Egy kis alarösers...

Egyesek biztos a hajukat tépik, ha ezt így meglátják. Alarösers. Mindegy is, hogyan vezetem be. Kicsit olyanokról írnék most, amik eszembe jutottak mostanában.

Eszembe jutott a magyar érettségi. Akkor, amikor megkaptam az utolsó ötösöm Gács Annától. Kicsit rosszul éreztem magam utána. Rossz volt, mert egyeztettük a jegyeket, kinek hány írása készült már el, ki mennyivel tartozik még, hogy áll jegy szempontjából. Azt hiszem, második vagyok a névsorban. Hamar eljutottunk hozzám: "Balázs kész, ugye?" Igen, kész vagyok, bár akkor még nem kaptam meg az ötödik írásomért járó jegyemet, szóval egy kicsit tartottam ettől az elszámolástól. Vagyis addig tartottam, míg meg nem láttam a tanárnő félmosolyát, majd oda nem adta a lapomat: ötös. Akkor lett csak igazán lelkifurdalásom, amikor egy-két ember bediktálta kettesét vagy háromnegyedét. Süllyedt alattam a 40-es terem bal sarka. Olyan volt az érzésem azon a szerdai órán, mint amikor kiderült, hogy felvettek az Istvánba, s hirtelen nekem nem kellett azzal törődnöm a Józsefben, hogy milyen könyvből tanulunk majd jövőre. Nekem mindegy volt. Hátradőltem rossz kis zöld lábú székemen, s kinéztem az első emeleti teremből, amely félig az udvarra, félig pedig az utcára nézett. Ilyen érzésem volt akkor is, na, ezt nem szívesen írom le, mert nem régen volt, nem akarok nagyképűnek tűnni, de mivel csak egyszer történt meg, csak leírom azért, olyan jól esik rá visszagondolni. Bár ahogy ezt a mondatot leírtam, eszembe jutott még kettő. Mindegy, ma olyan fáradt vagyok, hogy még nagyképű is lehetek, ha kialudtam magam, majd legfeljebb megbánom, de nem törlöm le akkor sem.

Magyarfaktok. Amikor tizenegyedikben kedden volt, akkor szerettem, mikor pénteken utolsó órában, akkor már nagyon nehezen ültem végig, a legjobb tavaly volt, szerdán az első két órában. Stressz nélküli szerda reggelek, azok kellettek az utolsó évben, mert úgy lehetett óra előtt ülni a büfé előtt, persze lehetett máskor is, csak én mindig olyan hülye voltam, hogy átnéztem az anyagot óra előtt, hátha felelünk. Egyszer, mikor reflektálás volt a házi, akkor nagyon büszke voltam magamra. "Az irodalom teljesen haszontalan, egyetlen haszna, hogy élni segít" /Claude Roy/. Erre kellett reflektálni. Valamiért nem éreztek rá a többiek, mit kéne erről írni. Tanárnő mondta, csak mondta, mit lehetett volna erről írni, fel is adta újra házinak. Én meg ültem, csak ültem, aztán kicsengetés előtt 2 perccel feltettem kezemet, hogy én szívesen felolvasnám. Mivel ha nem kellett beadni a házit, nem írtam túl szépen, nagyon kellett koncentrálnom, hogy el tudjam olvasni az írásomat, szóval nem néztem fel, nem észleltem a reakciókat. Csak a végén láttam, hogy siker van, de talán bele is csengettek, s csak annyi maradt az óra végére, hogy kaptam egy ötöst. Akkor azt mondta a tanárnő, nagyon nagyot. Na, úgy éreztem magam ezután, mint most írásgyakorlaton.

Aztán a héten eszembe jutott az is, amikor megkaptuk az érettségit, nagyon haragudtam magamra, mert a műértelmezésem olyan minősíthetetlenül szar lett, hogy alig kaptam rá pontot. Nagyon ki lehetett írva az arcomra, hogy nem vagyok magamra büszke, mert a tanárnő mondta, hogy menjek haza, vagy menjek strandra, és majd este csetelünk. Olyan jól esett.

Most ilyen ZM-eszembe-jutós hetem volt, biztos lesz majd másmilyen is.

Danke für die Frage

Nos. Magamtól nem nagyon írtam volna a mai napról, mert sok jót nem tudok. Arról nem is szólnék, hogy hogy érzem, mármint, hogy szerintem hogyan sikerült, mert az egyik pillanatban azt mondom, hogy mivel sokkal inkább a lexikális tudásra ment rá nélkülözve szinte minden kreativitást, szóval úgy érzem, hogy nem lesz meg, a másikban meg eszembe jut, hogy a többi kb. 350 ember is ember, ők sem tudnak mindent. Tény, hogy tavaly jobb érzésekkel jöttem ki az első fordulóról.
A legfurcsább dolog a napon az volt, hogy egy csomó évfolyamtársam ott volt az ELTE-ről, szóval ingyiribingyiri találkozó volt kb., úgyhogy elég hamar szép vérnyomásom lett szerintem, bár azt mondják, mostanában igen sűrűn előfordul ez velem. Persze nem tudom megfogalmazni, hogy mi kivetnivalót találok abban, hogy egy-két onnan ismerős arc is ott volt, de komolyan sértve éreztem magam, hogy még ott sem hagynak békén. Na, mindegy, majd ezt is kialszom.
Igen, és volt levitézlett sorozatsztár is, mint minden ilyen helyen, de most már nem mondok senkire semmi rosszat, mert csak megbánom. Vagyis azt bánom meg, hogy nem bánom meg, ami még bonyolultabb. Ma egyébként a Pilóta-reklámban tanítja a kisfiút, hogyan kell férfiasan szétszedni az ex-Győri Danone kekszet.
Akik nem voltak ott: se Máté, se Bárdos, pedig őket szívesen láttam volna megint, remélem lesz még rá alkalmam.
Utolsó bekezdésként pedig megemlékeznék arról, hogy ott volt az a srác, akivel pár szót váltottam a harmadik fordulón, őt felvették végül. Állt mellette egy lány, akire ugyan nem emlékeztem, de tudom, hogy ő is elsős, adott szórólapot, hogy menjek a Gólyabáljukra. Mindenki kapott, de én olyan cikinek éreztem, hogy tőlük kapom, pedig ha minden jól ment volna, én is osztogatnám a lapot. Persze ma nem megyek el, pedig biztos jó lenne, főleg, mert rohadtul lefárasztott szellemileg és fizikailag is ez a nap, meg aztán amikor végre kimenekültem a BME nevű labirintusból, akkor az I Don't Feel Like Dancing ment a rádióban, szóval egyértelmű, hogy nem megyek. Majd a saját gólyaavatómra, ha lesz.

Holnap már holnap

Ez a hét egy kicsit idegbetegen indult a részemről. Már hétfőn fájt belegondolni, hogy ez a hét már az a hét, s hogy megint nem kevés múlik azon, mit produkálok akkor. Tudom, már közhelyessé vált ez a kifejezés, hogy nem kevés múlik azon, de tényleg így van.

Holnap még csak annyi történik majd, hogy visszamegyek újra a tett helyszínére, persze csak filmnézés céljából. Aztán a délután valahogy megint eltelik majd, 5-től pedig Róna utca. Aztán haza, gondolom jó adag gyomorgörccsel, mert holnap már mondhatom, hogy holnap megyek felvételizni.

Nem telik el úgy nap, hogy ne menjek fel a SZFE honlapjára, hogy ne jutna eszembe valami hülyeség, hogy na, ezt biztosan kérdezni fogják, csak az a baj, hogy én ezt nem tudom. Mára azt terveztem, hogy keresgélek a fejemben olyan adatokat, amikről tudom, hogy szerepeltek tavaly, de rájöttem, ehhez nem kell külön nap, egy éve ez pörög az agyamban szinte megállás nélkül. Jó, azért egy-két dolgot kinyomtattam a netről, persze az is lehet, hogy teljesen más dolgokat kérdeznek majd, hiszen lehet, hogy más lesz az egész osztálykoncepció. Vagyis nem tudom. Kicsit csapongok és nagyon félek. A legcsúnyább az lenne, ha már elsőnek elvéreznék, szintén csúnya lenne, ha úgy járnék, mint tavaly. Általában képes vagyok arra, hogy elképzeljem, hogy hol leszek a következő évemben, bár ez lassan kezd működésképtelenné válni, főleg, mivel már arról sincs semmiféle képzetem, hogy a nyáron mit kezdek magammal.

Persze nem akartam a nagy zöld és sárga blogomat ilyen spleen-adaggal nyitni, csak jelenteni akartam, hogy ismét szükségem van egy kis rámgondolásra szombaton előreláthatólag 10-től délig. A szabály pedig változatlan: aki szeret egy kicsit is, gondoljon rám, aki meg nem, az tegye el a rólam készült woodoo-t, ne szúrkáljon, sőt, ő inkább ne is gondoljon rám, ne szúrjon már ki velem ennyire.

Ilyen még nem volt...

Megint redesign. Voltam már kék és narancssárga, lila és kicsit zöld, csak lila, most zöld és kicsit se lila, na meg sárga. Vagyis friss, és savanyú. Fanyar, talán humoros. Reményeim szerint sűrűbb, mindig megújuló.

A hely ismét adott a megújulásra, már csak én kellek hozzá. Most nem is mondok többet, viszont egy nemrég készült irományt közzé teszek.

Bezselézi haját a szél

Már egy hete tavasz van, vagy tán régebb óta, most olyan, mintha nem is lett volna sose tél. Megyek az utcán, s nem csúszkálok ide-oda a fagyos járdán, víz sincs az aszfaltozott, itt-ott javítgatott járdán, csak a hátamon csurog az verejték. Elegáns vagyok, milyen is lennék ilyenkor, a belülről jövő felfokozott érzelmek kivetülnek arcomra, nem tudok mást csinálni arcberendezésemmel, csak felfelé tudom húzni számnál fogva. De hagyjuk már ezt az egoizmust, legalábbis tegyünk úgy, beszéljünk egyes szám harmadik személyben…
Kilépett a Róna utcai stúdióból. Fülében még a hangos nevetések és szignálok keverednek, lelki szemei előtt még a sokszínű díszlet fényei villognak. Lila, rózsaszín, világoskék. Látja maga előtt a stúdió ajtajának csapódását, amit ő csapott be maga után, de egyáltalán nem végleg. Odamegy a kedves idős nénihez, a ruhatároshoz, leakasztja táskáját a fogasról, s végre ő is meg szólal, nem csak a műsorvezető, a szomszédja a közönség soraiban, s nem a közönségrendező.
- Kellemes ünnepeket kívánok! – mondta a ruhatáros hölgynek búcsúzóul.
- Nagyon köszönöm, viszont kívánom, viszontlátásra! – válaszolta ragyogó szemekkel a valószínűleg nyugdíjas néni.
Az udvaron jár, éppen most pillant rá a világ legvidámabb autójára. Az autó egy kis Renault Twingo típusú járgány, mely minden bizonnyal egy nő tulajdona, hiszen fényszórói felső része kis gumicsíkokkal vannak díszítve, mintha szempillái lennének a kicsinek. Ha eddig nem lett volna derűs hősünk, most biztosan elmosolyodott volna, de tudjuk, most senki nem ronthatja el kedvét. Az udvar végén még látott egy ismert riportert, dohányzott. Fejét sárga fény világította meg, hiszen a Nap már igen kis szögből pásztázta a Földet. Kifújta a dohányfüstöt, közben hunyorgott a fénytől.
Már a Róna utcán sétál a zöld ing és világos nyakkendő tulajdonosa. Lassan táskájába nyúlt, megnézte, megvan-e még színházjegye, közben óvatosan körülnézett, nehogy elüssék a Bácskai utca felől jövők. Lassan elért a hetes busz megállójába, s felszállt az éppen odaérő ugrándozó kék-piros buszra. Leült, most már unott képpel. Nézte a plakátokat, az egyikre azt írták, Itthon láss csodát!, a másik egy lakóparkot hirdet, a harmadikra az van nyomva óriási betűkkel: a sztárpár-show. Hősünk kínjában nevetett egyet. A buszon őrült meleg volt. Ahogy leszállt, úgy érezte a szembejövő fuvallat miatt, hogy bezselézi haját a szél, s ettől végtelen magabiztos lett. Felszállt egy másik járműre, most egy sárgára, az jobban ment nyakkendőjéhez. Sok megállót ment a villamossal, leült egy lány mellé, nagy napszemüveget viselt.
- Leülhetek? – kérdezte kissé félszegen. Nehéz volt a helyzet, hiszen a villamos szinte üres volt, ha elutasítják, ugyan nem látják sokan, de biztos lesz, hogy semmi esélye a lánynál.
- Tessék? – kérdezett vissza a vöröses hajú lány, vagyis inkább barna volt, csak az erős fény mutatta másnak a színt.
- Csak azt kérdeztem, szabad-e ez a hely. – válaszolta a zöldinges már egyre visszafogottabban, de még félig mosolyogva.
- Ja, persze, csak nem hallottam, mert zenét hallgattam, persze, ülj le!
A nyakkendős egészen visszanyerte bátorságát, s diadalittasan leült a lány mellé, bár vigyázott, ne fészkelődjön sokáig. A lány egyik füléből kivette a fülhallgatót, hátha a fiú megszólalna megint, de a fiú nem mert, egyelőre ennyi éppen elég volt neki, sok megálló van még, remélte, a lány sem száll le hamarabb. Hirtelen a lány elfordult az ablak felé, mintha észrevett volna valakit az úton. Nem csak ő vette észre, a villamos teljes, immáron kibővült utazóközönsége felfigyelt az úton szinte repülő sportautóra. Nem egy új, győzikés kabrió volt, ha minden igaz, ezt nevezik oldtimernek, hiszen csak régi filmekben láthat ma az ember ilyet. Ahogy a kocsi eltűnt az úton, azon kapták magukat az utasok, hogy a végállomás következik: Lágymányosi híd, pesti hídfő.
- Csaknem színházba mész? – kérdezte a lány, végre valaki megtörte kettejük közül a kínos csendet.
- De, igen! – mosolyodott el a srác, hiszen a lány eközben már nyakkendőjét vizslatta, s igen tetszetősnek találta.
- Micsoda véletlen, én is odamegyek, ha jól tudom, nem lesznek sokan, ha egyedül mész, ülhetünk egymás mellé…
- Ő, persze, oké! – válaszolt jó gyorsan a fiú, nehogy meggondolja magát a lány.
- Azért az előadásig beszélhetsz egy kicsit többet is, már nem hallgatok zenét, kikapcsoltam – rázta meg fülhallgatóját a lány, hogy összekoccant a balos meg a jobbos füles.
Leszálltak, s hirtelen lágy tavaszi szellő érkezett. Elmentek a Művészetek Palotája mellett, s már kezdték látni a Bajor Gizi parkban virágzó fákat, sétáló szerelmeseket, s egyre többet beszéltek, nevettek, s valahogy megfogták egymás kezét. Egyre távolodnak, először lassan, sétálva, majd futni kezdenek, mintha fogócskáznának, s már nem is tudják, volt-e valaha olyan, hogy nem ismerték egymást…
Egyszerre csak befut egy hosszú HÉV, s a tavaszi idill megszűnik a nagy robajjal, elveszítjük szemünk elől a párt…
Vagyis elvesztem én, azt hiszem, csak képzelődtem a szélfúvás óta.