Következő műsorszámunk létrejöttét tudathasadásos állapot támogatta. Köszönjük!
Tegnap a SZFE-s filmnézés után maradt egy kis időm a következő programomig, betértem hát a WestEnd-be, hogy a még meg nem kapott ösztöndíjacskámat befektessem tavaszi dizájnomba. Megfelelő üzletet találtam hozzá, még szerencse, hiszen az eddigi kedvenc helyemet bezárták pár hete, azóta sem dolgoztam fel. Járkálás közben kicsit elbambultam, csak mentem, mint a zombik. A zombik egyébként, mint azt az egyik filmes órámon megtanultam, az emberiség kb. 5 millió évvel ezelőtti lényét jelképezik, azt az embert, aki inkább állat, hiszen csak a szükségletei vezetik. Kérdés, hol tartunk most... Na igen, császkálás közben is valami hasonló okosságon törhettem igencsak háromdimenziós koponyám, de hirtelen felébredtem, visszatértem a képzelt világomból. Ahogy felemeltem a fejemet a járólapbámulás után, egy ismerős jött velem szembe. Egy nővel volt, szőkével. Az ismerős ősz volt, nem, nem az előző bejegyzés egyik szereplője volt, hanem egyik kedvenc tévéműsorom arca. Hajós András. A hirtelen fejfelkapásom valószínűleg egy kissé összekeverte a fejemben a definíciókat, így nem tudtam hirtelen, ki az az ismerős, akire jelzőként mondom, hogy ismerős, s ki az, aki főnévként az. Magyarul kivel ismerjük egymást, s kit ismerek csak én. Persze ilyen hosszan nem agyaltam ezen, mikor kellő közelségbe ért Hajós, simán ráköszöntem: HELLO!
Mire kimondtam, már röhögtem magamban, de inkább csak néztem, vártam, mi lesz ebből. Végül visszaköszönt, s az arcán azt láttam, kissé meglepődött, mintha azt érezte volna, biztos ismerjük egymást valahonnan, csak ő nem jött rá, honnan, hiszen ilyen természetesen az köszön a másiknak, aki tényleg ismeri az illetőt. Persze az is lehet, hogy szimplán hülyének nézett, én sem vélekedtem magamról másképp az eset után.
