Stand by, me

Ma ebéd után aludtam egy kicsit. Direkt nem akartam sokat aludni, mert akkor egész nap nyomottnak érzem majd magam. Kb. 30 percet aludtam, félig zenét hallgattam, félig pedig az eddig elvégzett és a hátralévő feladatain gondolkodtam a napnak. Sikerült olyan állapotban kerülnöm, amit szerintem a stand by kifejezés ír le a legjobban. Félig tudok róla, hogy alszom, félig nem, egyszer azt álmodom, hogy e-mailt írok, aztán rájövök, hogy az nem lehet, mert nincs is nálam a gép, a következő pillanatban pedig azon gondolkodom, hogy vajon kapok-e választ...

Imádom a tavaszt még mindig: szerintem ilyenkor az ember alkotóképessége megezerszereződik. Ma például kitaláltam egy fantasztikus kifejezést, szerintem még mindig a stand by-nak, vagyis Freudnak köszönhetően, ez pedig a lelkiismeret-fordulás.

Ma visszaemlékeztünk kávézás közben Anyával a bánomis időkre, amikor fél évesen Zsófi berakott engem a délutáni alvás helyett (ő két és fél éves volt ekkor) a játékbabakocsijába. Visszaemlékeztünk, mert bármilyen furcsa, én is emlékszem rá, emlékszem a mozdulatra, ahogy Zsófi belesegít a piros babakocsiba, s aztán arra a kiszolgáltatottságra, ahogy ott feküdtem a hozzám képest kicsit babakocsiban, nem tudok megmozdulni. Elvileg van róla fotó is, majd megkeresem.

 Ahogy az előző emlék előjött, előjött az is, hogy abban az időben, vagy talán kicsit később, mint amikor az előző eset történt, a szobánk falán lévő motívumokat (tapétamintázat vagy általunk firkált kis figurák) elneveztem magamban a hét napjainak, s tudatosan ismételgettem a fejemben ezeket a tovább alakított vizuális jeleket, hogy sokáig emlékezzem rájuk, de sajnos már nem emlékszem konkrétan rájuk. Egyszer, ha majd hipnotizálnak, remélem, megtalálom őket az emlékeimben, biztos lerajzolnám őket, így lenne bizonyítékom rá, hogy gyerekként is folyton agyaltam, vagy arra, hogy tényleg földönkívüli vagyok.

Update 14.14:
Megtaláltam a fotót!

Ez a híradós díszletekre hajazó színvilág, úgy látszik, kezdi reneszánszát élni az életemben...