Csak jöjjenek...

Múltkor kitaláltam egy játékot. Nem olyan nagy játék, s ha kiderül, a nap melyik pontján találtam ki, azt hiszem senki nem is fog csodálkozni eme magvas gondolatokon. Neve még nincs, bár lehetne a neve Kallendárium, hiszen a kalendáriumon és az alliteráción alapszik. A játék szabályai igen egyszerűek: az ember, mikor felkel, egy az adott nappal alliteráló jelzőt kell biggyesszen az adott nap elé. Ezzel kifejezi az aktuális várakozásait a nappal kapcsolatban azon a korai vagy éppen nem korai órán, s érdekes lesz átgondolni a nap végén, hogy végül hogyan is sikerült a nap, hogyan módosult a reggeli vélemény a napról. Sajnos az alapötlet nem az enyém, bár talán ez mindegy is. Azért mondom, hogy nem az enyém az alapötlet, mert ezt onnan indítottam, hogy ha van olyan, hogy szervíz szerda, akkor lehet olykor hiábavaló hétfő, késős kedd, szar szerda, csücsülős csütörtök, persze péntek, szarka szombat és már csal azért sem vidám vasárnap. Fontos megjegyezni, hogy az alliteráló szavak nem lehetnek kozmetikázott szavak, tehát azért, mert a szar szó csúnya, még nem nevezhetjük a szerdát szégyentelennek. Fontos tehát az egyszerűség és az őszinteség ebben a játékban is.

Azért mertem ezt a hétfőt hiábavalónak nevezni, mert az egyetlen órám elmaradt, így feleslegesen mentem Pestre. A kedd ezért késős, mert eddig két kedd volt a félévben, s kétszer sikerült is elkésnem, a szerda azért szar, mert a 6 órási vonatindulás és a 21 órási vonatérkezés között viszonylag sok idő telik el, a csütörtök meg azért csücsülős, mert most is itt koptatom a hátsómat meg a klaviatúrát. Utólag persze máshogy gondolja az ember a napját, mikor este a vonaton ül, s a kijelzőre az van írva, hogy Esztergom felé, akkor már olyan békés tud lenni, hogy látja magát, ahogy félrebillentett fejjel és áhítattal átitatott szemmel ad hálát az égnek, hogy milyen tartalmas napja volt. Persze a boldogság és a boldogtalanság igen közeli rokonok, s egymás nélkül nem is járnak sehova, így az ember az ilyen nagy hepi hangulatokat sokszor váltja depire, ez így is van rendjén talán. Már csak azt nem tudom, hogy tegnap, amikor ráhajtottunk a soha el nem készülő vasúti hídra, s megláttam a kivilágított várost, miért ugrottak be olyan képek, amilyenek beugrottak...

Azt láttam magam előtt, ahogy a Jászai téren leszállunk egy csoport emberrel a 4-esről, talán még kamera is van nálunk. Valaki telefonján Péterfy Bori vagy Kispál bömböl. Kisebb enumerációra vetemedek, látom, mindenki más, hiszen az egyik így alter, a másik úgy nem, hiszen annyira szabályos, hogy már az alternatív. Bárhogy erőltetem magam, ennél tovább nem tudom gondolni, de az érzés megmarad, csak nem tudom eldönteni, hogy ez most afféle jövendőmondás, vagy inkább csak vágyakozás, s esetleg ott lennék azon a Combinón, mikor majd mással történik meg az én álmom, akkor majd ugyanúgy csak vágyom közéjük, mint most, vagy mint akkor, mikor ilyesféle fiatalokat láttam felszállni tavaly tavasszal a mappám mögül.

A vonat tovább megy, a dalok sorra szólnak véletlenszerű módban, elhatározom, hogy egyiket sem tekerem el. Csak jöjjenek, beszéljenek hozzám, mondják el, amit akarnak, aztán menjenek tovább, engedjék hozzám mások mondanivalóját. Nem kell, hogy szó szerint megszólítsanak, elég, ha szöveg nélkül egy hangulatot adnak át, elég, ha valami eszembe jut motívumaikról. Már Óbuda felé járunk, amikor eszembe jut, miről kéne készítenem annak idején a kisfilmemet, ha eljutok odáig, mikor kéne átlapoznom a törikönyvet, hogy eljuthassak odáig, mit kéne tennem, hogy megfeleljek, hogyan ne akarjak mégse megfelelni, hol a határa annak, hogy magamat adom, s honnan viselkedés már csak az, amit csinálok, hogyan reflektáljak arra, hogy tavaly nem sikerült, érdekel-e ott majd valakit ez, vagy az, hogy szeptemberben mindenképp ott kezdenék...

Többször látom magam kívülről eközben, s nem értem, miért pont most jutott ez az egész az eszembe. Ha film lenne az életem, biztos azért gondolkoznék ilyeneken, mert éppen abban a pillanatban, valami fontos ember gondolkozik ugyanezen velem kapcsolatban. Az életem sajnos valószínűleg nem film, legalábbis kezdek ebben egyre biztosabb lenni.

Hol a Boros?

Ma reggel inkább el sem akartam hinni, amit láttam. Kinéztem az ablakon, s bár még sötét volt, mégis majdnem világoskéken világított a táj. Ennek láttán, bár még nem voltam egészen magamnál, már tudtam, éjjel nem állt el a hóesés, ma sem érek fel pontosan. A vasútig még ugyan taxi visz, így gyalog nem kellett megküzdenem az elemekkel, de amikor a vágányok mellé léptem, már láttam, a vasút ma sem lesz a helyzet magaslatán. A 6:38-as vonat szokott lenni ugyanis az a csúnya, koszos, sokak által csak szovjetnek becézett csoda, ami most még 6:50-kor is ott állt a 3. vágányon. Igaz, az utastájékoztatón csak úgy odavetve az állt, hogy a vonat 6:43-kor indul a 4. vágányról. Az utas meg majd kitalálja, hova szálljon, tulajdonképpen ideje is van az utasnak adott helyzetben korrigálni, ha rossz szerelvényre száll, hiszen úgysem indul pontosan, hiszen idő, mint a tenger. Múltkor hallottam, hogy Japánban olyannyira nem kés(het)nek a vonatok, hogy egy 5 perces késés után a felelős felakasztotta magát. Még jó, hogy a mi vasutasaink nem olyan melankolikusak.

Mindegy is. Volt azért jó is a reggelben. Volt ugyanis egy fél pillanat, amikor tényleg elhittem, hogy a 7:05-ös vonattal odaérek 9:00-re az Astoriához, meg volt ma egy társam is az utazáshoz, ha csak pár percre is. Ültem a kis papírkáimmal meg könyvemmel, a lábam áttettem a másikon, mint most, lefelé néztem, csak néha figyeltem fel a nagymamára és unokájára, akik valószínűleg fogszabályzásra mentek. A nagymama megkérdezte unokáját, megtudják-e nézni a vasúti kedvezményeket az msn-n. A lány ingerülten szólt ki fülhallgatójából, hogy az számítógép. Még mindig lenéztem, valamit olvasgattam, de olyan korán volt, hogy most már nem is tudom, mit. Egyszer csak egy árnyék közeledett, nem is értettem, ki akar leülni mellém, mikor üres a vonat. Borz volt, s úgy mentünk a vonaton, mint anno együtt iskolába minden nap, csak a Boros nem volt ott.

Egész nap esett a hó, most is esik. Egész télen nem esett ennyi, mint ma, aztán jövő héten meg március. Hogy lesz ebből tavasz már?