GbZ-view

A ha

2011-10-18T14:38:00.001+02:00

Miután ma fél kettőkor végeztem az egyetemen (mármint a nap első felével), szokásomhoz híven elindultam a Kálvin tér felé. Az első zebránál, ahol eddig általában zöldet szoktam kapni, most kivételesen piros volt a lámpa. Még szerencse, hogy arra a zebrára merőlegesen is van egy zebra, az ottani meg zöld volt, elindultam hát arra. Eszembe jutott, hogy úgy is akartam enni egy kínai csípős levest, akkor betérek a Taoba egyre. Épphogy átértem a másik oldalra, amikor eszembe jutott, hogy igazából egy kávét is megihatnék a Californiában, de ekkorra ugye már a Múzeum körút másik oldalán voltam. Pár másodpercig nem is foglalkoztatott tovább a téma, majd egy újabb zebrához értem, ahol ismét várni kellett, ekkor pedig eszembe jutott valami, amit azóta sem felejtettem el, s ami tökéletesen elmondja, mi az, amit mostanában gondolok magamról: ha arra indultam volna, amerre menni akartam, már rég ott lennék, ahová tartottam. (Persze azt senki sem tudja, mi történt volna a másik oldalon, s hogy nem vágytam volna-e arra az oldalra, ahol ez eszembe jutott.)

Lassan meg kéne barátkoznom azzal, ahol és ahogy vagyok, na meg ami vagyok.

Majomparádé

2011-08-23T22:38:00.002+02:00

A történet ott kezdődik, hogy június 20-án este, az államvizsgám előestéjén, az m2 ismételte a Záróra egyik korábbi adását, a vendég György Péter esztéta volt. Ezt a műsort már akkor is láttam, amikor először adásba került, de valahogy nem azzal a szemmel néztem akkor, mint később. A második alkalom valószínűleg azért volt emlékezetesebb, mert ezen a bizonyos estén már tudtam, hogy másnap ez a bizonyos esztéta, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója lesz az államvizsgámon az elnök. György Péter azt mondta a műsorban, miután Veiszer Alinda megkérdezte tőle, hogy miért nem ír 2006 óta tévékritikát, hogy azért, mert ami ma a televízióban megy, az nem más, mint egy majomparádé.

Ma találkoztam először a Sugarloaf Szervusztok celebek című szerzeményével, amire vélhetően nem azért figyeltek fel többen is, mert olyan fontos a magyar könnyűzene életében, talán inkább azért, mert a magyar média működésével kapcsolatban érdekes kérdéseket vet fel, sajnos ezeket a kérdéseket meg is akarja válaszolni... Azért sajnos, mert a Sugarloaf ugyanabban a ketrecben ugrál, amelyikben azok, akiket parodizál. Egyszer valahol valaki azt mondta nekem, hogy ha az ember egyszer arra adja a fejét, hogy a médiában dolgozzon, akkor el kell fogadnia bizonyos szabályokat, ahogy ő mondta, el kell fogadni, hogy ebben a cirkuszban lépünk fel. Lehet ugyan fanyalogni, de az kb. úgy néz ki, mintha egy majom kijönne az állatkerti ketrecének rácsához, s nevetve hátrafelé mutogatna a többi majomra, hogy emberek, ezek majmok! Igaz, Dér Heniék annyit azért megtettek, hogy mielőtt meghajoltak volna, jelezvén, hogy a produkció teljes, azért hátraléptek a többi majomhoz, s mintegy sorsközösséget vállaltak a korábban parodizált egyénekkel. Ettől még persze nehezen veszi be ezt a művet egy nem celeb gyomra, bár elgondolkodtató, miért pont ez lett a témája ennek a minden bizonnyal jó pár bulvárcikket generáló dalnak. (A válasz az előző mondat végén található.)

Dicséret jár viszont azért a klip készítőjének, amiért volt benne annyi, hogy nem úgy utánozta az alanyokat, ahogyan azt pl. az Irigy Hónaljmirigy teszi, megelégedett a stilizálással, nem akart hangokat és arckifejezéseket utánozni, valószínűleg úgysem ment volna. Nem rossz ötlet az sem, hogy a videó fekete-fehérben készült, a háttér meg fehér, így legalább vizuálisan el tudtak rugaszkodni attól a közegtől, amiben egyébként derékig benne vannak. Amikor az utolsó másodpercekhez közeledett a klip, azért szurkoltam, hogy a végén legyen valami poén, hát valami afféle azért csak lett, nevezzük poénnak azt, amikor vakargatja egymást a két majom. Így válik kerekké a történet, azt is mondhatnánk, amit az általános iskolai osztályfőnököm szokott: nem ellened haragszom, hanem érted. Igaz, most azt hiheted, bántottalak, de hány letöltést kapsz te ezért, hányszor hívnak majd a tévébe, hány fellépést köszönhetsz majd ennek, esetleg egy kerekasztal-beszélgetésen majd vitatkozhatunk is, de ha vége a felvételnek, majd tovább vakargatjuk egymást a sminkben, s már ott egyeztethetünk is, mikor alkalmas a következő nagy vita, aminek a végén egymás nyakába borulunk, csak arra azért figyeljünk, hogy fizetős fellépéssel ne ütközzön a következő találka.

By the way, ki tudhatja biztosan, hogy sosem készült még ehhez hasonló paródia? Azért, mert nem láttuk vagy nem is hallottunk róla? Biztosan azért, mert nem celebek követték el, ezért ugyan, kit érdekelt? (A blogger szótára még mindig nem ismeri a celeb szót.)

(Direkt nem a klipet szúrtam be, mert az, hogy az MTV egyik műsorában szólal meg a dal, sokkal izgalmasabbá teszi az egészet...)

Vétkesek közt

2011-08-19T01:07:00.002+02:00

Nem gondoltam volna, hogy majd' négy hónap után éppen az esztergomi politikai helyzet miatt ragadok majd klaviatúrát... Nem tudom pontosan, hogy mikor láttam a mai előtt utoljára testületi ülést, nem is fontos, de az biztos, hogy nem mostanában. Nem is definiálnám pontosan az esztergomi politikához fűződő viszonyomat, ha csak azt állítanám, hogy ezeket az üléseket nem néztem, nem kerestem különösebben a Hídlapot sem, a Civilhetest sem, nem böngésztem folyton az RTVE honlapján, de azt sem nagyon tudom, miről írt az elmúlt hónapokban a Szeretgom.

Nem tudatos döntés volt, hogy így kizártam az életemből az esztergomi közügyeket, egészen egyszerűen a nyár előtti időszak más dolgokról szólt, más, számomra fontosabb dolgokról (tanultam, felvételiztem, diplomáztam). Attól függetlenül, hogy nem voltam hűséges fogyasztója egyetlen esztergomi hírforrásnak sem, attól még hallottam ezt-azt, kizárásos alapon országos médiumokból informálódtam. Az, hogy a várostól független médiumokból értesültem a fejleményekről, azt hiszem, eléggé kívülállóvá tett, pozitív értelemben kívülállóvá. A lényeget megtudtam így is, megtapasztaltam (akár médiumuk segítsége nélkül is), hogy nincs tömegközlekedés Esztergomban, hogy a város egy elvadult arborétummá vált, és hogy nemcsak az igaz, hogy lassan mindenki esztergominak érzi magát, hanem az is, hogy lassan minden esztergominak elege van. Nem a magam nevében beszélek, másokon látom, másoktól hallom, én megpróbálom ezt az egész helyzetet úgy kezelni, mintha csak egy rosszul megírt szappanopera nézője lennék.

Tudom, sajnos nem lehet teljesen szappanoperának tekinteni az egészet, mert egy valódi szappanoperát ki lehet kapcsolni, a mentális rágógumi helyett lehet értelmes műsort találni, de keresni biztos. Az esztergomi szappanopera helyett sajnos most nem lehet másik műsort keresni, nem csak azért nem, mert nyár van, és minden csatornán csak ismétlést adnak és/vagy Bud Spencert, hanem mert az esztergomi szappanopera szereplői fellázadtak a producer és a nézők ellen, és úgy tüntetnek, hogy nem veszik észre, hogy a sorozatuk megbukott. Nem helyettesíteném be, hogy kik a szereplők és ki a producer, egy biztos, a nézők mi vagyunk, de mi is csak azért nézzük, mert ez van, meg mert olyan rossz, hogy már jó.

Maradjanak velünk, mert szeptember elsején jön a Vétkesek közt következő része!

Tényleg régen láttam testületi ülést, de a mait egyszerűen nem tudtam otthagyni, miután elkezdtem nézni. Nem tudtam otthagyni, mert alig hittem el, hogy egy testületi ülésnek tényleg erről kell szólnia. Egy éve létező együttműködésről vagy annak hiányáról, a hozzászólások elejére beszúrt humormorzsákról, virágokról és elvi, a város mindennapi életét egyáltalán nem elősegítő kérdések megtárgyalásáról. Én nem beszélek veled, mert te nem beszélsz velem, és ezt is csak azért mondom el, hogy mindenki jól láthassa, hogy nem beszélek veled. Személyeskedünk, haverkodunk a mellettünk ülővel, meglessük, hogy a másik kivel sörözik, aztán jól beáruljuk, csak azt felejtjük el, hogy az egész élőben ott van az interneten, és bár valószínűleg nincs az a boldogtalan, aki Esztergomtól teljesen függetlenként odakattint az RTVE közvetítésére (kivéve, ha ezt az oldalt nézi), de az mégis elkeserítő, hogy a város képviselői 2010 októberétől csak ilyen és ehhez hasonló jelentekkel tudják bizonyítani, hogy a városért dolgoznak.

Újra hangsúlyoznám, hangozzék bármilyen hazafiatlanul is, én kívülállónak tartom magam, s ha ez így megy tovább, ez egyre inkább így lesz. Persze az, hogy én minek szeretném magamat tartani, az nem mindig esik egybe azzal, hogy mi vagyok. Esztergomi vagyok, hiszen jelen pillanatban itt élek, és közöm van ehhez a helyzethez, mert én is szavaztam október 3-án. Talán ezért tartom mégis felháborítónak, hogy ez a trash-reality-vel megspékelt szappanopera egyébként a városi önkormányzat eddigi munkájának reprezentációja.

Számos jel, jeles szám

2011-04-29T11:37:00.000+02:00

Abbahagyom a mentegetőzést a 76-os számmal kapcsolatban. 3 évvel ezelőtt életem részévé vált, aki úgy gondolja, hogy ez beteges, az ne olvasson tovább. Persze senkinek nem tiltom meg, az is olvasson tovább bátran, akinek az kell egója legyezgetéséhez, hogy mások bizonyos szempontból sikertelen múltjáról olvashasson, akkor semmiképpen nem szeretném megakadályozni senki mentális kielégülését.

A sztori már ismert, nem ismételném magam, az egész blog e köré csoportosul, tessék lapozgatni.

Ma (2011.04.29.) kaptam egy hírlevelet az ELTE-től, mindig kapok, mindig át is böngészem, de a lehető legritkábban érzem azt, hogy bármilyen információ engem érintene benne. A mostani hírlevél első hírét idézem:

Pázmány-nap

Az ELTE Szenátusának ünnepi közgyűlése az egyetem alapításának 376. évfordulóján, 2011. május 13-án. A Pázmány-előadást idén Vicsek Tamás tartja. Díszdoktorrá avatják Alexander Schrijver, Varga László és Spyridon Vrellis professzorokat.

Milyen számokat látok ezekben a sorokban? Először is a dátumot, a mai dátumot. Negyedik hó 29. 429, ha a hagyományos mobiltelefon billentyűzenén akarnánk beütni a GbZ szót, ezeket a billentyűket kéne használni. Az ELTE életében 376. évforduló, az én életemben 3. évfordulója a 76-os számnak. Május 13., két éve ezen a napon engedett tovább MK, annak ellenére, hogy VT (nem Vicsek Tamás) nem úgy ítélte meg...

Vélt korreláció? Az őrület határa? Nem. Nem vélem úgy, hogy van összefüggés bármivel is, de észreveszem ezeket a jeleket, örülnék ugyan, ha lenne jelentésük, pozitív. Nincs szó őrületről, csak nosztalgiáról, ami jó dolog, esetleg gyászról, a gyász pedig az egyik legnagyobb stresszforrás, hát ilyen ambivalens érzéseket vált ki belőlem ez a pár szám.

A 23-as szám című Jim Carrey-film jut erről eszembe, az életemről pedig néha a Truman show (szintén Jim Carrey), és nem, nem vagyok Truman-szindrómás, előbb lennék inkább Grinch, igen, szintén Jim Carrey. Ezek a filmek életem trilógiáját alkotják, vicces.

Szóval ezek csak számok, számomra ugyan jelek, de csak annyit jelentenek, amennyit általában az ember életében az évfordulók: mérföldköveket, amelyeket megérint, de nem a célállomást jelentik számára; csak átutazók vagyunk az általuk szegélyezett úton. Jó lenne megérkezni valahova...

Építem magam

2011-04-14T20:38:00.001+02:00

Ma valamiért megint eszembe jutott az, amikor 12 éves koromban elhatároztam, hogy megkomolyodom. Most írhatnám azt, hogy a kedves olvasó most biztosan felkacagott engem ismerve, de az a baj, hogy valószínűleg nem mindenki kacag fel ezt olvasva, főleg azért nem, mert úgy gondolhatja, hogy ez a tervem sikerült is. Lesznek persze olyanok is, akik a második mondatot nem is látják majd, mert könnyesre nevették magukat az elsőn, ezért ez a hosszú bevezető, remélem, már mindkét tábor felkészült az „érvekre”…

Szóval 12 éves koromban, amikor felvételiztem az Istvánba, elhatároztam, ha felvesznek, csak tényleg vegyenek fel, én komolyan megkomolyodom. Nem keverem többé a kártyákat a háttérből, nem lesznek epés megjegyzéseim, egészen egyszerűen le fogom rombolni a rólam addig kialakult képet. Nem vigyorgok mindenen idétlenül, soha többet nem keveredek kétes ügyekbe, például olyanokba, hogy mások biztatására többször is magamra szavazok a karácsonyi rajzpályázaton, egyrészt azért, mert úgyis cserben hagynak, másrészt úgyis kiderül, harmadrészt pedig egy 90 Ft-os Americana táblás csokiért nem éri meg az alvilággal szövetkezni. Elhatároztam azt is, nem zavarom meg többet a matekórát, ha a tavasz közepén havazni kezd, azzal, hogy felkiáltok, hogy esik a hó, és ígérem, hogy soha többet nem leszek senkinek a senkije, csak magam leszek.

21 éves fejjel visszatekintve életem első felelős, s egyben eget rengető döntésére azt kell, hogy mondjam, hogy nem véletlen, hogy az ember nem 12 éves korában alakítja ki egy az egyben személyiségét, de az sem véletlen, ha mégis. Ez megint egy kicsit lilának tűnhet, de máris megmagyarázom: nem jó, ha valaki ilyen koravén, mert lemarad a kamaszkoráról, de jó, ha valaki ilyen koravén, mert lemarad a kamaszkoráról. Ezzel sem lett feketébb vagy fehérebb a lila, aki érteni akarja, az éretni is fogja. Tisztában vagyok vele, hogy Erikson forogna a sírjában, ha lenne ott wifi és olvasná a blogomat, hiszen ezzel sokat próbált elméletét húztam át egy digitális tollvonással, hiszen ezzel azt mondom, hogy az ember kihagyhatja azokat a bizonyos kríziseket. Lehet, de nincs is annál érdekesebb, mint amikor egy biztosnak tűnő rend felborulni látszik. Amikor az ember úgy érzi, hogy azt, amit az élet felkínált, abban a sorrendben eszi meg, amilyen sorrendben akarja. Nem hiszek abban, hogy csak a bevált módszerek a jó módszerek, főleg azért, mert azok sem beváltként kezdték anno.

Megint kezdem úgy érezni, hogy semmit sem mondok, mégis sikerült kiírnom magamból azt, ami ma/mostanában foglalkoztat, de még tudom fokozni.

Mint ismeretes, végül felvettek a gimnáziumba, sőt, ma már ott tartok, hogy közelebbi ismerőseimnél, barátaimnál előbb fogok diplomázni, tehát igen, már mögöttem a gimnázium, s lassan az egyetem első 3 éve is. Azért írtam azt, hogy nem szerencsés 12 évesen eldönteni az embernek, hogy milyen lesz az elkövetkező éveiben, mert könnyedén olyan is marad, s már akkor sem lesz könnyű visszaváltozni, amikor semmit sem szeretnénk jobban. Egyetemre kerülésemkor nem szerettem volna mást, mint visszaváltozni azzá a pofátlan, magamutogató, a sorból mindig kilógó emberré, aki általános iskolában voltam. Három évem ráment, de végül talán mondhatom, visszataláltam 21 évesen 12 éves énemhez. Még mindig nem emlékszem, hogy most ez hogy is jutott eszembe, de már régen is írtam, meg tavasszal mindig szeretnék művész lenni, s ilyenkor hajlamos vagyok olyan dolgokat alkotni, amikhez semmi tehetségem nincsen, néha mégis úgy érzem, hogy van.

És amire mindig rájövök, s ma szembejött egy újabb megerősítő példa: nem kellenek példaképek, csak célok, így a végén felülmúlhatjuk majdnem példaképeinket is.

Bazsi Bharat zárja sorait, s a felálló ormányú elefántot az ajtó felé fordítja.

Gőzölt a vonat Szabadságliget és Pázmáneum között

2011-04-01T22:57:00.001+02:00

Isten őrizz, hogy paródiát csináljak egy régebbi írásomból. Nem azért, mert nem lenne elég öniróniám, ha azon múlik, már most írok egy önparódiát, inkább a téma miatt nem. A múltkori eset megtanított arra, hogy mielőtt helyet foglalok a vonaton, aláírjak magamban egy szerződést, amiben benne foglaltatik, hogy csak és kizárólag a saját felelősségemre tartózkodom a szerelvényen, már csak azért is, mert nem biztos, hogy szívesen bíznám magam akárkire, aki a vonatot vezeti, vagy kalauzként a vonat házigazdájaként viselkedik. Az a baj, hogy az utóbbi véleményem szerint nagyobb veszélyt jelenthet az egyszeri utas számára, ha arra gondolok, hogyan viselkednek a különböző krízishelyzetekben, így a vonatvezetők előbbi bírálatát tekintsük semmisnek.

Történt ugyanis, hogy miközben az általam szellemi felüdülés netovábbjaként értékelt rendezvényen voltam (Csukás István 75. születésnapja a PIM-ben), arra vetemedtem, hogy hazafelé a vonaton nekiálltam Árpa Attila Valótlan Világtalan című könyvének, csupán azért, hogy az emelkedett hangulatból visszarázódjak a holnap folytatódó szakdolgozat munkacímen futó projektbe. Ebben a bejegyzésben nem közlöm a mű félig már (legalábbis a fejemben megszületett) recenzióját, ha a szerzőt és a mű címét olvassuk vagy halljuk, már tudhatjuk, hogy Csukás István gondolataitól és puszta lényétől nagyban különbözik a könyv... (Próbáltam normálisan megfogalmazni az előző mondatot, így sikerült...) Mivel a bekezdés, nem kis nagyképűségemet bizonyítva, azzal kezdődik, hogy történt ugyanis, jó lenne elmondani, hogy mi történt. Egyszer csak azt vettem észre Szabadságliget után, hogy a villany hirtelen lekapcsolódott. Tekintve, hogy olvastam és mindez a 20.20-as vonaton történt, ez az apróság igen nagy problémává nőtte ki magát, főleg, hogy ezután pár másodperccel ilyeneket hallottam, hogy folyik valami kék, aztán azt, hogy ez füstöl is... Nem gondoltam, hogy a gázoláson túl még bármi is történhet egy vonaton, ami ekkora pánikot idéz elő, s ha a pánik időbeli kiterjedését vizsgáljuk, kijelenthetjük, hogy nem tehető egyenlőségjel a két pánik közé, azt mégis elismerhetjük, hogy a pánik kiterjedésének tekintetében ez a pánik vitte el a pálmát a kettő közül. A vonat gőzölhet is. Mint kiderült, kifolyott valahonnan a fagyálló, ami kék volt, s valamiért elkezdett füstölni, helyesebben gőzölni a fűtőberendezés. Lerövidített híradásban csak úgy adtam volna tovább az esetet, hogy kifolyott a piros csiga vére... A terjengő bűz hatására ismét bizonyítást nyert a szerkesztői minor kapcsán kimondott tételem, miszerint ha valamit közösen utálunk, annak van a legnagyobb közösségformáló ereje. Itt most a szagot kezdtük együtt utálni, így már nem csak annyit szóltak egymáshoz az emberek, hogy szabad-e ez a hely, mivel ez az egy szerencsétlen szerelvény közlekedett ekkor, hanem megjelent egy új kommunikációs eszköz is, a szemkontaktus. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az átlósan velem szemben ülő rám nézett, s mielőtt még megszólalt volna, az ablakhoz nyúltam, majd kimondta, hogy nyissuk ki az ablakot, s mire az egész utasítás elhagyta volna a száját, a velem pontosan szemben ülőre néztem, aki szintén felemelte az ablaknyitóhoz a kezét, s egy újabb tekintetcsere segítségével kinyitottuk az ablakot. Mindezt azelőtt, hogy beértünk volna az alagútba. Az alagúttól félt a legtöbb utas, nem tudták elképzelni, mi lesz majd velük, ha bekerülnek abba a légüres térbe...

Túléltük az alagutat, a kék folyadékot, vélhetően azért, mert a kalauzok gyöngye, akit ezúton szeretnék áthelyeztetni stewardnak, olyan leleménnyel nyugtatta az embereket, hogy öröm volt hallgatni. Sajnos pontosan nem tudom idézni, csak arra emlékszem, hogy azt mondta, hogy a ... is füstöl, mégse lesz tőle baja... Ez a mondat egy repülőn mégis szebben hangozna.

FelELTE Balázs...

2011-03-27T10:15:00.003+02:00

A műsorszámban önünneplés található!

Miután rájöttem, hogy megint elloptak tőlem egy órát, visszajött az az érzés, amit kb. 3 éve is éreztem. Aztán arra is rájöttem, hogyha ma, vagyis vasárnap nem írom meg az ünnepi, tehát 3. blogszülinapi bejegyzést, akkor soha, mert holnap nem lesz rá időm, utána egy nappal pedig már nem aktuális. Nosztalgikus elő-konzervműsor következik, lassan én is kinevezek egy intendánst a blogban, ha már egyedül nem megy, akárcsak az m1.

Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valami rossz történik az emberrel, azt mindig jó követi, és az a rossz is csak azért következett be, mert túl jó dolgunk volt azelőtt. Nos ezért merem azt remélni, hogy ez az internetes napló majd beválik, mert éppen egy pofon után állok. Egy olyan nagyobb után. (2008.03.28.)

Ha tudta volna a szerző, hogy hány, a fent említettnél nagyobb pofon vár még rá, eszébe nem jutott volna attól a kis suhintástól szenvedni. A szerző ma már tudja, nincsenek jó és rossz történések, ha a történelem szemüvegével nézzük az eseményeket, csak események vannak, amelyek így vagy úgy befolyásolták a dolgok menetét. Mivel nem tudjuk, hogy hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem így alakultak volna, nem tudhatjuk, hogy most jó vagy éppen rossz dolgunk van-e.

Egész egyszerűen az történt, hogy elvették tőlem azt, amire olyan nagyon büszke voltam. Büszke voltam rá, mert annyi embernek nincs olyan: volt egy álmom. (...) Az volt az álmom, hogy a gimnázium után olyan egyetemre megyek, ahol végre azt tanulhatom, amit igazán szeretek. Valami olyat, amit úgy hívnak, művészet, keverve valami olyannal, ami érdekel, de kicsit félve kezdenék bele, azt meg úgy hívják, hogy média.(...) (2008.03.28.)

A szerzőnek ekkor még fogalma sem volt arról, hogy amit álmaként definiál, azt szóról szóra eléri, még annál is jobban, mint ahogy azt várta. Tudniillik média design szakra szeretett volna menni, később televíziós műsorkészítő szakra, majd az ELTE kommunikáció szakjára vágyott, végül szabad bölcsésznek vették fel, ahol a szakiránya kommunikáció lett. A legszebb az egészben az, hogy szerzőnk az elmúlt 3 évben a felsorolt szakok mindegyikét tanulta, hiszen tanult egy kis művészettörténetet, esztétikát, tipográfiát, elvégzett egy tévés akadémiát, rengeteg kommunikációval és médiával kapcsolatos órája volt, s ami a legszebb az egészben, hogy napra pontosan 3 évvel e sorok jegyzése után, vagyis 2011.03.28-án 11.30-tól 13.00-ig Művészet és média című óráján fog buzgón jegyzetelni.

In a nutshell, ahogy akkor mondtam volna, amikor még angolul is tudtam, el lettem utasítva (...), és ha ez nem lett volna elég, még csalódnom is kellett 1-2 emberben.

Igen, angolul majd megint meg kell tanulnia a szerzőnek, meg németül is, úgyis kell még egy nyelvvizsga az MA-diplomájához. Igen, most ez a nagy rejtély, hogy BCE vagy ELTE, szerzőnk legnagyobb problémája az, hogy bár szívesebben folytatná a BCE-n tanulmányait, a BCE-ből nem lehet olyan jó anagrammákat készíteni, mint az ELTE-ből: TELE, ETEL stb. Most érkezett azonban a hír, hogy a kettő szóból együtt, tehát a BA és MA képzés segítségével a következő anagramma hozható ki: TE CELEB.

De most valami új kezdődik, hiszen még blogot is nyitottam, érzem, Most múlik pontosan. Remélem, panaszáradatom nem lesz rossz hatással naplóm jövőjére, hiszen, ha minden jó, ha jó a vége, akkor legyen má' jó akkor is, ha rossz az eleje, és akkor még a végére is sikerült benyomorítanom egy közhelyet. (2008.03.28.)

Szerzőnk akkor még más fogalmakkal rendelkezett arról, ki az a GYP, volt informatikatanárának tartotta, nem intézetvezetőjének, s azt sem sejtette, hogy az idézett sorokról 3 évvel később is az jut majd eszébe, ami egy éve II. GYP-nek egyik dolgozata végéről, hogy „ezt hívják úgy, hogy közhely.” Az egyetlen eredetiségre utaló mozzanat, hogy a Most múlik pontosan című számmal azonosulni tudott már akkor is, s annak fényében, hogy akkor mit jelentett neki ez a dalszöveg, mondhatjuk, az élet mégsem olyan kemény.

UI.: Aki nem értené a címet: intertextualitás! (2008.03.28)

Aki pedig még nem értené, hogy mi is az, ami igazán érdekli szerzőnket: autoreferencialitás!

Aki pedig azt nem értené, mire válaszol az intendáns, akkor katt!

Stand by, me

2011-03-26T14:05:00.001+01:00

Ma ebéd után aludtam egy kicsit. Direkt nem akartam sokat aludni, mert akkor egész nap nyomottnak érzem majd magam. Kb. 30 percet aludtam, félig zenét hallgattam, félig pedig az eddig elvégzett és a hátralévő feladatain gondolkodtam a napnak. Sikerült olyan állapotban kerülnöm, amit szerintem a stand by kifejezés ír le a legjobban. Félig tudok róla, hogy alszom, félig nem, egyszer azt álmodom, hogy e-mailt írok, aztán rájövök, hogy az nem lehet, mert nincs is nálam a gép, a következő pillanatban pedig azon gondolkodom, hogy vajon kapok-e választ...

Imádom a tavaszt még mindig: szerintem ilyenkor az ember alkotóképessége megezerszereződik. Ma például kitaláltam egy fantasztikus kifejezést, szerintem még mindig a stand by-nak, vagyis Freudnak köszönhetően, ez pedig a lelkiismeret-fordulás.

Ma visszaemlékeztünk kávézás közben Anyával a bánomis időkre, amikor fél évesen Zsófi berakott engem a délutáni alvás helyett (ő két és fél éves volt ekkor) a játékbabakocsijába. Visszaemlékeztünk, mert bármilyen furcsa, én is emlékszem rá, emlékszem a mozdulatra, ahogy Zsófi belesegít a piros babakocsiba, s aztán arra a kiszolgáltatottságra, ahogy ott feküdtem a hozzám képest kicsit babakocsiban, nem tudok megmozdulni. Elvileg van róla fotó is, majd megkeresem.

Ahogy az előző emlék előjött, előjött az is, hogy abban az időben, vagy talán kicsit később, mint amikor az előző eset történt, a szobánk falán lévő motívumokat (tapétamintázat vagy általunk firkált kis figurák) elneveztem magamban a hét napjainak, s tudatosan ismételgettem a fejemben ezeket a tovább alakított vizuális jeleket, hogy sokáig emlékezzem rájuk, de sajnos már nem emlékszem konkrétan rájuk. Egyszer, ha majd hipnotizálnak, remélem, megtalálom őket az emlékeimben, biztos lerajzolnám őket, így lenne bizonyítékom rá, hogy gyerekként is folyton agyaltam, vagy arra, hogy tényleg földönkívüli vagyok.

Update 14.14:
Megtaláltam a fotót!

Ez a híradós díszletekre hajazó színvilág, úgy látszik, kezdi reneszánszát élni az életemben...

Találkozások (live)

2011-03-23T11:35:00.000+01:00

Én tudom a legjobban, hogy nem a Találkozások című sztármagazin mai változatáról, a Refelektorról írom a szakdolgozatomat, bár részben igen, mivel az autoreferencialitás miatt szinte minden RTL Klub-on futó műsort vizsgálok. Ezen a héten haladtam a legtöbbet a megírásával, korábban "csak" 2009 szeptemberétől 2010. május végéig böngésztem végig a Reggeli beköszönéseit. Azt is mondhatnánk, hogy ezen a héten egy darab celebet vagy celebhez közeli személyt nem láttam se 2 se 3 dimenzióban, de akkor nagyot hazudnék...

Tegnap előtt, amikor -- mint később kiderült számomra -- Valkó Eszter volt a nap celebje a velvet.hu-n, kávézás közben elhaladt mellettem maga Valkó Eszter István Dániellel az oldalán. Valkó Eszter egy ideig a Reggeli műsorvezetője volt, később a Reggeli kétszázezres játékot vezette a korai magazinműsorban. István Dániel a Reflektor műsorvezetője, egyébként Esztergomban született, a vizsgált reggelis időszakban kétszer is vendége volt a műsornak.

Ma a 9.09-es vonaton egyik kedvenc volt reggelis karakterem, Peller Mariann édesanyja utazott velem, aki miután leszállt a vonatról, szintén a Westendbe tartott, nagy örömmel engedtem előre a bejáratnál, amit egy mosollyal és egy "nagyon szépen köszönöm"-mel honorált.

Nem, tartom magam a jótanácshoz, nem rajongok. Legfeljebb azért, mert a kétdimenziós pszeudovalóságból kiköltöztek egy kicsit az alanyok, megmutatták felszínük után, hogy van mélységük is, csak azért, hogy inspiráljanak...

(Most meg a KFC-ben wifizve a Reggeli egyik zenéjét hallom.)

As Romans do

2011-03-17T19:54:00.001+01:00

Hazafelé a vonaton három olasz ember ült velem szemben. Valószínűleg az olaszokról kialakult sztereotípiák vezettek rá, hogy honnan is jöttek: két nő divatosan volt felöltözve, kreol bőrük volt, sötét hajuk, bajszuk nem volt, a férfi erősen ritkuló haja göndör volt és őszbe hajló, lila pulóvere volt, nyakig begombolt fekete inge, neki sem volt bajsza, csak egy kis piszoknyi szőrzet ült a szája alatt. Eleinte csak érdekesnek találtam, hogy itt ülnek velem szemben, nem mintha nem láttam volna még olasz embert, de érdekelt, mit tudok majd a nonverbális kommunikációjukból kiolvasni. A verbális kommunikációjukról ugyanis csak annyit tudtam megállapítani, hogy valóban olaszok.

Arra voltam kíváncsi, hogyan reagálnak a vonaton lévő emberekre, arra, hogy a vonatot milyennek találják, egyáltalán kiderül-e valami arról, mit gondolnak rólunk, ők, a vendégek. Érdeklődésem tényleg csak kíváncsiság volt, nem akartam messzemenő következtetéseket levonni, nem akartam „na, majd én megmondom a frankót” kezdetű okoskodásba kezdeni, tényleg csak kíváncsi voltam, egy darabig.

Egyszer csak elindult a vonat a Nyugatiból, jött a szokásos szöveg a hangszórókból, indul a vonat, ide és ide megy. Az olasz férfi azzal kezdte szórakoztatni a mellette ülő női honfitársait, hogy ismételgette a hallható szöveg szavait, karikírozta a hangsúlyokat. Nem mondom, valóban vicces, főleg, hogy az egyes szavak csak egymás mellé vannak vágva, de akkor se röhögje már képen azokat az embereket, akiknél vendégségben van!

Nem mondok nagy újdonságot, ha közlöm, nem vagyok magyarkodó. Ez az eset azonban egy kicsit zavart, és akkor is zavart volna, ha például ezt egy másik magyar csinálja mellettem Olaszországban. Ha nem lett volna náthás a hangom, odaszóltam volna neki régen használt angolomat elővéve:

- Do you speak English?

- Yes...

- Then let me give you a piece of advice: When in Rome, do as Romans do...

- Why do you say that?

- Because nobody likes being laughed at!

- Beszélsz angolul?

- Igen...

- Akkor hadd adjak egy tanácsot: Ha Rómában vagy, tégy úgy, ahogy a rómaiak...

- Miért mondod ezt?

- Mert senki sem szereti, ha kinevetik!

Irónia?

2011-03-17T13:31:00.000+01:00

Szerettem volna elolvasni egyik volt magyartanárom legújabb blogbejegyzését. Nem tudtam, ez két dolog miatt történhetett: visszavonta a bejegyzést, vagy még mindig jellemző rá az irónia, amit annyira szerettem benne...

Kattintás előtt

Kattintás után

Szakdolgozat

2011-03-15T11:55:00.000+01:00

Körülbelül egy hónap múlva le kell adnom életem első szakdolgozatát, ezért hagyott alább a február eleji lelkesedésem itt a blogon, nem másért. Mostanában minden szabadidőmet az adatgyűjtés teszi ki, ha minden jól megy, vagy ma, de legkésőbb holnap végzek ezzel a fázissal, s végre elkezdem írni. Már számtalan struktúra megfordult a fejemben, a szobám mindenféle papírokkal, feljegyzésekkel, kis és nagy laptopom (amiknek/akiknek saját dizájnt is csináltam) mindenféle olvasmányokkal és bevezetőkkel van tele. TELE van, vagyis TELE csak lesz, így hívják majd ugyanis az Esettanulmányok c. órán a projektmunkánkat, ami egy egyetemi lap lesz, már csináltam is neki egy facebook-oldalt.

Szabad lehülyézni!

De miről is írok én szakdolgozatot? Az előző bekezdést olvasva lehet néhány szakavatottnak egy-két tippje, igen a kereskedelmi televíziókban (konkrétan egy kereskedelmi televízió egy műsorában) megjelenő autoreferencialitásról írok, igen, ez az, amire még sokszor a szaktársaim is visszakérdeznek, hogy az meg mi, ház nagyjából ez:

Autoreferencialitás. A hagyományos, statikus, önálló műsorszámokból álló műsorstruktúra helyett dinamikus műsorfolyam jelent meg, amelyben az egyes műsorelemek láncszerűen kapcsolódnak egymásba, autoreferenciális rendszert alkotva. E műsorstruktúra lényegi vonása az, hogy folyamatosan előzetesek utalnak a következő műsorokra, állandó várakozást keltve és tartva fenn a nézőben.

Forrás: ez

(Majd a szakdolgozatban ennél szebben fogok rá hivatkozni...)

Ennek köszönhetően lassan megnéztem egy teljes évadnyi beköszönést a Reggeliből, tudom, van néhány olvasóm, akik most azt mondják magukban, hogy ez nem normális és/vagy ezért kár volt tanítanom...

Én a tavaszt szeretem...

2011-03-05T10:38:00.000+01:00

Nincs is annál megnyugtatóbb, amikor beköszönt a március, akkor már az sem érdekel, ha viccből még esik egy kis hó. Úgyis mindjárt vége a télnek, mert az nem lehet, hogy már mindig havazni fog! Most éppen szikrázó napsütés van odakinn, mintha kezdetét vette volna a tavaszi fáradtság is...

Szerintem már sokszor leírtam, de én mindig tavasszal (vagyis inkább februárban) kezdem az újévet, a január nekem csak egy olyan hónap, amit túl kell élni. Februárban indul újra az egyetemi élet kellemesebb része, a tavaszi félév valahogy még sohasem volt rossz, a mostani pedig egyenesen fantasztikus. Nem szeretem ezt a szót használni, hogy fantasztikus, mert annyian használják annyiféle dologra, hogy már elveszítette a jelentését, de most hirtelen nem jutott más az eszembe. Imádom, hogy most rengeteg a dolgom, hogy bár nem lakom Pesten, mégis ott élek, és imádom, hogy ha az ember visszaad egy régen kölcsönkért játékot a Jóistennek, tán' még késedelmi kamatot sem számít fel érte, ad helyette egy másikat!

Ha tehetném, olyan helyre költöznék, ahol egész évben tavasz van. Na jó, ez túlzás. Csak szeretném, ha az idei (igazából még el sem kezdődött) tavasz két hétnél tovább tartana, mert a nyarat már annyira nem szeretem... Én a tavaszt szeretem...

Szép kilátások

2011-02-28T19:11:00.000+01:00

Most megint kezdem a lassú elhidegülést, pedig nem akarom. Egyszerűen nincs időm írni ide, persze ez nem igaz. Van időm, vagyis lenne, csak sok az offline időm, offline meg utálok blogot írni, mert az olyan álélő. Jó tudom, hogy a médiatermékek nem úgy néznek, amikor készülnek, mint amikor már készen vannak, de a blog az pont olyan átmenet a valódi média és a felhasználói média között. Na jó, ez meg egy kicsit áltudományos lett, tekintve, hogy fogalmam sincsen arról, hogy ezek a kifejezések léteznek-e.

Kiadói szerkesztés II. óráról jövök most haza, mást sem csinálunk, csak korrektúrázunk, de legalább a tanár szórakoztató. Nem úgy szórakoztató, hogy rajta röhögünk, hanem úgy, hogy vele. Ezt most azért is írom le, hogy onnan jövök, mert ma rájöttem egy National Geographic-ban majd megjelenő cikket korrektúráztunk, kicsit hasonlónak éreztem a stílusát az enyémhez, de azért erre most hirtelen nem lettem büszke, inkább rájöttem, hogy szörnyű lehet olvasni azt, amit írok. De komolyan mondom! Vagyis írom. Szerintem a legnagyobb baj azzal, ahogy írok, az, hogy úgy írok, ahogy beszélek, vagyis ahogy beszélnem kéne, ha szóhoz juthatnék. Jó, tudom, hogy erre viszont van szakkifejezés, ezt hívják nyelvészék írott beszélt nyelvnek, de azért az még inkább csetes, mint publicisztikai.

Mostanában, BA-képzésem végehez közeledve, eszembe jut, vajon mire lennék alkalmas az eddig megtanultak alapján, nem mintha nem akarnék továbbtanulni… Szóval nem tudom, mert szerintem újságírónak nem lennék jó, aminek meg jó lennék, és ezt minden nagyképűség nélkül mondom, túl jó lennék. Azért lennék túl jó, amiért világéletemben két dolog között álltam, egyikhez sem tartoztam igazán. Szerintem egy kereskedelmi médiumnál túl közszolgálati, egy közszolgálatinál pedig túl kereskedelmi lennék.

Na, azért nem vagyok most ilyen depresszív, csak hagytam még egy kicsit magamat, hogy hasson rám a tél… Az igazság az, hogy amiket eddig megfogalmaztam, annyira azért nem gondolom így, nem mondom fel-felmerülnek bennem, de ahhoz mostanában túl pozitívan látok mindent, hogy ilyen apróságok zavarjanak. Majd csak lesz valahogy. Majd a tavasz meghozza a szép kilátásokat, így is, meg úgy is. Valódi értelemben is, tehát nem kell majd azt néznem a vonaton, ahogy egy ember* velem szemben/a személyes teremben/rajtam ül, és elvont értelemben is, mert mindjárt itt a tavasz, és ilyen tavasz még nem volt.

*ide elég sok jelzőt tudtam volna írni, de most olvastam egy előítéletekről szóló tanulmányt, így ezektől eltekintek

Szomorú vagyok

2011-02-17T21:15:00.000+01:00

A mai nap, amilyen jól indult, olyan rosszul végződött. Na jó, ez túlzás, nem olyan rossz a helyzet, de csalódtam. Hosszú napom volt, de tele vagyok tervekkel meg dologgal, erre pár percre olyat csalódtam, hogy csak na.

Emiatt.

Én meg még ötleteltem a blogján, újabban őt tekintettem példaképemnek, hittem abban, hogy amit csinál, azt jól csinálja, ha én csinálhatnám, én is úgy csinálnám... Benne csalódjak, vagy feltételezzem, hogy már megint a politika van a háttérben? Lehet egyáltalán jól csinálni ebben az országban, vagy csak beszélni kell róla tudni?

Azt hiszem, lecsúsztam Barbaráról…

2011-02-16T19:13:00.000+01:00

A 16.20-as vonattal indultam ma haza, kicsit rohannom is kellett volna, hogy odaérjek 20 előtt a Nyugati pu. első vágányához, de nem tettem, ha ez a vonat elmegy, majd jön másik. A vonat még sehol nem volt, 5 percet késik, ez volt kiírva, elég sok ember állt a vágány mellett. Egyszer csak feltűnt Barbara férje, legfontosabb alkatrészét hirtelen észre sem vettem, persze később megláttam, ő is ott volt, de azt hiszem, ma nem érdekelt… Sajnálom, de így van. Nem volt a közelükben hely, igaz, ahol leültem, azért hallani lehetett kiabálásukat, vagyis főleg az amazonét, „vigyázz, lépcső” kiáltott fel egyszer, mire a férj rögtön mondta a szokásosat, „köszönöm, nagyon kedves vagy”.

Valami nagy dolognak kéne velük történni, hogy most is érdekeljenek. Hallom, hogy beszélnek, de annyira már nem érdekel a párbeszédük, hogy megerőltessem a fülemet. Nem érdekelnének már? Nem hiszem, mert akárhányszor elhalad lerobbant villájuk mellett a vonat, mindig odakapom a fejemet… Kifogytak volna? Nem biztos, mert mikor ezt a sort írom, Barbara éppen azt kiabálja, „szűnj meg!” – ezt még sose mondta…

Inkább szépen elhallgatom, hogy megint láttam Barbarát, nem benne van a hiba, ő hozta a formáját, én nem voltam elég nyitott rá.

Nem, az nem lehet, hogy kifogyott volna…

Viszlát!

2011-02-12T23:58:00.001+01:00

Már én is unom... Mindegy, ezt még le kell írnom, ez még a történet szerves része, hiszen ha eléggé ismerem magam, akkor ez lesz a legfontosabb része, hiszen ez lesz a befejezés...

Ne, senki ne gondoljon semmi rosszra. Arra ne. Arra se, hogy a februári fellángolásomnak végleg vége, és befejezem a blogot. Nem, bár félig igen. Befejezem a blogot, abban az értelemben, hogy lezárom azt, amiről a kezdetektől szólt ez a blog. Vissza lehet keresni, nem linkelem be, aki nem keresi vissza, annak annyit mondok, hogy sikertelen, sikeresnek ítélt, és kis részben sikeres felvételijeimről szólt ez a blog az elejétől, vagyis arról, hogy jaj, most nem jött össze, de majd legközelebb biztos, már tudom is, mit rontottam el. Beleuntam ebbe az önámításba, meg abba, hogy a környezetemet is arra sarkalltam, hogy higgyenek bennem, újra és újra, aztán szavak nélkül vagy szavakkal arra vártam, hogy azt mondják, nem rajtad múlt. Nem érdekel már az sem, hogy rajtam múlt-e. Nem akarok többet arról írni, hogy én milyen komolyan veszem a felvételit, engem meg nem vesznek elég komolyan, főleg azért, mert lehet, hogy senkit nem akarnak komolyan venni, mert lehet, nem is az a dolguk. Nem vagyok az a típus, aki milliókat nyer egy spontán lekapart sorsjeggyel, sőt, nem vagyok az a típus sem, aki hisz abban, hogy pont egy sorsjegy hivatott arra, hogy gyökeresen változtasson az életemen. Egészen egyszerűen dolgozni kell, nem álmodozni a göröngymentes utakról, és nem azon siránkozni a kissé kátyús úton szökdécselve, hogy jaj, de jó azoknak, akik a szupersztráda aszfaltját koptathatják. Főleg azért, mert a képzelet csak azt vetíti le, hogy milyen könnyedén teszik ki a könyöküket a száguldó kocsi ablakán, a képzelet azt már nem mellékeli, hogy lehet, hogy izzad a kocsiban ülő szerencsés, migrénje van már a sima aszfalt és a mindig túl forró gumiabroncs szagától, vagy egészen egyszerűen nem is csak azért hajt olyan gyorsan, mert megteheti, hanem mert muszáj: az ülésfűtés okozta hirtelen tavasz nagy hatással volt egy barna medvére, ami most kikívánkozik barlangjából.

Hogy miért jutott ez eszembe? Egyrészt ez már nem jut eszembe, ez már mindörökre belém égett. Nyomot hagyott bennem, mint amikor valakit úgy kínoznak, hogy egy forró tárggyal égetik a bőrét: egyszer leveszik a bőrről a forró tárgyat, egyszer elmúlik a fájdalom, de a heg megmarad. Persze van aktualitása is a dolognak. Egyrészt az, hogy itt a felvételi lap feladásának határideje, és most először nem jelöltem be az SZFE-n a Televíziós műsorkészítő szakot, másrészt az, hogy ma az egyik ismerősöm a facebook-on kitett egy linket, ami egy rövid időre újra felzaklatott.

És most elköszönök (egy időre biztosan) az SZFE-től, talán attól is, aki nekem visszatérő álmaimban és az életben is jelentette ezt az iskolát, de főleg ezt a szakot. Úgy köszönök el, ahogy egy régi műsorban ő köszönt el szigorú arccal az úgynevezett gyengéktől, egy kis kacsintással a nézőktől. Akkor nem látta, hogy én látom, ahogy mondja, most sem látja valószínűleg, ahogy én mondom: viszlát!

"- Szereti a Kispál és a Borzot?

- Nem annyira, csak tetszett ennek a számnak a mondanivalója..."

(2008. június 9., délelőtt, párbeszédünk utolsó részlete)

Kedves emberek!

2011-02-11T14:44:00.002+01:00

Lemaradtam ma a Szomszédokról,
azért szomjazom így a
szentimentalizmust...

Nem tudom, mi szállt ma meg engem, de olyan pozitív vagyok, hogy lassan felkérnek az Unicum reklámozására. Pedig esik az eső, minden tiszta sár, főleg felénk, ahol a civilizáció csak a pénzköltési szentélyek meglétében nyilvánul meg, közlekedési lehetőségekben aligha. Nem, nem várom, hogy sűrűbben járjon a hetes, már nem, mert általában nem vagyok hajlandó helyi tömegközlekedésre költeni, mivel pesti bérletem van, azt maximálisan ki is használom, ide nem veszek feleslegesen, a jegyet meg aránytalanul drágának tartom. Csak annyit szeretnék, ha már ide épült mellénk a sok kis gardrób és spájz, ugyan, gondoskodjon már valaki a közlekedőről is, ne nézzek már úgy ki mindig, mint aki épp a határbú' gyütt...

Ettől függetlenül, ma tényleg minden olyan simán megy (eddig), felébredtem, megettem a kis mogyoróvajas pirítósomat, majd esernyőm társaságában elindultam feladni a felvis hitelesítő lapot, értetlenül hallgattam a mögöttem várakozók méltatlankodó szuszogását, ha a postás kicsit lassabban számolta a visszajárót, majd elindultam a Bástyához, oda beszéltük meg Kosáryval az aktuális kávézásunk előtti találkozást. Kicsit várni kellett rá, de ő nem tud annyit késni, hogy haragudjak rá. A Negrában megkávéztunk, elbeszéltük közelmúltunkat, vázolgattuk a jövőt, aztán elindultam névnapi ajándékot venni, meg beszerezni 1-2 dolgot a holnapi havi családi összünnepi agapéra vagy mire. Még mindig esett az eső, de az ajándékot rejtő boltban az eladó olyan készségesen segített, hogy nem győztem többször megköszönni kedvességét, hazafelé egy bácsi jött velem szembe a járdán biciklivel, s hogy elférjen mellettem, levettem az esernyőmet, amiért ő elnézést kért, én meg reagáltam rá, amíg el nem húzott mellettem, hogy nem történt semmi.

Apró kis gesztusok, apró odafigyelés bárkire (jó, nem arra a részeg emberre, aki előttem tántorgott és méteres szaga volt, meg nem arra a valakire, aki olyan lassan ment előttem az utcán, hogy megaludt a szájában a tej), ennyi kell csak, és még az eső ellenére is, meg a nemzet(köz)i helyzet fokozódása ellenére is lehet egymással emberi módon kommunikálni. Mert bizony mondom néktek, na jó, érzem én, hogy talán túlzottan optimista lett ez az írás, és sokan már azt hihetik, hogy megváltónak érzem magam, pedig nem...

Szóval kedves emberek, legyetek kedvesek! Ámen.
Vagy á, nem?

Hello Verhó!

2011-02-09T21:32:00.000+01:00

Ha te vagy az, ha nem, bár azt hiszem, csak te vagy Belgiumban az ismerőseim közül... :)

Index.elte

2011-02-09T18:41:00.001+01:00

Szerettem volna azt hinni, hogy az indexleadás egyszerű lesz, de a hatodik érzékem valahogy azt súgta, nem lesz így. Nem is lett. Úgy indultam ugyanis a nagy pesti útnak, hogy nem volt nálam az indexem. Persze nem azért, mert ilyen hülye vagyok, és otthon felejtettem, hanem mert múlt héten a PPK-n hagytam, mert még decemberben nem tudtam beíratni egy jegyemet, hiszen a tanárom a szorgalmi időszak utolsó hetében már nem tartott órát, mert szülni ment. Ezért persze nem haragszom rá, sőt, gratulálok neki, de egy össznépi jegybeírást azért tarthattak volna, ugyanis januárban kb. háromszor kerestem a tanszékvezetőt, hogy beírja nekem azt az átkozott jegyet, amit végül ma kaptam meg...

Miután megszereztem az indexemet, sietve indultam a Kazinczy utcából az Astoriához, hiszen negyed 12 volt már, szerettem volna a délben kezdődő ebédidő előtt bekerülni, ami részben sikerült is. Odaértem, az új rendszer alapján a TO-s végignézte az indexemet, majd az utolsó jegyre nézve elkezdett rosszallóan bólogatni. Az mondta, ez így nem jó, mert annál a tárgynál, amiből javítottam, két jegy van, és javítani csak akkor lehet, ha valaki elégtelent kap. Én a Hallgatói Követelményrendszerre hivatkoztam, bár erre általában az ügyintézők szeretnek, de azt mondta, akkor is jelezni kell, hogy javítottam, és nem két jegyet kaptam. Megkérdezte, találkozom-e még a tanárommal, ha viccesebb kedvemben lettem volna, lehet, hogy azt mondom neki, hogy persze, minden héten kávézunk egyet... Elindultam hát a Kazy felé, reménykedtem abban, hogy a tanárnő ott lesz, persze nem volt ott. Egy óra múlva ért vissza egy értekezletről, elmondtam neki, mi a gondom, amire neki az volt a válasza, hogy ja, igen, elfelejtettem ott is aláírni. Amikor mondtam neki, hogy a TO-n valami kihúzást hiányoltak, akkor azt mondta, hogy ő 20 éve így csinálja, és ha a TO-n így nem jó, akkor húzzák ki ők a hármast. Még jó, hogy nem nekem kellett bocsánatot kérnem, mert ő hibázott. Nem, az elnézést kérek, vagy a ne haragudjon, hogy ennyit kellett rohangálnia miattam nem hagyta el a száját.

Végül sikerült leadnom az indexem, mikor az ügyintéző végigfutotta a jegyeimet, megkérdeztem tőle kissé gondterhelten, hogy így már jó lett-e, választ szóban nem is kaptam, csak kis mozdulatokkal, bólogatott, hogy igen. Még ő érezte magát rosszul, meg én. A harmadik személy meg előadásokat tart a különböző közléssorompókról, meg arról, hogy az orvosnál többször jut szóhoz az orvos, mint maga a beteg. Ő vajon hányasra tudja a tantárgyát? Nem szeretném azt mondani, hogy az tanítja, aki nem tudja, mert olyanokat bánatnék meg, akiket nem szeretnék. Inkább csak annyit mondok: aki felülkerekedik, az alulmarad.

Danubius tévé

2011-02-08T14:59:00.001+01:00

Miután a volt kereskedelmi rádiós Szőke Viktória elmondta a híreket, kicsit beletekertem a műsorba, pár pillanatot láttam csak a külső helyszínről jelentkező időjárás-jelentésből, s a valóban ízléses főcímből. Ízléses és önkifejező, kifejezi a műsor hangulatát, stílusát, nem utolsósorban pedig a csatornáról is elmond valamit. Mondjuk ez manapság nem feltétlenül pozitív, én nehezen békülök ki egy ideje a Duna TV vezetőivel, de ha nézem a műsort, megpróbálok elvonatkoztatni ezektől a tényezőktől, általában sikerül is. Aztán elindult a beszélgetés Tétényi Évával és Steindl Balázzsal. Amikor a közérdek felirattal ellátott főcím véget ért, megjelent az első beállítás róluk, az én elkereskedelmiesedett, human touch-ra éhes agyam azt a gondolatot szülte meg, hogy na, ők is inkább illenének a csatorna Család-barát Magazinjába, mint ide. Az fel sem merült bennem, hogy ehhez hasonlóra céloz majd a műsorvezető is, hát tévedtem.

Itt megtekinthető a videó, a lejátszót kiszedtem, mert idegesített, hogy magától elindult.

Miért van az, hogy az egész beszélgetésből ezt sikerült leszűrnöm?
Mokka1: nem hangzott el semmi újdonság
Mokka2: csak a végét láttam a beszélgetésnek
Mokka3: szegénységi bizonyítvány

A szavazók között kisorsolok majd én is valamit, de mivel a Duna TV-ben elfogytak a Koltay-féle Vérző Magyarország - Trianon kilencedik évfordulóján (sic!) c. DVD-k (a videóban a 13. és 14. perc között lehet érdekes bakikat találni), ezért én a készülő Fülkeember c. premier előtti bemutatójára toborzok majd embereket.

Bakács bakija

2011-02-07T15:08:00.006+01:00

Hiányzott egy hozzávaló?

Amikor először megláttam a friss hírekre kattintva megláttam a címet, hogy Bakács Tibor téliszalámit lopott, azt hittem, megint valami túlzottan figyelemfelkeltő bulváros címet látok, nem is kattintottam rá, az ilyeneknek nem szoktam bedőlni. Erre most azt olvasom, hogy a Klubrádió szünetelteti műsorát, amit egyébként néha én is hallgattam.

Bakács annak ellenére, hogy olykor már szerintem túlzottan heves, nagyon értelmes ember. Szeretném azt hinni, hogy ez az egész tényleg megint valami polgárpukkasztásnak indult, csak rosszul sült el. Nem tudom elhinni, hogy olyan rosszul megy neki, hogy nincs pénze egy rúd szalámira, ha mégis így lenne, akkor pedig ugye nem muszáj téliszalámit enni. Annyira azért nem mehet rosszul a Klubrádiónak, hogy miután műsorperceket kínál a hallgatóknak megvételre, már nem jut a műsorvezetők gázsijára sem, akik már éhezni kényszerülnek. Igaz, a Pa-dö-dő is fogyókúrázik mostanában...

A fotó forrása: bulvaros.hu

Gondolatgyilkosság

2011-02-07T11:18:00.000+01:00

Olyan jó lenne, de tényleg nagyon jó lenne, ha az ember szabályozni tudná, hogy mire gondol, miről álmodik. Mert ha szabályozni lehetne, én soha többet nem álmodnék az SZFE felvételijéről, mint most az éjjel... Nem akarok többet olyanért harcolni minden erőmmel, amit nem érhetek el, nem akarok többet egy percig sem hinni olyanban, amiben később csalódni fogok, egyáltalán, nem akarok felvételifüggő lenni. És ettől az évtől nem is leszek. Lesz elég dolgom, lesz elég értelmes, remélhetőleg eredménnyel befejeződő dolgom, például szakdolgozat, például államvizsga, például felvételi mesterképzésre. Az SZFE-nek már annyit fizettem felvételi miatt, hogy már lassan rólam nevezhetnék el az aulát. Nem, idén nem dőlök be, két mesterképzésre adtam be a jelentkezésem (vagyis két helyre, de egy szakra). Nem érdekel, hogy megint azt álmodtam, hogy felvételizem, nyitogatom a könyvet, amiből elemezni kellett volna egy Arany-verset, de sehol nem találtam. Az sem érdekel, hogy az álmomban két kedves hölgy volt a manipulátor, MK, a tanárnő és SZM, a tanulmányis.

Nem, nem gondolom, hogy oda kell mennem. Már nem. Gondolja a fene!

Vonat gázolt halálra egy embert Solymár és Pilisvörösvár között

2011-02-02T00:24:00.000+01:00

(Poszttraumás-stresszoldó egy vasúti baleset éjjelén)

Nem is tudom, érdemes-e erről írni. Egyfelől tudom, hogy nem, nem is nem érdemes, inkább nem lehet, nem kell. Ugyanakkor mégis bennem van, hogy ez az egész, még ha nem is engem érintett igazán negatívan, azért beszélnem kell róla...

A 18.52-es Budapest és Esztergom között közlekedő személyvonat idejében elindult ma, február 1-jén. Haladt is, nem emlékszem hosszabb várakozásokra sem, a külvilágból szinte alig érzékeltem valamit, hárman utaztunk együtt, egymással voltunk elfoglalva, egymás így vagy úgy sikerült napjával. Majdnem lekésett vonat, kellemes beszélgetés egy régi baráttal, ambivalens érzések a nappal kapcsolatban - ezek voltak nagy vonalakban a témáink. Sötét volt odakinn, ez természetes is, talán ezért sem nagyon kémleltük, merre járhatunk a hazafelé vezető úton. Egészen egy pontig.

Solymár és Pilisvörösvár között (mint később kiderült számunkra), miután meguntuk, hogy a semmi közepén állunk már hosszú percek óta, az ajtók nem sípoltak, tehát senki sem nyitotta őket, nem azért álltunk, mert állomáshoz érkeztünk. Egyszer csak egy mentőautót vettem észre a vonat felé sietni, (ekkor már láttam azt is, egy vasúti átjárónál vagyunk) azt gondoltam, talán valaki rosszul lett a vonaton, ezért kell a mentő, ezért állunk itt. Ekkor már egy hölgy jött a hírrel: gázolt a vonat, vagyis ahogy ő fogalmazott, "volt egy öngyilkosunk". Hirtelen nem is tudtam mire gondolni, fel sem fogtam igazán, igaz, még most sem. Innentől kezdve elkezdtek áramlani a szerelvényen belül az információk (persze vélt és valós igazságtartalommal egyaránt), az emberek nagy része leszállt a vonatról a vaksötétben és mínuszokban, hátha elcsípnek egy buszmegállót, esetleg egy arra közlekedő buszt is. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy leszálljunk, egyrészt a hideg és sötét, valamint az ismeretlen környék miatt, másrészt pedig azért, mert az áldozat (nem tudom, jó-e ez a szó...) éppen alattunk volt...

Lassan egy hitelesebb hírforrás is elindult a vonaton, egy kalauz, aki ha jól láttam nem is volt szolgálatban, hiszen nem ő kezelte a jegyünket, elmondta, hogy legalább másfél órát kell még várnunk, amíg elindulhatunk. Esetleg segít nekünk leszállni a vonatról, hiszen nem állomáson álltunk, így ugrani kellett volna a vonatról. A mentő érkezett először, az is hagyta el először a helyszínt, a mentőknek már nem volt mit tenniük. Az áldozat (csak így tudom hívni) nem is élhette volna túl, állítólag keresztbe feküdt a síneken. Ezután megérkeztek az önkéntes tűzoltók, a hivatásosak, rendőrök, helyszínelők, és persze jó emberi szokás szerint a katasztrófaturisták, volt egy, aki fotózott is. Nem minősítem. Várni kellett a budaörsi helyszínelőkre, ők felelnek ezért a körzetért, ameddig ők nem mondják, a vonat nem mehet sehova. Kb. 2 óra múlva már ott voltak, s a négy tűzoltóautó és két balesetekhez kivonuló tűzoltóautó embereivel járták körbe lámpákkal a vonatot. Hogy ne kelljen megkerülniük az egész szerelvényt, kinyitották mindkét oldalon az ajtókat, így ömlött be a hideg, folyamatos sípolás hallatszott. A szürreális eseménysorban ezek a tényezők már aligha voltak zavaróak.

Nem szeretnék mindent leírni, amit a vonaton tapasztaltam, hallottam, maradjunk annyiban, hogy az emberek ilyenkor furcsán viselkednek. Nem rosszul, hiszen jól nem is lehet: inkább csak furcsán. Hiszen az is furcsa, ha egy ember alattad egy méterrel veszíti el valószínűleg kilátástalan életét. Felfogni nem lehet, csak beszélni lehet róla. Ilyenkor úgy mondja az ember, mintha egy népmesét adna tovább, mindenki hozzáteszi a benne megfogalmazódott gondolatokat, s persze hírül adja telefonon a hozzátartozóinak, hogy érte ne aggódjanak, hírül adja akár végtelenítve is, egyre szabatosabban, mintha egy hírműsort tudósítana élőben. Felmerült bennem a kérdés, mit tesz ilyenkor pl. egy riporter, ami papíron már én is vagyok (lehetnék)... Elkezd kamerázni, elkezdi az illetékeseket faggatni, mi történt? Elkezd érzelmeket vadászni a hirtelen tanácstalanná vált utasoktól? Vagy megmarad embernek, megpróbálja rendszerezni a gondolatait magában, esetleg leírni egy olyan helyre, ahol úgyis csak páran olvassák, s megpróbálja elfelejteni a történteket, hogy máskor is fel merjen ülni a vonatra?

Egyébként fél tizenkettő után értem haza. A MÁV utastájékoztatását, az ehhez hasonló helyzetekre való felkészültségét inkább nem minősíteném...

Miután Pilisvörösvárra beérve átszálltunk egy másik vonatra, kisvártatva hazaértünk, elindult a szokásos elköszönőszöveg, amit a vezető a vége előtt lekevert, de ez még hallatszott: köszönjük, hogy járatunkat választotta...

Felsőoktatási adósságrendezés

2011-01-31T15:39:00.000+01:00

Semmi kedvem nem volt ma jegybeírásra menni, főleg azért, mert ezt az egész rohangálást nagyon utálom. Eleve viccesnek tartom, hogy felnőtt emberek rohangálnak jegyet beíratni, mintha egy üzenőfüzettel kéne bebizonyítani, hogy adott kurzust elvégzett-e vagy sem. Még jó, hogy nem kell aláírni a szülőnek, hogy "láttam, lányommal/fiammal elbeszélgettem jövőjét illetően, a következő félévben majd ráhajt, különben csökkentjük a heti gumicukoradagját."

Ha csak egy mezei jegybeírás lett volna, azért nem is szóltam volna semmit, de ez olyan volt, ahol ott derült ki az eredmény, és az előttem sorra kerülők gyanúsan sokáig voltak benn az egyébként nagyon kedves, szellemes tanár úrnál, akit magamban csak bácsinak hívok. Mikor végre bementem, (igaz, hogy én voltam ott elsőnek, de egyedüli hímneműként úgy gondoltam, annyira nem sietek, előre engedek szinte mindenkit) a bácsi örömmel fogadott.

Mielőtt tényleg bejutottam volna, egy lány odaadta az indexét, hogy írassam már be neki, mert ő nem is látta azt a filmet, amiről írt a vizsgában, s nagyon fél, hogy belekérdez és lerontja a jegyét. Félelme nem volt alaptalan, az egyik lány tényleg így járt. Megkért, mondjam azt, hogy beteg, és már korábban odaadta az indexét. Hát jó, ennyit még csak összeszínészkedem...

- Nahát, egy férfi?! - fogadott örömmel a tanár úr, - jöjjön be!
- Egy férfi, igen, egy női és egy férfi indexszel - mondtam, s tettem vásárivá az antrém.

Nyújtotta a jobbkezét, én meg reflexből adtam neki az indexeket, bár később az is eszembe jutott, mi van, ha nagy örömében, hogy férfit lát a bölcsészkaron, kezet akart fogni, de a pillanat már elmúlt, s nem is baj, mert kellemetlenebb lett volna, ha kezet fogok vele, pedig nem is akart volna.

- Milyen szakos maga?
- Kommunikáció és médiatudomány, a szabad bölcsészeten belül - tettem hozzá, mintha kötelező lenne, sebaj, már csak egy félév, s egy életre megszabadulok a szabad bölcsészettől.
- És hanyad éves?
- Harmad,
- És miből írja a szakdolgozatát?
- Televíziós műsorokból, pontosabban az RTL Klub Reggeli című műsorában vizsgálom az autoreferencialitást.
- Hmm, adjon már nekem tanácsot, fogok tartani a következő félévben TV-műsorok címmel szemináriumot, milyen kötelező irodalomból érdemes maga szerint?
- Kereskedelmi vagy közszolgálati tévére szeretné kihegyezni az órát?
- Hát nézze, nekünk valahogy az irodalommal kellene összehoznunk a televíziót, ilyesmire gondoltam...
- Értem, én inkább a kereskedelmiekben vagyok otthon, ha arról szólna az óra, javasolnám Kolosi Péter könyvét, az elég jól érthető, meg a Médiakutató cikkeit...
- Én hallottam, hogy Szinetár Miklósnak van egy könyve, majd talán azt...

Én arról a könyvről még nem hallottam, vagyis lehet, de nem emlékeztem, majd mindjárt rákeresek. Nem is ez a lényeg. Tőlem kérdezi meg, hogy miből tanítson? Ezek után már nem is muszáj, hogy ötöst adjon...

- Na, nézzük a dolgozatát! Na, meg is van! Hát ebbe' nem is találtam nagyon aláhúznivalót. Még azt is tudta, hogy miért hívják Madzag-egyletnek a Simó-osztály tagjait, meg hogy a következő osztályát Grunwalsky vette át. Csak nem arrafelé kacsingat?
- Már háromszor kacsingattam arrafelé, sikertelenül, de én nem is a film miatt, inkább a tévé miatt.
- Hát az jobb is, most a filmet 4-5 évre úgyis hibernálták sajnos. Most ki fog maradni akár egy generáció is. Hiába tehetséges, hiába lehetne ő az új Szabó István vagy Jancsó Miklós...

Ebben a mondatában két kísérteties dolog is volt, ami így leírva nem is derül ki, ismerni kell hozzá némi előzményt, meg látni kellett a nonverbális jeleket. A tanárt egyébként Szabó Istvánnak hívják, na jó, Szabó B., vagyis Szabó Bánk Istvánnak, de miközben Szabó István nevét mondta, rám mutogatott, szeme sarkában huncut mosoly volt. Nem akarok persze egy ilyen kis párbeszéd miatt rohanni a Szentkirályi utcába, hogy én vagyok az új Szabó István, tessék engem felvenni, mert filmes tudásomból kiindulva már az ELTE sorompójánál elröhögném magam, de éreztem ebben az egész szituációban valami olyasmit, amikor visszaadják az ember pénzét, vagy nem is jó ez a példa, inkább amikor megkap valami olyat, amire már régen vágyott, már el is felejtette, hogy vágyik rá, de amikor megkapja, hirtelen rájön, hogy na, igen, ez hiányzott eddig.

Végül ötöst kaptam, beírattam a félénk lánynak is, az övé négyes lett, de majdnem hármas. Máris szebb a napom, máris nagyobb kedvvel kezdem el végre a szakdolgozatom. Ja, és még azt is mondta nekem, hogy nem szabad feladni, nagyon sokan, akik befutottak, nem kerültek be elsőre... Tessék felébredni!

"Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni,
Mire felnő, az álmokat lassan elfelejti…"

Rend a lelke

2011-01-29T22:47:00.000+01:00

Ma reggel, ahhoz képest, hogy igazából semmi dolgom nem volt, felkeltem fél nyolckor, mert elhatároztam, hogy rendet csinálok a szobámban, mert nem elég, hogy kupleráj volt már a szétdobált jegyzetek miatt, minősíthetetlen kosz is volt. Most a vizsgák után, mindenféle tudásmorzsával a fejemben, mondhatnám azt, hogy a Társas jelenségek pszichológiája c. órán tanultak miatt változtattam meg a környezetem, de ezen már nekem is röhögnöm kéne. Egyébként annál jobban semmit nem utálok, hogyha valamilyen tárgyra tanulok, akkor a világban csak olyan dolgok jönnek szembe velem, amik a tárggyal kapcsolatosak. Ez egy filmes tárgynál még csak elviselhető, ha egy riportműsorban Sándor Pált látom nyilatkozni, és még mielőtt megszólalna, mondom magamban, hogy Ragályi Elemérrel dolgozott együtt, de az már nem vicces, hogy az utcán állva azt gondolom magamban, hogy ezek Hideg napok, vagy hogy a Zsófiék órájára nézve Megáll az idő. A legrosszabb mégis az, amikor lexikológiára tanul az ember (több szempontból is), de akkor nem filmek hatására jutnak eszembe kellemetlen dolgok, hanem szavakkal kapcsolatban. Így az ember az őrület határára tud kerülni.

Szobámban és fejemben rend (egyelőre, remélem a szobámban lesz előbb kupi, azon könnyebben tudok segíteni), a földrengésből pedig semmit nem éreztem, ami eléggé idegesít, mert legutóbb óvodáskoromban volt földrengés itt a környéken emlékeim szerint, akkor sem éreztem, mert az óvodai játszótéren voltunk, talán hintáztam. Most azért nem éreztem, mert a székemen hintáztam.

5-ről a 6-ra?

2011-01-29T10:00:00.000+01:00

Azt hittem, ez lesz a legkönnyebb félévem, mert ugye utolsó év, már mindent kiismertem az egyetemen, semmi nem lephet meg, de mégsem az utolsó félévről van szó, amikor már olyan közel a vég, olyan nyomasztó a szakdolgozat, meg az államvizsga. Hát, majdnem így is lett, mert azért megszenvedtem ezt a vizsgaidőszakot.

Szeptemberben még azt sem tudtam, főleg az elején, hova megyek majd szakmai gyakorlatra, főleg úgy, hogy már azt is bele kell számolni, hogy feljárós leszek, aztán egy csoda folytán mégis lett helyem, igaz, az egyetemen, és azt is belátom, hogy túl nagy eredménnyel nem végződött, de most az volt az elsődleges szempont, hogy meglegyen. Nyáron úgyis szeretnék elmenni egy komolyabb helyre, mert arra nem vagyok hajlandó, hogy ez a nyaram is semmittevéssel teljen, na meg ugye nyáron nekem már, ha minden igaz, lesz egy diplomám.

Ebben a félévben puszta mazochizmusból elvégeztem az ELTE PPK pszichológiai és pedagógiai modulját, aminek persze főleg a pszichológiai részét élveztem, de a pedagógiai sem volt haszontalan. Más emberszabásúak azt több féléven át végzik, lassanként veszik be, mint a kevés édességet, na én egyszerre nyeltem le, mint az orvosságot. Most iszom rá a vizet. A hat tárgyból négy 5-ös lett, egy 4-es, egy meg kiválóan megfelelt.

A szerkesztői minor, na az meg a szívem csücske. Érdekes módon számomra ott alakult ki olyan hangulat, amiért szeretek erre az egyetemre járni, ahol szeretek összenevetni emberekkel, ahol van összetartás (nem abban a túlzó értelemben), meg ahol jó a hangulat. Néha azért jó, mert jó az, amit tanulunk, néha meg azért, mert kínunkban már csak nevetni tudunk azon, hogy mennyire nem jó az, amit tanulunk. Az utolsó félév következik ebből is.

De mi lesz jövőre? Mi lett ezzel a három évvel? Mondjuk az már mindegy is, de mi lesz a következő kettővel? Éppen azért, amiért szerkesztői minoron érzem jól magam igazán, nem pedig a főszakomon, amit ugyan néha önmagam nyugtatása miatt szívesen hívok kommunikáció szaknak, talán az is, de ez akkor is szabad bölcsészet. Én meg a szabad bölcsészet színhelyétől szeretnék jövőre szabadulni. Ezért mennék a Corvinusra, bár azért az ELTE-t is megjelölöm valószínűleg. Van még 2 hetem, hogy eldöntsem. Ja, és idén valószínűleg nem felvételizem az SZFE-re, valahogy nincs félévenként 360 000 Ft-om rá... Meg talán kicsit ki is ábrándultam belőle. Talán.

Ha pedig az utolsó eredményem is ötös lesz (lekopogom, annak kell lennie), akkor a felvett 37 kredit miatt 6 lesz az átlagom, a hagyományos meg 4,84.

Láttam Barbarát, kezd meghasonulni...

2011-01-28T22:01:00.001+01:00

Ez lenne a hatodik rész.

2011. január 10. Délután van, egy hosszú nap után hazafelé indultam Pestről. Elfoglaltam a helyemet a vonaton, szeretek a lenti részre ülni, ott több az esemény, most is odaültem, érdekes, ha Pestre megyek, inkább az első osztálynak nevezett részen szeretek utazni - rituálék, így strukturáljuk életünket. Fáradt voltam, főleg agyilag, aznap két írásbeli vizsgám volt, csak néztem ki a fejemből. Az, hogy odataláltam a megfelelő vonathoz, maga a csoda, csak a megszokásnak köszönhető. Nem könnyű odatalálni a vonathoz, nem csak nekem, másnak sem, főleg épségben...

- Most mit csináljak, hívjak mentőt? - szólt, mit szólt, üvöltött egy nő, egy eleinte ismeretlennek tűnő nő, aki félmásodperc múlva a helyére került a fejemben, elfoglalta az őt megillető helyet, én pedig boldog voltam, mint mindig, amikor őt látom. Mire feleszméltem, hogy igen, ő az, már el is suhant, leültette a férjét, majd tovább robogott.
- Bo-csá-nat, nem tud-tam (...) el-es-tem, még jó, ho-ogy... - mondta a férj, aki láthatóan nagyon zaklatott volt. Nekem mondta, így még nem szólt hozzám. Szemében ott volt egyszerre a tudás és a tudatlanság. Tudás, mert tudta, hogy mi történt vele, hogy hol van, de tudatlanság, mert nem tudta magát kifejezni, nem tudta magát kiszabadítani abból a burokból, ami az évek során ráfeszült. Ült, támasztotta botját, szeme a szégyent és a kétségbeesést is mutatta, kellemetlen volt belenézni.
- 4 éve lejárt a garancia a Siemens-nél, nem tudnak vele mit csinálni, az egyiken a fűtés nem működik, a másikon a lépcső, az ember meg dögöljön meg! - ordította Barbara, aki látszólag semmit nem változott, látszólag.

Leült, felakasztotta kabátját, közben hangosan fortyogott. Fantasztikus tehetsége van ahhoz, hogy mindenki ráfigyeljen. Mintha egyszer azt mondta volna, újságíró volt, mielőtt nyugdíjba ment. Óriási színésznő lehetett volna...

- Megszédültél, vagy mi történt? Vedd már le a kabátod, nem lehet veled sehova menni, elegem van!
- Na, Ancika, nincs melegem, jó ez így, ne kiabálj, kérlek!
- Nem kiabálok, tőlem akár meztelenül is lehetsz, engem nem érdekel, megmondta már a lányod, hogy nem szabadna téged az utcára vinni, nem vagy már beszámítható, 86 éves vagy! Háromszor mondtad nekem, hogy meg fogsz ölni, én nem felejtem ám el!
- Micsoda, én nem mondtam ilyet neked soha!
- Ne hazudj!
- Jó, ha mondtam is, nem kell rá figyelni... Szervusz, Ancika, szervusz - s megsimogatta Barbara térdét, ahogy mindig is szokta.
- Hagyjál már! - reagált Barbara szeretetteljesen.
- Elestem, nem is tudom, hogyan történhetett, egy óvatlan pillanat, egy pillanat volt az egész...
- ...és már kiabáltál is, hogy segítség! Kinek kiabáltál? Nekem, én hogyan segítettelek volna fel? Persze, mert 2 kilométert kell sétálni a vágány mellett, mire az ember felszállhat a vonatra! Milyen kocsirendezés ez? A Kádár-korszakban ezért akasztás járt volna, akkor még volt rend!
- Hagyd már ezt abba, kérlek! Mindenki minket néz!
- Ne csitítgass! Megsérültél?
- Azt hiszem nem... Vagyis de, vérzik a kezem!
- Jó, és most mit csináljak vele, fertőtlenítsem le? Nem hordok magamnál fertőtlenítőszert, de úgy látszik kéne, mert akkora züllés van, hol van a katolikus egyház, hol van? Hagyják, hogy az utcán feküdjenek az emberek...
- Igen, az veszélyes, igazad van, Ancika... Lenyalom a kezem, jó?
- Maradj már csöndben, nem érdekel, mit csinálsz, hülyeségeket beszélsz! Hiába szóltam az egyháznál, hogy figyeljenek ránk oda, mert nem tudjuk ellátni magunkat, ránk se nyitják az ajtót, ott dögölhetünk meg, ahol vagyunk! Hol van ilyenkor az Orsós Orbán?
- Igen, Ancika?
- Igen, ez sem jobb, mint az előzőek voltak, hiába írom nekik az ötleteimet, szarul valósítják meg, azt is én javasoltam, hogy a nők nyugdíjba mehessenek 40 év után, azt sem jól csinálták... Egyik se jobb! De annyi erőm még van, hogy odabasszak nekik!

Mint kiderült a többi utas párbeszéde alapján, a férfi elesett, nem tudni, pontosan hogyan. Elcsúszhatott talán. Kettejük párbeszéde alapján azt gondolhatná az ember, hogy Barbara segíteni akart a férjének. Nem. Egyesek szerint azt mondta férjének, maradj ott, dögölj meg, ahol vagy!

Ők végül a mellettem lévő ülésekre ültek, velem szemben egy fiatal lány ült, aki beszélgetni kezdett Barbaráékkal. A lány rekreációra járt az ELTE-n, úszni is tanulnak. Ennek az öreg megörült, ő régen híres úszómester volt, vidáman kérdezgette a lányt arról, melyik a kedvenc úszásneme. Körülbelül 5 percenként, egészen addig, amíg Barbara rá nem szólt. Barbara a lánynak el akarta adni pesti lakásukat, de klotildligeti villájuktól is jobb volna megszabadulni, ahogy kivettem szavaiból. Pontosan tudom, melyik az a villa. Tudom, hány gyermekük van előző házasságaikból, hogy gyerekeik, unokáik mikor voltak külföldön, mikor jöttek onnan haza, s mennyire hülyének tartja azokat, akik hazajönnek. A kalauz már jól ismeri őket, 18 óve, amióta ő a MÁV-nál dolgozik, állandó szereplői a Budapest és Esztergom között közlekedő vonat eseményeinek. Szereplői? Inkább alakítói, főleg Barbara, aki ha tehetné, odaadná a villa üres szobáját a kalauznak, hiszen ő az ő mentőangyaluk, mert lesegíti őket a vonatról.

Ha ő lenne a szociális miniszter, nem lenne senki az utcán, sátrakban laknának a hajléktalanok. Miniszter. Inkább miniszterelnök. Diktatúra? Na, akkor lenne csak igazán...

Hova tovább, Barbara?

Most csak narancssárga

2011-01-28T19:20:00.002+01:00

Nem, nem azért narancssárga, csak úgy.
Pedig annyi narancssárgát látni, például ma a vonaton. Már a Nyugatiban feltűnt nekem két, egymáshoz nagyon hasonló nő, akik hangosan, kacagva keresték a vágányt, ahonnan a vonat indul majd. Mindketten úgy néztek ki, mintha Erős Antónia klónjai lettek volna, az egyiknek még volt is piros a hajában, mondjuk ő pont háttal ült nekem, csak akkor láttam, amikor Esztergom felé már meg is néztem magamnak, mert sokszor hallottam a szájából, még ha háttal is ült nekem, hogy szerkesztő. Tényleg hangosak voltak, úgy beszélgettek, mintha azt akarték volna, hogy mindenki hallja, hogy miről beszélnek, valami díjról, amit az egyik kapott, a másik meg nem győzi dicsérni. Később kinyomoztam, hogy kiről van szó.

Ő az.
És erről beszéltek. Én meg hallgatózom újabban.

A többit majd akkor írom le, amikor elolvastam az új médiatörvényt, most, hogy végre van rá időm, mert végre vége az ötödik vizsgaidőszakomnak. Elég jól sikerült, bár még 1-2 eredmény folyamatban van, nem kéne elkiabálni. Nem tudom, milyen gyakran írok majd, szeretnék, de ma rájöttem, hogy lusta vagyok kicsit. A második félévi fogadalmam az, hogy blogolok megint, majd meglátjuk, mennyire leszek kitartó, következetes. Ja, és január 10-én ismét láttam valakit, aki általában él és virul, igen, Barbarát, sajnos nincs jól... Hamarosan jön a legújabb rész, ezt meg promónak hívják.

...neki kellene futni!

2010-10-23T10:56:00.001+02:00

Igen, kicsit megint megfeledkeztem arról, hogy van egy blogom is, nem tudom, miért. Most, hogy rájöttem, hogy 4-én voltam képes utoljára írni, kicsit el kellett gondolkoznom, hogy mégis mi a fészkes fenét csináltam az elmúlt majdnem 3 hétben, de aztán rájöttem, hogy ezen már tök fölösleges gondolkozni, mert megint csak az lenne a válasz, hogy éltem, és miközben éltem nem volt velem olyan eszköz, amivel rögzíteni tudtam/akartam volna, hogy mi történt. Most már van, és minden eddiginél szebb. Én nem is kerestem igazából, rám talált, ezzel sokkal módosabban tudok majd beadandókat, szakdolgozatot, meg esetleg blogot is írni, bár kicsit tartok ettől a sok dologtól, mert kicsit olyan, mintha nem lenne mostanában ihletem, de lehet, hogy csak kicsit jobban oda kéne figyelnem, és akkor lenne.

Jut eszembe, történt velem azért érdekes, de én inkább felháborítónak nevezném. Az egyik tanárom, aki egy gyakorlatot tart nekem/nekünk, minden héten kér egy házi feladatot, fel kell tölteni az elearning-re, aztán pár nap múlva mail-ben kapja meg az ember az értékelését. Tegnapelőtt, amikor egyébként pont arra az órára nem mentem fel, mert nem volt erőm, mivel két napig kb. 4 órát aludtam éjszakánként, nappal meg turnéztam egész nap, szóval pont arra az egyre nem mentem fel, erre a feltöltősre, amikor reggel arra lettem figyelmes (még a másik gépem képernyőjén a gmail-ben), hogy levelet kaptam attól a tanártól. Megnyitottam, még egyszer meg kellett nyitni, mert word-fájl volt, és azt láttam, na szóval a következőt: "Kedves Balázs, ennek újra neki kellene futni! Elég figyelmetlennek tűnik a feladatmegoldás…"

Na most ezzel annyi a problémám, hogy én ehhez nem vagyok hozzászokva, és nem is leszek. Én ha megcsinálok valamit, akkor az olyan, amilyennek lennie kell, legfeljebb akkor nem, ha félreértem a feladatot, de az azért ritkán van. Szóval ha valamit szarul tudnék csak megcsinálni, akkor vagy nem csinálnám meg, vagy (és inkább ez igaz rám) addig próbálkozom, míg nem sikerül. És ami a legjobban fáj: fussak neki még egyszer, igen? Hát ezen voltam a legjobban kiakadva, ezt én szoktam másoknak mondani...

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy félreismert, és valóban tudok én is hibázni, akkor gyorsan elmondom a történet csattanóját: természetesen végül tőlem kértek bocsánatot, mert mint kiderült, azért látta rossznak a feladatmegoldásomat, mert én pdf-ben küldtem át, ő átmásolta Word-be, eltűnt pár formázás, és már írta is a levelet, én meg kaptam az idegbajt.

Na, most ennyi jutott az eszembe, legközelebb majd elmesélem, hogy hogyan szidja két polgári hölgy a vonaton Tétényi Évát, véletlenül jegyzeteltem.

Pedig igaz

2010-10-04T18:40:00.000+02:00

Másoknak alig jelent valamit egy önkormányzati választás. Jó esetben egyébként talán nem is kéne, hogy bármit is jelentsen. Én már tegnap reggel tudtam, mikor felébredtem, meg persze korábban is, hogy nekem most sokat fog jelenteni, pedig eddig én sem foglalkoztam vele túlzottan: tudtam, hogy vagy nagyon fog fájni, szinte fizikailag a felismerés, hogy kisebbségként kell élni tovább, vagy pedig annyira jó lesz, hogy sokáig el sem hiszem majd, fel sem merem fogni, és tényleg minden másképpen lesz. Nagy szavak ezek, de igazak, felemelő volt olvasni az eredményeket, először 3,7 %-os feldolgozottságnál, 14, 33, 59, 66, 88, 96,3... És tényleg Tétényi Éva nyert.

Mások fel sem foghatják, miért gondolom, hogy ez megér egy bejegyzést, pedig meg ér, sőt, sokkal többet ér.

Nagy levegő...

Nem unatkozom

2010-10-01T10:15:00.000+02:00

Reggel megyek el itthonról és este jövök haza. Igazából eléggé fárasztó, de én mégis jobban szeretem ezt a tempót, mint azt, amit a nyáron műveltem. Utólag már akár az is kimondom, hogy nyári álmot aludtam szerintem, de vége. Hétfőtől csütörtökig suli, nekilátok a szakdolgozatnak, elkezdődött a szakmai gyakorlat, ha kicsit megrugdosom magam, még ezen felül is lesz valami, és imádom, hogy csak úgy peregnek a hetek, hogy már október van, meg hogy megint tágul egy kicsit a látóköröm azzal, hogy egy kicsi pedagógiát és pszichológiát is tanulok, és hogy végre kezdem azt érezni, így a BA 2/3-án túl, hogy talán ennek az iskolának az életében is részt fogok venni végre már, mint az előzőében.

Imádom, hogy a szakmai gyakorlaton tulajdonképpen grafikusi munkát kaptam, hogy az egyik vezetője a gyakorlatnak az a filmrendező, akinek a filmjéről írtam egy elég jónak mondott szemináriumi dolgozatot, akinek a filmjéről beszéltem a legutóbbi felvételin, és akivel éppen azért volt furcsa találkozni, mert olyan volt, mintha ez a találkozás is a filmje igazát támasztaná alá, vagyis milyen érdekes, hogy itt élünk egymás mellett, esetleg már többször kereszteztük egymás útját, de valahogy nem tűnünk fel egymásnak, csak úgy vagyunk, egymástól teljesen függetlenül.

Most a háromnapos hétvégém leginkább a tanulásról szól majd, de azt sem szabad elfelejteni, hogy vasárnap választunk, remélem végre kikászálódunk a mocsárból...

Egy elképzelt városi tévéről

2010-09-19T23:48:00.000+02:00

Gondolatébresztő volt az, amit Tétényi Éva szórólapján olvastam.

Közszolgálati városi tv és újság megteremtésén fáradozom.

Meg akarják majd főzni a nézőt?

Nem, ez így nem igaz, nem ennek hatására ébredt bennem a gondolat, már régóta motoszkált bennem. Mi a feladata egy városi televíziónak? Van egyáltalán a mai világban létjogosultsága? Mi az, hogy egy városi televízió nem közszolgálati?

Egyszerűnek tűnő kérdések ezek, hiszen nagyon egyszerűen felelhetünk ezekre, eszünkbe jut az ETV, s nyomban azt mondhatjuk, hogy az a feladata egy városi televíziónak, hogy olyan legyen, mint az ETV, mert abban van minden, aminek a tévében lennie kell, hírek, beszélgetések, szórakozás, még az utca emberét is megkérdezik, és még Bambi is kapható... Tényleg olyannak kell lennie egy városi tévének, mint egy országosnak? Olyan viszonyban kell lennie egy városi tévének az országos tévékkel, mint a társasjátékokban lévő játékpénzeknek a valódiakkal? A kérdések feltevése talán elegendő, nem kell őket megválaszolni.

A médiának három alapvető funkciója van: informálás, ismeretterjesztés (nevelés), szórakoztatás. Attól függően változik ezek aránya egy-egy médiatermék esetében, hogy ki a célközönség. A kereskedelmiek nyilván szórakoztatni próbálnak, amennyire csak tudnak, hiszen attól lesz sok nézőjük (maradjunk a tévéknél). Persze muszáj nekik informálni is, ezt is megteszik: szórakoztatva. Előfordul, hogy még az ismeretterjesztésre is rá vannak kényszerítve, hát eleget tesznek ennek a feladatnak is, persze tudjuk hogyan. Szeretjük ezeket a csatornákat szidni ezért, csak elfelejtjük azt, hogy mi azért egy forintot nem vagyunk kötelesek fizetni, mert megtehetjük, hogy egyáltalán nem fizetünk elő semmilyen csatornára, s ingyen kapjuk az m1-et, az RTL-t, meg a Tv2-t (az utolsó kettőt még így sem kell nézni), dekóderesek előnyben, ők akár hetet is kaphatnak ingyen. Egyetlen esetben fizetünk ezekért a csatornákért: ha nézzük őket. Így már fizetünk értük, s innentől nincs igazán jogunk ahhoz, hogy szidjuk őket. Egészen más a helyzet a közszolgálati tévéknél: azokat szidhatjuk, adófizetők előnyben! Szidhatjuk, ha nem informál eléggé, ha az ismeretterjesztés már eszünkbe sem jut, ha az örökös ismétléseket látjuk csak, és ha azt hiszi, hogy a szórakoztatást így műveli. Szidhatjuk, csak felmerülhet a kérdés, hogy ugyan minek. Mondhatjuk, hogy mi nagyon kicsik vagyunk ahhoz, hogy ebbe beleszóljunk, meg aztán ha nem tetszik a műsor, a közszolgálatit sem kötelező nézni (még).

És milyen funkciói vannak egy városi tévének? Mit csinál az ETV? Informál, hiszen van híradója, van riportmagazinja, politikai háttérmagazinja is van, egy szavunk sem lehet. És ezt kéne aláhúzni: egy szavunk sem lehet. Ismeretterjesztés is előfordul, hiszen egy-két műsorára mondhatjuk, hogy ismeretterjesztő, ha nagyon akarjuk, de inkább a nevelő funkció érezhető, az pedig egy demokráciában ebben a formában veszélyes. Szórakoztatva nem vagyunk? Dehogynem! Az egy másik kérdés, hogy ki min szórakozik, van aki az utca emberén szórakozik, hogy nocsak, hülye kérdésre hülye a válasz, van, aki pedig azon neveti magát könnyesre, hogy a riporternek fogalma sincs arról, hogy mások mit értenek függetlenségen. Kérdem én: ilyen formában kinek van szüksége arra, hogy ez így tovább működjön? A választ persze tudom, annak nagyon nagy szüksége van erre, aki így kampányol, csak az a gond, hogy ez a tévé, ez közös. Hogy ne menjünk messzire, ez a tévé úgy közös, ahogy a tévé-készülék a nappaliban: egyszer híradó megy rajta, egyszer Szomszédok, attól függ, ki akarja éppen nézni a családból, de tovább is mehetnék, egyszer HírTV megy rajta, egyszer meg ATV. Mert közös. Elnyomva érezném magam, ha valamiért nem nézhetném valamelyiket. Ha valaki felülről megmondaná nekem, hogy te most csak ezt nézheted. Remélem érthető, mire gondolok.

Egy városi tévébe nem kellenek celebek, sem olyanok, akiket már kitermeltek, de újakat termelni végképp nem kell. Egy városi tévének függetlennek kell lennie a városvezetéstől, nem az éppen aktuális polgármester szócsövének kell lennie, mert elképzelhető, hogy a polgár nem arra voksolt, aki a polgármester, azt viszont nagyobb biztonsággal állíthatjuk, hogy valamelyik politikai erőre szavazott, valamelyik választókerületben él, tehát minden bizonnyal van olyan, akire kíváncsi. Akinek a munkájára kíváncsi, viszont nem ülhet ott mindig a testületi üléseken, nem lehet mindig ott egyik városi politikussal sem, hogy mindig figyelje, de arra kíváncsi lehet, hogy mi történik a városában, mi történik a városával. S lehet, hogy meglesz a kedves néző anélkül, hogy valamelyik, a jó oldalról származó honatyánk vacsorát főzzön neki, vagy beavassa életének kezdeti stádiumaiba, avagy választ adjon arra a fel nem tett, de érezhető kérdésre, hogy mi minden lehettél volna azelőtt, mielőtt senkivé lettél?

Nem akarom jobban elragadtatni magam, inkább megpróbálok így a bejegyzés végén röviden válaszolni a feltett három kérdésre.

1. Mi a feladata egy városi televíziónak?
Mivel a városi televíziót a városban élők politikai hovatartozástól függetlenül tartják el, ezért úgy kell tájékoztatnia egy városi tévének, hogy a néző úgy érezze, az ő (akár ellenzéki) nézőpontja is képviselve van akár a kérdések, de a válaszok szintjén is, tehát a kérdéseket felteszik jobb- és baloldalon is, a kapott válaszokat pedig úgy szerkesztik műsorba, hogy ha egyszerűsítésre is kerülne sor, akkor sem válnának a hangharapás technikájának áldozatává, tehát ugyan nem az kerülne adásba, hogy (6-2):4=1, hanem az, hogy 4:4=1, de legalább 1 egyenlő maradna 1-gyel.
Röviden: Pártatlan, alapos tájékoztatás. Esetleg ismeretterjesztés, szórakoztatás.

2. Van egyáltalán a mai világban létjogosultsága?
Ha az anyagiak lehetővé teszik, miért ne elégíthetné ki egy televízió a városi lakosság azon igényét, hogy a csak a városban élőket érintő eseményekről is értesülhessenek, amelyek az országos televíziók híradóinak nem tartoznak a fontos és/vagy érdekes kategóriáiba. Ha az anyagiak azt is lehetővé teszik, hogy a tájékoztatás mellett még ismeretterjesztés is beleférjen a városi tévé profiljába, ám legyen, de mivel tudjuk, hogy a városi tévé hivatalosan nem közszolgálati, ne essünk bele abba a csapdába, hogy nem gondolunk bele, hogy kinek készül a műsor, és az, hogy akinek készül, mire kíváncsi, ha úgy tetszik, milyen kérdést tesz fel magában tudat alatt, amikor a városi tévére kapcsol. Felteszi például azt a kérdést, hogy mely növénnyel rokon a kétlevelű sarkvirág? Nem biztos, de nehogy bárki azt gondolja, hogy mindenbe beleakarok kötni a mostani ETV-vel kapcsolatban, mert szerintem erre a kérdésre éppen megfelelő terjedelemben válaszoltak.
Röviden: Van, kell lennie, kijelölve határokat, mindvégig szem előtt tartva azt, hogy ki(k)nek készül a műsor.

3. Mi az, hogy egy városi televízió nem közszolgálati?
Tudjuk, látjuk. Ha nem kérdezik meg, hogy mire kíváncsi az ember, hanem minden eszközzel azon dolgoznak a tévé munkatársai, hogy arra legyen kíváncsi a néző, amiről lehet úgy beszélni, hogy a városvezetés hibátlannak tűnjön, a város pedig egy olyan szigetnek, ahol mindig jó idő van, ahol mindenre van pénz, s ahol csak olyan emberek élnek, akik a fenti állításokkal teljesen egyet is értenek.
Röviden: Ne arról beszéljünk, hogy jogilag mit értünk közszolgálatiság alatt, hanem hogy egyáltalán mit jelent maga a szó.

Helyzetjelentés

2010-09-15T18:50:00.000+02:00

Legszívesebben minden nap írtam volna valamit, mert ugye lett volna mit, de tegnapelőtt is és tegnap is este értem haza, éppen arra volt időm, hogy elalváshoz készülődjek, vagyis éppen arra, hogy megpróbáljak egy kicsit lelassulni. Ma korábban értem haza, már csak holnap lesznek óráim, aztán itt lesz az első hétvége, amit annak ellenére, hogy nagyon vártam már, hogy elkezdődjön ez a félév, azért egy kicsit már várok, mert jó lenne kialudni magam. Nem mintha nem aludnék eleget, csak az utóbbi időben még többet aludtam, kicsit most hiányzik is az alvás, de azt sem bánnám, ha átszoknék a kevesebb alvásra, mert az alvást úgyis feleslegesnek tartom.

Egyébként elég jó órákat vettem fel, ezúttal pedagógiai és pszichológiai óráim is vannak, de inkább csak bevezető órák, főleg azért vettem fel, mert azért érdekelnek is, de azért is, mert mivel eddig minden félévben 30 kredit felett teljesítettem, ezért nem ártott erre a félévre egy-két plusz tárgy, mivel a kommunikáció szakirány nagy részét már elvégeztem, így 180 helyett 200 kreditet veszek majd fel a BA-képzés során. Vannak ugye szerkesztői minoros óráim is, meg egy-két filmes is azért, például egy dokumentumfilmes, ami holnap lesz először, meg egy A film hangkultúrája című, ami annyira jó az első óra alapján, hogy azt le se lehet írni: úgy kell elképzelni, hogy ülök a teremben és vigyorgok, mint a vadalma. Egy végzett színész tartja, van kommunikációs diplomája is, meg Angliában is végzett iskolát, és az egyik legnagyobb szinkronstúdió alapítója, tucatnyi tv-csatornához van/volt köze, és az egyik legjobb tulajdonsága, hogy egyszer szerepelt a Szomszédokban.

Egyébként ma elég ideges voltam, vagyis lehettem volna, de végül nem hagytam magam, mivel a 7.04-es vonat ma kb. 9.45-re ért a Nyugatiba. Még jó, hogy csak előadásom lett volna 9-től és nem gyakorlatom.

Az igazságról

2010-09-04T11:30:00.001+02:00

Mióta egyáltalán felmerül bennem, hogy az igazságot keresni kell, azon gondolkodom, hogy azt vajon hogyan lehet. Nem keresni, mert keresni azt lehet, lehet egy elveszett kulcscsomót is, az nem nagy művészet. Megtalálni, na az már valami. Kereshetem magamban, s maradjunk az elveszett kulcscsomónál, belegondolhatok, hogy hova tehettem, merre jártam vele, egyáltalán találkoztam-e vele mostanában. Aztán egyszer csak megtalálom. Az igazságot is kereshetem magamban, csak ez egy kicsit bonyolultabb. Mert ugye anélkül, hogy az ember skizofrén lenne, azért minimum kétféle igazság lakik benne, akiben több, hát, annak nem lehet könnyű, egyszerűsítsük most le a kérdést, feltételezzük, hogy csak kettőről van szó.

Ha az ember a kulcscsomóját keresi, hagyatkozhat a szemére, tapogatózhat a kezével, ha nagyobb rendetlenségben keresi, rugdoshatja a szemetet a földön. Mivel keresi az ember az igazságot? A szívével? Nem túl jó ötlet, az igazság annál sokkal komolyabb dolog, minthogy szeressük vagy ne szeressük. Ha azt mondanám, hogy az eszünkkel kell keresni az igazságot, akkor elmondhatom magamról, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. És azt ki mondhatja meg, hogy akkor, amikor azt hisszük, hogy eszünket használjuk, nem a szívünket használjuk véletlenül?

Még a végén azt kell mondani, hogy tényleg úgy kell keresni az igazságot, mint a kulcscsomónkat: szemmel, kézzel és lábbal. Mint amikor egy képet akasztunk a falra és nem tudjuk eldönteni, hogy egyenes-e. Ilyenkor kell valaki, aki tartja a képet a kezével, és kell valaki, aki a lábát használva hátrébb lép párat, s megnézi, egyenes-e. Nos, azt hiszem, ezt kell tennünk akkor, amikor az igazságot keressük, csak egyedül. És az sem mindegy, mihez képest egyenes az a kép...

Egy elképzelt brainstorming

2010-09-03T15:23:00.002+02:00

Történik egy magyar városi televízió megbeszélésén 2010-ben. A színen egy sokszínű főszerkesztő és egy titokzatos ötletgazda...

- Figyelj, csináljuk azt, odaállítjuk a díszletbe, majd felteszem neki a kellemetlen kérdéseket, aztán majd jól sarokba szorítjuk!
- Ja, ez jó ötlet, mert ugye múltkor kint voltunk a téren, kellemes, kedélyes beszélgetés volt, kinn az emberek között a főtéren, ahol zajlik az élet, az az élet, amit ő teremtett nekünk, ez meg akkor olyan lesz, mint egy vallatás.
- Olyan lesz mint egy vallatás, mert folyamatosan azzal jövök majd, hogy hogy mondhatja azt, hogy független, mikor szerintem/szerintünk nem is az...
- Megkérdezed, hogy hogy mondhatja azt, hogy független, és ő bárhogy is érvel, mert arra azért készülj, hogy fog, te majd megint rákérdezel, újra és újra, hátha kifogy az érvekből.
- Érvekből? Nem értem, na mindegy, folytassuk. Hozok majd személyes élményt is, az olyan hiteles vagy mi. Majd jól elmondom, hogy nálam voltak MSZP-sek, pedig nálam olyan még sose járt, és azt mondták, hogy Tétényi Évának gyűjtik a kopogtatócédulákat...
- Jól van, nem véletlen, hogy te vagy itt a főszerkesztő, van neked eszed, tudod te mitől döglik a légy! Mosolyogj is hozzá, mert akkor úgy néz ki, mintha hihetetlen lenne ez az egész, abszurd!
- Abszurd?
- Mindegy, folytassuk. Ha valamit nem értesz, volt már olyan, akkor ne kezdj el dadogni, vagy ha véletlenül elkezdenél, mondd azt, hogy káosz, tudod, hogy kaotikusnak érzed az egész helyzetet, azért nem tudod, mit is kérdezz...
-...mit is kérdezz, pont. Megvan, leírtam.
- Jó is, hogy mondod! Az oké, hogy annak a végét megismétled, amit én mondok, persze, hiszen azzal egyet értesz. Az elő ne forduljon, hogy annak is megismétled a végét, amit ő mond...
- Tudom, mit csinálok, nem ma kezdtem!
- Jó, jó...
- Meg fogom például kérdezni, ez tetszeni fog, hogy miért van narancssárga sál a nyakában. Na?
- Mondom én, hogy a kisujjadban van a szakma! De vigyázz, lehet, hogy megint érvelni fog...
- ???
- Mondom másképp... Lehet, hogy azt fogja mondani, hogy semmi köze a politikához a kendőjének. Nehezen tudom elképzelni, mert miért ne lehetne köze hozzá, de készüljünk arra, hogy mondja!
- Jó, majd azt mondom, hogy csak érdekesség volt. Az érdekességek jók.

"Műsorunkat feljelenthetik az ORTT-nél..."

- Jól van, legyenek érdekességek, vagyis legyen ez, de tőle ne kérdezd meg, hogy hány kilences van egytől százig, mert azt már én is unom. Inkább kérdezz rá a szeretgomra meg a facebook-ra...
- A facebook-ot majd ki kell sípolni, de majd azt mondom, hogy egy népszerű közösségi oldal. Jó?
- Sípold, ha jól esik, de hol van már a tavalyi ORTT... Inkább arra figyelj, hogy a szeretgomról megint úgy beszélj, mint valami hadjáratról!
- Jó. Ha meg valami olyat mond, akkor majd azt mondom, hogy nem ez volt a kérdés.
- Rendben van. Arra viszont nagyon figyelj oda, légy résen, fog használni egy olyan kifejezést, ezt tanuld meg, hogy ne érjen váratlanul, hogy demokrácia.
- Nézd, nem ismerjük őt még annyira, nem tudjuk, hogyan kommunikál majd, de ha minden kötél szakad, mondd azt, hogy te televíziós vagy, sok emberrel beszélsz, kerekedj felül! Bízunk benned, rajtad a város szeme!
- Odateszem magam megint, tudod, ahogy szoktam!

Évnyitó

2010-09-01T22:27:00.000+02:00

Szeptember elseje van, de az iskola még jó messze van. Én már mennék, már kezdeném, már szeretném látni, hogy melyik óra lesz a kedvencem, szeretném már látni, hogy jó lesz-e megint feljárni, és azt is szeretném, hogy azért legyen pesti életem is, de máshogy mint eddig, mert abból elég volt. Kezdődjön el szépen az a tanév, megint felvételizni akarok, vagyis akar a fene, de kell, azért is kell, mert anélkül nem lehet mesterképzésre menni, és azért is mert nekem kell. Tudnom kell, hogy hol tartok.

Hasonlítanak

2010-08-29T18:56:00.000+02:00

Ez és az

Most, amikor elkezdtem feltámasztani a másik blogomat is (de csak elkezdtem, mert technikai okok miatt sajnos még nem tudtam teljesen újragondolni), rá kellett jönnöm, hogy, szóval úgy néz ki, elég hasonlóra sikerült a régi agynyomtató-fejléc a mostani GbZ-view-éhoz, pedig nem volt a koncepció része, mivel az agynyomtatóra a mostani fellángolás előtt hónapokig rá sem hederítettem. Szinte csak annyi a különbség, hogy az egyik fénykép, a másik rajz, és most jövök rá, az egyik a valóságomról szól, a másik meg inkább fikció. Ha ennyire egyértelműen el lehetne mondani, mi a mai különbség az m1 és az m2 között...

Promó 2.

2010-08-29T17:00:00.000+02:00

- Jajj, ne legyél már izé, 10 éve láttuk utoljára egymást élőben, csak van rád egy-két órám.
- Helyes, akkor kávézunk egyet?
- Naná, de egy valamit tisztázzunk!

Ha érdekel, mi lesz ebből...

Promó 1.

2010-08-27T23:52:00.001+02:00

És most, mint egy jóféle Jóban Rosszban epizódban, jön egy vérmentes ám mégis vérengző nagy leszámolás, vagy egy Dallas-hoz hasonló mindent csak álmodtunk, hát persze, hogy semmi rossz nem történt, és játsszuk azt, hogy amit eddig a kedves olvasó olvashatott, az meg sem történt, az csak arra volt alkalmas, hogy mindenkit jól összekeverjünk. Hogy senki ne akarja továbbolvasni, hogy még a szerzőnek is el kelljen gondolkodnia, hogy akkor én most mit is akartam leírni, és különben is, jó az, ha van egy kis káosz egy írásban, akkor már lehet rá mondani, hogy fú, te, ez remekmű.

Csak egy gyors skicc, hogy legyen valami vizualitás is a dologban... (Sztoribordnak készült, vagyis egy képkockának)

Itt folytatódik...

...pedig mentél tévé 1.

2010-08-26T22:43:00.001+02:00

Igazából azon is gondolkodnom kell, hogy érdemes-e ezen gondolkodni, de ha már felmerült bennem, akkor már teljesen mindegy.

Kapcsolgattam a tv-t, először Havas Henrik műsorának, a Hőmérőnek az ismétlését láttam az atv-n, a téma az volt, hogy érdemes-e, lehet-e ma gyereket vállalni a fiataloknak Magyarországon. Ez még le is kötött, úgy láttam, hozzáértő szakértőket hívtak a műsorba, s bár ahogy láttam, egymással nem teljes mértékben egyetértő szakemberek szólaltak meg, mégsem veszekedtek, hanem valóban vitáztak, mi több, érveltek, ez manapság azért ritka. Ez a műsor egyébként csak ismétlés volt, már nem készül több belőle. Egy műsor volt, ahol az emberek elemzéseket láthattak és hallhattak, olyan témákkal kapcsolatban szerezhettek információkat, amelyekről elképzelhető, hogy maguktól nem tudnak sokat, még akkor sem, ha éppen ők is érintettek.

...és íme a nagy magyar valóság a Duna Tv-n

Miután az atv-n vége lett a műsornak, átkapcsoltam a Duna Tv-re, hátha van valami, amit érdemes nézni, erre azt látom, hogy a már agyonhirdetett Diplomatavadász c. vadonatúj magyar műremek látható a nemzet televíziójában. Aki esetleg nem lett volna ilyen szerencsés, mint én, s elképzelése sem lenne arról, mit takar ez a cím, annak segítek, ne abból induljon ki, hogy a nemzet televíziójáról beszélünk, hanem készüljön fel a legrosszabbra. Én nem szeretem ha valaki rögtön fanyalogni kezd akkor, ha azt hallja, hogy magyar sorozat vagy magyar film, főleg akkor, ha olyanokat is látni a populárisabbak közül, mint a Pánik c. film, ami nekem kellemes csalódás volt, de amikor ilyet látok, mint ez, elveszítem minden reményemet, s belegondolok abba, hogy minek ide ilyen színvonalas képzés filmes területen, ha ez minden, amire szellemileg futja. Én nem várom el a Duna Tv-től, hogy reggeltől estig magyarkodjon a szó pejoratív értelmében, de szerintem ennél értelmesebb dolgokra is költhetné azt a pénzt, minthogy ilyen Született feleségekre és Szex és New York-ra hajazó gagyit gyárt, ami bármennyire is fáj, mondanivalóját tekintve semmiben sem különbözik egyik kereskedelmi tévé napi sorozatától sem, legfeljebb a kivitelezése igényesebb, de ennyi, nem több.

Miért írom le ezt a két dolgot egymás után? Egyrészt azért, mert engem érdekel, másrészt pedig azért, hogy bebizonyítsam azt, amit ma már nem is nagyon kell bizonygatni, a bulvár beette magát a közszolgálati tévékbe is, azt is mondhatnánk, hogy a kereskedelmi megfertőzte a közszolgálati tévét. Tudom, ez nem újdonság, de azért nem szeretek szó nélkül elmenni emellett, főleg azért, mert látom azt, szerintem mindenki látja, hogy az MTV nem csinál mást, csak önmagát ismétli, mert semmire nincs pénze, a Duna Tv meg szinglisorozatot csinál, nyilván ezzel pótolva azt az űrt, amit az MTV megszűnt műsorai hagytak, vagy hagyhattak volna maguk után, ha azok nagyrészéről nem lehetne ugyanezt elmondani.

Ennyi, már hiányzott egy kis tévés okoskodás.

(Tudom, hogy az atv kereskedelmi tévé, és még véletlenül sem érzem úgy, hogy az egyik elvette a másiktól a helyet, csak ilyen sorrendeben láttam a két műsort, és érdemesnek gondoltam megjegyezni.)

(A cím a Kispál és Borz Hang és fény c. számából való idézet.)

Jaj, de

2010-08-24T12:12:00.000+02:00

Én pedig már azt hittem, idén megúsztam az allergiát a májusi szenvedéssel, de tegnap este óta olyan rosszul vagyok, hogy csak itt fekszem, megerőltető volt átmenni a szomszédba boltba. Hallgatom az új zenéimet, azok legalább megnyugtatnak valamelyest, főleg azok, amikben sok a fúvós, azokkal most rokonlélek vagyok, én is egész nap fújom, csak én az orrom. A szomszédban természetesen egész nap nyírják a füvet, csak azért, hogy örüljek, nehogy legyen egy olyan negyedóra, amikor nem csak a számon kapok levegőt.

Tegnap este elhatároztam, hogy lassan nem ártana éjfél előtt elaludni, mert nagyon kellemetlen lesz így a tanévkezdés, ha most egykor fekszem és tízkor kelek, mert akkor sajnos nem lesz elég tízkor kelni, csak azt nem számoltam bele a tervbe, hogy mivel majd szétrobban a fejem az allergia miatt, nem lesz olyan könnyű elaludni. Fél 1-kor fel is adtam a dolgot, inkább elkezdtem nézni a 23-as szám c. filmet, arra sikerült elaludnom, 4 körül keltem,, hogy kikapcsoljam a laptopot, de csak annyi energiám volt, hogy lecsukjam. Azt hittem reggelre jobban leszek, de végül nem így lett, most, hogy belegondolok, tavaly pont ilyenkor voltam ilyen rosszul, talán csak pár nap különbséggel, én meg még azt hittem az elmúlt pár évben, hogy én augusztusban nem is vagyok allergiás...

Tavaly kb. ilyenkor

Olyan érdekes egyébként, tegnap voltunk páran a Széchenyi téren a Negrában, észrevettem, hogy ismerős a pincérlány, rá is jöttem, hogy ő is józsefes volt, eggyel alattam, és olyan furcsa volt azt hallani tőle, amikor a kollegájának mondta, hogy fizetni szeretnék, hogy a fiatalember fizetni szeretne. Na mindegy, ebből azt akartam kihozni, hogy milyen furcsa dolog az öregség, de aztán inkább csak felröhögtem magamban, hogy ilyenek jutnak eszembe. Aztán meg elmentünk a téren lévő kínai büfébe, ott meg egy volt józsefes évfolyamtársam dolgozik. Na, szép, idén nyáron csak én voltam munkanélküli.

Váratlan

2010-08-22T23:46:00.004+02:00

Nekem mondhatja bárki, hogy a tévésorozatok az élet felesleges dolgai, és hogy azok néznek ilyeneket, akiknek nincs saját életük, igazából nem érdekel, mert szinte biztos vagyok benne, hogy azok is, akik ezt mondják, csinálnak néha olyat, amit mások feleslegesnek tartanak, már-már kényszeresnek, de őket sem érdekli igazán ez a vélemény. Szóval igazságot tenni nem fogok, nem is akarok, inkább csak bejelentem, hogy micsoda örömhírt kaptam egy hírlevélben, amit ugyan megkaptam már százszor, de mindezidáig számomra hasznos információval nem szolgált, de ma, igen ma, végre megtört a jég. A hír a lényeg, nem is a körülmények, augusztus 30-tól a StoryTV ismét műsorra tűzi (igaz, ez a csatorna eddig sose tette) a Váratlan utazás c. sorozatot, amiről már lehet, hogy írtam is régebben a blogomban, de mindegy. A lényeg az, hogy azért szeretem ezt a sorozatot, mert arra emlékeztet, amikor 6 éves koromban vagy mikor egy epizódja után beültünk a piros (kicsit foltos) kispolszkinkba, amit én totominak neveztem, s elsuhanva a Vasvári Pál utca 15. előtt elmentünk kimért Pilóta kekszért, hogy mi is teázni tudjunk, mint Avonlea lakói.

Azt persze nem állítom, hogy minden hétköznap 15.40-kor ott ülök majd a tévé előtt, mint valami megszállott, remélem lassan már nem is lesz rá mindig alkalmam, meg tudom, hogy manapság az interneten már minden fenn van, csak keresni kell, de ez is olyan, mint olyan sok dolog az életben, hogy már az is megnyugtatja az embert, hogy tudja hogy ott van, még ha nem is látja mindig, de ha épp látni szeretné, láthatja.

Ő Hetty King, vagyis Jackie Burroughs, Schubert Éva hangjával zseniális

Szigmédia

2010-08-21T11:56:00.004+02:00

Ezerszer mondtam már magamban, hogy kész, vége, le kell zárni, mert nincs már tovább mi után áhítozni, amire szívesen emlékszem vissza, sajnos már a múlté, és nem csak az én szemszögemből, nem csak arról van szó, hogy én kinőttem, hanem arról, hogy sokan vannak olyanok, akik még bele sem tudtak nőni igazán, és vége lett. Nem létező iskolának nincs szüksége egyetlen médiumra se, azon most ne kezdjünk el gondolkozni, hogy kell-e egyáltalán médium egy iskolának, vagy ha el is kezdenénk, akkor én azt mondanám, kell. Kell, ha vannak olyan diákok, akik időt szánnak rá a szabadidejükből, akik lelkiismeretesen csinálják anélkül, hogy bárki kérte volna, s akik úgy tudják csinálni, hogy egy külső szemlélőnek fel sem tűnik, hogy csak diákok hozták létre.

Már nekem is unalmas folyton arra gondolni, hogy milyen szép idők voltak azok, amikor a Bástya parkolónál fél nyolc táján három fura figura összetalálkozott, majd a Kis-Duna sétányon végighaladva elért az iskolába, letette a táskát, ment frissíteni... Képújságot, rádiót, olyan dolgokat, amiket a többiek nem vártak el, de meg tudták szokni, meg-megálltak egy melegszendviccsel a képújság előtt, hallgatták a Sulirádiót, s ha valami miatt egy nap nem volt valamelyik, azért csak hiányolták. Aztán jött a honlap, mellette persze a nem könnyű életű újság. A honlap pedig tv-műsorokban szerepelt (hol idézetként, hol pedig teljesen bemásolva), igaz, azokban az időkben, amikor én már csak névlegesen vettem részt a szerkesztésben, hiszen már egyetemista voltam.

Most ennek is vége lett, már tényleg vége lett, mert sajnos már nincs tovább értelme. Ahogy írás közben felnézek a falra a tablónk kis méretű változatára, olyan, mintha egy olyan világ utolsó emberei lennénk, amire már senki sem emlékszik. Mintha megéreztük volna, hogy nem is olyan soká ez egy letűnt kis világ leképezése lesz, ezért csináltuk szépiára a tablót. Ahogy most ránézek, olyan, mintha egy századfordulós képeslapot látnék...

És tényleg most múlik...

Tőzsde

2010-08-21T11:50:00.002+02:00

Mióta ismét nekiálltam ennek az egész blogolásnak, annak ellenére, hogy azt írtam, nem érdekel mennyien nézik, azért csak rá-rápillantok az Analytics-re, és nini, ezt kellett látnom...

Posztálytalálkozó

2010-08-20T17:30:00.008+02:00

Kicsit sűrű volt a tegnap délutántól mostanáig terjedő időszak. Tegnap fodrász, ami nekem azért nagy procedúra mindig, mert túl sok idő telik el míg, hogy rájövök, hogy már elviselhetetlenül hosszú a hajam, aztán még meg is kell szervezni azt hajvágást, a nagy napon pedig szinte mindig még inkább elegem van, hiszen akkor döbbenek csak rá igazán, hogy nem elég, hogy hosszú, de percről percre sűrűbb is. Miután a fodrász elvégezte a munkáját, akkor kezdődik a posztfodrászat-szindróma, mert akkor meg tiszta haj mindenem, és most még haza sem tudtam menni, mert ugye szinte rögtön utána vette kezdetét a kvázi osztálytalálkozónk, amely szervezés szempontjából nekem az első és egyben utolsó is volt a túlzott érdeklődés miatt. A már-már kellemetlenné váló találkozás után (nem a megjelentek, hanem a nem megjelentek miatt azzá váló) megnéztük a tűzijátékot, amit évről évre egyre alacsonyabbról lőnek, lassan már fel kell mászni a Kuckländer-re, hogy látni lehessen valamit az egészből, bár pont tegnap fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy ugyan minek van erre az egészre szükség, aztán rá is jöttem, hogy ugyan, milyen vagyok már, hát ha sose ünnepel/emlékezik az ember, akkor milyen hazafiatlan ősbunkó lesz belőle. Miután a majd' negyedórás késéssel kezdődő tűzijáték lezajlott, átverekedtük magunkat a főút kellős közepén a térre, s miután a téren találtunk magunknak egy olyan helyet, ahol kevésbé éreztük magunkat heringnek, letáboroztunk Demjén hallgatni. Nos, vannak, akik tudni vélik, hogy playback volt a koncert, szerintem nem, annyira mondjuk nem vagyok oda Rózsi bácsi művészetéért, arról csak a popkultúra tehet, hogy majd' minden dalát felismertem az első pár hang felcsendülése után, s ezek közül jónéhánynak tudtam a szövegét is. A szövegekről pedig annyit, hogy azért csak van valami haszna annak, hogy már két éve bölcsülök, hiszen olyan elemzések pörögtek bennem egy-egy szám hallatán, hogy lassan érdemes lenne egy kurzust indítani az egyetemen mondjuk A magyar popdalok szövegeinek elemzése, avagy hogyan írjunk 25 szó felhasználásával 25 lemezre való nótát címmel, én biztosan felvenném az órarendembe, na jó, ha pénteken lenne, nem biztos, a jó egyetemista pénteken nem megy iskolába, és hogy ne kelljen lógnia, inkább nem vesz fel péntekre semmit, csak a tiszta lelkiismerete miatt.
Ez még csak a tegnapi nap volt, következzen a mai, hajnali egykor közepes sült krumplit ettem a Belfrit-ben belga fűszersóval vagy mivel, aztán valamikor haza is kerültem, s ismét nagy filozofálást tartottam hazafelé, ilyenkor, amikor éjfél után hazafelé gyaloglok általában igen magvas gondolatok kerülnek elő agyam girbegurba tekervényeiből, s mire az Aldi parkolójába érek, általában rájövök, hogy én aztán vagyok valaki, nekem aztán vannak elveim, én mindent jól csinálok, csak a világ gyomra nem veszi be ezt elég jól. 10 körül már felkeltem, megkaptam a reggeli kávémat, aztán átmentünk Párkányba a vásárlásmániás nővéremékkel a Billába ojrót költeni, láttunk Dots névre keresztelt Pöttyös Túró Rudit igen drágán, meg Fekete Laci bát a hídon, most nem integettem neki, pedig állítólag szereti. Ezek után Lábatlanra mentem füvet nyírni, hogy lássák az emberek, mennyire fájt, hogy eddig nem bontakoztathattam ki (most is létező allergiám miatt) a művészet eme válfajában tehetségemet, egy szívet nyírtam a kert egyik részére.
Most pedig mindjárt vége ennek a napnak is, és a szobámban még mindig rend van és még mindig blogolok is. Ebben a pillanatban még talán jól is érzem magam. Ez meg akár lehetne egy Nyári élményem c. fogalmazás az általános iskolában. Már csak egy rész van a Skins-ből, mi lesz velem?!

Ez pedig egy pontosan két évvel ezelőtt készült kép, az akkori augusztus huszadika, akkor minden más volt még...

Nem hozott, vinne

2010-08-19T10:30:00.003+02:00

Pár perce csöngettek be hozzánk, itt, ahol a madár se jár, csak akkor, ha pénzt költeni támadt kedve, azt is a városhoz közelebb intézi, mint ahol mi vagyunk. Csengettek, kétszer is, azt hittem már megint a húgom nem vitt magával kulcsot, s ahogy a kerítés rései között kinéztem, egy alacsony napszemüvegest láttam, tehát a húgom nem lehetett, a postásunk meg múltkor még férfi volt, ilyen korán még ide se ér, és ő nem is olyan fajta, aki kétszer csenget. Kidugom fejemet a kapu felett, most, ahogy visszagondolok és elképzelem magam a kívülálló nézőpontjából, igen vicces lehetett egy fej a kerítés tetején, főleg így kócosan, nem tudva önmagáról. Kedvesen köszönt, elmondta, hogy kopogtatószelvényeket gyűjt, én meg meg se kérdeztem hogy ugyan kinek, mondtam, hogy mi már odaadtuk másnak. Erre visszakérdez, hogy akkor már elvitték? Mondtam, hogy igen, s közben rá is jöttem, hogy ez így valóban pontosabb megfogalmazás, hiszen nem tudhatom, hogy másnak adtam-e, hiszen azt sem tudom, ő kinek viszi...

Hát így zajlanak életem napjai ezen izgalmas időkben, mikor - most viccen kívül - talán van rá reális esély, hogy azok számára is új időszámítás veheti kezdetét, (hiszen sokak számára mát tavasszal eljött) akik tovább látnak az esztergomi médiumok által közvetített (alig manipulált) idillnél...

Emlékeztetőül

2010-08-18T20:40:00.005+02:00

Ezt szokták mondani a sorozatokban, amikor új évad kezdődik, csak az a különbség, hogy akkor azért mondják, mert a nézőt akarják emlékeztetni arra, hogy mi történt az előző évad végén, tehát olyanra utal, amiről tud a befogadó, én meg olyanra utalok, amit csak én tudok.

Szóval kimaradt fél év. Ezalatt a fél év alatt akárhányszor nekiálltam újra írni ide (persze ennek látható eredménye nem lett), mindig le akartam írni mindent, ami addig történt velem, de ugye nem írtam róla, és valahogy mindig ez vetett véget a próbálkozásaimnak. Így most úgy gondolom, nem akarom görcsösen leírni, mi is volt meg hogy is volt, majd ha előkerülnek, majd leírom, ha meg nem, akkor lehet, hogy nem is voltak olyan fontosak.

Na jó, azt még elmondom, hogy úgy terveztem, hogy egy frappáns elköszönő posztot fogok írni, amivel lezárom az életem egy szakaszát, a blogolást, és azt, amivel a blogolás összekapcsolódott az életemben, a felvételizést. Akkor még úgy terveztem, hogy azért hagyom majd abba a blogolást, mert annak az időszaknak vége lesz, aminek az elején elkezdtem ide írni, de rá kellett jönnöm, hogy annak a korszaknak másképp lett vége, mint ahogy vártam, de nem nem másképp, mint ahogy szokott. Így maradtam itt, maradtam ilyen, amilyen vagyok, azt meg már nem bánom, hogy nem vettek fel, mert sokkal közelebbről láttam sokkal furcsábbakat, mint azt bárki képzeli, csak már annyira unom magam is ezt a témát, hogy nem akarok nekiállni most itt fröcsögni, hogy ez meg az a hibás, meg ez meg az a protekciós satöbbi.

Tulajdonképpen nem történt csoda, hiszen eddig bármilyen tv-vel kapcsolatos dologba kezdtem, mindig meghallgathattam egy-egy példabeszédet az aktuális megmondóembertől, amikkel arra utaltak, hogy ha nem azt kapod itt, amit elképzeltél, akkor nem mi vagyunk a hibásak, hanem te, nem nekünk kell hozzád idomulni, hanem vagy neked hozzánk, vagy neked kell más helyet keresni magadnak. És értették ők ezt a szentenciát a kereskedelmi televíziózásra, és kezdem megérteni, kezdem látni, hogy igazuk volt, csak valahogy nem jó csalódni.

Csalódni persze sose jó, se valamiben, sem pedig valakiben, azt meg ugye végképp nem szeretni az ember, ha egyszer csalódott valamiben és valakiben. Nem baj, ezek az időszakok jók az újrakezdésre, főleg akkor, ha az ember 21 éves, és mint tudjuk 7 évente lecserélődnek a sejtjeink, szinte újjászületünk...

Szóval innen folytatódik az új évad. Nem lesznek kereskedelmi céljaim most se, nézik ahányan nézik.

Ezt meg azt hiszem, újrakezdem...

2010-08-18T19:23:00.003+02:00

Múltkor, egészen pontosan emlékszem, augusztus 6-án, megpróbáltam feléleszteni a blogomat, vagyis új helyen újrakezdeni, de hülye voltam hozzá, úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy itt kell folytatni. Nem újrakezdeni. És nem ígérem, hogy akkora lelkesedéssel állok majd neki, mert magamat sem akarom becsapni meg mást se, az tény, hogy hiányzott, az is tény, hogy mindig van miről írni. Augusztus 6-án volt fél éve, hogy nem blogoltam, azért akartam akkor újrakezdeni. Nem sikerült. Már nem ragaszkodom a dátumokhoz, már nem hiszem, hogy minden jár mindenkinek.

És azért írok mostantól, mert fájt, hogy lekerültem a listáról, bár jogosan...

Tavaszi szél

2010-02-06T09:43:00.003+01:00

Már majdnem mondhatjuk, hogy tavaszi szél fúj odakint, persze csak addig, míg ki nem nézünk az ablakon, s meg nem látjuk a hegynyi hókupacokat. Én azért már szeretem azt hinni, hogy a madárcsicsergés, ami ma is felébresztett reggel, már jelent valamit, azt hogy változás jön.

A ma reggel igazi szombat reggel volt, későn ébredős, aztán az ágyban kávét szürcsölős, aztán meg internetes médiafigyelős. Orbán-beszéd megnézős. Részletekben, de találtam érdekesebbet. Megint az indexvideó-nál kötöttem ki, abban ritkán csalódik az ember. Megkérdezték a polgári celebeket (szerintem isteni kifejezés), hogy milyen volt Viktor(uk) évértékelő beszéde. Kudlik Juli, Pataky Attila, Nemcsák Károly, csak néhány húzónév. A legszebb az az egészben, hogy őszinte mosollyal az arcukon győzködték a riportert, s vele együtt a netezőket, hogy az nem baj, ha nincs program, mert ha van, akkor ellopják. És az sem olyan nagy baj egy színésznek, hogy nem esett szó a kultúráról meg az oktatásról sem... Szóval mindenki menjen az utcára, hirdesse az igét, fodrásznál, szomszédoknál, mert eljött a mi megváltónk...

Csak azt mondja meg valaki, hogy ha olyan egyértelműen ő az ország megmentője, miért váltották le 2002-ben, aztán miért nem kellett 2006-ban sem? Kevés volt a polgári celeb, vagy nem mondott elég viccet az évértékelő beszédében, esetleg a facebook hiánya volt a hibás?

Telente

2010-01-26T10:19:00.004+01:00

Rájöttem, mi az én legfőbb problémám. Az, hogy már utálom a telet. Nem azért nem megyek ki az utcára, mert egyébként nem szeretek, hanem azért, mert a fülem akkor is lefagy, ha sapkát veszek fel, az orrlukam mindenképpen befagy, mert arra ugye nem vehetek sapkát. A télnek köszönhető az is, hogy blogolni sincs kedvem, mert télen mit írjak le, ha ilyenkor januárban kb. úgy élek a vizsgáim után, mintha téli álmot aludnék. A legjobb az lenne, ha az a kis napsütés ami véletlenül ma létrejött, fogná magát, felolvasztaná a telet, mintha megmikróznánk egy fagyasztott akármit, és szépen tavasz lenne. Tavaszi szellővel, tavaszi illatokkal, meg tavaszi félévvel, amikor el lehet felejteni a téli kabátot, és az ember újra szeret az utcán lenni, és ismét látni kezdi a céljait, s az idő nem csak úgy cammog, hanem esetleg megy.
Olyan tél van, hogy még redizájnolni sincs kedvem.

Hírek kockázás mellé

2010-01-21T18:48:00.003+01:00

Igazából 20-án befejeztem a harmadik vizsgaidőszakomat, de még nem teljes az öröm, mert az utolsó jegyem csak 28-án derül ki, addigra bírálják el a beadandómat. Az előző félévben jobb volt az átlagom, de akkor szinte csak szeretem óráim voltak, most meg jutott bőven nemszeretem is. Az első félévinél azért jobb lesz az átlagom, ez megnyugtat. Már rég összeállítottam az új órarendem, pár napon belül kiderül, hogy milyen órákról vágnak ki, elképzelhető, hogy lesz egy pár. Kicsit sok órát vettem fel, de most úgyis ráérek majd, újra lesznek hétvégéim, töltsük már hasznosan az időt! 44 kreditet vettem fel, ez azt jelenti, hogy az utolsó évre a szakirányomon már "csak" a szakdolgozat, a záróvizsga, meg egy-egy szakdolgozati szeminárium marad na meg a szakmai gyakorlat, egyébként már csak a minoros tárgyaim lennének hátra.

Most meg persze megint felvételire készülök, de most nem egyre, inkább kettőre, de a három sincs még kizárva. Az első a szokásos, azt hiszem most lesz az utolsó alkalom, hogy megpróbálom, a második a Kepes-féle mozgóképkultúra és médiaismeret a BKF Művészeti Intézetében, a harmadik meg még nem biztos, de az biztos, hogy jövőre már nem szeretnék csak az ELTE-re járni, ha semmi más nem jön össze, bevetem magam a munkaerőpiacon.

Üres napjaimon mostanában igen ostoba szokásaim alakultak ki a 12:55-ös Szomszédok mellett. A king.com-on dobókockázom, a deezer.com-on tv- és filmzenéket hallgatok. Most meg azt hiszem rendet csinálok. Egyszer majd megint lesz redesign is, de nem sürgős.

Szomszédok nélkülem

2010-01-17T13:24:00.002+01:00

Majdnem elmentem én is erre a rendezvényre, csak aztán valamiért mégsem mentem, már bánom. A legszebb az egészben, hogy az esztéta, aki nyilatkozik, a tanárom, és tavaly az Emlékezet és kommunikáció c. óráján pont a Szomszédokról írtam a beadandómat...
Egyébként az indexvideót nagyon szeretem, érdemes nézni, többet mernek mint egy tv-műsor.

Aki tízkor kel csütörtökön

2010-01-14T10:12:00.005+01:00

Azt találtuk ki nővérkémmel, hogy mi majd fennmaradunk egy üveg kóla társaságában és tanulni fogunk, de azt hiszem ez részemről nem sikerült, mert egy idő után a king.com-on játszottam olyan játékot, amiben 4-en játszunk 4 bábuval (összesen 16), de mindig kilépett mindenki, csak én maradtam benn, szóval mindig én nyertem, de én végig akartam játszani. Persze, lehet hogy azért léptek ki mert fél egy volt, de amerikaiakkal játszottam, azoknak nem tök mindegy?

Szóval az a lényeg, hogy amikor az ember már látja az alagút végén a fényt, elkezd rohanni, és azt sem veszi észre, hogy olyan kövek hevernek a lába előtt, hogy csak na, csak akkor, amikor pofára esik bennük. Nyugi, ez nem az az alagút és nem az a fény, és csak annyi a bajom, hogy nincs kedvem semmiféle iskolaszerű dologhoz most, de még egy 3 tételes vizsgám, meg egy 2000 szavas beadandóm hátra van. Jó lenne felfújni a pofámat, aztán megcsinálni normálisan...

És azt álmodtam, hogy visszaköltöztünk a Bánomira, csak jóval nagyobb volt a lakás, elfértünk benne öten is, de hogy milyen szép volt a lépcsőháza, biztos nem ilyen a valóságban.

Pótolva

2010-01-11T16:26:00.004+01:00

Na, most már senki nem szólhat semmit, azt hiszem részben utolértem magam. Idén már másodszor frissítem a blogomat, tettem rá twittert (nem, ez nem nemi betegség), elérhető innen a vizsgafilmem, és még a zeném is kicseréltem, na jó, bevallom, ez a zene egyszer már volt itt, de csak azért nem töltök fel újat, most ezzel tudok azonosulni.

Egyébként a vizsgaidőszak még tart, de idén úgy néz ki, megúszom kiborulás nélkül, már csak 1,5 vizsgám van, egy szóbeli, meg egy beadandó. Ja, a TV2-s záróvizsgám ötös lett.

Élet, lépek!

2010-01-08T14:02:00.002+01:00

Már azt sem tudom, mi hol van a billentyűzeten. Csak úgy leültem. Tegnap ötösre vizsgáztam kultúraelméletből, holnap záróvizsgázom az nagy akadémián. Valahogy mindig így kezdődött minden bejegyzés, persze már csak az érzésre emlékszem, konkrét emlékeim nem nagyon lehetnek, megint elhanyagoltam...

Nincs mostanában kedvem jeleket adni, mert úgy érzem, azzal, hogy jeleket adok, nem csinálok mást, csak azt bizonyítom, hogy nem is csinálok mást, nincs dolgom. Barbaráékat rég nem láttam, szinte nem is járok vonattal mostanában, a vizsgaidőszak egyébként is a blogolás uborkaszezonja. Tanulás helyett nem szeretek bejegyzést írni, mert akkor van bizonyíték arra, hogy éppen nem tanulok, inkább kitöltök pár hülye alkalmazást a facebook-on, aztán azt sem teszem közzé, mert nem tetszik az eredménye. Milyen SZIG-es tanár lennél? Persze nem a mi iskolánkra vonatkozott, de ha arra vonatkozott volna sem lenne ma már értelme.

Nem is álmodom mostanában a gimivel. Jó, ez hazugság, mert tegnap is azzal álmodtam, inkább úgy lenne igaz, hogy az utóbbi bő egy hónapban, inkább az általánossal álmodtam. Persze ahogy ezt így leírom, eszembe is jut, hogy nem is igaz, mert azt is álmodtam, hogy egy memoritert puskából írok le, és észre is veszik, hogy a Dobogókői útra mentünk osztálykirándulásra.

Megpróbáltam az utóbbi időben twitterezni, de nem ment, mert annyira azért nem érdeklem már magamat, hogy egyfolytában breaking news legyek. Az Életképeket nem folytatják, bár már kb. 2 hónapja felé sem néztem, csak a Szomszédok kell. Annak is vége, bár újrakezdték, de nem szeretem, mert Balázs előtti időszak van még, az nem érdekel, éljen az önszemélyi kultusz.

Tavaly ilyenkor idegbeteg voltam vizsgaidőszakban, most meg úgy elfogadtam, és ahhoz képest jobban is teljesítek, bár a tavaszi eredményekhez képest ez még gyenge. Normális ez?

Holnap vizsgázom, lehet szurkolni, ha van itt még egyáltalán valaki. Hahó!

Egy lépés hallatszik a parkettán. Kinéz az ablakon, esik, még mindig. Lemegy, a Sparba, talán lifttel, talán lépcsőn. Lelépett. Vizet vesz magának. Izgi.

Alternatív himnusz

2009-11-18T00:10:00.003+01:00

Mostanában annyit dúdolom magamban a régi dalt Koncz Zsuzsától: Ég és Föld között. Ma egyedül maradtam itthon, az m2-t nézem, megnéztem a Zárórát, most meg a Magyar Popot. Furcsa, hogy egy műsorban szerepel, ráadásul egymás után, Király Viktor és Koncz Zsuzsa. Éjfélkor leadták nekem az Ég és Föld közöttet - ezeket a pillanatokat úgy szeretem. Talán éppen azért, mert nem igényelnek hosszasabb magyarázatot. Már így is túlmagyaráztam, csak rögzíteni akartam az emlékeimben, így könnyebb.

Egyébként néha nem értem, hogy engem miért nem értenek - persze én sem értem magam sokszor. Főleg most, tudhatnám, amikor ilyenek jutnak eszembe, aludni kell.

Balázs vagyok, 20 éves...

2009-11-07T13:19:00.004+01:00

Már tegnap is eszembe jutott, hogy írnom illene már, csak már néha nem tudom eldönteni, hogy mit érdemes leírni. Mit szabad (Akadémia), és mit érdemes (casting)? Ja, igen, nem vagyok talán túl egyértelmű mindenki számára, nem vertem nagydobra, hogy castingra megyek, azt meg pláne nem, hogy hova.

Az Akadémiáról csak annyit mondanék most, hogy számomra kicsit hihetetlen, hogy elment ez az egy év is, és ha minden jól megy, akkor január végére papírom lesz valamiről, amit ha nem is pont itt és most hasznosítok majd, szerintem mindenképpen hasznos lesz. Manapság már hajlamos vagyok úgy gondolkozni, hogy nem olyan biztos az, hogy megint megpróbálom az SZFE-t, de persze ott motoszkál az is bennem, hogy mi van, ha pont most vennének fel. Aztán eszembe jut az is, hogy és mi van akkor ha felvesznek, mit kezdenék vele... Most, hogy van olyan ismerősöm, aki oda jár, valahogy már nem érzek égető vágyat, hogy kitegyem magam annak a mindennapi stressznek, amivel ez jár. Persze február 15-ig még gondolhatok bármit.

Most egyébként ott tartok akadémiailag, hogy a szinopszisom elfogadták, azt mondták rá, hogy jó ötlet, majd meglátjuk. Egyelőre kameraproblémám van, szóval aki tudna kiskamerát kölcsön adni, az ne titkolja!

És most röviden a castingról: Balázs vagyok, 20 éves, elmentem egy ETV-s castingra. Sokáig gondolkodtam rajta, érdemes-e, aztán úgy döntöttem, kevesebb nem leszek tőle, megpróbálom. 30-an voltunk, már megint én voltam a legfiatalabb, bár nem kérdeztem körbe, de szinte biztos. Az első napon mindannyiunkat meghallgattak, aztán 10 jutott tovább a második napra, nos én már nem. Azt mondták, egyébként alkalmas lennék, csak az általuk felállított szempontrendszer alapján mégsem vagyok tökéletes. Az "ítélet" után kicsit rosszul éreztem magam, főleg azért, mert nagyjából az egész őszi szünetemet arra pazaroltam, hogy lelkileg felkszüljek rá, meg hogy átgondoljam, egyáltalán elmenjek-e. Műsort csinálnak belőle, elvileg látható lesz hamarosan, gondoltam szólok, hogy ne kapjon senki szívrohamot, miközben egész nap az ETV-t nézi, s egyszer csak felbukkanok rajta (benne).

Láttam Barbarát, él és virul 5.

2009-10-23T17:55:00.004+02:00

Kicsit úgy érzem, mintha az ég mindig olyankor küldené őket ide, amikor valamilyen politikai apropó van, vagy amikor hosszú idő után megint van időm blogolni. Eszembe sem jutottak mostanában, csak akkor, amikor valahogy előugrott a fájl, amibe "gyűjtöm" őket. Gondoltam is, mostanában úgy sem találkozunk, kevesebbet járok vonattal, s ők sem élnek örökké.

Szegény, szegény Barbara. Nem elég, hogy önmarcangolás az, amit művel, még az is kiderült róla, hogy Anikó.

Az asszony megállt az Esztergom felé közlekedő személyvonat mellett, az első kocsinál, s botját az ég felé emelte, azzal mutatva urának, hova fognak ülni. Megnyomta a vonat ajtaján lévő zöld gombot, azt az MDF-színűt, s a piros vonat hirtelen megnyílt számukra, kezdetét vehette a nagy utazás.
- Nekem már elegem van, ezt csinálom hatvan éve, öreg vagyok és beteg, most kéne abbahagyni!
- Jól van, aranyos vagy Ancikám, kedves vagy!
- Maradj már csöndben, ülj le inkább, mindjárt indul a vonat, aztán majd elesel. A kutya f***a sem fog rajtad segíteni. Ez egy ilyen szemét ország!
Persze, üljön csak le, gondoltam magamban, de eszembe sem jutott, hogy rájuk nézzek, inkább csak haraptam a számat.
- Nyolc kilós ez a táska, egész nap cipeltem. Bezzeg vizet nem hoztunk magunkkal, pedig reggel még itt volt, biztos valahol leraktuk...
- Biztosan ellopták - válaszolt az öreg.
- Hogy lopták volna el, hol élsz te? Kinek kell a vized? Hagyd abba! Jézusom, itt őrült hideg van, jeges a térdem! Érzed?
- Jaj, cseréljünk helyet, kedves?
- Minek ott sem lesz jobb! Az állomáson is lelopták a csapokat, nem lehet inni sem, szétlopják az országot.
- Igen, szörnyű, szörnyű - válaszolt az öreg, de az utolsó hangokat már csak motyogta, botjára támaszkodva elbóbiskolt. (Ennek a botnak egyébként igen nagy szerepe volt a színre lépésükkor, Barbara egy hanyag mozdulattal az előttem lévő két székre hajította a fadarabot, ezzel jelölve ki területüket.)

Az öreg lassan felébredt, bár jobb szemét akkor sem mindig tudta kinyitni, amikor ébren volt.
- Nézd meg, itt nem is fűtenek, hanem fújják a hideget! Ez a MÁV! Az állomáson szóltam az egyik kalauznak, hogy elhagyta a táskáját, erre még ő volt megsértődve, hogy segíteni akartam neki, nem szabad belefolyni semmibe. Ennyi idősen csak az a dolgod, hogy otthon maradj és meghalj!
- Jól van, na.
- Ne csitítgass!
- Jaj, Ancika. Lesz ma valami műsor?
- Persze, Mónika Show lesz, kultúrműsor. Meg Vacsoracsata. Felháborító, amikor ezrek éheznek az országban, ilyen hülye műsort adni!
(Sajnálom, hogy nem jutottak tovább a tv-műsorban, nemsokára eljutottak volna a Fábry műsoráig, az biztosan elnyerte volna tetszésüket.)
- Igen Ancika, igazad van.

Hát persze, Ancikának mindig igaza van, igaza és nagy hangja, belezeng az egész szerelvény, az is lehet, hogy ilyenkor a hangja hajtja a vonatot. Valóban hűvös volt a vonaton, köhögnöm kellett. Ancika egy idő után megelégelte köhögésemet, s ezúttal suttogva mondott neki valamit, csak az utána történtek alapján tudom rekonstruálni a párbeszédet, pontosan nem hallottam:

- Te, ez itt köhög, biztosan H1N1-es, köszönjük Bajnai! Mi lesz, ha elkapjuk?
- Ugyan már, épp csak köhögött kettőt. Nem jönne az utcára, ha elkapta volna.
- Te aztán tudod, azért én vigyázok, még akarok élni egy darabig...

Ezzel a lendülettel Barbara megfogta kendőjét, s háromszöget hajtott belőle. A kendőt szájához kötötte. Így megszabadult pusztító vírusaimtól, s az utasok is fellélegezhettek, egy darabig csendben volt. Mindenki hálás lehet nekem!

Ezután persze már nagyon vigyáztam, nehogy köhögjek, jobb félni, mint megijedni, főleg úgy, hogy itt ül a tövemben. Ennek köszönhetően egyszer csak levette a kendőt, de az előadás még korántsem ért véget, messze még Pázmáneum...

- Legalább haszna volt annak a zokninak...
- Jaj, tényleg, igazad van, Ancika.
- Nem volt lába annak az embernek az aluljáróban, az ilyet a Kádár-korban eltartották, akkoriban még megbecsülték az embert.(...) Most meg olcsóbb lesz a távfűtés. Mesélte egy nő, hogy 45 000 Forintot fizet a távhőért. Miből esznek? Most csökken 10 százalékkal. Ilyen rossz kormány még nem volt az országban!
- Igen, biztosan felháborodtak az emberek, s annak hatására a vezetők belátták, hogy...
- Ugyan már, el vagy te tájolva. Milyen naiv vagy?! Hol élsz te? Hagyd is abba! Még mindig fázom. Mondtam, hogy ne üljünk ide, nem véletlen, hogy senki nem ült itt senki, ez egy szar hely!

(Köszönöm, köszönöm, én sem ültem ott, még jó, hogy nem ültek az ölembe nagy senkiségem miatt..)

Az ember ilyenkor már azt hinné, teljes csönd lesz, hiszen egyetlen viszonylag aktív beszélgetőpartnerét csendre utasította. Ám Barbarát nem csak szavakkal lehet kihozni sodrából: egyszer csak felállt a vele szemben ülő nő, miután már nagyon megunta a monológot, s látványosan a vonat elejébe ült. Erre Barbara:

- Mi van, MSZP-s vagy? Láttad, hogy elült.
- Vannak ilyenek, előfordul - szólt hozzá bölcsen az öreg.
- Na, lassan leszállunk, induljunk el, muszáj most elindulnunk. A kutya f***a sem segít nekünk. Gyere már, indulunk!
- Jól van, jól, megyek, kedves vagy, Anikó.

Én inkább becsuktam a szemem, úgy tettem, mintha elaludtam volna, bár akkor hangzavarban nehéz lett volna. Most kicsit haragszom rá. Nem is adtam nekik oda a Fidesz-szórólapomat, pedig gondoltam rá.

Koszos

2009-10-20T21:01:00.005+02:00

Megint rájöttem, hogy egy bejegyzéssel még nem tudom leporolni a blogom, olyan ez inkább, mint amikor valaki megy az utcán, lát egy piszkos autót, s a már ráégett porrétegbe beleírja ujjával, hogy KOSZOS!

Most egyedül vagyok itthon, megy a tévé, szinte nem is hallom. Délután olvastam egy csütörtöki órámra, azelőtt egy holnapira, most meg azon kattog az agyam, hogy hogyan fogom megvalósítani a vizsgafilmemet. Nem tudom eldönteni, hogy szinopszissal kezdjem vagy forgatókönyvvel, mert a szinopszis már a fejemben van, a forgatókönyv meg csak arra lenne jó, hogy annyi ötletem összegyűlne, hogy aztán azon mesterkedhetnék, hogy mit húzzak ki belőle. Legszívesebben már csak azzal foglalkoznék, de nem lehet csak úgy belecsapni, na. Tervezzük meg, ahogy mindig mindent szoktam. Lehet, hogy felírom kis papírdarabokra az egyes jeleneteket, aztán puzzleként teszem ide meg oda.

Egyébként meg mindig eszembe jut egy téma, amit meg kéne írnom ide, de az első mondat kigondolásán kívül sajnos nincs rá időm. Tudom, lassan teljesen belepi a por az egészet. És az hogy lehet, hogy a héten indul az őszi szünet? Nagyon szalad minden. Még az a szerencse, hogy nem felejtettem el karácsonyi dalokat hallgatni egy kicsit. Ha ezt is elmulasztottam volna, komolyan kezdhetnék aggódni.

Jó lesz az, ha nem lesz rossz

2009-10-16T13:22:00.004+02:00

Az igazán jó az lenne, ha nemcsak akkor tudnék írni, vagy nemcsak akkor akarnék, amikor rossz kedvem van. Amikor kapar a torkom, amikor nem tudom, hogy mihez kapjak, amikor legszívesebben aludnék egész nap, úgy talán hamarabb vége lenne egy napnak. Az is jó lenne, ha most, miután megmutatta magát a tél, lenne egy kicsit ősz, vagy ha már ennyire úgy néz ki, hogy ezen a szélességi körön nincs négy évszak, akkor nem ámítanánk magunkat. Mondjuk csak azt, hogy tél van, meg nyár. Ha nyár, akkor 35 fok, ha tél akkor jó hideg, arról a két hétről meg ne is vegyünk tudomást, amikor a régi elnevezés szerint ősz van, tehát nem 35, hanem csak 25 fok van, vagy amikor tavasz címén ugyanez, annyi különbséggel, hogy akkor azt várjuk, hogy nyár legyen, előző esetben meg azt, hogy karácsony. Arról viszont tényleg ne is essen szó, hogy mi van akkor, amikor beköszönt januárban a klasszikus tél, mert akkor csak arra várunk, hogy majd várhassunk a nyárra, és azt nem akarom, az nagyon rossz. Kis "könnyítésnek" még ott van az is, hogy éppen a vizsgaidőszak főműsoridejéről beszélünk.

Tanulj inkább, vagy mosogass el, aztán irány a Róna utca! Ne feledd, ott már majdnem finis van, furcsa lesz nélküle...

A cím egy régi padtársam szavajárása. (PM)

Világok határán

2009-10-13T23:00:00.003+02:00

Most kicsit pihenek, így az éjjel elején. Most fejeztem be részben az egyik tárgyamra való tanulást, most kicsit írok, mert megint eltelt egy hét, mióta írtam. Látszik is a látogatottságomon, de hát munka vár a kertben, vagy mi, sajnos nem tudok annyit agynyomtatni, mint szeretnék. Meg talán nem is kell mindig mindent kinyomtatni, mert akkor még jobban idegesítenek a dolgok, ha kimondom őket. Ha nem mondom ki, azt remélem, talán elfelejtem őket. Ha leírom, s esetleg később elfelejteném, akkor mindig ott lesz az írás arra, hogy emlékeztessen régi hülyeségeimre. Ez is egy olyan írás lesz, bár ki tudja, meddig tart.

Az a baj, hogy utálom, hogy mindig csak világok határán állok, de nem vagyok képes az egyik széléről átugrani a másikra, mert olyan döntésképtelen vagyok. Ez is milyen vicces már, hogy hétfőtől csütörtökig bölcsész vagyok, pénteken meg szombaton meg bölcsészromboló, ezenkívül arra vágyom, hogy egyszer teljes munkaidőben bölcsészromboló legyek, s milyen édes is lesz majd, amikor önmagam marcangolom, rombolom. Csak azt nem értem, miért nem kötött be engem rendesen a jó ég: miért van az, hogy egyszer pozitív részecskék rohannak bennem, másszor meg negatívak? Miért nem lehetek kicsit egyértelműbb, legalább magamnak? Miért tartok mindig ugyanott, bármennyit is haladjak előre? Miért hiszem azt, hogy nekem más elvárásai szerint kell élnem, miért harcolok az ellen, hogy mások elvárjanak tőlem bármit is, és miért hiányzik, ha úgy érzem, senki nem vár el semmit? Miért hiszem azt, hogy vannak az életben idolok, akiknek igazához kétség nem fér, és miért kell az idolok ledőlése után új idolokat keresnem, miért nem én vagyok az idol? Azt kérdeztem, miért!!!

Jó, elég, elég volt ebből, megint olyan lett, de ne is csodálkozzunk rajta. Itt a tél a nyár után, kéne már az őszi szünet. Azt sem tudom, hol áll a fejem, csak azt, hogy minden a feje tetejére áll estére, aztán reggel megint mindent olyan reálisan látok, vagyis pesszimistán. Régen bezzeg megkérdeztem az óvónénitől, hogy miért van az, hogy ha hétvégén felkelek, fehérnek látom a szobát, de ha hétköznap, minden olyan szürke. Hol vannak azok a Vasvári Pál utcai fehér falak!? S ki gondolta volna, hogy egyszer azok a dohos falak jutnak majd eszembe, azt meg végképp ki, hogy egyszer majd pont ebből a fotelből egy laptopon emlékszem majd vissza?

Találkozások

2009-10-06T19:02:00.005+02:00

Nem, nincs kedvem ahhoz, hogy 50 oldalas angol nyelvű szöveget olvassak, fordítsak, jegyzeteljek, magyarul összefoglaljak. Még jó, hogy vannak benne képek. Miért folyt
el a mai délutánom? Miért aludtam magam butára? Megint csak ennék, mert én mindig addig ennék, amíg üres nem lesz a hűtő, akkor megnyugszom. Most meg itt kattogok, és megint sikerült kiakasztanom magam, pedig tegnap olyan vicces dolgok történetek velem, hogy nincs is okom a panaszra, mert ilyeneket még szélessávú fantáziám sem fabrikál.

Reggel a mozgólépcsőn a metróban láttam azt a kubai embert, aki a szombati capoeira-előadáson dobolt a színpadon. Ez eddig megtörténhet, egy emberrel simán összefut az ember akkor, ha először Esztergomban látta, és miért is ne járhatna arra Pesten is, amerre ő. Amikor felértem a mozgólépcsőn, végre megtaláltam, hogy melyik lyukon kell kijönnöm (igen, egy hónapja lakom itt, már sikerült megjegyeznem a lyukat), akkor pedig az az ember jön velem szembe, aki az információs pultnál kérdezősködött elavult szemüvegében inglisül, hogy mégis what kind of concert is this, and it is just today, or will it be tomorrow, too. Ez már a második esztergomi-ferencvárosi figura egy nap alatt, de most jön csak a hab a tortán.

Késő délután, mondhatni este a Jókai téren sétáltam éppen, amikor egy ismerős esztergomi politikust véltem felfedezni. Nem tudom, hogy milyen politikus, csak azt hogy narancssárga, de ez még nem jelent semmit, nincsenek előítéleteim, szimpatikus ember, talán a keresztneve miatt, szóval ő jött szembe az utcán, de szerintem ő nem tudja, hogy ki vagyok. Ez eddig még mindig semmi, a legszebb csak most jön. A narancssárga lovon jövő szőke herceg után kettes sorban jöttek a tévések, mintha egy középkori felvonulás résztvevőiként éltetnék a herceget. Tévések voltak, ETV-sek, kettesével. Egyikükkel köszönőviszonyban vagyok, ráköszöntem, meglepve köszönt vissza, s ahogy elhaladtam mellettük, úgy néztek rám, mintha én nem is lehetnék Pesten, de én is így néztem rájuk, azt hiszem. Mikor már mögöttem voltak, hallottam, hogy visszaköszönt a főszerkesztő-helyettes is. Hahaha.

Régen azt hittem, ha Pestre költözöm, nem lesznek majd ismerőseim az utcán, akikre örömmel ismernék rá, vagy akiknek tudnék köszönni. Kezdem belakni a várost.

Jut eszembe:
1. premissza: Máté Krisztinától és Bárdos Andrástól megvált a TV2.
2. premissza: Az ETV gyakorlattal rendelkező hírolvasót keres a Hídlapban.
Konklúzió? :-)

Csak a szokásos

2009-10-02T15:23:00.004+02:00

Az a baj, hogy mást sem tudok, mint önmagamat ismételni. Pedig azt nagyon utálom, mikor valaki előadja, hogy ő milyen fontos, aztán kiderül, hogy egy dolgot tud, mindig azt szajkózza, csak más körítésben. Szóval leginkább azt tudnám leírni, hogy egyfolytában rohanok, fáradt vagyok, mégis úgy érzem, hogy nem csinálok igazán semmit. A megoldás az lenne, hogy ritkábban megyek haza, mert bár tavaly még több idő elment utazással, de sajnos pont nincs semmi értelme annak, hogy csütörtökön hazamegyek, pénteken vissza, szombaton haza, vasárnap vissza. Nem baj, úgyis mindjárt zh(-k), könyvtár nonstop, szóval egy-két hétig csak szombatonként járok majd haza. Hiányomat majd valahogy feldolgozzák, úgyis október 22-én délutántól őszi szünet lesz, s bár nem töltöm otthon az egészet, mert akkor már dolgozatokat kell írnom, de mondjuk annak hosszabb időnek már lesz értelme otthon. Vicces, hogy már október van, hogy majdnem eltelt az egyharmada a félévnek. Meg jó az is, hogy egy kicsit kezd hűvös lenni, itt van már az ideje. Hullanak a falevelek is, lassan fűtenek, levágattam a hajam, karamelles Milkát ennék, holnap dolgozom - csak a szokásos.

Ez meg új, ez a médiaelmélet órához kapcsolódó blogunk, most már én is írtam rá. Jé, én minden blogot úgy kezdek, hogy In memoriam?

Röviden

2009-09-28T11:09:00.003+02:00

Hú, már megint régen írtam, de valahogy nincs mindig arra időm, hogy belépjek ide, aztán leírjam, mi van velem, pedig jobb lenne, ha venném a fáradságot, de ez van. Ha még valaki nem tudná, részben megoldódott a problémám a telefonnal. Bár szeretett Nokiám az otthoni asztalomon pihen, a benne lévő memóriakártyát egy Motorolába tettem, amit Anyával cseréltem, ő megkapta a régi Sony Ericssonomat. Szóval most kinyithatós telefonom van, új meg majd egyszer lesz, mondjuk akkor, ha végre kiderül, hogy mennyi az ösztöndíjam, esetleg még át is utalják még ebben az évezredben, de szerintem akkor is megvárom vele minimum a karácsonyt, mert most egy telefon sem izgatja annyira a fantáziámat, hogy még pénzt is adjak érte.

Szombaton meg dolgoztam, de csak 10-ig, szóval a nap eseményéről lemaradtam. Tényleg, az ETV szerint ennek nincs elég hírértéke ahhoz, hogy csináljanak róla egy Nap eseményét?

Ja, meg megszűnt a Nap-kelte, majd egyszer megemlékszem róla, ha ráérek, azt hiszem.

Verses mese

2009-09-23T10:23:00.004+02:00

Megint olyat álmodtam, amiről nem tudtam eldönteni álmodás közben, hogy álom. Pedig mindig tudom, hogy álmodom, úgyhogy a rosszakat nem is veszem magamra. Kivéve, ha tanulásról, vagy maximalizmusról van szó, azoknak mindig bedőlök. Azt álmodtam, hogy vasárnap volt, valami nagy körfolyosós házban voltunk, arról beszéltünk, hogy szerdára kell elolvasni a könyvet, meg szerdán lesz a versmondóverseny is. ZM megkérdezte, hogy állok a verssel, de én nem mertem válaszolni, mert sehogy sem álltam. Le is akartam mondani az egészet. A jó része az volt az álomnak, hogy az is volt benne, hogy minden kirúgást visszavontak. Bár nem is tudom, hogy jó lenne-e, meg ez nem egy olyan visszavonós város, ország.

Most inkább nem ülök

2009-09-22T19:01:00.009+02:00

Tegnap nem volt időm írni, csak offline. Megint beleírtam a füzetem hétfői részének hátuljára, hogy mi van velem, mit gondolok. Most nem tartanám túl okos dolognak, ha egy az egyben leírnám azt, mert azt akkor gondoltam úgy, elmúlt már. Nagy vonalakban arról írtam, hogy hogyan telnek életem napjai, hogy melyik napokat szeretem, melyikeket nem, meg hogy úgy érzem, hogy egész héten csak pörgök, mint a körhinta, de igazából sehol sem vagyok soha.

Ma is csak most lett időm írni, mert délután házit csináltam. Olyat ráadásul, amit jó volt csinálni. Azt persze nem tudom, hogy ilyenre gondolt-e a tanár, de a McLuhan-mű alapján nekem ezek jöttek. Nem is írni kellett róla, hanem képet kellett alkotni, hát így sikerültek, köszönöm a BKV-nek, hogy ilyen mértékű önkritikával ragasztják a reklámokat a kombinóra.

Ülök

2009-09-16T21:58:00.004+02:00

Ülök a gólyavári kávémat kortyolgatva az A épület árnyékában. Velem szemben autók állnak öntudatlan üzenőfalként. Két autó rendszámában is felfedeztem a 76-osomat, két másikéban meg a 99-esemet. A levegőben érzem a felnőttség terhes illatát. Lábamon még papucs van, de már felvettem bölcsészmellényemet, az aszfalton megjelentek az okkerszínű falevelek. Kicsit fúj a szél, pont ideális a helyzet. Szögletes szemüvegek néznek rám, mégis mit írogathat ez a félőrült, félig bölcsésznek, félig meg öntelt médiamunkásnak készülő figura. Csak írok, mert jól esik, mert eszembe jutott, hogy írnom kéne, csak így a semmiről, vagyis inkább majdnem mindenről, ami ezekben a percekben körülvesz.

A nap felirata pedig a B épület elé állított padokon volt olvasható. Így volt leírva minden karakter: "NE ÜLJENEK RÁ FRISSEN BETONOZVA!" Én ráültem, engem tegnap betonoztak.

MZ/X ZM-nek

2009-09-15T14:27:00.003+02:00

Íme a padlizsánkrém. Tettem a kenyérre egy levél bazsalikomot is, mostanában mindenhez ezt eszem, nem lehet megunni. MZ/X így tudta megoldani, még jó, hogy a fényképezőgépem nálam van.

Jó szájberétvágyat!

Mobilkatasztrófa

2009-09-15T13:50:00.004+02:00

Tegnap este 11 óra után elhunyt a telefonom kijelzője. Próbáltam újraéleszteni, de minden próbálkozásom ellenére az örök pixelmezőkre távozott. Nokia nyugtassa.

Nos, ez lenne a nagyjából objektív tájékoztatás, most pedig jöjjenek az érzelmek! Sose tudja meg senki, akinek 7 éve van mobilja, hogy egyik napról a másikra egyszer csak nem látja a kijelzőn megjelenő információkat, csak hallja, ha hívják, a telefonkönyvét pedig egyáltalán nem tudja használni, nem tudja, mikor van a billentyűzet lezárva, sms-t pedig sem írni, sem pedig olvasni nem tudok. Szóval sms-t most csak abban az esetben küldjetek nekem, ha idegesíteni akartok, de inkább ne. Bár az izgalmas játék lenne, hogy az sms-eket most kapom meg, viszont csak akkor tudom elolvasni, amikor majd csütörtökön visszaállok a régi telefonomra. Még jó, hogy ezt megőriztem, eddig mindent régi telefonomat eladtam. Érdemes még megjegyezni, hogy pont most vasárnap mondtam valakinek, hogy ez a telefon már régi, majd' 1 éves. Nem kellett volna, megsértődött, mindent meghall. A másik érdekesség, hogy egy kedves vacsoracsatás ismerősöm vasárnap a vonaton éppen azt mondta, hogy az ő barátjának éppen ilyen telefonja van, egy év után, mikor neki már lejárt a garancia, egyszer csak elszállt a kijelzője. Én még gondoltam is közben, hogy az én telefonommal ilyen nem történhet. Hát történt, vasárnap írtam alá a halálos ítéletét a telefonomnak, így visszanézve szörnyű. Tegnap úgy aludtam el, hogy inkább nem is piszkálom, akkor reggelre csak meggyógyul, aztán egész éjjel azzal álmodtam, hogy megjavult teljesen. Reggelre minden ugyanúgy maradt. Most még azt sem tudom napközben, hogy hány óra van, mivel mióta ez a telefonom van, nem hordok órát. Zenét hallgatni még tudnék, de olyan megalázó lenne szerintem.

Még az a nagy szerencsém, hogy ha minden igaz 2 év garanciám van rá, de ha 1 év is lenne, akkor is pont beleférek még 1-2 hétig. Drukkoljon mindenki neki, nélküle félember vagyok.

Nem, nincs betörve a kijelző, csak ilyen formákat mutat folyamatosan

Montag ist mein Horrortag

2009-09-14T16:40:00.005+02:00

Megint kifáradtam, annyira, hogy először úgy sikerült leírnom, hogy likáradtam. Az első órám ugye fél 9-kor kezdődött volna, de 9-ig voltam csak hajlandó várni a tanárra, eljöttem. Hazajöttem, úgyis volt még dolgom, mert idegennyelvű szakszövegolvasásra még volt mit csinálnom, bár így sem sikerült teljesen, aztán helyesírás volt, aztán meg elvileg kulturális élet lett volna, ezt meg majdnem úgy írtam, hogy vona, de arra végül nem volt erőm bemenni, majd valaki elmondja mi volt, majd valaki odaadja a jegyzetét, de már most furdalog a lelkiismeretem, majd elfelejtem.

Ma korábban lefekszem, mint tegnap, holnap médiajoggal kezdek, aztán meg webszerkesztés, a holnap jó lesz, holnap délután tanulószobát is tartok, ~~meg lehet, hogy áthívok valakit, aki szereti a padlizsánkrémet.~~ Rájöttem, hogy sokat kell tanulnom. Ez van.

Ennyi.

(A cím a Start! német nyelvkönyv egyik leckéjének címe. Szép emlékek jöttek vissza vele, de csak véletlen jutott eszembe.)

Agymosogató agynyomtató

2009-09-11T22:05:00.002+02:00

Állok a liftben. Éppen most nyomtam meg az ötöst, az ajtó záródik. Épp csak odapillantok a tükörbe, ismét olyan az arcom, mint évközben szokott. Tölcsér alakja van. Most is töltöttek bele valamit, s a tölcsér tetején kiszállt a harag, ami június óta bennem van, vagyis csak volt. Most nem kapcsolom be a tv-t, hogy megnézzem, milyen olcsó műsorról maradok le, láttam ma egy filmet, láttam ma egy embert, ami és aki miatt írnom kell, egy olyan régi félét.

Hazafelé figyeltem az embereket. A hetesen láttam felszállni a Keletinél egy esztergomit, a villamoson arabul beszéltek, mellettem pedig magyarok arról, hogy vettek egy tévét, LG-t, lcd-t, részletre. Meg hogy nem szabad egy kicsit sem inni, mert akkor az embernek mindig több kell, aztán az lesz a vége, hogy nincs megállj. Ami fontos volt, beeresztettem, ami nem, azt elraktároztam, majd talán egyszer jó lesz, most nem is érdekel. Miután leszálltam a villamosról a Mester utcánál, jöttek az arabok is, hallgatni akartam a beszédjüket, bár egy kukkot sem értettem belőle, kíváncsi voltam rájuk. Egyszer mögöttük mentem, majd mikor már úgy tűnt, követem őket, eléjük vágtam, így is hallottam őket. Aztán hazaértem, álltam a liftben is azóta, most meg itt ülök ebben az új fotelben, ami teljesen megfelelő hely az íráshoz. Most is hallom az arabokat, pedig ezek már nem azok, itt a környéken sokáig van élet, beszélgetnek, nevetnek a mindenféle nemzet fiai és lányai, kicsit ki is nyitottam az ablakot, hogy jobban halljam őket, ritmust adnak az íráshoz, meg persze ritmust ad az is, ahogy az óra ketyeg, meg ahogy én gépelek.

Elvileg már jóval korábban haza kellett volna érnem, de az óra tovább tartott, bár ez tarthatott volna még tovább is. Sokat nem mondhatok róla, inkább csak arra célozgatnék, hogy ki tartotta: az az ember, aki nekem félévkor kettest adott. Akkor nem tartottam igazságosnak, sőt, eleinte azt hittem, csak elírás, aztán mikor kiderült, hogy nem, találkozni akartam vele, hogy mondja meg, hogy miért. Felhívtam, nem vette fel. Lehet, hogy úgy tűnik, feladtam, de én inkább úgy fogom fel ezt az egészet, hogy semmi sem történt véletlenül. A múlt héten aláírtam az indexemet, ott éktelenkedett benne az a bizonyos kettes, visszajött az a pillanat, amikor a honlapon megláttam az eredményt: a szívem zakatolt, szégyelltem magam, nem is akartam inkább látni sem, becsuktam, felejtsük is el. Ma ez a tanár tartott egy olyan órát, aminek hatására rájöttem, hogy az a vizsga nem ugyan nem kettest érdemelt, de nem is jobbat annál. Ugyan túlzás, ha azt mondom, elégtelen kellett volna ráírni, de akkor azt mondhatná az olvasó, hogy na, ennek is jól megmosták az agyát. Ez nem agymosás. Ez tanítás, ez arról szól, hogy az ember ne akarjon asszimilálódni, ha nem arra tanították eddig, ha nem ezt vallotta magától is, ne akarjon felvenni egy olyan értékrendet, ami nem az övé. Ha eddig úgy gondoltam, hogy a bulvár veszélyes és undorító (mármint a celebekkel és a semmivel megtöltött bulvár, nem a klasszikus értelemben vett), akkor ne akarjon egy olyan egyszerű gondolkodást a magáénak tudni semmi pénzért sem, akkor vigye bele a személyiségét azokba a feladatokba, előjövő problémákba, amik arra hivatottak, hogy csak rosszul lehet megcsinálni őket, akkor jelezze az ember, hogy ugyan gagyi a kérdés, gagyi feldolgozást igényel, de én magam nem vagyok gagyi. Már értem, mit értettek azon, hogy hozzáadott érték kell a jó riportba, nem az, hogy sablonok alapján dolgozzunk. Érték. Ma megkaptam az érték mellé azt is, hogy emberi. És tudni kell azt is, meddig lehet az ember szenzációhajhász riporter, s mikortól kell azt mondania: én ember vagyok, akivel dolgozom, ő is ember, s bár belőle élek, vissza mégsem élhetek vele.

Nem akartam szentenciát írni, inkább utat mutattam magamnak. Vagyis nem én, csak én rögzítem, hogy ha bármikor letérnék erről az útról, tudjam, mit gondolok igazán, milyen gondolatok száguldoztak 2009. szeptember 11-én a fejemben a Róna utca ideiglenes megállójától, egészen a most következő pont begépeléséig, vagy még tovább. Nevetnek odakinn, megyek vacsorázni.

999+1

2009-09-10T21:53:00.007+02:00

Ma a vonaton írtam bejegyzést, offline. Egyszer egy percre online lettem, de mire beléptem volna az Gmail-be, addigra a kék gömb helyén piros X állt.

A tegnapi tripla kilences bejegyzéshez még hozzátartozik, hogy aztán elmentünk este a Magna Cum Laude 999 című koncertjére is, ami leginkább azért volt jónak nevezhető, mert a ZP akkor is jó, ha nem túlságosan jó a koncert. Én nagyon szeretem ezt a zenekart, de egyáltalán nem azt kaptam tőlük, amit szoktam, vagy amit elvártam.

Ma egyébként végre volt egy órám, nem hittem volna, hogy ez megy majd szenzációszámba, és hogy erre fogok várni egész héten. Lassan el kéne kezdenem tanulni is, de ahhoz még holnap muszáj lesz megvennem egy könyvet, meg még nem tudom eldönteni, hogy egy-két órámat előadásként vagy gyakorlatként csináljam, de lehet, hogy az egyiket ennek, a másikat meg annak fogom felvenni.

Következő műsorszámom elolvasása előtt kijelentem, hogy minden, ami valóságosnak tűnik benne, az nem az, vagyis lehet, hogy mégis, de csak írásban merem bevallani magamnak, máshogy nem. Agynyomtató című rovatom következik.

Aztán lehetne már egy másik bejegyzés is a következő rész, de igazából nem is vagyok benne biztos, hogy le akarom írni. A címe mondjuk SZFErelem lehetne, a két főhős pedig két fiatal bölcsész, akik mindketten beleszerettek a televíziózás világába, bár minden hibájával is tisztában vannak. Amitől ez az egész érdekes lehet, az az, amit a fiú kezd el érezni a lány iránt onnantól kezdve, hogy kiderül, tényleg nagyon egyforma az érdeklődési körük, s talán a lány sem véletlenül szeretné mindig, hogy a fiú mellé üljön, s nem véletlenül vált szinte már hagyománnyá, hogy egy-egy közös óra után beszélgetnek egyet, s csak utána mennek útjukra, persze immáron külön-külön. A dolog szépséghibája, ha lehet ilyet mondani, hogy a lány egy egyetemen tanulja a televíziózást, míg a fiú csak egy kereskedelmi tévé "magániskolájában". A fő kérdés az, valóban a lányba szerelmes-e a fiú, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, vagy csak abba, hogy van közös témájuk, esetleg vonzódnak is egymáshoz, vagy ez az egész csak a fiú kitalációja, melyet kétségbeesésében talált ki, s amely talán a késő kamaszkori kapuzárási pánik szimptómája.

Na, ebből kéne filmet csinálni.

999

2009-09-09T16:03:00.003+02:00

Már régen eszembe jutott, hogy ma milyen vicces nap van, mert 9-es van az év végén, 9-es a hónap és a nap is. Ja, és már kilences a kerület száma is, meg a házé is. Meg 99 volt az idei felvételi kódom is. Tudom, hogy nem jelent semmit, de mégis érdekes ez az "együttállás".

A héten sikerült rájönnöm, hogy ez az év nem lesz gyerekjáték, vagyis inkább ez az első félév, de sebaj (jövünk), majd csak lesz valahogy, meg azért nem árt, hogy visszaszokok a tanulásra, annak meg egyre jobban örülök, hogy két sulit csinálok, s néha eszembe jut, mit találok majd ki jövőre, 2010-ben. Azt hiszem a terhelést nem érdemes lejjebb venni, inkább növelni kell, de legalább megtartani. Lustulásra ott vannak a szünetek, ha vannak. Jó, mondjuk most is csak blogolok, de ez a hét még az ideszokás hete, nem mintha nehéz lenne, csak az okoz gondot, hogy nagyon oda kell figyelni az iskolában, ettől május óta elszoktam. Mondjuk a megszokást nem könnyítik meg az egyetemen, minden nap elmarad szinte minden órám, vagy jóval rövidebb az előírtnál. Ma azért volt médiaelméletem, azon kell majd blogot írni a wordpress.com-on az órához kapcsolódva.

Vacsoracsatáink lezajlottak tegnapelőtt és tegnap, a színház fölött lakók inkább a rákot és a lazacot részesítették előnyben, nálunk pedig volt bor is, meg egy kicsit ropogós krumpli, a baj csak az, hogy nem chipsnek készült, hanem tepsis krumplinak, és nem attól lett ropogós, mert túlsült volna. Maradjunk annyiban, hogy mondjuk mindenki 9 pontot kapott, és akkor illünk a mai naphoz, de legközelebb hideg-vacsoracsatát rendezünk, kevesebb munka, kevesebb pénz, azért nem vagyunk mi akkora urak, hogy minden héten végigegyünk egy vacsit előételestül és desszertestül.

Jé, holnap megyek haza, el is ment a hét első fele.

Szeptember elején

2009-09-07T10:30:00.004+02:00

Ma megvolt az első óra, sok ismerős arc, egy-két sorstárs a felvételiről, (elutasítottak szalonja) és ma sikerült felfognom, hogy már másodéves vagyok. Ma Vacsoracsata Dorotheeéknál, holnap nálunk, még jó, hogy a médiajog csak jövő héten kezdődik, lesz idő előkészülni a hölgyek fogadására. Most itt ülök a Szomszédok előtt, kicsit hazaugrottam, írni pár szülinapi és névnapi üdvözletet, meg úgyis csak délben lesz megint órám, az egyetemre meg odaérel hamar, főleg, hogy kitaláltam egy nagyon rövid utat. Így nem megyek a Blaháig villamossal aztán meg a 7-essel az Astoriáig, hanem csak a Ferenc körútig megyek a 4-6-ossal, ott meg átszállok a 3-as metróra és megyek egy egész megállót a Kálvin térig. Onnan csak pár perc séta, még jó, hogy ilyen ismerős vagyok a Kálvin tér környékén.

Ja, és jót aludtam az új ágyamban, bár az ébredés nehéz volt, sebaj, egy darabig nem kell hajnali 7-kor kelnem.

Most megint rövid voltam, még nem találtam meg itt a Páva utcában azt az állapotot, mikor nagyon okos tudok lenni, de majd csak meglesz. Mondjuk így talán többen elolvassák amit firkantottam.

UI.: Lesz olyan órám, ahol elvileg az lesz a feladat, hogy blogot írjunk. Tiszta jó.

Órarendem (ha minden jól megy):

Plusz péntek és szombat: Akadémia.

Lekopogom

2009-09-05T17:04:00.004+02:00

Nem akarom elkiabálni, de eddig úgy néz ki, egész jó lesz ez a második és egyben harmadik félévem. Kimondani is furcsa, hogy az egyetemen már ez a harmadik, hogy ez már lassan a fele, a másik furcsaság meg az, hogy a TV2 Akadémián ez már a második félév, ez meg pontosan a fele. Amiért pedig azt mondom, hogy eddig jónak tűnik, az az, hogy ma a műhelyórákon szinte csak sikerélményem volt, remélem ezzel még nem sértem meg a titoktartási szerződést. A beszédtechnika órát már régóta vártam, ma meg is volt az első. Azért vártam, mert meg voltam róla győződve, hogy a beszédem hemzseg a hibáktól, van mit javítani rajta. Erre meg is dicsért a tanárnő, hogy micsoda kapacitásom van, meg hogy elsőre nem szokták így olvasni a nyelvtörőt. A második órában megy interjút kellett készítenem pár perc felkészülés után a szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatban Azurák Csabával és ő is megdicsért. Most újra elkezdtem hinni abban, hogy ez a dolog nekem való. Most jó, most megyek Piknikre, az meg még jobb.

Zsebemben a kulcs

2009-09-03T19:20:00.003+02:00

Ma hivatalosan is rájöttem, hogy a nyárnak vége, s bár minden idegszálammal azon vagyok, hogy nyújtsam, amíg csak lehet, azt hiszem, nincs tovább. Szerintem beteg is azért lettem, mert így kicsit tovább tartott az itthoni élet, később kezdődik a pesti futkosás. Persze nem is Pesttel van bajom, inkább azokat az esztergomi családi és baráti szálakat féltem, amik idén változtak meg úgy, hogy már nevezhetjük felnőttesnek. Persze ma részben megnyugodtam, mert szerencsére más is úgy látja ahogy én, és nem fogjuk hagyni, hogy a rokonlélekségünk elpazarlódjon, és különben is, talán folytatódnak a rendezvények a téren ősszel, télen meg szinte biztos.

Holnap már Tv2-s suli, olyan, mintha vége sem lett volna tavasszal, főleg, mert azóta minden műsort kritikus szemmel nézek, és bár leállt nyárra az álomgyár, meg nem is tévéztem annyit, azért találtam némi kivetni valót párszor, de azokról már szóltam a nyáron. Tudom, nyáron sokszor rest voltam, azt kellett volna csinálnom, hogy úgy ahogy van, szüneteltetem a blogom, nem szenvedek vele annyit, hogy akkor most hogyan tovább. Nyáron az embernek van arra ideje, hogy kibeszélje magából ami jó meg a mi rossz, nincs annyi szüksége az írásra, csak kivételes esetekben. Nyáron az ember leül a téren munka után egy sör mellé és munkatárs(ak)ból lett barátokkal akár hajnalig is beszélget. Ez nagyon fog hiányozni, de tudom, lesznek ehhez hasonló élményeim az őszi-téli időszakban is, akár ugyanazokkal az emberekkel is, majd akkor azoknak örülök, és azok után is bánkódni fogok.

Most újrakezdtem és redizájnoltam már sokadszor, és most is elhiszem, hogy így jobb lesz, főleg úgy, hogy most félig vagy teljesen ideköltöztettem az Agynyomtatót, tehát körülbelül ott vagyok, ahol a part szakad.

Zsebemben a kulcs, holnap indulok...

2009-08-31T17:55:00.002+02:00

Nem is baj, hogy egy kicsit beteg vagyok, mert ha tényleg minden érzékem és értelmem tudnám használni, lehet, hogy most megőrülnék.

Tihanyban nyaraltam az elmúlt hat napban, ami olyan jó volt, hogy talán nem is lehet igazán jól leírni, majd beszélnek magukért a képek és videók, amiket természetesen hamarosan közzéteszek, csak először legyenek nálam, aztán vágás következik.

Ami miatt mégis megőrülnék, az már elkezdődött akkor, mikor kaptam egy telefont, hogy kiket rúgtak ki, kik mentek el önszántukból (?), meg milyen demonstráció, satöbbi, satöbbi. Megint az a mondat jön, hogy erre már végképp nem számítottam, és hogy a legutóbbi csendes időszak után már azt hittem, vége. Igazából bizonyos értelemben vége, csak nem jó értelemben. És holnap tanévkezdés, de hogy, de kikkel, és főleg kik nélkül...

És most szerintem hőemelkedésem van, vagy lázam vagy mim, de holnapra egészséges leszek, nem érdekel, és holnap megújulok, írok, vágok, videót teszek ki.

Valaminek megint vége

2009-08-23T12:43:00.003+02:00

Ma véget ér. Jövő héten még ugyan lesz egy vasárnapi muzsika (Charlie Firpo Big Band, 19:00), de akkor én Tihanyban leszek, áztatom a lábam a Balatonban, finom borokat kortyolgatok, és nem gondolok arra, milyen jó volt együtt dolgozni azzal a pár emberrel a nyáron, és hogy mennyire más lesz az ősz. Ez lesz az én átmenetem, talán visszaszokom arra is, hogy mondjuk 9 előtt felkelek, mert esetleg 11 előtt ágyba kerülök, és nem hajnali 4-kor.

Most kiraktam videónak a Kerekes Band-et, akiknek majdnem sírtam a koncertjén, bevallom férfiasan, de azért, mert egészen tavalyig mindig az ő zenéjük ment a rendezvényeken, az lett az aláfestésük, és most hallottam élőben azt a zenét, ami olyan, mintha folyamatosan masszíroznák a lelkem.

Az idei nyár azért is volt jó, mert végre felismertük hostként és hostessként, hogy bizony a hangulatért is felelősek vagyunk. És idén is, mint minden évben, rájövök, hogy eddig az idei volt a legjobb, mert most volt a legjobb a csapat, megint többet dolgozhattunk, mert megint több volt a rendezvény, és megint rengeteg ember volt a téren. És igen, tavaly alig voltam az információs pulton kívül máshol, most meg előfordul, hogy a Wilkinson felé is kitérünk munkaidő után, vagy a kaszinóba, ahol múltkor találkoztam a rajztanárral, aki a Naplóban tanított minket rajzolni, meghívott egy sörre, azt mondta nagyon megérdemlem.

Az előző bejegyzéshez pedig annyit: jó, akkor legyen a média az elhallgatás és feltupírozás bűvészete.

Platón

2009-08-20T13:57:00.003+02:00

Még rémlik valami Platón barlanghasonlatából, s rémlik az is, amit tegnap éreztem a taxiban, de inkább egy platón.

Az egész úgy indult, hogy a tűzijáték és a Ghymes után minden olyan reménytelennek tűnt, azt hittük, sosem indulhatunk haza, millió szék volt a téren, és minden székhez legalább száz szemét tartozott, persze nem ránk, az már az Eszköz kft. gondja. Még mielőtt elkezdtünk volna pakolni, Zsuzsihoz egy fiatalnak tűnő férfi érkezett, aki mint később kiderült, az amerikai rokona, aki szabadságát tölti itthon, s nemrég érkezett Pestről vonattal. Péternek hívják, a vezetéknevét elfelejtettem, bár kaptam tőle névjegyet, mégsem írom le. Először azt hittem, mindössze annyit látok majd belőle, hogy munka után hazakíséri Zsuzsit, aztán sosem látjuk többet egymást, hisz hétköznapjainkat két messzi földrészen éljük, teljesen más valóságban.

Aztán mégsem így lett, miután bezártuk az információs pultot, s elindultunk a Wilkinson Pub kihelyezett tagozata felé, velünk tartott, s még egy-egy sörre is meghívott bennünket Gergővel. Miután helyet foglaltunk, én hátradőltem a székben, s éjfél tájban sokkal világosabban láttam a világot, mint eddig délben bárhol és bármikor. Nem egy csodabogár az ember, nem földönkívüli, és mégis. Ahogy mesélt arról, ahogy él, ahogy egy valódi képet festett arról a világról, amiben ő él, s ami arra a világra is erősen hat, amiben mi élünk, valahogy úgy éreztem magam, mint az emberek a barlanghasonlatban, akik hirtelen elkezdenek árnyképeken kívül fényeket is látni, meg egymást is. Talán nem pontosak az emlékeim Platón írásáról, de az érzés mégis előjött, és csak ahhoz tudom hasonlítani, amiket hallottam, s amilyen véleményem kialakult hajnali 4 körül.

Mintha az ország, ahol élek, csukott szemmel nézne nyugatra, s úgy próbálná látni, mi hogyan működik, mit lehet, mit érdemes átvenni onnan. Mintha elfelejtené az ország, s talán az egész kontinens, hogy attól, hogy nagyon okosnak tartjuk magunkat, még sajnos nagyon kis pontok vagyunk a világon Amerikához képest, s ez most nem benyalás akar lenni a nagy Paradicsomnak, inkább egy halk pofon a magyar médiának. Azért a magyar médiának, mert egész egyszerűen lassan már úgy tűnik nekem, mintha a híreket úgy szerkesztenék az okosok, hogy felírnak kis cetlikre híreket, bedobják egy kalapba, amiben válságról van szó, rasszizmusról van szó, szexről van szó, erőszakról van szó, azt kétszer is bedobják, majd mindenféle hírérték figyelembe vétele nélkül az összejött mondjuk 100 cetliből kihúznak nyolcat, s csodák csodájára, azokból mindent megtudhat az ember, ami lényegtelen, csak éppen az őt körülvevő világot nem fogja megismerni. Tehát a média nem más, mint az elhallgatás művészete, sajnos.

És amiért erre az egészre rájöttem: Magyarországon a tévék mást sem szajkóztak, csak hogy Obama, Obama, s mikor az első amerikai emberrel találkozom, rögtön az jön le, hogy a törpök élete nem csak játék és mese, mert mégsem olyan fényes a helyzet. Megsajnálni nem tudtam, nem veszem szentírásnak azt, amit mondott, de amikor például arról mesélt, hogy létezett a válság előtt ún. pulzushitel, aminek az a lényege, hogy az embereknek csak annyit kellett tenni egy hitelért, hogy az ügyintézőnek kellett nyújtani a kezét, s ha talált pulzust az ügyintéző, övé volt a hitel.

Mindegy is, ami még érdekes, hogy az itteni pártállásáról szó sem esett ennek a félig amerikainak, de amikor elmeséltük neki, milyen észszerű beruházások vannak pöttöm városunkban, rögtön úgy reagált, hogy az ilyen feleslegesen pénzzel tömött intézmények a szocializmusra emlékeztetik. Ami még érdekes volt, hogy egy 41 éves ember órákat képes beszélgetni két emberrel, akik összesen sincsenek annyi idősek, mint ő, és egy pillanatig sem éreztük azt, hogy lenézne minket.

Ha egyszer kijutnék Amerikába ezek után, nem vagyok benne biztos, hogy sietnék haza. Csak az a baj, hogy legfeljebb egy platón tudnék kimenni, ha valaki felvenne, bár nem nagyon járnak arra efféle járművek.

Regulus, avagy legurulsz

2009-08-16T15:31:00.003+02:00

Ma még borfesztivál van a téren, úgyhogy aki még esetleg nem jött, az tegye meg, mert azt hiszem, ennyire még nem volt tele a tér. Jó, az most mindegy is, hogy csak akkor tud ennyi ember lenni a téren, ha ivásról van szó... Ez a hatodik, és a legviccesebb az, hogy nekem is, mert tulajdonképpen már a kezdetektől ott vagyok, igaz, 2004-ben még csak mint festegető gyermek jelentem meg a rendezvények kulisszái között. Akkor a régi, mára talán már kiselejtezett bástyaszerű építményeket festettük/dekoráltuk, 2005-ben egy karámnak becézett helyen festettünk falapra versillusztrációkat, 2006-ban már szerintem hostkodtam is, bár csak ritkán, 2007-ben már többet, akkor már mindenfélét csináltam, 2008-ban hajjaj, idén meg rohangáltok, mint pók a falon, és legfeljebb annyi időm van 2 zongoracipelés vagy pohárszállítás között, hogy pár ismerősnek éppen csak bólintsak, sajnos. Kicsit bunkónak is érzem magam emiatt, de tényleg állandóan rohangálni kell, ami azért nehéz, mert az emberek szeretik az általában szépen, szabályosan, sorokba rendezett műanyag- és vászonszékeket olyan alakzatba tenni, amit ember legyen a talpán, aki kikerül. Mindegy is, a baj csak az, hogy lassan vége a nyárnak, a téren lemennek a nagy durranások, szerintem a tegnapi az volt Falusi Mariannal, Tolcsvay Lászlóval és a Honvéd Férfikarral meg a zongorával, ami vérzésre késztette a bal lábam nagyujját. Kicsit nehéz volt, de mindegy. Egyébként meg olyan viccesnek tartom még mindig, hogy mennyi-mennyi ember jön el egy borfesztiválra, amin aztán olyan csacsirészegek lesznek, hogy azt öröm nézni. Hú, nem lehetett túl jó ma felkelni nekik, bár ha kitartóak, lehet, hogy már nyitáskor ott voltak ma reggel, rátöltöttek, s így kitolták a másnap érkezését.

A nyár végében csak az zavar, hogy vége lesz egy olyan rendszernek, amit jó volt megszokni, jó volt élni benne, ahogy így kialakult 1-2 hónap alatt munkával és bulikkal, s lassan jön egy új idő új helyen részben új emberekkel, de valahogy azt is várom. És az életben azt szeretem, hogy mindig idesodor nekem egy pár szerethető szereplőt, pár idegesítő tényezőt, szép díszleteket és szép aláfestéseket, és hogy mostanában nem csak mellékszerepeket, hanem főszerepet is merek vállalni a saját filmjeimben. És amit nagyon szeretek, hogy ha kedves az ember, akkor általában viszont kedvesek vele, és előre köszönnek az utcán, és hogy tényleg úgy van, hogy ha mosolyogsz, visszasugárzik rád. Csak azt sajnálom, hogy ezekre csak most jövök rá, úgy érzem magam, mint egy írástudó másodikos a kiscsoportban. Én már nagy vagyok, de szeretek törökülésben lebiggyesztett szájjal játszani a többiekkel.

Ezek csak részek

2009-08-15T15:29:00.002+02:00

Most egy kicsit írok. Megkívántam. És megfogadom, hogy nem fogadok meg semmit a blogommal kapcsolatban, mert úgysincs semmi értelme. Kitaláltam például egy új rovatot, ha lehet ilyet mondani. Az a neve, hogy Tapló Napló. Arról szólna, hogy egy-egy bejegyzést más stílusában írnék meg, úgymond parodizálnám, tőlem ez úgysem idegen. Csak egy a baj, nincs arra időm, hogy haszontalan dolgokkal töltsem az időmet, mert a túlzásba vitt blogolás sajnos az. Kicsit furcsa ezt így leírni, persze leginkább írni fura dolog most ide, mert mostanában nem szokásom.

Én ugyan nem vagyok Szigeten egy percet sem, pedig lennék, de igazából mostanában szinte csak olyan dolgokat csinálok, amiket ott szoktak. Tegnap is buliztam például, spontán. Ugyanis munka után előfordul, hogy megiszunk egy sört, mert olyan jó úgy ülni a téren, hogy csak ülni kell, és nem kell azt mondani, hogy ülőjegyeket nálunk is lehet kapni az Al di Meolára, meg hogy ebben a műsorfüzetben benne van az egész nyár programja, de ezen a szórólapon a hétvége részletes műsora olvasható. Szóval ezekből a sörös ülésekből előfordul, hogy kialakul egy-egy görbe este, főleg, ha feltűnnek a Szekeres lányok, akik azt mondják, hogy muszáj kimennünk Gergővel a Beach-re, főleg, hogy anyukájuk kivisz minket. Ott aztán mindenkin nevettem, de főleg 2-3 emberen, jó, meg rajtam is biztos sokan nevettek, de senkit nem érdekel, nevessenek csak, én azt hiszem, most vagyok egy kicsit tini, de ezt így ijesztő leírni.

Nem vagyok részeg,
Ezek csak részek,
Melyek félszeg
Elesnek délnek.

Ezt meg tegnap hazafelé találtam ki. Rögtön rímelt. És ezt hazafelé kell mondani, mondhatjuk egy mondókának is, de jó rappelni is, meg szerintem még egy jazz-számot is ki lehetne belőle hozni.

Augusztustalan 2.

2009-08-06T00:29:00.006+02:00

Nem is tudom, mit írjak. Jó, tudom, ez egy nagyon elcsépelt retorikai fogás, ezzel akarja a szónok elnyerni közönsége jóindulatát, meg ezzel akarja erősíteni mondanivalóját, hiszen a végén majd mégis mond egy okosat, aztán majd az marad meg a mélyen tisztelt publikumban, hogy lám, milyen okos ember, az elején még fogalma sem volt arról, miről fog beszélni, aztán még pár bölcsességet is elejtett, lesz mit megjegyezni. Szép bevezetés, már megérte szabad bölcsésznek állnod, már megérte megvenni azt a drága könyvet retorikára.

Megint egy két-sörös éj után vagy, na meg majd’ két hét után, két hét után, hogy nem írtál egy betűt sem. Csak feljöttél néha blogodra, nézegetted, aztán kiléptél, ne is lásd, csak azért maradtál mégis néha fenn, hogy megnézd, más mit alkotott, mással mi van. Veled mi van? Olyan jól megy, hogy olvasókat akarsz veszíteni, pedig már éppen kezdtél büszke lenni, hogy önmagadon kívül más is kíváncsi rád? Amikor meg éppen azon gondolkodtál, hogy minek is kezdted ezt írni, eszedbe jutott, hogy igazából nem is tudod. Később leesett, hogy azért, mert őrült exhibicionista vagy, imádod, ha tudnak rólad, s azt is, ha beszélgetsz valakivel, nagy rá az esély, hogy ő már mindent tud rólad, csak neked kell kérdezni és hallgatni. Hát ettől akartál megszabadulni, amikor eszedbe jutott, hogy hagyjuk az egészet, hogy csukjuk be, kit érdekel. Most meg az utolsó pillanatban ráeszméltél, hogy enélkül talán nem is tudnál élni. Hogy mióta határozatlan időre letetted a ceruzát, pasztellt, meg az ecsetet, más esélyed nincs is arra, hogy a világ megtudja, mire gondolsz. Persze jogos a kérdés, hogy egyáltalán kit érdekel, hogy te mit gondolsz a világról, de megnyugtatlak, mindenkit, hiszen mindenkit érdekel más nyomora, esetleg más kiugró sikere, legfeljebb a köztes rész nem izgat senkit, a hétköznapok, a semmittevés. Persze azt is lehet érdekesen tálalni, abba is lehet tenni human touch-t, ott is jelen lehetsz riporterként, és kreálhatsz egy szituációt, amitől még a legunalmasabb semmi is érdekessé válik. Különben pedig mondd meg, mi kell ahhoz, hogy írj? A gép adott, elvileg gondolataid is vannak, csak elkezdeni kell, aztán minden csak úgy jön, folyik.

Néha rájövök, sokszor azért gubózom be, mert azt látom, mindenki sikeres körülöttem, mindenki jó valamiben, én meg csak ámítom magam mindennel. Ébredj már rá, hogy körülötted mindenki büdöset csinál a wc-be, mindenkinek vannak rossz pillanatai, félelmei, csak sokkal ügyesebben leplezik, mint te. Megint túl sokat tervezgetsz. Megint öt seggel akarod megülni a lovat, megint azt hiszed, hogy mindent most kell megszerezz, s majd egyszer eljön az idő, mikor csak élvezned kell mindent. Nos, nem ilyen útra fizettél be, úgyhogy ne is próbálj panaszkodni, úgyis kb. 2000 éve senki nem hallott semmit az utazási irodáról, amivel utaztál, szóval hívni lehet telefonon, hagyhatsz üzenetet, de nem tudhatod, hogy lehallgatja-e valaki valaha, legfeljebb olyankor hiszed azt, mikor valami véletlenül úgy sikerült, ahogy szeretted volna. Olyankor már hálás vagy utaztatódnak, már nem is akarsz visszarepülni, már nem akarsz sós mogyorót majszolva és pezsgőt szürcsölgetve tudatlanul visszautazni a semmibe. Csak nyújtani akarod a pillanatot, s elfogadod magad úgy, ahogy vagy, s kibékülsz azzal a soknapi hidegélelemmel, amit ajándékba mellédcsomagolt valaki indulás előtt, s már tudod, abból is lesz mit főzni, legfeljebb kérsz valakitől egy kis sót, ha ő azt kapott, figyeld nyugodtan a másik tarisznyáját, ő is figyeli a tiédet, s alig várja, hogy felkínáld a cserét.

Már nem augusztustalan idén sem a blogom, ajándékba egy-két redesign-szösszenet, de ne vegye komolyan senki, őszig még annyi minden változhat. Nos, visszajöttem.

És: Nap mondása játékunk győztese bár névtelen marad, azért idézzük és postázzuk nyereményét.

Miért, ki néz ETV-t?

A Nap válaszát pedig magamban én adtam meg: én, az interneten nézem, de ezt csak azért írom le, hogy hű legyek elveimhez, tehát egy kérdésben legalább egy eltérő véleményűt megkérdezzek, és ne féljek közzé tenni azt.

Vallomások 1.

2009-07-26T22:55:00.003+02:00

"Azóta szüntelen őt látom mindenhol."

(Quimby: Most múlik pontosan)

Azóta a buli óta azt hiszem, elkezdtem érezni, milyen jó lenne valaki. Nem szeretnék érzelgőssé válni, nem akarom leírni, milyen jó lenne valakihez csak hozzábújni, talán éretté lettem, vagy mi. Mert ugye rájöttem, igen, azt hiszem ma, mikor egy kicsit gyereket pesztráltam, hogy anélkül nem lesz az embernek gyereke, tehát a divatos szingli életmód annyira nem alkalmas családalapításra. Jó, persze nem holnap szeretnék apuci lenni, de a projektet nem ártana elkezdeni ahhoz, hogy legyen belőle valami, főleg magamat ismerve. Nem is tudom, miért írom én ezt most le.ű

Ma én főztem, a vasárnap általában az enyém, de nem is bánom. Mivel sokáig alszom, mert szombaton munka után mindig csak 1 felé esz haza a rosszseb, vagyis vasárnap, szóval miután felkelek, az a napi programom, aztán délután megint megyek dolgozni. Ma sajttal meg fokhagymával töltött csirkemellet csináltam, meg rántott patisszont, meg csirkeszárnyat. Egyébként meg hihetetlen, hogy mindjárt itt van július vége, viszont annak tudatában, hogy kik lesznek Pesten ősztől, nem is bánom, hogy lassan, cammogva itt lesz a tanév. Idén füzeteket veszek, mert ez a különlapos, lefűzős megoldás az ét szétszórt énemmel nem fér össze sajnos.

Mostanában mindenki életcélt keres magának, vagyis szeretné definiálni, merre tart, ez a legidegesítőbb, s egyben sajnos legfontosabb kérdés. Van az a mondás, hogy célozd meg a Holdat, s ha el is vétenéd, a csillagok közé kerülsz, szóval valahogy így hangzik a dolog, lusta voltam ráguglizni. Az a baj, hogy senki nem garantálja, hogy amit az ember megcéloz, az tényleg a Hold, vagy csak egy műhold. Én egyre inkább félek, hogy az enyém műhold, de szeretném Holddá tenni. Ezért gondolkozom manapság újra abban, ha már tévézésről van szó, hogy szeretnék díszletet meg arculatot tervezni, esetleg programigazgató lenni, de úgy gondolom, tartozom annyival, hogy egyszer, egy függetlenebb időben, az ETV-ben fontos szerepem legyen. Nem tudom miért, de jót akarok tenni ott, főleg mert néha úgy látom, hiába próbálkoznak, pontos öndefiníció nélkül aligha érhetnek célba, már ha van céljuk egyáltalán.

Megint hosszú voltam, az Agynyomtatót meg hamarosan folytatom, csak bevallom őszintén, talán még annak sincs igazi öndefiníciója.

Tetves

2009-07-25T12:40:00.003+02:00

Azt álmodtam, hogy tetveket pöcköltem le magamról, s ez már álmomban is úgy tetszett, hogy sürgősen meg is jegyeztem. Reggel, már amennyire én a 11 órát még reggelnek nevezem, szóval amikor méltóztattam felkelni, rögtön megnéztem az Álmoskönyvben, és mindenféle pénzről volt benne szó, úgyhogy terveim közé vettem egy lottó vásárlását, csak az a baj, hogy lusta vagyok. Eszembe jutott, hogy mintha láttam volna olyat, hogy lehet sms-ben is lottózni, ugyanannyiba kerül, mint az utcán, csak két alapdíjas sms jön még rá a 200 Ft-ra. Így aztán van lottóm, innen az okos-zöld fotelból, csak akkor mozdulok meg, ha viszket egy szúnyogcsípésem. Vagy tetű?

Jut eszembe, megyek Hídlapot olvasni, vagyis nézegetni...

Felvi se velem, se nélkülem

2009-07-24T12:02:00.003+02:00

Tegnap én is izgultam, pedig csak másoknak drukkoltam, magammal kapcsolatban már jó ideje tudtam, hogy nincs miért izgulnom. Nem panaszkodni vagy siránkozni akarok, csak olyan vicces sms-t kaptam tegnap, hogy muszáj megosztanom: "OFIK nem hivatalos tájékoztatás: Ön nem nyert besorolást egyetlen jelentkezési helyére sem..." Nos, ha ezt az sms-t tavaly kapom meg, azt hiszem, egy kicsit kiborulok. Idén felment a szabad bölcsészek árfolyama, nem 427, hanem 429, ami sokkal GbZ-sebb szám, mint a tavaly, próbálja csak meg bárki a telefonja nyomógombjain megkeresni a betűket és olvassa össze.

A felvetteknek gratulálok, örülök, hogy jönnek szép számban Pestre, és igen, ha tudok majd segítek, de ti is segítetek ám azzal, hogy ott lesztek. Szóval most mindenki pihenje ki magát alaposan a mostani valóságában, mert szeptembertől igencsak megfordul a világ, de tényleg, ennyi új dologhoz sok energia kell, és az, hogy semmin se akadjon ki az ember, tudjon siklani a dolgok felett, és igen, kell növelni az egót is, nekem talán ez ment a legnehezebben.

Részegen 2.

2009-07-23T16:33:00.005+02:00

Azt hiszem, így kell átkötni jól ezt a dolgot. Pár hete ugyanis kiköltöztettem egy részlegemet, elneveztem agynyomtatónak. Azt hiszem, nem gondoltam át a koncepciót kellőképpen, s alig egy hét után kifújt. Próbáltam úgy tenni, mint a kereskedelmi tévék, mikor egy sorozatuk egy hét után megbukik, ahelyett pedig betesznek egy agyonjátszott régi sorozatot, a megbukottról pedig inkább tudomást sem vesznek. Szóval ezt akartam szegénnyel csinálni, pedig ő igazán nem tehet róla, hogy azt hiszem, hogy mindenhez értek, nekivágok, aztán nem lesz belőle más, csak nyávogás. Mindegy, igazából csak a cím és az átkötés miatt hoztam fel ezt a témát, ennél több nem volt benne.

Kedden volt Verhóéknál egy nagyon jó buli, ahol nagyon jól éreztem magam, pedig nagyon tartottam az egésztől. Mégpedig azért, mert Gergő előre szólt, hogy ne lepődjek majd meg, de nálam mindenki fiatalabb lesz. Később persze voltak érvei, amikkel megnyugtatott, de mégis tartottam az egésztől, hiszen elvileg szinte senkit nem ismertem közülük. Aztán az első 10 percben elfelejtettem ezt az érzést, miután egy szókimondó lány megkínált a Lászlónak keresztelt borával, vagyis a Keveréssel. Azért emelem csak őt ki, mert amikor odaértem, ő volt ott az egyetlen ismeretlen, innentől kezdve már csapatokban érkeztek az ismeretlenek, s alig pár embernek tudtam csak megjegyezni a nevét, de szerencsére páran bejelöltek már iwiw-en vagy myvip-en, így fény derült kilétükre is, nem csak nedvszívóképességükre. Persze ezt jobb, ha én nem firtatom, én sem maradtam szomjas, főleg az azóta már legendássá vált Keki, vagy mások szerint Kheki miatt. (A Keki eredete: az ősi "Kezdjünk El Keményen Inni" felkiáltásból származik. Az eleinte csak közösségteremtő jelleggel bíró szó jelentése később módosult, s ahelyett, hogy egy néma hangzó elhagyta volna alakját, csapódott hozzá egy, így lett Kheki, bár ez inkább nyergesi akcentussal hangzik így. A legenda szerint egy szőke hajú, kék szemű lány készített először Kheki-koktélt, kinek szépsége lenyűgözte e sorok íróját.)

Az egyik legjobb dolog persze az ebben az "állapotban", hogy ilyenkor is tud kommunikálni valóban fontos dolgokról egy ma is művész, meg egy levitézlett művész, egy ősi, közös nyelv segítségével. És az mr2 Éjféli mixére a legjobb mindenfélét rajzolni. Fotókat pedig nem közlök, mert én nem vagyok rajta egyen sem az enyémek közül, mások meg nem járultak hozzá a publikálásukhoz. Még a macska sem, Tomi, akit én sokkal komolyabban vettem, mint bárki, s csak Tamásnak szólítottam.

Joshi, Józsi stb.

2009-07-21T12:29:00.004+02:00

Joshi Bharat mára rendelt szent evangéliuma az iwiw-ről
Talán igaza van a Beatles-rajongó vega bábszínésznek, de nem érdekel, nekem is csak egy életem van ebben az életemben.

És: "nem tudom mit vár, hogy két hónap után itt ülünk vérbefagyva, s csak azt várjuk, hogy jóságos tekintetével újra életre hívjon minket?"

Érzelmek futkároznak itt

2009-07-21T00:15:00.005+02:00

Igazából nem is gondoltam én erre, hogy ma ennyi impulzus ér majd. Vagyis tegnap, mire írom, már tegnap lesz, a Himnusz is jócskán véget ért. Azt hiszem, ennyi kedves sms-t, e-mailt, telefont régen kaptam, vagyis egyszerre még nem is kaptam, az az igazság.

Arra ébredtem szokás szerint, hogy nyolckor megszólal a telefonom: "Zúzd le a vekkert, pattanj ki az ágyból, elég legyen már a durmolásból...", én megnyomtam rajta x-szer a középső gombot, tehát x-szer 10 percenként kezdte újra. Végül bekapcsoltam a telefont, miután betöltött, már 4 sms visított rajta. Azt játszottam félálomban, hogy kitalálom, kik írhatták, nos, nem nyertem egyszer sem. Aztán még sok jött, egész nap vigyorogtam. Egy-egy rövid üzenet úgy fel tudja dobni az embert. Egy-egy. Rövid üzenet. Egy hívás olyantól, aki már 6. éve szerves része az életemnek, jóban vagyunk, de nagyon nem köszöntöttük eddig egymást, s ha meg is láttam a telefonkijelzőn a nevét, tudtam, munka miatt hív. Ma rögtön éreztem, hogy nem azért hív, mikor ő csörgött, s olyan jól esett. Jó, ha az ember kicsit úgy érzi, hogy azért fontos, na. Jó volt ma a brassói is, amit én kívánhattam. A Snickers, amit azért vettünk, rögtön kettőt, hátha nyerek Sziget-jegyet. Nem nyertem, de nem adom fel. Aztán kaptam ma a felvitől is mail-t, megmutatták a pontjaimat, ha már esetleg elfelejtettem volna, hogy volt idén is felvételi. Érdekes, hogy hamarabb kiestem, mégis több idén a tavalyinál. Mindegy, már csak a 23-át kell kibírnom, meg azt az sms-t, aztán egy kicsit nem zaklatnak majd.

Megnéztük a Gettómilliomost, nagyon tetszik. A zenéje, az, hogy ott van benne a tv, a kameramozgások, beállítások, meg a happy end is, mert azért nem adták ingyen.

És még az is volt ma, hogy feltűnt valaki, aki teljes mértékben levette magát a térképünkről 1-2 hónapja, és még ő van megsértve, hogy nem vagyok kedves. És zaklatva érzem magam, de az más.

200 20 felett

2009-07-20T00:20:00.002+02:00

"220 felett, átértékeled magadban a világot."

(Neoton)

Ugyan ki akarna egy ilyen idézettel kezdeni? Nos, én, és ki akarna kérdéssel kezdeni még az előtt, hogy legalább önmaga előtt tisztázta volna, hogy miről fog írni. Én, itt a blogomon. Én 20 éves lettem ma, a blogomon meg ez a 200. bejegyzés. Véletlen? Nem, egyáltalán nem, nem győztem időnként lassítani és olykor gyorsítani az utóbbi pár hétben, hogy pont így jöjjön ki. Hát ilyen vagyok, ilyen különkiadásos, ilyen ilyen. Ilyen idézettel kezdtem, mert ezt éreztem idevágónak, legyen az bármennyire egyszerű, az sem baj, ha a populáris kultúra már szétrágta, mint egy olcsó rágógumit, s olykor még lufit fújna belőle, csak remélve, hogy nem foszlott még szét az anyag, s egyben marad a léggömb. Írhatnám persze azt is, hogy "Húsz esztendőm hatalom" (J.A.), vagy át is alakíthatnám: Húsz esztendőm hat alom. Persze nem teszem, hiszen nincs rá okom, nincsen miért panaszkodnom, eddig mindig azt csinálhattam az életemben, amit szerettem volna, s ez egyáltalán nem csak rajtam múlott. Most jön egy nagy köszönöm, csak nem szeretek a hétköznapokban elérzékenyülni, elérzékenyíteni meg pláne nem, mert akkor nagyon rosszul érzem magam. De miért akarok én mindig valami nagyot mondani a születésnapomkor, miért akarom az egészet egy félresikerült tószttal elrontani? Újabb kérdés, s ha már "Ez a nap más, mint a többi...", akkor kicsit önző leszek, s folytatom ezt a rossz önértékelő szokásomat. Nevezhetném évértékelő beszédnek is, de szerencsére nem vagyok politikus, nem is biztos, hogy csak erről az évről szól majd, beszédnek meg végképp nem nevezhető, talán közvetített belső monológnak.

Ilyenkor pont olyan érzések kavarognak bennem, mint szilveszterkor, vagyis nem pont olyanok, mert erre az ünnepre nem kényszeríti rá a külső világ a gombnyomásra való változást. Nem vár tőlem senki fogadalmakat, legfeljebb én, de magamról meg tudom, hogy sokáig érik bennem minden, sok idő, míg láthatóvá válik, s változásnak nevezhető. Így aztán csak annyit teszek, hogy nem megyek el mellette, ránézek, mint a 20-as kilóméterkőre az út mellett, majd tovább megyek. Mivel mindent számol az ember, miért pont magát hagyná ki a statisztikákból, s miért mondanám azt, hogy nem érdekel az évek múlása. Egy dolog miatt érdekel: mert egyre gyorsabban múlik az idő, csak annyi a furcsasága ennek a földi futóversenynek, hogy nem is sejti az ember, meddig kell sprintelnie, s nem is ő fog megállni, mert nem állhat meg, hanem majd megállítják. Olyan ez mint a Cooper-teszt, vagyis olyasmi, mert arról tudni lehet, hogy 12 perc, erről meg csak azt, hogy egyszer vége lesz, s hogy ki mennyit hoz ki belőle, az teljesen egyénfüggő. Akinek jobb az állóképessége, az akár végig is futja, s nem törődik a körülményekkel, csak azt nézi, hogy minél jobb legyen az eredménye. Aki nem képes a folytonos futásra, azt megállítják határai, s olykor levegő után kapkodva sétál egy kicsit, s csak azt látja, hogyan húznak el mellette a többiek, de ha megpusztulna sem tudna velük futni, ha el is indul, legfeljebb jobban veri fel a port, mint séta közben, de a sebessége nem nő. Ilyesmi lehetek én is, vagyis futás közben általában ilyen sorsra jutok, ami miatt mégis hálás vagyok ezért a hálátlannak gondolható szerepért, mert így figyelni tudom a külső világ változásait, rögzíteni tudom, majd később lejátszom őket magamban minden tudatosságot nélkülözve, s mosolygok az egészen, mert annak ellenére, hogy nem én lettem a befutó, mégis profitáltam a versenyből. Aztán van még egy másik része is ennek az éleslátásnak, amiért már nem mindig vagyok olyan hálás, ez az önmagam látása. Néha én is úgy élnék csak úgy gondolatok nélkül, csak úgy bele a világba, de mindig ott van velem egy józan én, aki majd' minden rosszból visszaránt, s így hiába látom a világ egyes részeit olyan élesen, ha a látott dolgok környezetét nem képes pásztázni a szemem, hiszen mindig becsukja az az illemtudó énem.

Szóval onnan indultam, hogy évet értékelek, vagy mi. Erre szoktam azt mondani, hogy a tavalyi énem seggbe rúgná az ideit, de az az igazság, hogy az idei viszont visszakézből akkorát sózna le a tavalyinak, hogy csak számolná az újdonsült glóriája csillagait az az álomvilágban élő Amelie-rajongó. Azóta nem Amelie már a favorit, s tudom, nincs is olyan, hogy favorit: "Tessék felébredni!" van az Álmodozások korából. Mert ez van, nincsenek álmok, az élet van, álmainkkal tudni kell mit kezdeni, de nem tehetünk úgy, mintha mi lennénk a világ közepe, mert hamar ránk zúdulhat egy jó adag hideg víz, ami majd felébreszt minket.

Most van éjfél, most töltöttem be a 20-at. Az MR2-n a Himnusz megy, ilyenkor szeretem csak igazán, mert ilyenkor nem pártok sajátítják ki maguknak, kicsit úgy érzem, mintha nekem szólna, s megbűnhődött múlt és jövendő reményt ad, folytattatja velem az egészet. Mire ezt leírom, vége is a dalnak, 0:02 perc. Nem, tényleg nem történt semmi, csak egy kutya ugat kint, talán a miénk, ugyanúgy folytatódik az egész, mint az előtt, mielőtt talán egy fél másodpercre megálltam, s felfogtam, felfogtam igazából azt, hogy ez semmi. Semmi, csak könnyebb dolgom lesz, ha megkérdezik, hány éves vagyok, mert kevesebb szótaggal kell válaszolnom. Kevesebb a felesleges beszédből, igazán ennyi haszna van az egésznek. Már megérte.

Végezetül pedig, mielőtt még én is megunnám magamat, egy kis útravaló engedtessék meg magamtól magamnak, mert ha leírom, már jobban elhiszem:

Az egy dolog, hogy most mit hiszel arról, hogy mi leszel, az csak egy szüleménye a szegényesnek nem mondható fantáziádnak. Most tisztában lehetsz az értékeiddel, talán senki nem nevez ma nagyképűnek. Egy percig se hidd el, hogy bármi is úgy fog megvalósulni, ahogy te azt elképzelted, minden más lesz, minden kicsit másképp alakul majd, nehogy elbízd magad, s nehogy úgy gondold, te írod meg sorsod könyvét előre. Majd esetleg utólag egy bizonyos idő után, de az egy másik ügy. A lényeg az, hogy mindig mindent úgy csinálj, ahogy akkor csinálod, amikor olyan nyugodt, levegős űr alakul ki a gyomrodban, mikor a torkodat nem környékezi gombóc, amikor ki mersz állni az igazadért, mert pontosan tisztában vagy vele, hogy senki más nem mond igazat. Mindent csinálj úgy, mint eddig, mert amit nem úgy csináltál, ahogy kellett volna, azt már úgyis visszavontad, ha lehetett, ha meg nem, akkor régen megbántad. S amit lehet, hogy csak te értesz: tényleg ne akarj felkerülni arra a Fidzsi-szigetek felé tartó hajóra, ha neked Kaposvárott van dolgod, főleg akkor, ha eddig csak képeslapokon láttad azt a bizonyos szigetcsoportot, a valóságban pedig már jártál Kaposvárott, s nem véletlenül töltöd ott időd nagy részét szívesen, még akkor is, ha Kaposvár környékén sem jártál igazából. Tudod, ezt lehet, hogy csak te érted, s nem azért mert olyan okos vagy, csak te vagy otthon ebben a kontextusban. S tudod, miért mondom ezt? Mert eddig ezzel a módszerrel még nem jártál rosszul, miért próbálnál ki mást. Vagyis persze, próbáld ki, csak ne feledd, hogy addig nincs baj, míg visszavonhatók a hibák a Szerkesztés menü Visszavonás parancsával, csak ez a funkció véges, s sajnos az életben általában nem is működik.

Na, gyertyák elfújva, mehetünk tovább.

GbZ - Kis-Duna sétány

2009-07-19T00:20:00.003+02:00

Boldog szülinapunk!

2009-07-15T21:34:00.003+02:00

Következő bejegyzésemet még legszívesebben nem írtam volna meg, csupán azért írtam meg mégis, mert 2 Zsófi is előidézte azt. Az egyik (képünkön) kérte is, hogy írjak róla, a másik pedig olyat állított, ami nem igaz, így muszáj megcáfolnom őt.

Mielőtt még bárki is pánikroham közepette kapna a naptár után, hogy ellenőrizze, tényleg elmúlt-e már huszadika, azt megnyugtatom, hogy ez nálunk szinte mindig így van, mindig hamarabb vagy mindig később ünneplünk mindent, mármint azokat az ünnepeket, amiket névnapnak vagy szülinapnak neveznek. Ennek az az egyszerű oka, hogy annyira még nem vagyunk fontos emberek, hogy a fenn említett ünnepeket piros betűvel szedjék a naptárban, így mégsem tarthatunk fogadást 20-án, ha az hétfőre esik, mint idén. Így aztán Zsófival (nővérem, képünkön, balra tőlem, 22) együtt 12-én vasárnap ültük kettesekkel telített szülinapunkat. (Itt tenném hozzá, hogy idén az ő szülinapja valóban pirosbetűs ünnep, de ez ne tévesszen meg senkit, igazából a vasárnapnak köszönhető az egész.)

Az asztalon előttünk egy 42 gyertyával díszített Ország tortája látható, amit Anyának köszönünk. A 42-ből húsz szál az enyém, így feladhatnám rejtvénynek, hogy hány éves a nővérem, de feljebb már leírtam, mint a Blikk. Tőlünk jobbra egy tál Somlói galuska helyezkedik el, amit jobbról egy túrótorta támaszt, őket Teési Mamáék hozták. Igen, a túrótorta olyan, hogy ízes rolád veszi körbe, belül pedig túró és túró, gumicukorral és csokival. Előttem túrós pogácsa található Ildi keresztanyánk tollából, a kép bal szélén pedig az általam felajánlott Picsi.

Tehát: a nyáron ünneplők is kapnak tortát, nemcsak jégkrémet, és igen, így lehet két ünnepeltnek ilyen fantasztikusan összeöltözni. Mondanám én, hogy ha meg lett volna beszélve sem tudtunk volna jobban harmonizálni, de nem mondom, mert megbeszéltük.

Írásban jelölt részleges hasonulás

2009-07-13T12:06:00.008+02:00

Mert ha mindenki szembe jön, el kell gondolkodni. Nem a városra értem persze, hanem a médiára.

Ez tetszik, ez jó ötlet. Nos, ez az a mondat, ami ritkán hagyja el a számat mostanában, ha az ETV-ről van szó. De van egy műsoruk egy pár hete, ami azért jó szerintem, mert végre politikamentes, mert van némi humor benne, mert addig nem megy el, hogy már kereskedelmi tévésnek nézzen ki a dolog, tehát nem lő túl a célon, ez a Szembejövő.
A műsorvezető személye onnantól kezdve jó választás, hogy nem az, aki minden más műsorban felfedezhető, tehát nem a kvízmester. Hunyadi Tamásé a műsor, igazából nagyon illik hozzá. Mikor szembe jön velem az utcán, ugyan neki nincs a feje fölé írva, hogy mit gondol, de mégis ilyen egyszerűen idegesítő és idegesítően egyszerű kérdéseket látok a feje fölötti általam képzelt szövegbuborékokba, majd mire ezek megfogalmazódnak bennem, megyek tovább, ő elhalad mellettem, viszi nem kis fejszőrzetét.

Elgondolkodom azon, hogy aki dolgozott már országos kereskedelmi rádióban, tévében, együtt dolgozott egy nem kis nézettségű show-műsorban Friderikusz Sándorral is, az vajon mit keres ma ismét a városi tévében. A választ nem tudom ugyan, csak sejtem, de inkább találgasson mindenki maga, hogy azért van-e újra itt, mert az országos médiában nem kellett, kellett-e az országos médiában, csak háttérmunkás lett, vagy egészen egyszerűen neki nem kellett az országos média. Bármennyire is nagyképű az utolsó tagmondat, én nem biztos, hogy meglepődnék, ha így lenne. Persze nem isteníteni akarom ezt az embert, csak örülök, hogy végre nem az az ember kérdezgeti a járókelőket, akiről még mindig nem tudom pontosan, hogy miért, mitől lehet az, aki.

A műsor kezdeti próbálkozásai egyébként még igen gyérek voltak főcím szempontjából, de a mai feltöltés már igen profi lett, nem ártott neki ez az erősebb ráncfelvarrás. A stáblista különösen ötletes, örülök, hogy ilyet is látni, örülök, hogy ilyet is tudok írni. Nem szeretek bizonyos dolgokat mindig szidni, mert azzal egy idő után már inkább magamat szidom. Persze nem lenne kötelező észrevennem a rossz mellett a jót is, de én jobban szeretem mégis észrevenni, sőt, ugyanannyi helyet szentelni neki, mint a rossznak. És igen, ilyenkor még ott is szívesen dolgoznék, csak sajnos még így is több az ellenérv, hát ennyi.

Ez pedig az írásban jelölt részleges hasonulás speciális esetére volt egy példa, itt pedig videó róla, meg lehet győzödni az igazamról, vagy éppen az ellenkezőjéről. Kapcsolj!

Valóság és "valóság" - reflektálás

2009-07-09T22:35:00.003+02:00

"Az az ember, aki képes különbséget tenni jelenség és lényeg, látszat és valóság között, akinek van emberismerete, aki bármilyen érintettsége esetén is képes mérlegelni, aki még fel tud tenni olyan egyszerű kérdést, hogy miért, akinek nem tompul el a látása és a hallása attól, hogy száz csatornán ömlik ugyanaz - az valamit megsejthet az igazságból, kevésbé patetikusan: a valóságból."

ZM

Amikor az Istvánnal kapcsolatos híreket olvasom, általában arra leszek figyelmes (sajnos), hogy a cikket író ember fontosabbnak tartja a szenzációt, mint azt, hogy igazat, vagy igazhoz közelit írjon. A legrosszabb az egészben persze az, hogy van ennél rosszabb is, vannak, akik nem szenzációt hajhásznak, hanem vagy véletlenül, vagy pedig direkt kihagynak egy-két dolgot, vagy másképp mondanak el, mint ahogy az történt, történhetett.

Nem az zavar, amikor azt írják, hogy Esztergomba gyorsvonat jár. Minden bizonnyal azért lett gyors az esztergomi vonat, mert nem az országban megszokott kék vonat jár erre, hanem a híres Desiro. Az pedig elvileg mehetne gyorsan is, így aztán gyorsvonat.
Az országos médiában megjelenő istvános hírek hallgatása/olvasása közben mindig azon gondolkozom, hogy az oké, hogy én tudom, hogy ez nem minden tanárra vonatkozik, az pedig egy másik, hogy annyi történésről lemaradtak az emberek, akik kívülállóként hallanak az egészről, hogy egyszerűen nem tudnak olyan véleményt alkotni, ami nem csak a felületből táplálkozik. Ha azt hallják, hogy tanárok, akkor az ő fejükben élő iskolakép alapján, - ami persze egyénenként változó – azt mondják, hogy például az a negyven ember, A-tól Z-ig. Mindenki fegyelmit kap a gimnáziumban, s miközben ez az információ eljut az agyukig, azt látja az a kb. egymillió ember, hogy Szent István Gimnázium Esztergom. Az esztergomi gimnázium, a Szent István Gimnázium, fegyelmi, tanárok, öngyilkosság, halál. Ezeket jegyzi meg az ember, meg a vágóképekként használt felszabadult, mosolygó diákokról készült képeket, akik éppen a véleményüket fejezik ki, s mosolyuk, vidámságuk cseppet sem illik a tragédia hangulatához. Mégis így marad meg az emberekben, ez a képi aláfestés társul a tényszerű(?) narrációhoz. Az újságíró vagy riporter épphogy megválaszolja az 5W + 1H-t, de ez oly kis szelete a valóságnak, hogy még csak nem is hasonlít. Tudom, a műsorba ennyi fér, meg el is kell adni azt a hírt.

Ami sokkal jobban idegesít, hogy nemcsak az országos médiában alakul ki torz kép az iskoláról, tanárokról, diákokról. Itt, a városi tévében már olyan bulvárnál is bulvárosabb eszközökhöz nyúlnak, amikhez már egyik nagy kereskedelmi csatorna sem nyúlna, mert egy idő után lehúzhatnák a rolót, mert az ORTT állandóan fekete lapot adna nekik kamerájuk elé. Az Istvánban készült felvételek rossz hangminősége miatt olykor feliratozzák a párbeszédeket. Érdekes módon nem minden elhangzott szó méltó arra, hogy kiírják, csak azok, amelyek valaki(k) szerint nem elég hangsúlyosak, vagy éppen nem tűnnek eléggé öngólnak. Így kerülhetett kiemelésre a következő mondat: „Az Arany János iskolával talán az a baj, hogy túl magas a cigány tanulók száma.” Az etvonline-on ma is ez a videó van kinn legfrissebb videóként, s micsoda véletlen, ezt a képet találták a legütősebb képnek Holló Ervin mondatával, így azzal „kínálják” a videót. Milyen kár, hogy az emberek többsége ez alapján mond ítéletet, ez alapján az istvános tanárok rögtön rasszisták, s ami ott a gimnáziumban történik az maga a pokol, nem is csoda, hogy a régi Hell épületébe kerültek ezek a szégyentelenek - gondolja magában az ETV honlapján böngésző, aki ezt a képet meglátva már rá sem kattint a play-re, vagy ha mégis, odáig már biztos nem jut el, ahol a kiemelt kép előtti és utáni mondatokat is hallhatná, vagyis kialakulhatna a valódi kontextus.

Kár is erről többet írni, sajnos. Az azonban mindenképpen érdekes, hogy Meggyes Tamás pár éve azt mondta, a kereskedelmi tévék olyanok, hogyha kezük lenne, benyúlnának az ember nappalijába és még meg is lopnák. Nahát, milyen frappáns mondat, kár, hogy ezek a tévék ilyen jó szolgálatot tesznek neki mostanában… S hogy az ő városának tévéje a közért van-e, azt már nem is kérdem.

Jó, tudom

2009-07-09T21:08:00.003+02:00

Jó, tudom, hogy mindig szünetet hirdetek meg, aztán meg mégis írok, de igazából mostanában nem történik semmi. Vagyis történik, de csak pont annyi, amennyi elég. Hétvégén munka, ahova jönnek a híres emberek, egyesek teljesen elájulnak tőlük, én meg jövök a már szokásossá vált dumámmal: "ők is büdöset..."

Tudom, hogy nem mindenki gondolkozik úgy ezekről az emberekről úgy, mint én, de valahogy már nem tudok úgy gondolkodni ilyen téren, mint régen. Attól, hogy ő ott áll a színpadon, még kell parkolójegyet fizetnie, ha nem nyúl mélyebben a zsebébe, ő se néz ki úgy, ahogy kinéz, és jó esetben el sem tudja képzelni, miért nézik őt más szemmel az emberek. Emlékszem, amikor 2001-ben a hídavatás volt, Bényi Ildikó konferált. Akkor talán már nem annyira, de előtte hosszú éveken keresztül egyike volt a bemondóknak, talán többet látta az ember az arcát, mint egy filmsztárnak. Mikor felénk sétált a híd felől, hirtelen megrohamoztuk őt autogramért, ő meg elpirult, s azt mondta, nem olyan híres ember ő, hogy tőle aláírást kéne kérni, mégis mosolyogva adott mindenkinek.

Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy milyen érzés az, ha valakit megismernek az utcán úgy, hogy nem közös ismeretségről van szó. Múltkor egy morzsáját átéltem ennek az érzésnek, és mint ahogy azt általában csinálni szoktam a kivételes és talán soha vissza nem térő dolgokkal, azt hiszem, elszúrtam. Álltam a téren az info-pult előtt, már talán vége is volt aznap a bulinak. Egy huszonéves lány jött felém, s meg is szólított: "nem te voltál a Napló Extrában?" Bólogattam, mondtam, hogy de, aztán azt is megkérdezte, hogy megváltoztam-e a tanfolyam után. Én széles mosollyal, tőlem megszokott módon, kis iróniával fűszerezve mondtam: "de, teljesen". Ezután a lány és kis csapata továbbmentek, de úgy éreztem már a következő másodpercben, hogy az iróniámnak most nem volt igazán helye. Főleg azért, mert az is ritka, hogy az emberek tudják, milyen csatornán látnak adott tv-műsort, az meg pláne, hogy a Naplóról tudják, hogy van Extra része is, ami kicsit bulvárosabb. Szóval kicsit beszélgethettem volna vele, de másnap szerencsére láttam, hogy a barátjával sétálgat általában ott a téren, úgyhogy nem mulasztottam el semmit.

Na, még jó, hogy ma kiírtam, hogy nem írok egy darabig. Persze azért, mert részben elköltözöm innen, ide. Még csúnya, szóval ne szidja senki, lesz még szebb. Kicsit el akarom választani a fikcióval átszőtt írásaimat a véleményemtől és a mindennapjaim leírásától.

Módosult nyitva tartás

2009-07-09T12:15:00.002+02:00

Enthüméma

2009-07-02T11:39:00.004+02:00

1. premissza: Minden ember hülye, aki nyáron zöld és/vagy sárga pólóban jár, mert arra tapadnak a bogarak.

2. premissza: Balázs zöld és/vagy sárga pólóban jár nyáron.

Mi a konklúzió?
A helyes és nem bántó megfejtéseket a kommenteknél várom, a helyes megfejtők között zenekérési lehetőséget sorsolok ki.

Pa-dö-dő

2009-07-01T19:47:00.004+02:00

Amikor elballagtam az óvodából, pont aznap volt Pa-dö-dő koncert a Sportcsarnokban. Emlékszem, mikor mentünk Zsófival reggel iskolába/óvodába, néztük a plakátokat a buszmegállóban, nagyon szerettünk volna elmenni, bár arra nem emlékszem, hogy azelőtt olyan nagy rajongók lettünk volna, bár folyamatosan ott volt a tudatunkban a két színes hajú nagydarab, vicces énekesnő. Beletörődő arckifejezéssel szálltunk fel minden nap az 1-es helyijáratra, ami akkor még olyan kávészínű volt, gondoltuk, úgysem megyünk a koncertre. Egy árra emlékszem a plakátról, ha minden igaz, a felnőtt belépő 990 Forintba került, 1996-ot írtunk.

Miután elvégeztem az óvodát, megkönnyebbülve mentünk sétálni délután, micsoda véletlen, éppen a szigetre, s pont a Sportcsarnok felé volt dolgunk. Arra szaladtunk, mi gyerekek. Oda is értünk a csarnok bejáratához, elkezdtük egyesével szedni a lépcsőket, aztán hirtelen már fenn is voltunk, s elénk tárult az a fényes csoda, amit azelőtt legfeljebb a tévében láthattunk, de az biztos, hogy az orrunk előtt még nem volt ilyen. Óriási (hat évesen annak tűnő) színpad, mindenféle fényekkel, füstgépekkel. A jegyszedő bácsi közeledett, s akkor meg is álltunk, azt mondtuk, csak idáig jönnénk, ha már nyitva van az ajtó. Mire ezt kimondtuk, félre is állt, s mi valahogy beszivárogtunk, Anya meg jött utánunk, mert ugye a gyerekei után megy, a jegyszedő legyintett, állítólag alig voltak a koncerten, kellett az ember. Én persze csak azt láttam, hogy rengetegen vannak, s iszonyúan élveztem. Találkoztunk ovis barátommal, Timivel is, aki fentről lógatta a lábát, úgy nézte a koncertet, nagyon irigyeltem, vagánynak találtam, aztán én is úgy csináltam, bár egy kicsit féltem, hogy leesem. Persze nem sokáig ültünk ott, rohangálnunk is kellett, egyszer még a színpad előtti hangfalakra (?) is felálltunk, s én integetni kezdtem minkét énekesnőnek, de nem figyelt rám igazán egyik sem. Én persze rendületlenül énekeltem a Fáj a fejemet, a Kiabáljt, meg a Szép dalt, amit úgy kellett énekelni, hogy a lányok a Mariannal énekeltek, a fiúk meg a Györgyivel.

Pár nap múlva az ETV-ben láttuk őket nyilatkozni, csak arra emlékszem, milyen pattanásosnak tűnt az arcuk. Akkor hittem el igazán, hogy tényleg ott voltak, amikor a tévében is láttam őket, annyira önkívületben voltam a koncerten.

Abban az évben szülinapomra megkaptam az akkor aktuális kazettájukat. Az volt az első áttetsző kazettám, azelőtt csak olyan Pepita feliratú kazettákat láttam. A buszvégen vettük a kazettát, akkor volt ott egy bódé, ahol egy rasztahajú ember árult kazettát, vagy talán cd-t is.

Pár évvel később, talán öt évvel később, életem első tévéfelvételére mentünk. Activity show volt, oda is Timivel mentünk, bár ezt már ők is szervezték, nem csak ott találkoztunk. A Fortuna stúdióban volt a felvétel (ma ott van az összes lottósorsolás is), ez a Pólus center mellé épült, csak egy üvegajtó választja el a plázától. Az üvegajtón túl van egy büfé, ahol egyszer csak megjelent két kutya. Először magamnak sem mertem elhinni, de később bebizonyosodott, hogy a két kullogó kutya a Pa-dö-dő-ék kutyája. Autogramot akartam tőlük kérni, de mire odaértem már a büfé pultjánál ültek, mignon-t ettek. Azt mondták aláíráskérésemre, hogy "ez az időpont most éppen nem alkalmas". Később, mikor elkezdődött a felvétel, alig vártam, hogy rájuk kerüljön a sor, szinte biztos voltam benne, hogy énekelni is fognak. Aznap kellett rájönnöm, hogy a tv-műsorokban az emberek nem (mindig) azt csinálják, amihez értenek, talán ez volt az első celebműsorok egyike. Persze a Pa-dö-dő-nek azért van humora is.

Hát, így lettem megfertőzve, azt hiszem. S hogy hogy jön ez most ide? Ma rátaláltam azokra a zenékre, amik azon a bizonyos kazettán voltak.

Jobbagynyomtató

2009-06-29T19:06:00.004+02:00

Na, ezért voltam Pesten június 18-tól 21-ig, bár sokat nem látszom benne, de nem is lett volna fair, azt hiszem. Olvasóim nemcsak a tv-riportot, hanem egy ott készült rajzomat is láthatják, ha már nem került bele a kész műbe. Legközelebb, ha a TV2-n szereplek, majd nem az RTL sztárját rajzolom le. :-)

Átlag

2009-06-29T18:41:00.002+02:00

Utolsó két jegyemet ma voltam beíratni, az egyiket tudtam már, csak nem tudtam, hogy lesz-e ma jegybeírás, a másikat meg nem tudtam, és felkészültem arra is, hogy szerdán megyek UV-ra is. Aztán nem, mert 4-es lett. No comment, ennyit az önbizalmamról. Az átlagom 4,67, nem is rossz, kíváncsi vagyok, hogy fog ez kinézni immár kommunikáció szakiránnyal és szerkesztői minorral. Most végre nyár, index leadva.

A Kispál és a Borz Van-e nálatok alkohol című számának egy sorát idézném: "Tévékettő és RTL, nálunk senkit sem érdekel." Mindez konvertálva akademista-egyetemista személyemre: "Tévékettő és ETR, nyáron engem nem érdekel."

Íme az második félévi egyetemi átlagom részletezve. Kattintás után előjön olvasható méretben.