Most leírhatnám, hogy annak idején miért kezdtem el kék és narancssárgán blogolni. Nem fogom. Akit érdekel, lapozzon vissza a legelejére. Azt is leírhatnám, miért hagytam abba olyan sokszor. Azt sem fogom leírni. Akit érdekel, nyálazza át az egészet, majd rájön.
Aki most itt tart, az háromféleképpen kerülhetett ide. Az első az, akit egyáltalán nem érdekelt a múlt, aki csak azt akarja elolvasni, aki arra kíváncsi, milyen a jelenem, esetleg a jövőképem. Ezt az embert megértem és kicsit irigylem is. A második eset a következő: a kedves olvasó vette a fáradságot és visszaolvasott, s talán már mindent tud, még azt is, amire nem volt kíváncsi, azt meg még sajnos nem, amire nagyon kíváncsi, ezért is olvas most tovább, hátha megtudja. Hát, ki tudja? A harmadik eset lesz talán a legritkább. A harmadik nem olvasott vissza, mert mindent tud. Mesélhetne nekem is...
Ebben a blogban továbbra is arról fogok írni, ami engem érdekel, egyre kevesebb lelkifurdalással. Sokáig egy felettesén volt a blog főszerkesztője, őt lassan financiális okokból menesztem. Igen, leírom azt, amit látok, vagyis inkább azt, amit észreveszek. Leírom amit a fény segítségével látok meg, legyen az akár egy lény, vagy legyen egy tény, amin fényt csak én láthatom úgy megcsillanni.
Amikor ezeket a sorokat pötyögöm éppen tavaszodik a február. Legszívesebben hinnék neki, de nem tudok. A tavasz pedig fényével így hat minden lényre: visszaadja már elfeledett lényegét. Az ember szól, száll, szeret, akár a madár.
