Napra pontosan két évvel ezelőtt kezdődött az egész. Mármint az, hogy nem itthon tanulom csak, amit tanulok, vagyis nem Esztergomban. Óriási gyomorgörccsel indultam neki az útnak. Azt akartam aznap, csak múljon el gyorsan az egész, hadd menjek már haza, tartsak már ott, hogy Esztergom felé megyek a vonattal.
Jóval korábban indultam természetesen, mint kellett volna, korábban is értem oda, nem tudtam mit kezdjek magammal. Végül amellett döntöttem, hogy szinte rögtön a vonatról való leszállás után villamosra szálltam, hogy időben odaérjek. Időben. Pesten az idő, vagyis inkább ebben az esetben Budán, az egészen másképp működik, mint itt. Bár mondják, ott mindenki siet. Hazugság. Nem siet senki, inkább késésben van. Mindenki akkor indul el a dolgára, amikorra oda kellene érnie, ezért a nagy kapkodás. Tisztelet a kivételnek. Persze nem tudtam késni, hiszen tízre mentem, de kilenc óra táján már harmadszorra sétáltam el a kívülről olyan csodásnak s egyben félelmetesnek tűnő Alkotás utca 45. előtt. Félénken benéztem a bejárati ajtón, épp a takarító néni állt ott, felmosott. Akkor mindenkitől féltem, tőle is, pedig senki sem bántott, sütött a nap is. Halkan kérdeztem tőle, bemehetnék-e, bár ma már nem is tudom miért. Ő kedvesen válaszolta, hogy igen, csak nehogy baj legyen belőle. Lett. Vagyis majdnem. A bejárattól egy lépcső vezetett oda, ahol az ember beiratkozott vagy lapot vett. Oda még nem lehetett bemenni, csak álltam óriási kék mappámmal a lépcsőfordulóban, reméltem, senki nem szól hozzám. Nem is szólhatott volna, hirtelen a takarítónő is eltűnt. Olyan volt egyébként, mint minden takarítónő, ha nem olyan lett volna, most biztosan pontos személyleírást tudnék róla írni. A köpenye színére sem emlékszem. A lépcsőfordulóból jól lehetett látni, hogy a bejárati ajtó előtt, ahol csengetni kellett, hogy az embert beengedjék, áll valaki. Nem értettem, miért álldogál ott, biztos ő is először jött, mint én. Inkább úgy tettem, mintha ott se lennék, nézegettem a falakon lévő képeket -
na ilyet sose fogok tudni csinálni. Miután a közelben lévő összes képet szemügyre vettem, nem tudtam nem lenézni, le az ajtóra. Még mindig ott áll az a valaki, már nem is egyedül, valami nem stimmel. Lementem, hogy kinyissam az ajtót, mintha nem tudna bejönni. Mint később kiderült, nem szabadott volna benn lennem, a lenn álldogáló ember meg egy tanár volt. Szép kezdet. Nem lett baj, csak kellemetlen volt már így is az egész, de még ez is jött. Később, pár perc múltán egyre többen jöttek, mind ismerték a járást, csak elvették a szükséges lapot, letették a pénzt, aztán mentek a dolgukra. 11-es terem, 12-es, 31-es, 32-es. Lassan én is sorra kerültem, de előttem még megkérdeztek egy lányt, hogy hogy volt ez a korábban bejövés
reggel, de válaszoltam én, hiszen én jöttem be, talán meg sem hallgatták a választ. Már az is furcsa volt, hogy
reggelt mondott, mikor 10 perce sem történt az egész. A másik furcsa dolog pedig az, hogy úgy fogalmazta meg ezt a bejövést, mintha bűntény lett volna, aztán meg sem hallgatja a vádlottat. Olyan habókos nő volt egyébként, művész, vagy valami dekoratőrszerű. Közben elkezdődött az óra. A rossz érzés megmaradt az egésszel kapcsolatban, csak elfojtódott. Később mindig máshogy tért vissza, sosem voltam odavaló. Ennyit a rajziskoláról.
A történet folytatódik, vagyis nem is történet ez, inkább úgy látom ezt az egészet, mintha az előtte és utána lévő életképeim lennének a történetem, az előző kis szelet pedig inkább csak egy motívum, amely ismétlődik, egészen addig, míg el nem változtatjuk szándékosan, míg át nem írjuk olyanra, ami nem unalmas, ami jó lehet valamire, valami újra.
Napra pontosan ma kezdődött az egész. Mármint az, hogy nem tanulni akarom csak azt, amit már régóta szeretnék, hanem megtettem egy igen fontos dolgot is érte, beiratkoztam oda, ahol tanítják. Kicsit fájt a torkom reggel, de később elmúlt. Különben pedig minden ilyen apró testi fájdalom, vagy a nagyobbak is, a fejben dőlnek el, szóval csak kommunikáció az egészre a gyógyír.
Nem kellett időre mennem, én mégis úgy gondoltam, inkább délelőtt megyek, hosszabb akkor ez a nap. A vonatról ismét leszálltam, ha akkor sikerült, most biztos volt, hogy nem maradok fenn. Felszálltam a villamosra, arra, amelyikre akkor is, csak más irányba mentem. Egyáltalán nem véletlen. Jártam már persze arra, meg halottam azokról az utcákról és terekről, amerre vitt négy megállón keresztül, de eddig nem kötöttem hozzájuk képet is. Leszálltam a Blahán, majd felszálltam egy majdnem jó buszra. 7-es. Teljesen passzol hozzám. Mégsem jó, mert 7E-re kellett volna szállnom, csak az éppen nem állt benn, amikor leszálltam a villamosról. Mindegy, gondoltam, ha ott van a Róna utca a megállói között ennek is, akkor nagy baj nem lehet, legfeljebb többet látok, ha esetleg az a különbség, hogy az egyik több megállóban áll meg. A buszról leszálltam, ahol kellett, majd elindultam hosszú utamra. Kicsit pátoszosan hangzik, s tán nem is illik ide, de miért nem bonyolíthatnám, ha van rá lehetőség, s miért ne járhatnám be teljesen feleslegesen a Róna utcát akkor is, ha nem is kell. A 74-es számot kerestem, gondoltam a TV2 székházához közel lesz a Bácskai utca, ahol dolgom volt. Kicsit fel is háborodtam útközben, hogy nem elég, hogy esik az eső, még be kell barangolnom az egész Rónát. Nem vagyok én Petőfi! Már a 100-as szám körül jártam, s kezdtem örülni. Jelnek vettem ugyanis az egyik utca nevét: Újvilág. Aztán Friderikusz Sándor plakátját láttam. Kezdtem kétségbeesni azonban, amikor az ötvenvalahányas szám környékén még mindig sehol sem volt a 74-es. Ekkor beugrott, hogy én igazából a 174-est keresem. Elindultam visszafelé, nagyon idegesen, de eszembe sem jutott, hogy a cél előtt feladjam. Egy postás jött szembe, szimpatikus, huszonéves. Megkérdeztem, merre van a Bácskai utca, ő meg mondta, hogy
kurvamessze . Aztán bocsánatot kért, de én mosolyogtam rá, miért ne beszélhetne így, nekem mindegy. Azt tanácsolta, szálljak fel a trolira, menjek vagy két megállót. Meglepetésemre a Bácskai utca ott keresztezte a Róna utcát, ahol harminc perccel korábban a buszról leszálltam.
Gratulálok,
Akárhova eltalálok,
De az bárkinek megy,
Inkább eltévedek.Ezek után már majdnem minden simán ment, lett szép TV2 feliratú mappám, meg rájöttem arra is, hogyha ezt elvégzem, akkor én ha minden igaz, szerkesztő leszek, meg riporter. Tévés. És még mondja bárki, hogy boldog névnapot?
