Szomorú vagyok

A mai nap, amilyen jól indult, olyan rosszul végződött. Na jó, ez túlzás, nem olyan rossz a helyzet, de csalódtam. Hosszú napom volt, de tele vagyok tervekkel meg dologgal, erre pár percre olyat csalódtam, hogy csak na.

Emiatt.

Én meg még ötleteltem a blogján, újabban őt tekintettem példaképemnek, hittem abban, hogy amit csinál, azt jól csinálja, ha én csinálhatnám, én is úgy csinálnám... Benne csalódjak, vagy feltételezzem, hogy már megint a politika van a háttérben? Lehet egyáltalán jól csinálni ebben az országban, vagy csak beszélni kell róla tudni?

Azt hiszem, lecsúsztam Barbaráról…

A 16.20-as vonattal indultam ma haza, kicsit rohannom is kellett volna, hogy odaérjek 20 előtt a Nyugati pu. első vágányához, de nem tettem, ha ez a vonat elmegy, majd jön másik. A vonat még sehol nem volt, 5 percet késik, ez volt kiírva, elég sok ember állt a vágány mellett. Egyszer csak feltűnt Barbara férje, legfontosabb alkatrészét hirtelen észre sem vettem, persze később megláttam, ő is ott volt, de azt hiszem, ma nem érdekelt… Sajnálom, de így van. Nem volt a közelükben hely, igaz, ahol leültem, azért hallani lehetett kiabálásukat, vagyis főleg az amazonét, „vigyázz, lépcső” kiáltott fel egyszer, mire a férj rögtön mondta a szokásosat, „köszönöm, nagyon kedves vagy”.

Valami nagy dolognak kéne velük történni, hogy most is érdekeljenek. Hallom, hogy beszélnek, de annyira már nem érdekel a párbeszédük, hogy megerőltessem a fülemet. Nem érdekelnének már? Nem hiszem, mert akárhányszor elhalad lerobbant villájuk mellett a vonat, mindig odakapom a fejemet… Kifogytak volna? Nem biztos, mert mikor ezt a sort írom, Barbara éppen azt kiabálja, „szűnj meg!” – ezt még sose mondta…

Inkább szépen elhallgatom, hogy megint láttam Barbarát, nem benne van a hiba, ő hozta a formáját, én nem voltam elég nyitott rá. 

Nem, az nem lehet, hogy kifogyott volna…