csütörtök, augusztus 20

Platón


Még rémlik valami Platón barlanghasonlatából, s rémlik az is, amit tegnap éreztem a taxiban, de inkább egy platón.

Az egész úgy indult, hogy a tűzijáték és a Ghymes után minden olyan reménytelennek tűnt, azt hittük, sosem indulhatunk haza, millió szék volt a téren, és minden székhez legalább száz szemét tartozott, persze nem ránk, az már az Eszköz kft. gondja. Még mielőtt elkezdtünk volna pakolni, Zsuzsihoz egy fiatalnak tűnő férfi érkezett, aki mint később kiderült, az amerikai rokona, aki szabadságát tölti itthon, s nemrég érkezett Pestről vonattal. Péternek hívják, a vezetéknevét elfelejtettem, bár kaptam tőle névjegyet, mégsem írom le. Először azt hittem, mindössze annyit látok majd belőle, hogy munka után hazakíséri Zsuzsit, aztán sosem látjuk többet egymást, hisz hétköznapjainkat két messzi földrészen éljük, teljesen más valóságban.

Aztán mégsem így lett, miután bezártuk az információs pultot, s elindultunk a Wilkinson Pub kihelyezett tagozata felé, velünk tartott, s még egy-egy sörre is meghívott bennünket Gergővel. Miután helyet foglaltunk, én hátradőltem a székben, s éjfél tájban sokkal világosabban láttam a világot, mint eddig délben bárhol és bármikor. Nem egy csodabogár az ember, nem földönkívüli, és mégis. Ahogy mesélt arról, ahogy él, ahogy egy valódi képet festett arról a világról, amiben ő él, s ami arra a világra is erősen hat, amiben mi élünk, valahogy úgy éreztem magam, mint az emberek a barlanghasonlatban, akik hirtelen elkezdenek árnyképeken kívül fényeket is látni, meg egymást is. Talán nem pontosak az emlékeim Platón írásáról, de az érzés mégis előjött, és csak ahhoz tudom hasonlítani, amiket hallottam, s amilyen véleményem kialakult hajnali 4 körül.

Mintha az ország, ahol élek, csukott szemmel nézne nyugatra, s úgy próbálná látni, mi hogyan működik, mit lehet, mit érdemes átvenni onnan. Mintha elfelejtené az ország, s talán az egész kontinens, hogy attól, hogy nagyon okosnak tartjuk magunkat, még sajnos nagyon kis pontok vagyunk a világon Amerikához képest, s ez most nem benyalás akar lenni a nagy Paradicsomnak, inkább egy halk pofon a magyar médiának. Azért a magyar médiának, mert egész egyszerűen lassan már úgy tűnik nekem, mintha a híreket úgy szerkesztenék az okosok, hogy felírnak kis cetlikre híreket, bedobják egy kalapba, amiben válságról van szó, rasszizmusról van szó, szexről van szó, erőszakról van szó, azt kétszer is bedobják, majd mindenféle hírérték figyelembe vétele nélkül az összejött mondjuk 100 cetliből kihúznak nyolcat, s csodák csodájára, azokból mindent megtudhat az ember, ami lényegtelen, csak éppen az őt körülvevő világot nem fogja megismerni. Tehát a média nem más, mint az elhallgatás művészete, sajnos.

És amiért erre az egészre rájöttem: Magyarországon a tévék mást sem szajkóztak, csak hogy Obama, Obama, s mikor az első amerikai emberrel találkozom, rögtön az jön le, hogy a törpök élete nem csak játék és mese, mert mégsem olyan fényes a helyzet. Megsajnálni nem tudtam, nem veszem szentírásnak azt, amit mondott, de amikor például arról mesélt, hogy létezett a válság előtt ún. pulzushitel, aminek az a lényege, hogy az embereknek csak annyit kellett tenni egy hitelért, hogy az ügyintézőnek kellett nyújtani a kezét, s ha talált pulzust az ügyintéző, övé volt a hitel.

Mindegy is, ami még érdekes, hogy az itteni pártállásáról szó sem esett ennek a félig amerikainak, de amikor elmeséltük neki, milyen észszerű beruházások vannak pöttöm városunkban, rögtön úgy reagált, hogy az ilyen feleslegesen pénzzel tömött intézmények a szocializmusra emlékeztetik. Ami még érdekes volt, hogy egy 41 éves ember órákat képes beszélgetni két emberrel, akik összesen sincsenek annyi idősek, mint ő, és egy pillanatig sem éreztük azt, hogy lenézne minket.

Ha egyszer kijutnék Amerikába ezek után, nem vagyok benne biztos, hogy sietnék haza. Csak az a baj, hogy legfeljebb egy platón tudnék kimenni, ha valaki felvenne, bár nem nagyon járnak arra efféle járművek.

vasárnap, augusztus 16

Regulus, avagy legurulsz


Ma még borfesztivál van a téren, úgyhogy aki még esetleg nem jött, az tegye meg, mert azt hiszem, ennyire még nem volt tele a tér. Jó, az most mindegy is, hogy csak akkor tud ennyi ember lenni a téren, ha ivásról van szó... Ez a hatodik, és a legviccesebb az, hogy nekem is, mert tulajdonképpen már a kezdetektől ott vagyok, igaz, 2004-ben még csak mint festegető gyermek jelentem meg a rendezvények kulisszái között. Akkor a régi, mára talán már kiselejtezett bástyaszerű építményeket festettük/dekoráltuk, 2005-ben egy karámnak becézett helyen festettünk falapra versillusztrációkat, 2006-ban már szerintem hostkodtam is, bár csak ritkán, 2007-ben már többet, akkor már mindenfélét csináltam, 2008-ban hajjaj, idén meg rohangáltok, mint pók a falon, és legfeljebb annyi időm van 2 zongoracipelés vagy pohárszállítás között, hogy pár ismerősnek éppen csak bólintsak, sajnos. Kicsit bunkónak is érzem magam emiatt, de tényleg állandóan rohangálni kell, ami azért nehéz, mert az emberek szeretik az általában szépen, szabályosan, sorokba rendezett műanyag- és vászonszékeket olyan alakzatba tenni, amit ember legyen a talpán, aki kikerül. Mindegy is, a baj csak az, hogy lassan vége a nyárnak, a téren lemennek a nagy durranások, szerintem a tegnapi az volt Falusi Mariannal, Tolcsvay Lászlóval és a Honvéd Férfikarral meg a zongorával, ami vérzésre késztette a bal lábam nagyujját. Kicsit nehéz volt, de mindegy. Egyébként meg olyan viccesnek tartom még mindig, hogy mennyi-mennyi ember jön el egy borfesztiválra, amin aztán olyan csacsirészegek lesznek, hogy azt öröm nézni. Hú, nem lehetett túl jó ma felkelni nekik, bár ha kitartóak, lehet, hogy már nyitáskor ott voltak ma reggel, rátöltöttek, s így kitolták a másnap érkezését.

A nyár végében csak az zavar, hogy vége lesz egy olyan rendszernek, amit jó volt megszokni, jó volt élni benne, ahogy így kialakult 1-2 hónap alatt munkával és bulikkal, s lassan jön egy új idő új helyen részben új emberekkel, de valahogy azt is várom. És az életben azt szeretem, hogy mindig idesodor nekem egy pár szerethető szereplőt, pár idegesítő tényezőt, szép díszleteket és szép aláfestéseket, és hogy mostanában nem csak mellékszerepeket, hanem főszerepet is merek vállalni a saját filmjeimben. És amit nagyon szeretek, hogy ha kedves az ember, akkor általában viszont kedvesek vele, és előre köszönnek az utcán, és hogy tényleg úgy van, hogy ha mosolyogsz, visszasugárzik rád. Csak azt sajnálom, hogy ezekre csak most jövök rá, úgy érzem magam, mint egy írástudó másodikos a kiscsoportban. Én már nagy vagyok, de szeretek törökülésben lebiggyesztett szájjal játszani a többiekkel.