Rend a lelke

Ma reggel, ahhoz képest, hogy igazából semmi dolgom nem volt, felkeltem fél nyolckor, mert elhatároztam, hogy rendet csinálok a szobámban, mert nem elég, hogy kupleráj volt már a szétdobált jegyzetek miatt, minősíthetetlen kosz is volt. Most a vizsgák után, mindenféle tudásmorzsával a fejemben, mondhatnám azt, hogy a Társas jelenségek pszichológiája c. órán tanultak miatt változtattam meg a környezetem, de ezen már nekem is röhögnöm kéne. Egyébként annál jobban semmit nem utálok, hogyha valamilyen tárgyra tanulok, akkor a világban csak olyan dolgok jönnek szembe velem, amik a tárggyal kapcsolatosak. Ez egy filmes tárgynál még csak elviselhető, ha egy riportműsorban Sándor Pált látom nyilatkozni, és még mielőtt megszólalna, mondom magamban, hogy Ragályi Elemérrel dolgozott együtt, de az már nem vicces, hogy az utcán állva azt gondolom magamban, hogy ezek Hideg napok, vagy hogy a Zsófiék órájára nézve Megáll az idő. A legrosszabb mégis az, amikor lexikológiára tanul az ember (több szempontból is), de akkor nem filmek hatására jutnak eszembe kellemetlen dolgok, hanem szavakkal kapcsolatban. Így az ember az őrület határára tud kerülni.

Szobámban és fejemben rend (egyelőre, remélem a szobámban lesz előbb kupi, azon könnyebben tudok segíteni), a földrengésből pedig semmit nem éreztem, ami eléggé idegesít, mert legutóbb óvodáskoromban volt földrengés itt a környéken emlékeim szerint, akkor sem éreztem, mert az óvodai játszótéren voltunk, talán hintáztam. Most azért nem éreztem, mert a székemen hintáztam.

5-ről a 6-ra?

Azt hittem, ez lesz a legkönnyebb félévem, mert ugye utolsó év, már mindent kiismertem az egyetemen, semmi nem lephet meg, de mégsem az utolsó félévről van szó, amikor már olyan közel a vég, olyan nyomasztó a szakdolgozat, meg az államvizsga. Hát, majdnem így is lett, mert azért megszenvedtem ezt a vizsgaidőszakot.

Szeptemberben még azt sem tudtam, főleg az elején, hova megyek majd szakmai gyakorlatra, főleg úgy, hogy már azt is bele kell számolni, hogy feljárós leszek, aztán egy csoda folytán mégis lett helyem, igaz, az egyetemen, és azt is belátom, hogy túl nagy eredménnyel nem végződött, de most az volt az elsődleges szempont, hogy meglegyen. Nyáron úgyis szeretnék elmenni egy komolyabb helyre, mert arra nem vagyok hajlandó, hogy ez a nyaram is semmittevéssel teljen, na meg ugye nyáron nekem már, ha minden igaz, lesz egy diplomám.

Ebben a félévben puszta mazochizmusból elvégeztem az ELTE PPK pszichológiai és pedagógiai modulját, aminek persze főleg a pszichológiai részét élveztem, de a pedagógiai sem volt haszontalan. Más emberszabásúak azt több féléven át végzik, lassanként veszik be, mint a kevés édességet, na én egyszerre nyeltem le, mint az orvosságot. Most iszom rá a vizet. A hat tárgyból négy 5-ös lett, egy 4-es, egy meg kiválóan megfelelt.

A szerkesztői minor, na az meg a szívem csücske. Érdekes módon számomra ott alakult ki olyan hangulat, amiért szeretek erre az egyetemre járni, ahol szeretek összenevetni emberekkel, ahol van összetartás (nem abban a túlzó értelemben), meg ahol jó a hangulat. Néha azért jó, mert jó az, amit tanulunk, néha meg azért, mert kínunkban már csak nevetni tudunk azon, hogy mennyire nem jó az, amit tanulunk. Az utolsó félév következik ebből is.

De mi lesz jövőre? Mi lett ezzel a három évvel? Mondjuk az már mindegy is, de mi lesz a következő kettővel? Éppen azért, amiért szerkesztői minoron érzem jól magam igazán, nem pedig a főszakomon, amit ugyan néha önmagam nyugtatása miatt szívesen hívok kommunikáció szaknak, talán az is, de ez akkor is szabad bölcsészet. Én meg a szabad bölcsészet színhelyétől szeretnék jövőre szabadulni. Ezért mennék a Corvinusra, bár azért az ELTE-t is megjelölöm valószínűleg. Van még 2 hetem, hogy eldöntsem. Ja, és idén valószínűleg nem felvételizem az SZFE-re, valahogy nincs félévenként 360 000 Ft-om rá... Meg talán kicsit ki is ábrándultam belőle. Talán.

Ha pedig az utolsó eredményem is ötös lesz (lekopogom, annak kell lennie), akkor a felvett 37 kredit miatt 6 lesz az átlagom, a hagyományos meg 4,84.

Láttam Barbarát, kezd meghasonulni...

Ez lenne a hatodik rész.

2011. január 10. Délután van, egy hosszú nap után hazafelé indultam Pestről. Elfoglaltam a helyemet a vonaton, szeretek a lenti részre ülni, ott több az esemény, most is odaültem, érdekes, ha Pestre megyek, inkább az első osztálynak nevezett részen szeretek utazni - rituálék, így strukturáljuk életünket. Fáradt voltam, főleg agyilag, aznap két írásbeli vizsgám volt, csak néztem ki a fejemből. Az, hogy odataláltam a megfelelő vonathoz, maga a csoda, csak a megszokásnak köszönhető. Nem könnyű odatalálni a vonathoz, nem csak nekem, másnak sem, főleg épségben...

- Most mit csináljak, hívjak mentőt? - szólt, mit szólt, üvöltött egy nő, egy eleinte ismeretlennek tűnő nő, aki félmásodperc múlva a helyére került a fejemben, elfoglalta az őt megillető helyet, én pedig boldog voltam, mint mindig, amikor őt látom. Mire feleszméltem, hogy igen, ő az, már el is suhant, leültette a férjét, majd tovább robogott.
- Bo-csá-nat, nem tud-tam (...) el-es-tem, még jó, ho-ogy... - mondta a férj, aki láthatóan nagyon zaklatott volt. Nekem mondta, így még nem szólt hozzám. Szemében ott volt egyszerre a tudás és a tudatlanság. Tudás, mert tudta, hogy mi történt vele, hogy hol van, de tudatlanság, mert nem tudta magát kifejezni, nem tudta magát kiszabadítani abból a burokból, ami az évek során ráfeszült. Ült, támasztotta botját, szeme a szégyent és a kétségbeesést is mutatta, kellemetlen volt belenézni.
- 4 éve lejárt a garancia a Siemens-nél, nem tudnak vele mit csinálni, az egyiken a fűtés nem működik, a másikon a lépcső, az ember meg dögöljön meg! - ordította Barbara, aki látszólag semmit nem változott, látszólag.

Leült, felakasztotta kabátját, közben hangosan fortyogott. Fantasztikus tehetsége van ahhoz, hogy mindenki ráfigyeljen. Mintha egyszer azt mondta volna, újságíró volt, mielőtt nyugdíjba ment. Óriási színésznő lehetett volna...

- Megszédültél, vagy mi történt? Vedd már le a kabátod, nem lehet veled sehova menni, elegem van!
- Na, Ancika, nincs melegem, jó ez így, ne kiabálj, kérlek!
- Nem kiabálok, tőlem akár meztelenül is lehetsz, engem nem érdekel, megmondta már a lányod, hogy nem szabadna téged az utcára vinni, nem vagy már beszámítható, 86 éves vagy! Háromszor mondtad nekem, hogy meg fogsz ölni, én nem felejtem ám el!
- Micsoda, én nem mondtam ilyet neked soha!
- Ne hazudj!
- Jó, ha mondtam is, nem kell rá figyelni... Szervusz, Ancika, szervusz - s megsimogatta Barbara térdét, ahogy mindig is szokta.
- Hagyjál már! - reagált Barbara szeretetteljesen.
- Elestem, nem is tudom, hogyan történhetett, egy óvatlan pillanat, egy pillanat volt az egész...
- ...és már kiabáltál is, hogy segítség! Kinek kiabáltál? Nekem, én hogyan segítettelek volna fel? Persze, mert 2 kilométert kell sétálni a vágány mellett, mire az ember felszállhat a vonatra! Milyen kocsirendezés ez? A Kádár-korszakban ezért akasztás járt volna, akkor még volt rend!
- Hagyd már ezt abba, kérlek! Mindenki minket néz!
- Ne csitítgass! Megsérültél?
- Azt hiszem nem... Vagyis de, vérzik a kezem!
- Jó, és most mit csináljak vele, fertőtlenítsem le? Nem hordok magamnál fertőtlenítőszert, de úgy látszik kéne, mert akkora züllés van, hol van a katolikus egyház, hol van? Hagyják, hogy az utcán feküdjenek az emberek...
- Igen, az veszélyes, igazad van, Ancika... Lenyalom a kezem, jó?
- Maradj már csöndben, nem érdekel, mit csinálsz, hülyeségeket beszélsz! Hiába szóltam az egyháznál, hogy figyeljenek ránk oda, mert nem tudjuk ellátni magunkat, ránk se nyitják az ajtót, ott dögölhetünk meg, ahol vagyunk! Hol van ilyenkor az Orsós Orbán?
- Igen, Ancika?
- Igen, ez sem jobb, mint az előzőek voltak, hiába írom nekik az ötleteimet, szarul valósítják meg, azt is én javasoltam, hogy a nők nyugdíjba mehessenek 40 év után, azt sem jól csinálták... Egyik se jobb! De annyi erőm még van, hogy odabasszak nekik!

Mint kiderült a többi utas párbeszéde alapján, a férfi elesett, nem tudni, pontosan hogyan. Elcsúszhatott talán. Kettejük párbeszéde alapján azt gondolhatná az ember, hogy Barbara segíteni akart a férjének. Nem. Egyesek szerint azt mondta férjének, maradj ott, dögölj meg, ahol vagy!

Ők végül a mellettem lévő ülésekre ültek, velem szemben egy fiatal lány ült, aki beszélgetni kezdett Barbaráékkal. A lány rekreációra járt az  ELTE-n, úszni is tanulnak. Ennek az öreg megörült, ő régen híres úszómester volt, vidáman kérdezgette a lányt arról, melyik a kedvenc úszásneme. Körülbelül 5 percenként, egészen addig, amíg Barbara rá nem szólt. Barbara a lánynak el akarta adni pesti lakásukat, de klotildligeti villájuktól is jobb volna megszabadulni, ahogy kivettem szavaiból. Pontosan tudom, melyik az a villa. Tudom, hány gyermekük van előző házasságaikból, hogy gyerekeik, unokáik mikor voltak külföldön, mikor jöttek onnan haza, s mennyire hülyének tartja azokat, akik hazajönnek. A kalauz már jól ismeri őket, 18 óve, amióta ő a MÁV-nál dolgozik, állandó szereplői a Budapest és Esztergom között közlekedő vonat eseményeinek. Szereplői? Inkább alakítói, főleg Barbara, aki ha tehetné, odaadná a villa üres szobáját a kalauznak, hiszen ő az ő mentőangyaluk, mert lesegíti őket a vonatról.

Ha ő lenne a szociális miniszter, nem lenne senki az utcán, sátrakban laknának a hajléktalanok. Miniszter. Inkább miniszterelnök. Diktatúra? Na, akkor lenne csak igazán...

 

Hova tovább, Barbara?

Most csak narancssárga

Nem, nem azért narancssárga, csak úgy.
Pedig annyi narancssárgát látni, például ma a vonaton. Már a Nyugatiban feltűnt nekem két, egymáshoz nagyon hasonló nő, akik hangosan, kacagva keresték a vágányt, ahonnan a vonat indul majd. Mindketten úgy néztek ki, mintha Erős Antónia klónjai lettek volna, az egyiknek még volt is piros a hajában, mondjuk ő pont háttal ült nekem, csak akkor láttam, amikor Esztergom felé már meg is néztem magamnak, mert sokszor hallottam a szájából, még ha háttal is ült nekem, hogy szerkesztő. Tényleg hangosak voltak, úgy beszélgettek, mintha azt akarték volna, hogy mindenki hallja, hogy miről beszélnek, valami díjról, amit az egyik kapott, a másik meg nem győzi dicsérni. Később kinyomoztam, hogy kiről van szó.

Ő az.
És erről beszéltek. Én meg hallgatózom újabban.

A többit majd akkor írom le, amikor elolvastam az új médiatörvényt, most, hogy végre van rá időm, mert végre vége az ötödik vizsgaidőszakomnak. Elég jól sikerült, bár még 1-2 eredmény folyamatban van, nem kéne elkiabálni. Nem tudom, milyen gyakran írok majd, szeretnék, de ma rájöttem, hogy lusta vagyok kicsit. A második félévi fogadalmam az, hogy blogolok megint, majd meglátjuk, mennyire leszek kitartó, következetes. Ja, és január 10-én ismét láttam valakit, aki általában él és virul, igen, Barbarát, sajnos nincs jól... Hamarosan jön a legújabb rész, ezt meg promónak hívják.