Kicsit úgy érzem, mintha az ég mindig olyankor küldené őket ide, amikor valamilyen politikai apropó van, vagy amikor hosszú idő után megint van időm blogolni. Eszembe sem jutottak mostanában, csak akkor, amikor valahogy előugrott a fájl, amibe "gyűjtöm" őket. Gondoltam is, mostanában úgy sem találkozunk, kevesebbet járok vonattal, s ők sem élnek örökké.
Szegény, szegény Barbara. Nem elég, hogy önmarcangolás az, amit művel, még az is kiderült róla, hogy Anikó.
Az asszony megállt az Esztergom felé közlekedő személyvonat mellett, az első kocsinál, s botját az ég felé emelte, azzal mutatva urának, hova fognak ülni. Megnyomta a vonat ajtaján lévő zöld gombot, azt az MDF-színűt, s a piros vonat hirtelen megnyílt számukra, kezdetét vehette a nagy utazás.
- Nekem már elegem van, ezt csinálom hatvan éve, öreg vagyok és beteg, most kéne abbahagyni!
- Jól van, aranyos vagy Ancikám, kedves vagy!
- Maradj már csöndben, ülj le inkább, mindjárt indul a vonat, aztán majd elesel. A kutya f***a sem fog rajtad segíteni. Ez egy ilyen szemét ország!
Persze, üljön csak le, gondoltam magamban, de eszembe sem jutott, hogy rájuk nézzek, inkább csak haraptam a számat.
- Nyolc kilós ez a táska, egész nap cipeltem. Bezzeg vizet nem hoztunk magunkkal, pedig reggel még itt volt, biztos valahol leraktuk...
- Biztosan ellopták - válaszolt az öreg.
- Hogy lopták volna el, hol élsz te? Kinek kell a vized? Hagyd abba! Jézusom, itt őrült hideg van, jeges a térdem! Érzed?
- Jaj, cseréljünk helyet, kedves?
- Minek ott sem lesz jobb! Az állomáson is lelopták a csapokat, nem lehet inni sem, szétlopják az országot.
- Igen, szörnyű, szörnyű - válaszolt az öreg, de az utolsó hangokat már csak motyogta, botjára támaszkodva elbóbiskolt. (Ennek a botnak egyébként igen nagy szerepe volt a színre lépésükkor, Barbara egy hanyag mozdulattal az előttem lévő két székre hajította a fadarabot, ezzel jelölve ki területüket.)
Az öreg lassan felébredt, bár jobb szemét akkor sem mindig tudta kinyitni, amikor ébren volt.
- Nézd meg, itt nem is fűtenek, hanem fújják a hideget! Ez a MÁV! Az állomáson szóltam az egyik kalauznak, hogy elhagyta a táskáját, erre még ő volt megsértődve, hogy segíteni akartam neki, nem szabad belefolyni semmibe. Ennyi idősen csak az a dolgod, hogy otthon maradj és meghalj!
- Jól van, na.
- Ne csitítgass!
- Jaj, Ancika. Lesz ma valami műsor?
- Persze, Mónika Show lesz, kultúrműsor. Meg Vacsoracsata. Felháborító, amikor ezrek éheznek az országban, ilyen hülye műsort adni!
(Sajnálom, hogy nem jutottak tovább a tv-műsorban, nemsokára eljutottak volna a Fábry műsoráig, az biztosan elnyerte volna tetszésüket.)
- Igen Ancika, igazad van.
Hát persze, Ancikának mindig igaza van, igaza és nagy hangja, belezeng az egész szerelvény, az is lehet, hogy ilyenkor a hangja hajtja a vonatot. Valóban hűvös volt a vonaton, köhögnöm kellett. Ancika egy idő után megelégelte köhögésemet, s ezúttal suttogva mondott neki valamit, csak az utána történtek alapján tudom rekonstruálni a párbeszédet, pontosan nem hallottam:
- Te, ez itt köhög, biztosan H1N1-es, köszönjük Bajnai! Mi lesz, ha elkapjuk?
- Ugyan már, épp csak köhögött kettőt. Nem jönne az utcára, ha elkapta volna.
- Te aztán tudod, azért én vigyázok, még akarok élni egy darabig...
Ezzel a lendülettel Barbara megfogta kendőjét, s háromszöget hajtott belőle. A kendőt szájához kötötte. Így megszabadult pusztító vírusaimtól, s az utasok is fellélegezhettek, egy darabig csendben volt. Mindenki hálás lehet nekem!
Ezután persze már nagyon vigyáztam, nehogy köhögjek, jobb félni, mint megijedni, főleg úgy, hogy itt ül a tövemben. Ennek köszönhetően egyszer csak levette a kendőt, de az előadás még korántsem ért véget, messze még Pázmáneum...
- Legalább haszna volt annak a zokninak...
- Jaj, tényleg, igazad van, Ancika.
- Nem volt lába annak az embernek az aluljáróban, az ilyet a Kádár-korban eltartották, akkoriban még megbecsülték az embert.(...) Most meg olcsóbb lesz a távfűtés. Mesélte egy nő, hogy 45 000 Forintot fizet a távhőért. Miből esznek? Most csökken 10 százalékkal. Ilyen rossz kormány még nem volt az országban!
- Igen, biztosan felháborodtak az emberek, s annak hatására a vezetők belátták, hogy...
- Ugyan már, el vagy te tájolva. Milyen naiv vagy?! Hol élsz te? Hagyd is abba! Még mindig fázom. Mondtam, hogy ne üljünk ide, nem véletlen, hogy senki nem ült itt senki, ez egy szar hely!
(Köszönöm, köszönöm, én sem ültem ott, még jó, hogy nem ültek az ölembe nagy senkiségem miatt..)
Az ember ilyenkor már azt hinné, teljes csönd lesz, hiszen egyetlen viszonylag aktív beszélgetőpartnerét csendre utasította. Ám Barbarát nem csak szavakkal lehet kihozni sodrából: egyszer csak felállt a vele szemben ülő nő, miután már nagyon megunta a monológot, s látványosan a vonat elejébe ült. Erre Barbara:
- Mi van, MSZP-s vagy? Láttad, hogy elült.
- Vannak ilyenek, előfordul - szólt hozzá bölcsen az öreg.
- Na, lassan leszállunk, induljunk el, muszáj most elindulnunk. A kutya f***a sem segít nekünk. Gyere már, indulunk!
- Jól van, jól, megyek, kedves vagy, Anikó.
Én inkább becsuktam a szemem, úgy tettem, mintha elaludtam volna, bár akkor hangzavarban nehéz lett volna. Most kicsit haragszom rá. Nem is adtam nekik oda a Fidesz-szórólapomat, pedig gondoltam rá.
