Egy ideje nem írok már ide semmit, de ma eszembe jutott, hogy ma van négy éve, hogy elkezdtem úgy érezni, fontos megosztanom a világgal mindent. Ha meglenne még az a lendület, ami az elején, biztos valami nagy-nagy (ám felesleges) bejegyzéssel köszönteném magamat, most viszont úgy érzem, erre már semmi szükség. A legszebb az egészben, hogy ma az egyik órámon, ami Erdély Miklósról szól, előkerült egy vers, amit amikor meghallottam, elhatároztam, ha mással nem is, ezzel talán megemlékszem majd arról, mi foglalkoztatott az elmúlt 4 évben (is). Egyébként ma egy éve, hogy megtettem az első valódi lépést azért, hogy azt csinálhassam, amit mostanság csinálok.
Íme a vers:
Tandori Dezső
A DAMASZKUSZI ÚT
Most, mikor ugyanúgy, mint mindig,
legfőbb ideje, hogy.
Hát ilyen véletlenek történnek velem még mindig, s bár már nem jegyzem le az ehhez hasonlókat itt, azért még mindig cefetül tudom őket élvezni. És még valami: „Jó reggelt… ó, és ha nem találkoznánk, akkor jó napot, jó estét és jó éjszakát is.”
 |
| If you don't know me by now... |
