kreditek, hogy érthető legyen, miért vagyok ideges.

Bevezetés a művészettörténetbe 4 - 4 kredit
Emberi természet, női természet 2(!) - 4 kredit
Érveléstechnikai és logikai alapismeretek 5 - 3 kredit
Filozófiatörténet a szabad bölcsész alapszak hallgatóinak 4 - 2 kredit
Informatika bölcsészeknek (kommunikáció+kommunikáció és médiatud. szakirány) 5 - 2 kredit
Kommunikáció-retorika 5 - 2 kredit
Kommunikáció és médiatudomány alapozó: Médiumok és kritikáik 3 - 4 kredit
Tipográfia 5 - 2 kredit
Vizuális kódok 5 - 4 kredit
Bevezetés/Mi az esztétika? 3 - 4 kredit

Coming soon...

Bár az én blogom még nem kong több mint egy hónapja az ürességtől, de már kezdtem unni, hogy csak arra nem volt időm az elmúlt időszakban, amire én akartam időt szakítani. Persze ez még nem a nagy visszatérés, csak olyasmi.

Holnap van még egy vizsgám, tipográfia, aztán ha minden jól megy, kicsit fellélegezhetek. A hétvégén már megszüntettem a szobámban az uralmat átvevő őskáoszt, félretettem az elmúlt félév tanulnivalóit. Kicsit furcsa belegondolni, hogy karácsony az már egy egész hónapja volt, már csak azért is furcsa, mert ezt mindig megjegyzem magamnak, minden évben, csak azzal a különbséggel tettem ezt eddig, hogy ilyenkor mindig rájöttem, hogy semmi gond, mert az évem már jócskán elindult. Idén még annyira nem, de ma már látható az a bizonyos fény az alagút végén.

A jövő hét persze még nem egészen szabad, mert már miért is lenne az, lesz a holnapi vizsgán kívül két napon jegybeíratás is, hurrá... Mondjuk azt sem bánnám, ha a döntés is megérkezne a tv2-től, esetleg számomra pozitív döntés, mert már a szükségesnél többször álmodom ezzel, egyszer azt, hogy nem sikerült, másszor meg azt, hogy igen, és a Borz felhívott, hogy gratuláljon. Na igen, szabadidőmben természetesen sokakra időt szánok majd, mert már nagyon hiányoznak ám...

Ja, és kevésbé meglepő információ következik, blogomon hamarosan redesign várható.