Vonat gázolt halálra egy embert Solymár és Pilisvörösvár között

 (Poszttraumás-stresszoldó egy vasúti baleset éjjelén)

Nem is tudom, érdemes-e erről írni. Egyfelől tudom, hogy nem, nem is nem érdemes, inkább nem lehet, nem kell. Ugyanakkor mégis bennem van, hogy ez az egész, még ha nem is engem érintett igazán negatívan, azért beszélnem kell róla...

A 18.52-es Budapest és Esztergom között közlekedő személyvonat idejében elindult ma, február 1-jén. Haladt is, nem emlékszem hosszabb várakozásokra sem, a külvilágból szinte alig érzékeltem valamit, hárman utaztunk együtt, egymással voltunk elfoglalva, egymás így vagy úgy sikerült napjával. Majdnem lekésett vonat, kellemes beszélgetés egy régi baráttal, ambivalens érzések a nappal kapcsolatban - ezek voltak nagy vonalakban a témáink. Sötét volt odakinn, ez természetes is, talán ezért sem nagyon kémleltük, merre járhatunk a hazafelé vezető úton. Egészen egy pontig.

Solymár és Pilisvörösvár között (mint később kiderült számunkra), miután meguntuk, hogy a semmi közepén állunk már hosszú percek óta, az ajtók nem sípoltak, tehát senki sem nyitotta őket, nem azért álltunk, mert állomáshoz érkeztünk. Egyszer csak egy mentőautót vettem észre a vonat felé sietni, (ekkor már láttam azt is, egy vasúti átjárónál vagyunk) azt gondoltam, talán valaki rosszul lett a vonaton, ezért kell a mentő, ezért állunk itt. Ekkor már egy hölgy jött a hírrel: gázolt a vonat, vagyis ahogy ő fogalmazott, "volt egy öngyilkosunk". Hirtelen nem is tudtam mire gondolni, fel sem fogtam igazán, igaz, még most sem. Innentől kezdve elkezdtek áramlani a szerelvényen belül az információk (persze vélt és valós igazságtartalommal egyaránt), az emberek nagy része leszállt a vonatról a vaksötétben és mínuszokban, hátha elcsípnek egy buszmegállót, esetleg egy arra közlekedő buszt is. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy leszálljunk, egyrészt a hideg és sötét, valamint az ismeretlen környék miatt, másrészt pedig azért, mert az áldozat (nem tudom, jó-e ez a szó...) éppen alattunk volt...

Lassan egy hitelesebb hírforrás is elindult a vonaton, egy kalauz, aki ha jól láttam nem is volt szolgálatban, hiszen nem ő kezelte a jegyünket, elmondta, hogy legalább másfél órát kell még várnunk, amíg elindulhatunk. Esetleg segít nekünk leszállni a vonatról, hiszen nem állomáson álltunk, így ugrani kellett volna a vonatról. A mentő érkezett először, az is hagyta el először a helyszínt, a mentőknek már nem volt mit tenniük. Az áldozat (csak így tudom hívni) nem is élhette volna túl, állítólag keresztbe feküdt a síneken. Ezután megérkeztek az önkéntes tűzoltók, a hivatásosak, rendőrök, helyszínelők, és persze jó emberi szokás szerint a katasztrófaturisták, volt egy, aki fotózott is. Nem minősítem. Várni kellett a budaörsi helyszínelőkre, ők felelnek ezért a körzetért, ameddig ők nem mondják, a vonat nem mehet sehova. Kb. 2 óra múlva már ott voltak, s a négy tűzoltóautó és két balesetekhez kivonuló tűzoltóautó embereivel járták körbe lámpákkal a vonatot. Hogy ne kelljen megkerülniük az egész szerelvényt, kinyitották mindkét oldalon az ajtókat, így ömlött be a hideg, folyamatos sípolás hallatszott. A szürreális eseménysorban ezek a tényezők már aligha voltak zavaróak.

Nem szeretnék mindent leírni, amit a vonaton tapasztaltam, hallottam, maradjunk annyiban, hogy az emberek ilyenkor furcsán viselkednek. Nem rosszul, hiszen jól nem is lehet: inkább csak furcsán. Hiszen az is furcsa, ha egy ember alattad egy méterrel veszíti el valószínűleg kilátástalan életét. Felfogni nem lehet, csak beszélni lehet róla. Ilyenkor úgy mondja az ember, mintha egy népmesét adna tovább, mindenki hozzáteszi a benne megfogalmazódott gondolatokat, s persze hírül adja telefonon a hozzátartozóinak, hogy érte ne aggódjanak, hírül adja akár végtelenítve is, egyre szabatosabban, mintha egy hírműsort tudósítana élőben. Felmerült bennem a kérdés, mit tesz ilyenkor pl. egy riporter, ami papíron már én is vagyok (lehetnék)... Elkezd kamerázni, elkezdi az illetékeseket faggatni, mi történt? Elkezd érzelmeket vadászni a hirtelen tanácstalanná vált utasoktól? Vagy megmarad embernek, megpróbálja rendszerezni a gondolatait magában, esetleg leírni egy olyan helyre, ahol úgyis csak páran olvassák, s megpróbálja elfelejteni a történteket, hogy máskor is fel merjen ülni a vonatra?

Egyébként fél tizenkettő után értem haza. A MÁV utastájékoztatását, az ehhez hasonló helyzetekre való felkészültségét inkább nem minősíteném...

Miután Pilisvörösvárra beérve átszálltunk egy másik vonatra, kisvártatva hazaértünk, elindult a szokásos elköszönőszöveg, amit a vezető a vége előtt lekevert, de ez még hallatszott: köszönjük, hogy járatunkat választotta...

Felsőoktatási adósságrendezés

Semmi kedvem nem volt ma jegybeírásra menni, főleg azért, mert ezt az egész rohangálást nagyon utálom. Eleve viccesnek tartom, hogy felnőtt emberek rohangálnak jegyet beíratni, mintha egy üzenőfüzettel kéne bebizonyítani, hogy adott kurzust elvégzett-e vagy sem. Még jó, hogy nem kell aláírni a szülőnek, hogy "láttam, lányommal/fiammal elbeszélgettem jövőjét illetően, a következő félévben majd ráhajt, különben csökkentjük a heti gumicukoradagját."

Ha csak egy mezei jegybeírás lett volna, azért nem is szóltam volna semmit, de ez olyan volt, ahol ott derült ki az eredmény, és az előttem sorra kerülők gyanúsan sokáig voltak benn az egyébként nagyon kedves, szellemes tanár úrnál, akit magamban csak bácsinak hívok. Mikor végre bementem, (igaz, hogy én voltam ott elsőnek, de egyedüli hímneműként úgy gondoltam, annyira nem sietek, előre engedek szinte mindenkit) a bácsi örömmel fogadott.

Mielőtt tényleg bejutottam volna, egy lány odaadta az indexét, hogy írassam már be neki, mert ő nem is látta azt a filmet, amiről írt a vizsgában, s nagyon fél, hogy belekérdez és lerontja a jegyét. Félelme nem volt alaptalan, az egyik lány tényleg így járt. Megkért, mondjam azt, hogy beteg, és már korábban odaadta az indexét. Hát jó, ennyit még csak összeszínészkedem...

- Nahát, egy férfi?! -  fogadott örömmel a tanár úr, - jöjjön be!
- Egy férfi, igen, egy női és egy férfi indexszel - mondtam, s tettem vásárivá az antrém.

Nyújtotta a jobbkezét, én meg reflexből adtam neki az indexeket, bár később az is eszembe jutott, mi van, ha nagy örömében, hogy férfit lát a bölcsészkaron, kezet akart fogni, de a pillanat már elmúlt, s nem is baj, mert kellemetlenebb lett volna, ha kezet fogok vele, pedig nem is akart volna.

- Milyen szakos maga?
- Kommunikáció és médiatudomány, a szabad bölcsészeten belül - tettem hozzá, mintha kötelező lenne, sebaj, már csak egy félév, s egy életre megszabadulok a szabad bölcsészettől.
- És hanyad éves?
- Harmad,
- És miből írja a szakdolgozatát?
- Televíziós műsorokból, pontosabban az RTL Klub Reggeli című műsorában vizsgálom az autoreferencialitást.
- Hmm, adjon már nekem tanácsot, fogok tartani a következő félévben TV-műsorok címmel szemináriumot, milyen kötelező irodalomból érdemes maga szerint?
- Kereskedelmi vagy közszolgálati tévére szeretné kihegyezni az órát?
- Hát nézze, nekünk valahogy az irodalommal kellene összehoznunk a televíziót, ilyesmire gondoltam...
- Értem, én inkább a kereskedelmiekben vagyok otthon, ha arról szólna az óra, javasolnám Kolosi Péter könyvét, az elég jól érthető, meg a Médiakutató cikkeit...
- Én hallottam, hogy Szinetár Miklósnak van egy könyve, majd talán azt...

Én arról a könyvről még nem hallottam, vagyis lehet, de nem emlékeztem, majd mindjárt rákeresek. Nem is ez a lényeg. Tőlem kérdezi meg, hogy miből tanítson? Ezek után már nem is muszáj, hogy ötöst adjon...

- Na, nézzük a dolgozatát! Na, meg is van! Hát ebbe' nem is találtam nagyon aláhúznivalót. Még azt is tudta, hogy miért hívják Madzag-egyletnek a Simó-osztály tagjait, meg hogy a következő osztályát Grunwalsky vette át. Csak nem arrafelé kacsingat?
- Már háromszor kacsingattam arrafelé, sikertelenül, de én nem is a film miatt, inkább a tévé miatt.
- Hát az jobb is, most a filmet 4-5 évre úgyis hibernálták sajnos. Most ki fog maradni akár egy generáció is. Hiába tehetséges, hiába lehetne ő az új Szabó István vagy Jancsó Miklós...

Ebben a mondatában két kísérteties dolog is volt, ami így leírva nem is derül ki, ismerni kell hozzá némi előzményt, meg látni kellett a nonverbális jeleket. A tanárt egyébként Szabó Istvánnak hívják, na jó, Szabó B., vagyis Szabó Bánk Istvánnak, de miközben Szabó István nevét mondta, rám mutogatott, szeme sarkában huncut mosoly volt. Nem akarok persze egy ilyen kis párbeszéd miatt rohanni a Szentkirályi utcába, hogy én vagyok az új Szabó István, tessék engem felvenni, mert filmes tudásomból kiindulva már az ELTE sorompójánál elröhögném magam, de éreztem ebben az egész szituációban valami olyasmit, amikor visszaadják az ember pénzét, vagy nem is jó ez a példa, inkább amikor megkap valami olyat, amire már régen vágyott, már el is felejtette, hogy vágyik rá, de amikor megkapja, hirtelen rájön, hogy na, igen, ez hiányzott eddig.

Végül ötöst kaptam, beírattam a félénk lánynak is, az övé négyes lett, de majdnem hármas. Máris szebb a napom, máris nagyobb kedvvel kezdem el végre a szakdolgozatom. Ja, és még azt is mondta nekem, hogy nem szabad feladni, nagyon sokan, akik befutottak, nem kerültek be elsőre... Tessék felébredni!

"Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni,
Mire felnő, az álmokat lassan elfelejti…"