Tetves

Azt álmodtam, hogy tetveket pöcköltem le magamról, s ez már álmomban is úgy tetszett, hogy sürgősen meg is jegyeztem. Reggel, már amennyire én a 11 órát még reggelnek nevezem, szóval amikor méltóztattam felkelni, rögtön megnéztem az Álmoskönyvben, és mindenféle pénzről volt benne szó, úgyhogy terveim közé vettem egy lottó vásárlását, csak az a baj, hogy lusta vagyok. Eszembe jutott, hogy mintha láttam volna olyat, hogy lehet sms-ben is lottózni, ugyanannyiba kerül, mint az utcán, csak két alapdíjas sms jön még rá a 200 Ft-ra. Így aztán van lottóm, innen az okos-zöld fotelból, csak akkor mozdulok meg, ha viszket egy szúnyogcsípésem. Vagy tetű?

Jut eszembe, megyek Hídlapot olvasni, vagyis nézegetni...

Felvi se velem, se nélkülem

Tegnap én is izgultam, pedig csak másoknak drukkoltam, magammal kapcsolatban már jó ideje tudtam, hogy nincs miért izgulnom. Nem panaszkodni vagy siránkozni akarok, csak olyan vicces sms-t kaptam tegnap, hogy muszáj megosztanom: "OFIK nem hivatalos tájékoztatás: Ön nem nyert besorolást egyetlen jelentkezési helyére sem..." Nos, ha ezt az sms-t tavaly kapom meg, azt hiszem, egy kicsit kiborulok. Idén felment a szabad bölcsészek árfolyama, nem 427, hanem 429, ami sokkal GbZ-sebb szám, mint a tavaly, próbálja csak meg bárki a telefonja nyomógombjain megkeresni a betűket és olvassa össze.

A felvetteknek gratulálok, örülök, hogy jönnek szép számban Pestre, és igen, ha tudok majd segítek, de ti is segítetek ám azzal, hogy ott lesztek. Szóval most mindenki pihenje ki magát alaposan a mostani valóságában, mert szeptembertől igencsak megfordul a világ, de tényleg, ennyi új dologhoz sok energia kell, és az, hogy semmin se akadjon ki az ember, tudjon siklani a dolgok felett, és igen, kell növelni az egót is, nekem talán ez ment a legnehezebben.

Részegen 2.

Azt hiszem, így kell átkötni jól ezt a dolgot. Pár hete ugyanis kiköltöztettem egy részlegemet, elneveztem agynyomtatónak. Azt hiszem, nem gondoltam át a koncepciót kellőképpen, s alig egy hét után kifújt. Próbáltam úgy tenni, mint a kereskedelmi tévék, mikor egy sorozatuk egy hét után megbukik, ahelyett pedig betesznek egy agyonjátszott régi sorozatot, a megbukottról pedig inkább tudomást sem vesznek. Szóval ezt akartam szegénnyel csinálni, pedig ő igazán nem tehet róla, hogy azt hiszem, hogy mindenhez értek, nekivágok, aztán nem lesz belőle más, csak nyávogás. Mindegy, igazából csak a cím és az átkötés miatt hoztam fel ezt a témát, ennél több nem volt benne.

Kedden volt Verhóéknál egy nagyon jó buli, ahol nagyon jól éreztem magam, pedig nagyon tartottam az egésztől. Mégpedig azért, mert Gergő előre szólt, hogy ne lepődjek majd meg, de nálam mindenki fiatalabb lesz. Később persze voltak érvei, amikkel megnyugtatott, de mégis tartottam az egésztől, hiszen elvileg szinte senkit nem ismertem közülük. Aztán az első 10 percben elfelejtettem ezt az érzést, miután egy szókimondó lány megkínált a Lászlónak keresztelt borával, vagyis a Keveréssel. Azért emelem csak őt ki, mert amikor odaértem, ő volt ott az egyetlen ismeretlen, innentől kezdve már csapatokban érkeztek az ismeretlenek, s alig pár embernek tudtam csak megjegyezni a nevét, de szerencsére páran bejelöltek már iwiw-en vagy myvip-en, így fény derült kilétükre is, nem csak nedvszívóképességükre. Persze ezt jobb, ha én nem firtatom, én sem maradtam szomjas, főleg az azóta már legendássá vált Keki, vagy mások szerint Kheki miatt. (A Keki eredete: az ősi "Kezdjünk El Keményen Inni" felkiáltásból származik. Az eleinte csak közösségteremtő jelleggel bíró szó jelentése később módosult, s ahelyett, hogy egy néma hangzó elhagyta volna alakját, csapódott hozzá egy, így lett Kheki, bár ez inkább nyergesi akcentussal hangzik így. A legenda szerint egy szőke hajú, kék szemű lány készített először Kheki-koktélt, kinek szépsége lenyűgözte e sorok íróját.)

Az egyik legjobb dolog persze az ebben az "állapotban", hogy ilyenkor is tud kommunikálni valóban fontos dolgokról egy ma is művész, meg egy levitézlett művész, egy ősi, közös nyelv segítségével. És az mr2 Éjféli mixére a legjobb mindenfélét rajzolni. Fotókat pedig nem közlök, mert én nem vagyok rajta egyen sem az enyémek közül, mások meg nem járultak hozzá a publikálásukhoz. Még a macska sem, Tomi, akit én sokkal komolyabban vettem, mint bárki, s csak Tamásnak szólítottam.

Joshi, Józsi stb.

Joshi Bharat mára rendelt szent evangéliuma az iwiw-ről
Talán igaza van a Beatles-rajongó vega bábszínésznek, de nem érdekel, nekem is csak egy életem van ebben az életemben.

És: "nem tudom mit vár, hogy két hónap után itt ülünk vérbefagyva, s csak azt várjuk, hogy jóságos tekintetével újra életre hívjon minket?"

Érzelmek futkároznak itt

Igazából nem is gondoltam én erre, hogy ma ennyi impulzus ér majd. Vagyis tegnap, mire írom, már tegnap lesz, a Himnusz is jócskán véget ért. Azt hiszem, ennyi kedves sms-t, e-mailt, telefont régen kaptam, vagyis egyszerre még nem is kaptam, az az igazság.

Arra ébredtem szokás szerint, hogy nyolckor megszólal a telefonom: "Zúzd le a vekkert, pattanj ki az ágyból, elég legyen már a durmolásból...", én megnyomtam rajta x-szer a középső gombot, tehát x-szer 10 percenként kezdte újra. Végül bekapcsoltam a telefont, miután betöltött, már 4 sms visított rajta. Azt játszottam félálomban, hogy kitalálom, kik írhatták, nos, nem nyertem egyszer sem. Aztán még sok jött, egész nap vigyorogtam. Egy-egy rövid üzenet úgy fel tudja dobni az embert. Egy-egy. Rövid üzenet. Egy hívás olyantól, aki már 6. éve szerves része az életemnek, jóban vagyunk, de nagyon nem köszöntöttük eddig egymást, s ha meg is láttam a telefonkijelzőn a nevét, tudtam, munka miatt hív. Ma rögtön éreztem, hogy nem azért hív, mikor ő csörgött, s olyan jól esett. Jó, ha az ember kicsit úgy érzi, hogy azért fontos, na. Jó volt ma a brassói is, amit én kívánhattam. A Snickers, amit azért vettünk, rögtön kettőt, hátha nyerek Sziget-jegyet. Nem nyertem, de nem adom fel. Aztán kaptam ma a felvitől is mail-t, megmutatták a pontjaimat, ha már esetleg elfelejtettem volna, hogy volt idén is felvételi. Érdekes, hogy hamarabb kiestem, mégis több idén a tavalyinál. Mindegy, már csak a 23-át kell kibírnom, meg azt az sms-t, aztán egy kicsit nem zaklatnak majd.

Megnéztük a Gettómilliomost, nagyon tetszik. A zenéje, az, hogy ott van benne a tv, a kameramozgások, beállítások, meg a happy end is, mert azért nem adták ingyen.

És még az is volt ma, hogy feltűnt valaki, aki teljes mértékben levette magát a térképünkről 1-2 hónapja, és még ő van megsértve, hogy nem vagyok kedves. És zaklatva érzem magam, de az más.

200 20 felett

"220 felett, átértékeled magadban a világot."

(Neoton)

Ugyan ki akarna egy ilyen idézettel kezdeni? Nos, én, és ki akarna kérdéssel kezdeni még az előtt, hogy legalább önmaga előtt tisztázta volna, hogy miről fog írni. Én, itt a blogomon. Én 20 éves lettem ma, a blogomon meg ez a 200. bejegyzés. Véletlen? Nem, egyáltalán nem, nem győztem időnként lassítani és olykor gyorsítani az utóbbi pár hétben, hogy pont így jöjjön ki. Hát ilyen vagyok, ilyen különkiadásos, ilyen ilyen. Ilyen idézettel kezdtem, mert ezt éreztem idevágónak, legyen az bármennyire egyszerű, az sem baj, ha a populáris kultúra már szétrágta, mint egy olcsó rágógumit, s olykor még lufit fújna belőle, csak remélve, hogy nem foszlott még szét az anyag, s egyben marad a léggömb. Írhatnám persze azt is, hogy "Húsz esztendőm hatalom" (J.A.), vagy át is alakíthatnám: Húsz esztendőm hat alom. Persze nem teszem, hiszen nincs rá okom, nincsen miért panaszkodnom, eddig mindig azt csinálhattam az életemben, amit szerettem volna, s ez egyáltalán nem csak rajtam múlott. Most jön egy nagy köszönöm, csak nem szeretek a hétköznapokban elérzékenyülni, elérzékenyíteni meg pláne nem, mert akkor nagyon rosszul érzem magam. De miért akarok én mindig valami nagyot mondani a születésnapomkor, miért akarom az egészet egy félresikerült tószttal elrontani? Újabb kérdés, s ha már "Ez a nap más, mint a többi...", akkor kicsit önző leszek, s folytatom ezt a rossz önértékelő szokásomat. Nevezhetném évértékelő beszédnek is, de szerencsére nem vagyok politikus, nem is biztos, hogy csak erről az évről szól majd, beszédnek meg végképp nem nevezhető, talán közvetített belső monológnak.

Ilyenkor pont olyan érzések kavarognak bennem, mint szilveszterkor, vagyis nem pont olyanok, mert erre az ünnepre nem kényszeríti rá a külső világ a gombnyomásra való változást. Nem vár tőlem senki fogadalmakat, legfeljebb én, de magamról meg tudom, hogy sokáig érik bennem minden, sok idő, míg láthatóvá válik, s változásnak nevezhető. Így aztán csak annyit teszek, hogy nem megyek el mellette, ránézek, mint a 20-as kilóméterkőre az út mellett, majd tovább megyek. Mivel mindent számol az ember, miért pont magát hagyná ki a statisztikákból, s miért mondanám azt, hogy nem érdekel az évek múlása. Egy dolog miatt érdekel: mert egyre gyorsabban múlik az idő, csak annyi a furcsasága ennek a földi futóversenynek, hogy nem is sejti az ember, meddig kell sprintelnie, s nem is ő fog megállni, mert nem állhat meg, hanem majd megállítják. Olyan ez mint a Cooper-teszt, vagyis olyasmi, mert arról tudni lehet, hogy 12 perc, erről meg csak azt, hogy egyszer vége lesz, s hogy ki mennyit hoz ki belőle, az teljesen egyénfüggő. Akinek jobb az állóképessége, az akár végig is futja, s nem törődik a körülményekkel, csak azt nézi, hogy minél jobb legyen az eredménye. Aki nem képes a folytonos futásra, azt megállítják határai, s olykor levegő után kapkodva sétál egy kicsit, s csak azt látja, hogyan húznak el mellette a többiek, de ha megpusztulna sem tudna velük futni, ha el is indul, legfeljebb jobban veri fel a port, mint séta közben, de a sebessége nem nő. Ilyesmi lehetek én is, vagyis futás közben általában ilyen sorsra jutok, ami miatt mégis hálás vagyok ezért a hálátlannak gondolható szerepért, mert így figyelni tudom a külső világ változásait, rögzíteni tudom, majd később lejátszom őket magamban minden tudatosságot nélkülözve, s mosolygok az egészen, mert annak ellenére, hogy nem én lettem a befutó, mégis profitáltam a versenyből. Aztán van még egy másik része is ennek az éleslátásnak, amiért már nem mindig vagyok olyan hálás, ez az önmagam látása. Néha én is úgy élnék csak úgy gondolatok nélkül, csak úgy bele a világba, de mindig ott van velem egy józan én, aki majd' minden rosszból visszaránt, s így hiába látom a világ egyes részeit olyan élesen, ha a látott dolgok környezetét nem képes pásztázni a szemem, hiszen mindig becsukja az az illemtudó énem.

Szóval onnan indultam, hogy évet értékelek, vagy mi. Erre szoktam azt mondani, hogy a tavalyi énem seggbe rúgná az ideit, de az az igazság, hogy az idei viszont visszakézből akkorát sózna le a tavalyinak, hogy csak számolná az újdonsült glóriája csillagait az az álomvilágban élő Amelie-rajongó. Azóta nem Amelie már a favorit, s tudom, nincs is olyan, hogy favorit: "Tessék felébredni!" van az Álmodozások korából. Mert ez van, nincsenek álmok, az élet van, álmainkkal tudni kell mit kezdeni, de nem tehetünk úgy, mintha mi lennénk a világ közepe, mert hamar ránk zúdulhat egy jó adag hideg víz, ami majd felébreszt minket.

Most van éjfél, most töltöttem be a 20-at. Az MR2-n a Himnusz megy, ilyenkor szeretem csak igazán, mert ilyenkor nem pártok sajátítják ki maguknak, kicsit úgy érzem, mintha nekem szólna, s megbűnhődött múlt és jövendő reményt ad, folytattatja velem az egészet. Mire ezt leírom, vége is a dalnak, 0:02 perc. Nem, tényleg nem történt semmi, csak egy kutya ugat kint, talán a miénk, ugyanúgy folytatódik az egész, mint az előtt, mielőtt talán egy fél másodpercre megálltam, s felfogtam, felfogtam igazából azt, hogy ez semmi. Semmi, csak könnyebb dolgom lesz, ha megkérdezik, hány éves vagyok, mert kevesebb szótaggal kell válaszolnom. Kevesebb a felesleges beszédből, igazán ennyi haszna van az egésznek. Már megérte.

Végezetül pedig, mielőtt még én is megunnám magamat, egy kis útravaló engedtessék meg magamtól magamnak, mert ha leírom, már jobban elhiszem:

Az egy dolog, hogy most mit hiszel arról, hogy mi leszel, az csak egy szüleménye a szegényesnek nem mondható fantáziádnak. Most tisztában lehetsz az értékeiddel, talán senki nem nevez ma nagyképűnek. Egy percig se hidd el, hogy bármi is úgy fog megvalósulni, ahogy te azt elképzelted, minden más lesz, minden kicsit másképp alakul majd, nehogy elbízd magad, s nehogy úgy gondold, te írod meg sorsod könyvét előre. Majd esetleg utólag egy bizonyos idő után, de az egy másik ügy. A lényeg az, hogy mindig mindent úgy csinálj, ahogy akkor csinálod, amikor olyan nyugodt, levegős űr alakul ki a gyomrodban, mikor a torkodat nem környékezi gombóc, amikor ki mersz állni az igazadért, mert pontosan tisztában vagy vele, hogy senki más nem mond igazat. Mindent csinálj úgy, mint eddig, mert amit nem úgy csináltál, ahogy kellett volna, azt már úgyis visszavontad, ha lehetett, ha meg nem, akkor régen megbántad. S amit lehet, hogy csak te értesz: tényleg ne akarj felkerülni arra a Fidzsi-szigetek felé tartó hajóra, ha neked Kaposvárott van dolgod, főleg akkor, ha eddig csak képeslapokon láttad azt a bizonyos szigetcsoportot, a valóságban pedig már jártál Kaposvárott, s nem véletlenül töltöd ott időd nagy részét szívesen, még akkor is, ha Kaposvár környékén sem jártál igazából. Tudod, ezt lehet, hogy csak te érted, s nem azért mert olyan okos vagy, csak te vagy otthon ebben a kontextusban. S tudod, miért mondom ezt? Mert eddig ezzel a módszerrel még nem jártál rosszul, miért próbálnál ki mást. Vagyis persze, próbáld ki, csak ne feledd, hogy addig nincs baj, míg visszavonhatók a hibák a Szerkesztés menü Visszavonás parancsával, csak ez a funkció véges, s sajnos az életben általában nem is működik.

Na, gyertyák elfújva, mehetünk tovább.

GbZ - Kis-Duna sétány