Agymosogató agynyomtató

Állok a liftben. Éppen most nyomtam meg az ötöst, az ajtó záródik. Épp csak odapillantok a tükörbe, ismét olyan az arcom, mint évközben szokott. Tölcsér alakja van. Most is töltöttek bele valamit, s a tölcsér tetején kiszállt a harag, ami június óta bennem van, vagyis csak volt. Most nem kapcsolom be a tv-t, hogy megnézzem, milyen olcsó műsorról maradok le, láttam ma egy filmet, láttam ma egy embert, ami és aki miatt írnom kell, egy olyan régi félét.

Hazafelé figyeltem az embereket. A hetesen láttam felszállni a Keletinél egy esztergomit, a villamoson arabul beszéltek, mellettem pedig magyarok arról, hogy vettek egy tévét, LG-t, lcd-t, részletre. Meg hogy nem szabad egy kicsit sem inni, mert akkor az embernek mindig több kell, aztán az lesz a vége, hogy nincs megállj. Ami fontos volt, beeresztettem, ami nem, azt elraktároztam, majd talán egyszer jó lesz, most nem is érdekel. Miután leszálltam a villamosról a Mester utcánál, jöttek az arabok is, hallgatni akartam a beszédjüket, bár egy kukkot sem értettem belőle, kíváncsi voltam rájuk. Egyszer mögöttük mentem, majd mikor már úgy tűnt, követem őket, eléjük vágtam, így is hallottam őket. Aztán hazaértem, álltam a liftben is azóta, most meg itt ülök ebben az új fotelben, ami teljesen megfelelő hely az íráshoz. Most is hallom az arabokat, pedig ezek már nem azok, itt a környéken sokáig van élet, beszélgetnek, nevetnek a mindenféle nemzet fiai és lányai, kicsit ki is nyitottam az ablakot, hogy jobban halljam őket, ritmust adnak az íráshoz, meg persze ritmust ad az is, ahogy az óra ketyeg, meg ahogy én gépelek.

Elvileg már jóval korábban haza kellett volna érnem, de az óra tovább tartott, bár ez tarthatott volna még tovább is. Sokat nem mondhatok róla, inkább csak arra célozgatnék, hogy ki tartotta: az az ember, aki nekem félévkor kettest adott. Akkor nem tartottam igazságosnak, sőt, eleinte azt hittem, csak elírás, aztán mikor kiderült, hogy nem, találkozni akartam vele, hogy mondja meg, hogy miért. Felhívtam, nem vette fel. Lehet, hogy úgy tűnik, feladtam, de én inkább úgy fogom fel ezt az egészet, hogy semmi sem történt véletlenül. A múlt héten aláírtam az indexemet, ott éktelenkedett benne az a bizonyos kettes, visszajött az a pillanat, amikor a honlapon megláttam az eredményt: a szívem zakatolt, szégyelltem magam, nem is akartam inkább látni sem, becsuktam, felejtsük is el. Ma ez a tanár tartott egy olyan órát, aminek hatására rájöttem, hogy az a vizsga nem ugyan nem kettest érdemelt, de nem is jobbat annál. Ugyan túlzás, ha azt mondom, elégtelen kellett volna ráírni, de akkor azt mondhatná az olvasó, hogy na, ennek is jól megmosták az agyát. Ez nem agymosás. Ez tanítás, ez arról szól, hogy az ember ne akarjon asszimilálódni, ha nem arra tanították eddig, ha nem ezt vallotta magától is, ne akarjon felvenni egy olyan értékrendet, ami nem az övé. Ha eddig úgy gondoltam, hogy a bulvár veszélyes és undorító (mármint a celebekkel és a semmivel megtöltött bulvár, nem a klasszikus értelemben vett), akkor ne akarjon egy olyan egyszerű gondolkodást a magáénak tudni semmi pénzért sem, akkor vigye bele a személyiségét azokba a feladatokba, előjövő problémákba, amik arra hivatottak, hogy csak rosszul lehet megcsinálni őket, akkor jelezze az ember, hogy ugyan gagyi a kérdés, gagyi feldolgozást igényel, de én magam nem vagyok gagyi. Már értem, mit értettek azon, hogy hozzáadott érték kell a jó riportba, nem az, hogy sablonok alapján dolgozzunk. Érték. Ma megkaptam az érték mellé azt is, hogy emberi. És tudni kell azt is, meddig lehet az ember szenzációhajhász riporter, s mikortól kell azt mondania: én ember vagyok, akivel dolgozom, ő is ember, s bár belőle élek, vissza mégsem élhetek vele.

Nem akartam szentenciát írni, inkább utat mutattam magamnak. Vagyis nem én, csak én rögzítem, hogy ha bármikor letérnék erről az útról, tudjam, mit gondolok igazán, milyen gondolatok száguldoztak 2009. szeptember 11-én a fejemben a Róna utca ideiglenes megállójától, egészen a most következő pont begépeléséig, vagy még tovább. Nevetnek odakinn, megyek vacsorázni.

999+1

Ma a vonaton írtam bejegyzést, offline. Egyszer egy percre online lettem, de mire beléptem volna az Gmail-be, addigra a kék gömb helyén piros X állt.

A tegnapi tripla kilences bejegyzéshez még hozzátartozik, hogy aztán elmentünk este a Magna Cum Laude 999 című koncertjére is, ami leginkább azért volt jónak nevezhető, mert a ZP akkor is jó, ha nem túlságosan jó a koncert. Én nagyon szeretem ezt a zenekart, de egyáltalán nem azt kaptam tőlük, amit szoktam, vagy amit elvártam.

Ma egyébként végre volt egy órám, nem hittem volna, hogy ez megy majd szenzációszámba, és hogy erre fogok várni egész héten. Lassan el kéne kezdenem tanulni is, de ahhoz még holnap muszáj lesz megvennem egy könyvet, meg még nem tudom eldönteni, hogy egy-két órámat előadásként vagy gyakorlatként csináljam, de lehet, hogy az egyiket ennek, a másikat meg annak fogom felvenni.

Következő műsorszámom elolvasása előtt kijelentem, hogy minden, ami valóságosnak tűnik benne, az nem az, vagyis lehet, hogy mégis, de csak írásban merem bevallani magamnak, máshogy nem. Agynyomtató című rovatom következik.

Aztán lehetne már egy másik bejegyzés is a következő rész, de igazából nem is vagyok benne biztos, hogy le akarom írni. A címe mondjuk SZFErelem lehetne, a két főhős pedig két fiatal bölcsész, akik mindketten beleszerettek a televíziózás világába, bár minden hibájával is tisztában vannak. Amitől ez az egész érdekes lehet, az az, amit a fiú kezd el érezni a lány iránt onnantól kezdve, hogy kiderül, tényleg nagyon egyforma az érdeklődési körük, s talán a lány sem véletlenül szeretné mindig, hogy a fiú mellé üljön, s nem véletlenül vált szinte már hagyománnyá, hogy egy-egy közös óra után beszélgetnek egyet, s csak utána mennek útjukra, persze immáron külön-külön. A dolog szépséghibája, ha lehet ilyet mondani, hogy a lány egy egyetemen tanulja a televíziózást, míg a fiú csak egy kereskedelmi tévé "magániskolájában". A fő kérdés az, valóban a lányba szerelmes-e a fiú, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, vagy csak abba, hogy van közös témájuk, esetleg vonzódnak is egymáshoz, vagy ez az egész csak a fiú kitalációja, melyet kétségbeesésében talált ki, s amely talán a késő kamaszkori kapuzárási pánik szimptómája.

Na, ebből kéne filmet csinálni.

999

Már régen eszembe jutott, hogy ma milyen vicces nap van, mert 9-es van az év végén, 9-es a hónap és a nap is. Ja, és már kilences a kerület száma is, meg a házé is. Meg 99 volt az idei felvételi kódom is. Tudom, hogy nem jelent semmit, de mégis érdekes ez az "együttállás".

A héten sikerült rájönnöm, hogy ez az év nem lesz gyerekjáték, vagyis inkább ez az első félév, de sebaj (jövünk), majd csak lesz valahogy, meg azért nem árt, hogy visszaszokok a tanulásra, annak meg egyre jobban örülök, hogy két sulit csinálok, s néha eszembe jut, mit találok majd ki jövőre, 2010-ben. Azt hiszem a terhelést nem érdemes lejjebb venni, inkább növelni kell, de legalább megtartani. Lustulásra ott vannak a szünetek, ha vannak. Jó, mondjuk most is csak blogolok, de ez a hét még az ideszokás hete, nem mintha nehéz lenne, csak az okoz gondot, hogy nagyon oda kell figyelni az iskolában, ettől május óta elszoktam. Mondjuk a megszokást nem könnyítik meg az egyetemen, minden nap elmarad szinte minden órám, vagy jóval rövidebb az előírtnál. Ma azért volt médiaelméletem, azon kell majd blogot írni a wordpress.com-on az órához kapcsolódva.

Vacsoracsatáink lezajlottak tegnapelőtt és tegnap, a színház fölött lakók inkább a rákot és a lazacot részesítették előnyben, nálunk pedig volt bor is, meg egy kicsit ropogós krumpli, a baj csak az, hogy nem chipsnek készült, hanem tepsis krumplinak, és nem attól lett ropogós, mert túlsült volna. Maradjunk annyiban, hogy mondjuk mindenki 9 pontot kapott, és akkor illünk a mai naphoz, de legközelebb hideg-vacsoracsatát rendezünk, kevesebb munka, kevesebb pénz, azért nem vagyunk mi akkora urak, hogy minden héten végigegyünk egy vacsit előételestül és desszertestül.

Jé, holnap megyek haza, el is ment a hét első fele.

Szeptember elején

Ma megvolt az első óra, sok ismerős arc, egy-két sorstárs a felvételiről, (elutasítottak szalonja) és ma sikerült felfognom, hogy már másodéves vagyok. Ma Vacsoracsata Dorotheeéknál, holnap nálunk, még jó, hogy a médiajog csak jövő héten kezdődik, lesz idő előkészülni a hölgyek fogadására. Most itt ülök a Szomszédok előtt, kicsit hazaugrottam, írni pár szülinapi és névnapi üdvözletet, meg úgyis csak délben lesz megint órám, az egyetemre meg odaérel hamar, főleg, hogy kitaláltam egy nagyon rövid utat. Így nem megyek a Blaháig villamossal aztán meg a 7-essel az Astoriáig, hanem csak a Ferenc körútig megyek a 4-6-ossal, ott meg átszállok a 3-as metróra és megyek egy egész megállót a Kálvin térig. Onnan csak pár perc séta, még jó, hogy ilyen ismerős vagyok a Kálvin tér környékén.

Ja, és jót aludtam az új ágyamban, bár az ébredés nehéz volt, sebaj, egy darabig nem kell hajnali 7-kor kelnem.

Most megint rövid voltam, még nem találtam meg itt a Páva utcában azt az állapotot, mikor nagyon okos tudok lenni, de majd csak meglesz. Mondjuk így talán többen elolvassák amit firkantottam.

UI.: Lesz olyan órám, ahol elvileg az lesz a feladat, hogy blogot írjunk. Tiszta jó.

Órarendem (ha minden jól megy):

Plusz péntek és szombat: Akadémia.