Vége a második résznek

Ma rájöttem, hogy vége a szorgalmi időszaknak. Furcsa, mert most kezdődött. Nemrég volt, amikor bejártam az egész Róna utcát a TV2-s beiratkozáskor a névnapomon, aztán hirtelen minden felgyorsult. Hirtelen többet voltam TV-stúdióban mint Esztergomban a városban, több régi filmet láttam mint bármikor, s többször voltam az SZFE-n is. Utálom leírni, s mostanában észre is veszem magamon azokat a kifejezéseket, amiket nagyon sokat használok, de akkor is leírom, hogy ha bárki megkérdezte volna tőlem az undorító januári vizsgaidőszakban, hogy milyen lehetőségeket látok magam előtt, akkor csak annyit mondtam volna, hogy csak éljem túl, aztán majd lesz valahogy. Aztán hirtelen részben megszerettem az ELTÉ-t is, Gát György órái és Gács Anna Írásgyakorlatai miatt. Most szerdán az utolsó órán kicsit rosszul is éreztem magam, rossz, hogy vége, szerettem oda írni. (Persze biztos nem ez lenne a véleményem, vagy legalábbis nem ilyen egyértelműen, ha nem csak ötösöket kaptam volna tőle a félév során.)

Igen, ilyenkor veszem elő azt a mondatomat, hogy a tavalyi énem seggbe rúgja az ideit. Mert bár nagyon sok szempontból nem volt ingyen ez a félév, én mégis azt mondom így a végén, megérte. Megérte a vonatozás minden nap, megérte a TV-s suli a pénzét, s még az előző félévben megérte a hazaköltözés, de az másért inkább. Jó, az is igaz, hogy a vonatozást meguntam, ősztől ha minden jól megy megint pesti leszek, de talán több sikerrel és jobb hangulattal.

Most vizsgaidőszak lesz: holnap egy beadandót kell írnom, hétfőn kell leadni. Szerdán vizsga Tömegfilmből, csütörtökön a hétfői beadandó jegyét írják be, PÉNTEKEN FELVÉTELI, aztán neki lehet állni tanulni és még hasonló jókat. Nem panaszkodtam, inkább dicsekedtem.

Gondolatok ezután

Nem tudom a tegnapi eseményt csak egy bejegyzéssel elintézni. Vannak utórengései a dolognak bennem.

Amikor azt írtam, hogy nem jutottam tovább, azt mondtam, olyan, mint amikor az ember nem akarja elhinni, ha valakije meghal. Reméli, hogy visszacsinálható a dolog. Persze nem az, de mégis reméli az ember, s olykor ez a remény sosem múlik el.

Egészen tegnapig többször úgy jutott eszembe az egész, hogy jól van, nem baj, nemcsak ez az út vezet oda, ahova menni akarok, nem történt tragédia. De olykor mégis munkált bennem valami, hogy mégsem történhetett ez meg. Látni akartam a saját szememmel, hogy véletlenül nemcsak az internetes eredményhirdetésből maradtam ki, nincs-e véletlenül kinn az iskola bejáratán egy A/4-es lapon egy hibátlan lista, ahol az én számomat is látom. Lista nem volt, de az esély megvolt arra, hogy mégis igaz lesz az, amiről álmodtam. Hogy van lehetőség. A legfurcsább az egészben az, hogy tegnap reggel úgy keltem fel, hogy na, ma lesz lehetőség megnézni a tesztet, én meg ma nem fogom megnézni, mert tartok tőle. Aztán valamilyen láthatatlan és megfogalmazhatatlan erő mégis elvitt oda. Azért ismétlem magam, mert máig nehezen fogom fel, hogy milyen apróságokon múlnak sorsok, hangozzék bármilyen közhelyesen is. Ha nem megyek el, senki nem nézi át újra a részben hibásan javított felvételimet, én meg továbbra is azt hiszem magamról, hogy még erre sem vagyok képes. Jó, persze ez nem egy fényes eredmény, de azt azért éreztem, amikor írtam, hogy nem tudom teljesen azt nyújtani, amit tavaly. Foghatom bármire, a nyugalom hiányára, foghatom a tavalyi élményre, vagy arra, hogy más volt az egész, mint tavaly, az jobban feküdt nekem.

Hihetetlen az egész, és részben haragszom magamra, amiért azt is hihetetlennek tartom, mert MK kereste velem a pontokat. Haragszom magamra, de csak részben, mert olyan megközelíthetetlennek tartottam, és szabályszerűen szégyelltem magam előtte azután, hogy tavaly nem vettek fel. Tavaly attól is egészen lázba jöttem, ha elment mellettem, s ránézett arra a tömegre, amiben én álltam, most meg akkor sem éreztem semmi különöset, amikor mellettem ült és csak hozzám beszélt ráadásul csak az én érdekemben. Miattam bírálta felül tulajdonképpen VT javítását. Halkan jegyzem meg, hogy ez így normális, hogy nem éreztem semmi olyasmit, hogy jaj, egy ismert emberrel beszélek, mert ilyet már tavaly sem lett volna szabad éreznem. S ha arról gondolkozom, miért nem jött össze tavaly, többek között a következő jut az eszembe. Tavaly úgy mentem oda felvételizni, mint egy tv-rajongó. Aki egészen elszédül, ha tévést lát, egészen törpének érzi magát, ha kamerát lát, akár olyat is, ami működésképtelen, csak a SZFE auláját díszíti. Az pedig egy külön vicc, hogy a tavalyi filmemben én szolgáltattam a választ azzal, hogy feltettem a kérdést, Tévés vagy Téves... Nyilvánvaló, hogy tavaly tévesként mentem oda. Azt nem állítom, hogy hipp-hopp idén már tévés is vagyok, de azzal, hogy a legalapvetőbb lépést megtettem, vagyis felfogtam, hogy azok, akik a képernyőre tapasztották arcukat belülről, emberek. Emberek, akik sok más tulajdonságuk mellett elsősorban exibicionisták. Nem félistenek, csak a megjelenítésük miatt érzi ezt az ember, persze már aki.

Ilyenkor jön az, hogy jaj, nem tudom, mi lesz, de milyen jó lenne, ha sikerülne, de ezt már én is unom leírni, milyen unalmas lehet olvasni, szóval nem írok ilyet, csak igyekszem az előző sorok fényében fejlődést mutatni és további fejlődésre való képességet.

És igen, ma, mikor felébredtem, még minden úgy volt, ahogy tegnap, szóval már elhiszem.

Mi lett volna...

Olyan jó lett volna, ha ma elmegyek mégis a Szentkirályi utcába, hogy megnézzem a tesztemet, hogy miket rontottam el benne. Láttam volna a Múzeum utcában a kedvenc híradósom autóját. Egyre gyorsabban szedtem volna a lábam, mintha sietnék, pedig 11-től 1-ig csak oda értem volna az Astoriától, ha 12-kor indultam volna. Bementem volna a kapun, kikerültem volna az udvaron álló sok autót, majd a portás néninek azt mondtam volna, hogy a felvételi megtekintésére jöttem, ő meg odamutat az aula sarkába, hogy ott ülnek a tanárok, meg ott vannak a második fordulóba nem küldhető emberek feladatlapjai. Az is jó lett volna, ha leülök a szőke hajú szemüveges híradóshoz, aki nagyon kedves, örömmel köszönt volna nekem, aztán azt mondta volna, hogy nézzem át alaposan az egészet, ha 10 percet tudnék várni, amíg ő bemenne órára. Én nagy köszönömök közepette mondanám, hogy persze, várok, addig átnézem. Aztán kijönne, megköszönné, hogy vártam rá, aztán tüzetesen átnéznénk az egészet. Kapnék rá 2 plusz pontot, aztán megint kettőt, újra, aztán a következő szám papírra vetésekor rám mosolyogna azzal a félmosollyal, ami csak azért fél, mert a fogait nem mutatná, de szája a fülig érne, mint mikor a Tények végén elrontja, hogy milyen műsor következik, s azt mondaná, hogy ez megvan. Nem is kell tovább nézni. Nekem is fülig érne a szám, hálásan megköszönném, és bejegyezném a telefonomba, hogy 22-én felvételi 2. forduló. Olyan jó lenne...
És mi lenne, ha azt mondanám, hogy minden így igaz, ahogy leírtam, csak feltételes mód nélkül?
Óriási vigyor a képemen azóta is, és nem hiszem el. Ugye nem álmodom?

DUE 2009. - A FILM

update:
Ez a videó rövid írásos beszámolóval megtekinthető a Szigmédián is.