Jó lesz az, ha nem lesz rossz

Az igazán jó az lenne, ha nemcsak akkor tudnék írni, vagy nemcsak akkor akarnék, amikor rossz kedvem van. Amikor kapar a torkom, amikor nem tudom, hogy mihez kapjak, amikor legszívesebben aludnék egész nap, úgy talán hamarabb vége lenne egy napnak. Az is jó lenne, ha most, miután megmutatta magát a tél, lenne egy kicsit ősz, vagy ha már ennyire úgy néz ki, hogy ezen a szélességi körön nincs négy évszak, akkor nem ámítanánk magunkat. Mondjuk csak azt, hogy tél van, meg nyár. Ha nyár, akkor 35 fok, ha tél akkor jó hideg, arról a két hétről meg ne is vegyünk tudomást, amikor a régi elnevezés szerint ősz van, tehát nem 35, hanem csak 25 fok van, vagy amikor tavasz címén ugyanez, annyi különbséggel, hogy akkor azt várjuk, hogy nyár legyen, előző esetben meg azt, hogy karácsony. Arról viszont tényleg ne is essen szó, hogy mi van akkor, amikor beköszönt januárban a klasszikus tél, mert akkor csak arra várunk, hogy majd várhassunk a nyárra, és azt nem akarom, az nagyon rossz. Kis "könnyítésnek" még ott van az is, hogy éppen a vizsgaidőszak főműsoridejéről beszélünk.

Tanulj inkább, vagy mosogass el, aztán irány a Róna utca! Ne feledd, ott már majdnem finis van, furcsa lesz nélküle...

A cím egy régi padtársam szavajárása. (PM)

Világok határán

Most kicsit pihenek, így az éjjel elején. Most fejeztem be részben az egyik tárgyamra való tanulást, most kicsit írok, mert megint eltelt egy hét, mióta írtam. Látszik is a látogatottságomon, de hát munka vár a kertben, vagy mi, sajnos nem tudok annyit agynyomtatni, mint szeretnék. Meg talán nem is kell mindig mindent kinyomtatni, mert akkor még jobban idegesítenek a dolgok, ha kimondom őket. Ha nem mondom ki, azt remélem, talán elfelejtem őket. Ha leírom, s esetleg később elfelejteném, akkor mindig ott lesz az írás arra, hogy emlékeztessen régi hülyeségeimre. Ez is egy olyan írás lesz, bár ki tudja, meddig tart.

Az a baj, hogy utálom, hogy mindig csak világok határán állok, de nem vagyok képes az egyik széléről átugrani a másikra, mert olyan döntésképtelen vagyok. Ez is milyen vicces már, hogy hétfőtől csütörtökig bölcsész vagyok, pénteken meg szombaton meg bölcsészromboló, ezenkívül arra vágyom, hogy egyszer teljes munkaidőben bölcsészromboló legyek, s milyen édes is lesz majd, amikor önmagam marcangolom, rombolom. Csak azt nem értem, miért nem kötött be engem rendesen a jó ég: miért van az, hogy egyszer pozitív részecskék rohannak bennem, másszor meg negatívak? Miért nem lehetek kicsit egyértelműbb, legalább magamnak? Miért tartok mindig ugyanott, bármennyit is haladjak előre? Miért hiszem azt, hogy nekem más elvárásai szerint kell élnem, miért harcolok az ellen, hogy mások elvárjanak tőlem bármit is, és miért hiányzik, ha úgy érzem, senki nem vár el semmit? Miért hiszem azt, hogy vannak az életben idolok, akiknek igazához kétség nem fér, és miért kell az idolok ledőlése után új idolokat keresnem, miért nem én vagyok az idol? Azt kérdeztem, miért!!!

Jó, elég, elég volt ebből, megint olyan lett, de ne is csodálkozzunk rajta. Itt a tél a nyár után, kéne már az őszi szünet. Azt sem tudom, hol áll a fejem, csak azt, hogy minden a feje tetejére áll estére, aztán reggel megint mindent olyan reálisan látok, vagyis pesszimistán. Régen bezzeg megkérdeztem az óvónénitől, hogy miért van az, hogy ha hétvégén felkelek, fehérnek látom a szobát, de ha hétköznap, minden olyan szürke. Hol vannak azok a Vasvári Pál utcai fehér falak!? S ki gondolta volna, hogy egyszer azok a dohos falak jutnak majd eszembe, azt meg végképp ki, hogy egyszer majd pont ebből a fotelből egy laptopon emlékszem majd vissza?