És megint

És megint nem sikerült, és megint éreztem...

Nem, nem kell senkinek meghívót kérni, ismét nyitva vagyok, csak tegnap, mikor hazaértem a bálból, s megnéztem az eredményt, úgy gondoltam, felesleges az egész blogolás. Voltak olyan rossz pillanataim lefekvés után, amikor úgy gondoltam, semmit nem érek azzal, hogy firkálok szerencsés és olykor szerencsétlen hétköznapjaimról, meg ugyan már, kit érdekel...

Aztán reggelre (vagyis hajnali ötre) rájöttem, nem eszik olyan forrón a kását, ugyan már, mi van akkor ha nem sikerült. Nem is biztos, hogy az a jó nekem, hogy bekerülök egy olyan helyre, ahonnan elvileg egyenes az út, mert eddig sem volt sosem egyenes, nem is örülnék neki igazán. Mert ha ma belegondolok, hogy mi akartam lenni anno, akkor nem mondhatom azt, hogy világéletemben egy cél felé mentem, s csak azért tanultam, csak azért képeztem magam. Bizony jó az, ha az ember úgy tudja jól megállni a helyét, hogy nem csak azt tudja, amit azon a helyen mindenki tud, hanem többet és jobban. Úgyhogy ma már azt sem bánom, hogy nem mindig erre készültem, hanem egyéb kreatív dolgok is érdekeltek.

Most nem is akarok többet írni, kicsit fáradt vagyok, de azért azt leszögezném, hogy ha az előzőeket nevezhetjük A-tervnek, akkor most már van B is, szóval nem kell azt hinni, hogy lehúzom a redőnyt és felesleges embernek érzem magam, s világfájdalomtól nem mentes spleenem közepette emóhajat növesztek. Nos, nem.

Címet sem tudok most

Most úgy érzem magam, mintha elmennék orvoshoz, hogy fáj mindenem, de mivel nem mondanám el neki, hogy pontosan mi és hogy, esetleg miért, aligha tud rajtam segíteni. Tehát panaszkodom, hogy félek, úgy, hogy igazából le sem írtam, hogy mi történt. Csak magamban dobálom jobbról-balra az egészet, egyszer úgy érzem, hogy ki, ha én nem, máskor meg úgy, hogy nálam rosszabb felvételiző nem is volt. Állandóan ezzel az egésszel álmodom, vagy ha éppen nem, akkor szinte megsértődöm álmomban, hogy miért nem arról álmodom, pedig általában nem jó azzal álmodni, mert tele vagyok görccsel. Az az érdekes, hogy a való életben ugyanazok a szituációk, vagyis majdnem ugyanazok megtörténtek, amikről most álmodom, s akkor nem féltem egyáltalán semmitől. Csak álmomban leszek tiszta idegbeteg. Ez azért érdekes, mert általában az ember a félelmeit álmában tudja legyőzni, nem pedig fordítva.

Álmomban remegve jöttem ki a felvételiről, vagy nem is tudom, hogy felvételi volt-e, vagy valami eredményhirdetés féle, úgy kellett kísérni, az életben meg már igazából kevés ilyen szituáció tud úgy meglepni, hogy félnem kéne.

Egész nap a szombati vizsgámra tanultam szinte, amire szerintem alig kéne, mert nem tudom elképzelni, hogy olyat kérdeznének, ami nagyon nagy problémát okozna, hiszen ez az egész tévés félév arról szólt számomra, hogy ugyan jegyzetelni jegyzeteltem, de úgy éreztem, ahogy elmondják az anyagot, rögtön a fejemben van. Ezzel szemben egész délelőtt itthon ültem, rajzolgattam a plánokat, aláhúzogattam a fontos dolgokat, ábrákat rajzoltam magamnak külön kis papírkákra, és körülöttem mindenhol papírok szétszórva. A legfőbb kérdésem magamhoz, hogy minek... Persze tudom a választ is, addig, amíg azt gondolom, hogy fontos, hogy odafigyeljek, addig nem gondolok arra, hogy a szombat miatt nem azért izgulok, mert vizsga lesz (bár most már egy kicsit igen), hanem mert akkor derül ki elvileg, hogy kik mennek tovább harmadik fordulóba. És igen, az előző csilli-villi képes és zenés bejegyzés is csak a saját nyugtatásom céljából született meg.

Azt hiszem, tanulok még egy kicsit, aztán holnap folyt. köv., élek egy kicsit a grafomániámnak és idegesítem magam még egy kicsit. Vagy Szófocizom egy kicsit. Egyszer úgyis szombat lesz...

Nyári top

Most, hogy már időjárásilag benne vagyunk a nyárban, s így mindenki lazábban öltözködik, s reggel sincs már hideg, valahogy igényem lett a lelkem nyáriasítására is. Eszembe jutnak dallamok, amik emlékeztetnek korábbi nyarakra, az olvasás, amit az ember akkor is másképpen művel nyáron, ha egyébként évközben sem él betűk nélkül, érzésekre, mint például arra az érzésre, amikor az ember este kilenckor megy az utcán és nem fázik és nincs koromsötét, s kettesben lehet a csönddel és fényekkel.

Szóval megint sorozatnak induló dolgot lát az olvasó, most zenék következnek a YouTube-ról afféle slágerlista, de csak mert nem akarom mindig kicserélni a felső zenét, meg a GébéZé Tévé is hadd maradjon meg pár napig ugyanannak.


Susan Boyle - I Dreamed a Dream



Kerekes Band - Csángó Boogie



Csík Zenekar - Most Múlik Pontosan

Kicsit viszlát

Tudom, legalábbis sejtem, még inkább remélem, vannak olyan emberek, akik most, vagyis már 1-2 napja nem azt várják, hogy megváltoztatott fejlécemről készült szánalmas kis elemzésemet közöljem. Mégis ez fog történni, s mégsem írok arról, hogy mi volt pénteken, mert egy kicsit belefáradtam abba, hogy elmegyek valahova felvételizni, aminek a feszültségeit egyszer megélem ott a helyszínen, aztán elmesélem a családnak (persze ezzel nincs is gond, s legalább kétszer kell elmesélni, mert annyira azért nem vagyok vagány, hogy hivatalos sajtótájékoztatót tartsak) aztán leírni ide, azon izgulni, hogy na, ki olvasta már el, ki fogja kommentálni, egyáltalán ki mit szól hozzá, vajon ki szerint fog sikerülni, ki szerint nem, ki az aki jót nevet az egészen. Szóval majd akkor írom meg, ha lesz miért, egyelőre csak pörögnek bennem újra az írásbelinek indult de szóbelivé váló felvételi pillanatképei, hangfoszlányai, kérdései és válaszai, arcai és belső harcai. Pörögnek bennem, s a legrosszabb az egészben az, hogy ezeket a kis foszlányokat egyszer teljesen pozitívnak, máskor meg egyértelműen negatívnak értékelem, s nagyon hosszú még az az egy hét, míg végül kiderül, hogy mehetek-e tovább.
Jó, persze panaszkodni nincs jogom, senki nem ütötte a fejem, hogy márpedig jelentkezel, mert kell egy kis nyár eleji stressz.

Ja, a fejlécről csak annyit, hogy tegnap délután tanulnom kellett volna, így aztán elkezdtem átnyálazni a gépemen található családi képeket, s mikor a húsvétiakhoz értem, ihletem támadt, gondoltam lecserélem a fejlécet ezúttal redizájn nélkül, kicsit színesebbé teszem az e-lelkemet. A régi képek egyébként is a szorgalmi időszakot jelképezték, most meg vizsgaidőszak van vagy mi, igazából egyszerre három, szóval kellenek a vidámabb képek, nemde? Már csak annyi van hátra, hogy a sokaknak kétségbeesésre okot adó új idézetet értelmezzem. "Maradj otthon, nézzél tévét." Senki ne gondolja azt, hogy teljesen megmosták az agyamat a tv-nél, és százalékot kapok bizonyos nézettségnövekedés után egy ilyen idézet kirakása miatt. Pont nem ezt akartam ezzel kifejezni, éppen az ellenkezőjét, vagyis azt körülbelül, hogy mindenki üljön ki a kertbe vagy menjen sétálni.

Jó, ennyi volt, vissza a műfajok közé, tanuljuk a sajtóműfajokat, médiajogot, gyártást és még sokan másokat. Kicsit viszlát.