Nincs okom panaszkodni. Nem rossz az a hetven százalék. Megint túl sokat vártam magamtól, megint nem kellett volna.
Tényleg nem panaszkodom. Főleg azért nem, mert ma nekem valaki azt mondta, amikor az érettségiről beszélgettem vele, hogy: "ha neked nem lesz jó, akkor kinek? Fel a fejjel!"
Nem azon van a hangsúly, hogy nekem milyen érettségit jósol, hanem azon, hogy ki. A szomszédnéni mondta. A férje az utolsó stádiumban van, rákos...
Van pofám még mindig panaszkodni, félni? Nincs. Miután kimondta azt a mondatot, hogy: "Fel a fejjel!", nekem már nincs képem elégedetlenkedni, amikor meghallottam, mit mond, kirázott a hideg.

Ha nem ismerném őtet, azt hinném...

Igen, sikerült a második forduló, s talán már nem is aktuális ez a címke: Álmom-e?, lehet, hogy esetleg már úgy kéne hívni, hogy SZFEretném, vagy úgy, hogy KöSZ, FElvehettek...
Nem dicsekedtem vele, mert annyira hihetetlennek tartom még most is, pedig már két napja tudom, hogy benne vagyok a 44-ben, hogy biztosan megmutathatom magamat a 3. fordulóban. Itt már nem lehet a toll mögé bújni, itt már nincs gondolkodni idő, itt derül fény igazán az alkalmasságra. Itt lehet meggyőzni a felvételiztetőket tehetségről vagy tehetségtelenségről. Itt derül majd ki igazán, ki az aki tévés lesz egyszer, s ki az, aki csak téves.
Huszonhetedikére ígérték az eredményt, délután 5-re, s én itt ültem a gép előtt 16:45-től, de 17:30-ig nem történt semmi. Nyomogattam a billentyűzeten az F5-öt, majd' lekopott, s amikor láttam, hogy feltették, s 2-3 kattintás múlva tudni fogom, kissé remegtem, kicsit nagy a tét. Aztán a kódok között megtaláltam az enyémet, fújtam egyet, és közöltem az itthoniakkal, hogy sikerült. Nem baj, hogy nem készült semmiféle felvétel az ezt követő percekről, mert vicces lehetett, ahogy ugráltam, olyan tíz-szökdelés-térdfelhúzással-harc-szerűséget rendezhettem a nappaliban, szegény csillár...
Huszonnyolcadikára már egy találkozót is szervezett a SZFE, hogy elmondhassák, mi történik majd a nagy napon. Jobban féltem ettől az egész kis meetingtől, mint az eddigi két rostától összesen, nem tudtam, mire számítsak egyáltalán. Tízre kellett az egyetemre menni, persze nem volt kötelező, csak ajánlott a megjelenés. Én 9:30-tól ott járkáltam a Szentkirályi utcában, aztán szembejött Máté Krisztina gyönyörű autójával, gondoltam, akkor bemegyek, hátha hamarabb lesz. Benn olyan furcsa érzésem lett, leültem a többiek közé, és hirtelen arra gondoltam, milyen jó lenne velük tanulni majd, szimpatikusak voltak. Az ablakban feltűnt Liptai Claudia hasonmása, ő is továbbjutott, aztán egy teremből kilépett Fekete Ibolya, az osztályfőnök, akit egyre jobban csípek.
Kivitt minket a kertbe, mivel ott rágyújthat. Leült egy székre, mi körbeálltuk, aztán megkérdezte, van-e valakinek tüze. Egy ideig nem kapott választ, erre megdicsért bennünket, milyen egészséges társaság vagyunk, de persze gyorsan kiderült, hogy azért akad majd ember, aki ellátja tűzzel. Már nem is féltem annyira, lassan betoppant Máté Krisztina is, elkezdődött a tájékoztató. Elmondták, hogy a házi feladat az lesz, hogy csináljunk 4-5 fotóból álló fotósorozatot vagy egy 3-5 perces film-etűdöt. A téma szabadon választható, arra a kérdésre, hogy milyen legyen nagyjából azt mondták nagy egyetértésben, hogy legyen jó, legyen benne gondolat. És hozzátették, ha lehet, ne családi fotókat vigyünk. Aztán megkérdeztek minket, ki mikor akar menni felvételizni, én 9-én délelőtt megyek. A házi feladatról beszélgetünk majd magyarul és angolul, hmmm, nagyon kíváncsi vagyok.
A negyedik rostáról csak annyit mondtak, hogy az ottani bizottságban már sok a Kossuth-díjas...
Még most sem hiszem el, de egyre jobban szeretném...
Ja, és hogy tényleg passzoljon ez a post a címkéhez: jelenlegi Álmom ez...

Megszólalt a vészjelzés. Harangok, sziréna, vagy ami tetszik. Pánik volt. Most is van, csak én nem hallom. Én egy mentőcsónakba kerültem, s most onnan nézem, hogy szikrázik, hogy emelkedik ki lassan a vízből. Jéghegynek ment. Jéghegynek, amire senki nem gondolt. Nem volt a tervben. A jéghegy meg már csak ilyen. Nem veszi észre, hogy ő is csak a vízből lett, minek, ő már nem víz, ő már bármit megtehet, ő neki mehet egy ilyen hajónak is. Ha nem tetszik, el lehet menni, ki lehet kerülni a jéghegyet.
Ülök a kis mentőcsónakban pokrócba bugyolálva. Legnagyobb bajom, hogy néha eveznem kell, és fázom is. Előttem felnőttek, mögöttem gyerekek. A felnőttnek lesz még emléke a nagy útról, büszke lesz majd rá, ha ezt most túléli. A gyerek csak néz ki fejéből, talán alszik is, az a lényeg, hogy a macija vele maradjon. Ha esetleg érdemes lesz majd emlékezni rá, majd úgyis elmesélik neki, majd henceg ő is az unokáinak, hogy ő a nagy hajóval utazott, és milyen büszke rá.
Nézem, ahogy felrepítik az utolsó rakétákat is, látom magam előtt, ahogy az utolsó pillanatig távíróznak, felesleges. Senki nem hiszi el, hogy igazán baj van, ez a hajó nem süllyedhet el, nincs itt szükség segítségre. A jéghegy pedig nem kíméli a hajót, magára tűzi, aztán lassan lecsúsztatja oldalán, s büszkén kiemelkedik a vízből.
Ülök a csónakban, visszatérnek hirtelen az emlékek, hogyan táncoltunk a fedélzeten, s hogyan néztük a tengert azokban a pillanatokban, amikor tudtuk, most csönd a nevünk. Aztán ismét felébredtünk, s volt, hogy egymásnak mentünk, s nem kértünk bocsánatot, fontosabb volt szánalmas kis büszkeségünk.
Most nem ül itt mindenki a csónakban, nincs mindenki pokrócba bugyolálva, amire a nagy hajó címerét hímezték, vannak, akik még most is küzdenek, távíróznak, lőnek, vagy egymásra néznek, és kézenfogva várják az utolsó levegővételt. Akik mindig kitartottak, még most is hegedülnek, nem hagyják abba, míg meg nem eszi hegedűjüket a maró tengeri só, míg meg nem fagyasztja a dalt a jéghegy hűs levegője.
Ülök, nem merek már fázni. Mire föl? Az én csónakom elindult valamerre, ha csak egy lakatlan szigetre, akkor is jobban járok, mint ők. Ők küzdenek életükért, a hajóért, én meg innen már semmit nem tehetek. Csak fáj, hogy nekem jutott csónak, nekik meg csak a remény maradt, amivel nehéz a kikötés. A jéghegy áll, egyre csak duzzad, nem törik bele a gyilkosságba éles kése...
Futnak a fedélzeten, kívülről néha már úgy látszik, felesleges, néha úgy érzem, nem vagyok rá büszke, de így van, hogy ők is befértek volna a csónakba, csak azért nem jöttek, mert nem hitték, hogy a jéghegy kicsinek látszik, de élének épp ez a vékonyság az előnye. Maradtak, pedig tudták, mi vár majd rájuk, most úgy érzem, kiáltásuk késő bánat, s talán nem helyes, amit most tesznek.
Persze, most ezt gondolom. Mert én lehet, hogy gyáva vagyok. Mégsem érzem magam rosszul, még akkor sem, ha van, aki azt mondja, a hajóért maradnom kellett volna, és nekem is futkosnom kellett volna a fedélzeten, és kiabálnom kellett volna, fosztogatnom, ölnöm, ki tudja még mit. Jó, nekem jutott csónakhely, majd megköszönöm az Istennek, nem véletlenül adta, lehet, hogy így sem én jártam jól...
Egy valamit azért ne felejtsünk el. Ezt a hajót nem akárki tervezte, s eddig nem akárki vezette. Most ugyan rossz az irány, s úgy tűnhet, már mindegy ki a kormányos, azért ez a hajó nem egy kis tutaj. Ezt jól megtervezték, s okozhat még meglepetést annak a jéghegynek, ráöntheti sebeiből a benne felhalmozódott tüzet, a fájdalmat, melyet az ő karcolása okozott, s elolvaszthatja. S nem csak jéghegy nem lesz többé, nem lesz majd tenger sem, gőzzé válik, s elrepül messzire.
Én legalábbis erre gondolok majd, mikor nem látom már csak azt, ahogy egy csillaggá válik a tengeren a hajó, olyan messzire jut csónakom már tőle. S szeretném, hogy hosszú évek múlva, mikor ismét arra járok, lássam újra a régi fényében. Kitartást a legénységnek, és legyen igazuk, s legyen értelme munkájuknak, ne csak annyit érjenek vele, hogy egyszer majd szuperprodukciót rendeznek nyomorukból.

Megemelem zsibbadt lábam. Fáj. Nem merem letenni a padlóra, attól félek leesik, olyan régen nem használtam már. Megpróbálom óvatosan megmozgatni, hátha kimegy belőle a zsibbadás. Amint elfelejtem, hogy zsibbad, amint abbahagyom a szenvedést, elmúlik az egész. Képes vagyok lábra állni. Lábra kell állnom!
Még csak egy helyben állok. Nézem, merre léphetek. Már tudom, merre akarok menni, de még nagyon messze a cél. Most csak azt látom, hogy sokan állnak körülöttem. Egyre többen olyanok, akiket már rég elfelejtettem. Így is lépnem kell! Lassan felemelem a lábam, immáron zsibbadás nélkül. Nem tudom, hova tegyem, nem akarok senkire rálépni, senkinek nem karok fájdalmat okozni. Nem, ezt nem lehet megúszni. Lesz, akinek fájni fog. Azzal most nem is törődöm, hogy elgémberedett tagjaimnak mennyire fog fájni, csak azt sajnálom, de tényleg, hogy ez a lépés, ezek a lépések, valakinek, valakiknek nagyon fognak majd fájni, pedig sosem akartam rájuk lépni.
Azzal nyugtatom magam, hogy ők mondták nekem régebben mindig, hogy járni kell... Ők mondták, hogy az ember mindig egy lépést tesz előre, ennyire képes. És aki többet akar, aki sétát tenne? Aki esetleg futna, vagy kirándulni menne? Miért is kéne egy helyben totyogni, egyet vagy kettőt lépni egy életen át, mikor egyre jobbak az utak, több az autópálya, repülőgép is van, és a cipők sem mennek szét hamar.
Én biztos nem maradok, én ha tehetném, elrepülnék. Nem teszem. Nem lehet. Inkább csak gyalogolok, szárazföldön nagyobb az esély, hogy találkozom valakivel, hogy látok valamit. Hátam mögé vágom kabátom, nagyokat szívok a levegőből, néha lépek egy sasszét. Nem is tudnék én repülni. Meg rossz lenne csak madarakkal találkozni. Még engem is madárnak néznének.
Lépek, most már biztos, remélem sikerül csak előre, és nem csúszom majd hátra, és tényleg előre bocsánat azoktól, akikre rálépek, nem tehetek róla, eddig csak voltam.

Lassan itt az ideje, hogy egy újabb fejezet készüljön a Szomszédokból, egy befejezet. Tessék indítani a főcímet, meghallgatni, aztán figyelni, mi történik...

Hosszú ideje nem láttuk már a lakótelepi házat. Lantos utca vagy Bánomi lakótelep, teljesen mindegy. Sok különbség nincs, legfeljebb hat emelet a Lantos utca javára, ennyi az egész.

A történet ma Etussal kezdődik. Nem, nem a piacon beszélget Józsival, hiszen ő már rég meghalt, legfeljebb Virág doktorral udvaroltathat magának nemrég vásárolt új lakásában, ahol a Nagy Fehér doktor szeretőjével, Judittal szokott tökfőzeléket enni. Etus fáradt, feltette egy puffra pár hónapja operált lábát, ma nem megy rendelni. Ugyanis az elmúlt 8 évben nagy változásokon ment át ő is, mégis ugyanaz maradt. Keramikusból fogorvos lett, igen az átalakulás első fázisa az volt, hogy fogtechnikusnak tanult, de később rájött, hogy így nem lehet asszisztense, nem hívhatják majd Juditnak, s így nem fog majd arról értesülni, amikor Kosári doktornak, aki szintén fogorvos, de ő fogszabályzással foglalkozik, új családja lesz. Új, mert otthagyja Évát és a két lányt, Ildikót és Magdit. Etus sóhajt egyet, felteszi szemüvegét, amelyben egy légyre hasonlít, szundítani kezd.

A második jelenetben a Nagy Fehér doktor érkezik meg az éjjeli műszakból. Nem, már nem mentőorvos, rájött, hogy nőügyei annyi témát adnak neki, hogy jobban megéri, ha elvégez gyorsan egy újságíróiskolát, aztán cikkeket írogat, néha a nőkről is ugye. Hosszú volt ez az éjszaka, attól függetlenül, hogy már nem mentőzik. Mert nőzik. Évánál volt, sokáig tartott, amíg megbeszélték, hogy nem beszélnek többet arról, hogy Éva lánya, Magdi, egy hónappal ezelőtt meglopta őt. Mindegy, telik új Opelra, francia lapokba írogat magyar rendezőkről, nem szorul rá már Kosári doktor féltestvérének, Katinkának megbízatásaira sem, nem bánja, ha néha megkopasztják. Na jó, azért haja, már tényleg nincs sok.
Ez még mindig a második jelenet, megérkezik Mágenheim-Nagylaki Ádám János (jé, ilyen keresztnevű ismerősöm nekem is van), lever valamit az asztalról, nem sikerült feltűnés nélkül megérkeznie. Ordítás hallatszik a hirtelen fényárba borított panellakásban.
-Mit képzelsz magadról, már megint valami nőügyed van, mi?
-Hogy mondhatsz ilyet, ügyeltem.
-Ne haragudj, nagyon kevés vendégem van a kozmetikában, ettől vagyok ideges...
Ez könnyen ment, gondolhatta magában Ádám, azt hitte, tovább kell majd győzködnie feleségét, Julit. Julinak nem megy már egy ideje a kozmetika. Gábor Gábor otthagyta a show-business-t, menedzser nélkül már nem megy olyan jól a Gábor Juli Stúdió, meg aztán ki szeret pénzért egy panaszkodó nőt hallgatni? Inkább elmennek fogorvoshoz, Karcsi doktornőhöz, akarom mondani Etushoz, aki még haza is viszi a rendelés után a klienseket, ha meg esetleg ügyvéd a páciens, talán férfi, és van egy Báró nevű kutyája, akkor még reszelt almát is szolgát fel lakásán, ha az illető elcsapta a gyomrát az esti vacsorán, Violánál. Ja, ez nem a Vacsoracsata volt, de nem is a Hal a tortán, bár azzal az összeállítással nem csodálom, ha valaki elcsapja a gyomrát, és különben sem hívnak azokba a műsorokba a királyi tévétől senkit, ritka arrafelé a levitézlett pornósztár...

Újabb jelenet, már reggel van. Lenke néni lakásában járunk. Taki bácsi halála óta mindegy ugyanúgy van a lakásban, csak egy dolog változott. Lenke néni eladta a lakást Alma kérésére. Nem, nem ő akart nyerészkedni, sőt, így az örökségről is elmondott, arra kérte a Közértest, ahogy Taki bácsi hívta őt, hogy adja el a lakást ennek a Hild életjáradéknak. Most nem kell már dolgoznia, a ház lakóinak segít, bébiszitterkedik, meg Kutya úrral nosztalgiáznak, milyen volt az élet régen, mikor élt még István.
Az ajtón kopogtatnak, az egyes lakás egyedüli lakója lassan ér oda, lassan nyílik az ajtó.
-Jövök már, jövök... - mondja Lenke néni.
-Csókolom!
-Szervusz Julcsikám! Mi járatban erre? Nagyon rég láttalak...
-Bejöhetek, muszáj valamit mondanom...
-Gyere, olyan sápadt vagy, csücsülj le!
-Kutya bácsi meghalt.
Lenke néni is sápadt lett, megkérte Julcsit, menjen el, most tényleg egyedül maradt...

Most nincsenek hozzászólások, okosságok a fejezet végén, ez most más, mint eddig. Most már se Közös Böhm, se Kutya úr. Ez a befejezet vége. Tessék újra meghallgatni a főcímet.

A tegnapi nap a nagy találkozások napja volt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi régi ismerőst látok majd viszont, csak mert felvételizni megyek a nagy faluba.
Kezdődött a történet Évivel,( és persze később Ádival) akivel ugyan megbeszéltük, hogy együtt utazunk, de a 7 órakor induló vonaton nem láttam sehol, így azt gondoltam, egyedül utazom. Aztán amikor át kellett szállni Piliscsabán a vonatpótlóra, rá kellett jönnöm, hogy ő mégis ott van, s valószínűleg az én készülékemben van a hiba. Először arra gyanakodtam, hogy az én mobilkészülékemben, mert nem csörgött, de aztán felismertem a tényt, hogy a hallásommal vannak problémák. Sebaj, végül együtt buszoztunk és vonatoztunk. Ezután következett a nagy felvételi, amelyről előző bejegyzésemben mindent leírtam. Majdnem. Aztán a felvételi után barangoltam a Westend-ben, s miután megvettem napi koffeinadagom négyszeresét egy 1 literes Coca Cola formájában, összefutottam Krisztivel és Julival, akik majdnem rávettek arra, hogy találkozzam Dolhaival is, sajnos nem jött össze a találka. Aztán fehér Wartburgon érkezett a szőke daliás herceg, kinek szőrtelenebb volt arcbőre, mint nekem, s kinek kezében vörös volt a rózsa, e lovag neve Ádám de Érchegyi, a szentendrei ládakutató. Krisztinával (született Ozorai Pipó, anyja neve: Mezőségi Puppy) randevúztak, velük volt egy 10 kilós fényképezőgép, a Margitsziget felé tartottak, róluk azóta semmi hír...
Visszafelé a vonaton régi, már-már elfeledett ismerősökkel hozott össze a sors. Érdekes, ha nem találkozom a lányokkal és a herceggel, hamarabb felszállok egy vonatra, s most nem lenne miről írnom... Találkoztam ugyanis azzal a furcsa párral, akikről 2. bejegyzésemet írtam, s akiknek most az negyvenkilencediket ajánlom. Csattogjon értük a klaviatúra!

Leültem a helyemre, iszonyú meleg volt a vonaton. Szopogattam a maradék, már inkább heves, mint jeges kólámat, valamint a 2,5 decis ingyen teámat, amit a szökőkútnál szereztem. Feltettem lábamat, vártam a sípszót, ami a 15:20-as vonat indulását jelzi. Ehelyett egy ismerős hang törte át a csendet, egy olyan ismerős hang, amiről azt hittem, sosem hallom már...
-Ne bénázz már azzal a bőrönddel! - szidta férjét az ősanya, Barbara.
Hirtelen hátranéztem, tényleg ő volt az. Bottal járt, ezt múltkori féltalálkozásunkkor észre sem vettem. Férje nyakkendőt és sapkát viselt, s most ő is viszonylag sokszor jutott szóhoz.
-Ne haragudj, legyél olyan szíves, engedd meg, hogy én üljek ide, tudod, én olyan nehezen járok.
-Jaj, ettől most boldogabb vagy? - szólt vissza kedvesen a nő, aki most fehér blúzt viselt, nem katonai mellényt.
-Igen, köszönöm, nagyon kedves vagy.
-Hát nem igaz, milyen meleg van itt! Egy ablakot lehet kinyitni az egész vonaton. Egyet! Szerintem még fűtenek is, jól elszarták ezt az országot.
-Igen, nagyon meleg van kicsi a..., jaj, hogy is mondják...
-Hagyd abba de rögtön, elülök innen!
-... a hatékonysága a klímának.
-Megmondtam, hogy elég!
Ezzel a meleg kivesézése egy darabig szünetelt, váratlanul ismét előkerült a tarsolyból az a fránya politika.
-1,5 százalékos nyugdíjemelés - kezdte monológját Barbara. Szemfényvesztés. 15 százalékos infláció mellett. Azt mondja a sok hülye, hogy "jaj, kaptunk az emespé-től nyugdíjemelést, de jó". Gyurcsány meg a bandája.
Erre a férj egy nagyon kreatív választ adott, amelynek ugyan nem minden elemével értek egyet, de mindenképpen eredetinek tartom.
-A Gyurcsány egy balfasz.
-Én tényleg elülök, ha nem hagyod abba! - háborodott fel Barbara, mintha nem ő kezdte volna a politizálást.
-Jó, nem folytatom. Ide tudnád adni a fésűdet, ne haragudj?
-Azt hittem már sosem veszed le a sapkád, egész nap rajtad van, észre sem veszed már. Tessék.
-Köszönöm madám, nagyon kedves.
Az idős úr megfésülte pár szál haját, s kacsintott egyet Barbarára.
-Mi van, mi bajod van?
-Jaj, semmi, csak azt akartam mondani, milyen szép lábaid vannak...
-Ó, hát negyven évig nem vetted észre! Tényleg elég már!
A férfi úgy tett, mint aki elbóbiskolt, de amint hozzászólt felesége, rögtön ébren volt, hogy időben reagálhasson, nehogy megint kapjon kedves asszonykájától.
Ezután érkezett a kalauz, aki mindenkivel közölte, hol kedvesen, hol pedig kevésbé kedvesen, hogy a pilisvörösvári állomáson mindenkinek le kell majd szállni, mert pótlóbuszok jönnek értünk. Kíváncsi voltam, hova küldi majd a kalauznőt Barbara, s hogyan köti majd ezt a katasztrófát a miniszterelnökhöz.
-Jaj, köszönjük szépen, hogy tetszett szólni, nagyon kedves - válaszolt politika mentesen főhősnőm. Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy Barbara sokszor meglepően reagál, de erre már én sem számítottam.
Elérkeztünk a hídhoz. Nagy fékezés, dudálás, találgatások. Mi történhetett az amúgy is félelmetes híd legelején?
-Soha többet nem jövök vonattal! Múlt héten egy nő feküdt itt a sínre, a híd egyébként is süllyed, kész, nem kell ebben az országban utazni, mekkora kupi van ebben az országban, Gyurcsányék ezt is jól megcsinálták!
A pánik elmúlt, kiderült, nem történt baleset. Barbara megnyugodott, semleges témát hozott elő a férj.
-Hallottad, hogy már fele annyi bulvárlapot adnak ki?
-Persze, senkit nem érdekel, nem olvassa senki.
-Szerintem azért, mert nagyon drága, azért nem veszik.
-Miről beszélsz már megint, azok a legolcsóbb lapok, beszélsz itt hülyeséget.
A férfi most megszomjazott, vizet kért. Barbara elővette neki a vizet, persze a szemrehányás nem maradhatott el.
-Jaj, de kis kényes vagy. Aztán limonádét nem innál?
A férfi nem válaszolt, Barbarának nyújtotta vizet, nem szomjas-e. Ő persze nem volt az, többet is kibírt már víz nélkül a mi Barbarának.
Hamarosan Vörösvárra érkeztünk, de előtte még Barbara el akart intézni egy kis dolgot.
-Megyek a WC-re, ki tudja mi vár ránk ott a buszon!
Barbara elindult, lassan, de biztosabban járt, mint férje. Nemsokára visszajött, persze feldúltan,
-Tele a tartály, nem lehet még WC-re menni sem. A háború után is lehetett a vonaton pisilni! Gyurcsány...
Pilisvörösvár, leszállás. Barbaráékat elveszítettem. Másik buszra szálltak. Csak akkor láttam, mikor leültem a mi buszunkon, külön ült férjétől. Úgy ült ott az első ülésen, mint a Titanic túlélői a mentőcsónakokban.
Ezután Évi visszatért, megint találkoztunk utazásunk második felében, de most már régi tanárom is velünk tartott, Huszárik tanárnő. Ő fiatalabb pár évvel Barbaránál, s politikai hovatartozása is más. Ő nem bosszankodik annyit. Ő mindig csinos, ő mindig mosolyog, vele lehet beszélgetni úgy is, hogy nem politizál, sőt. Ő az unokájáról mesél, ő nosztalgiázik, nem a régi időket sírja vissza, ő még most is él. Olyan szeretnék lenni majd, ha elmúltam 60, mint ő, úgy szeretnék gondolkozni.
Ettől függetlenül szeretem Barbarát.

Ui.: Remélem Barbaráék nem számítanak rossz ómennek, legutóbb akkor láttam őket, amikor az első és egyben utolsó MOME-felvételimen voltam. SZFEretném, ha nem ők lennének bukásom állandó jelei...

Mint minden hónap közepe táján, ebben a hónapban is megrendezték a Színház- és Filmművészeti Egyetem Szentkirály utcai épületében az írásbeli felvételi vizsgát. Az előző rostán 270-en, a mostanin már csak 100-an vettek részt, így legközelebb már csak szóbelit tartanak. Szakértők szerint arra a rendezvényre még kevesebben mennek majd el. (Az is kérdéses még, hogy e blog szerzője meghívást kap-e majd.)

Nos, a vonatpótlóbusz késése miatt majdnem nem értem oda időre, de végül elfoglaltam helyemet a Radványi-teremben. Ezt a terem tulajdonképpen egy előadó, ahol 70-nél több ember tud helyet foglalni, és itt helyezték el ennek köszönhetően a felvételizők 70%-át. Engem is. A terem bejáratánál ismerős arcot láttam. A nemrég indult MTV (nem az 51 éves Magyar Televízió, hanem a magyar Music Television) egyik műsorvezetője valami Gábor is ott volt, akit egy régi RTL-es sorozatban is láttam már. Ha itt továbbjut, szerintem nyert ügye van, tapasztalata ugyanis neki van a legtöbb, még akkor is, ha csak kávét hord az MTV-ben, pedig sajnos nem.
Mindegy, volt még olyan felvételiző is, aki teljesen úgy nézett ki, mint Liptai Claudia 8 évvel ezelőtt. Vele egyébként beszélgettem is, mindjárt kiderül, hogy miről.
A feladatok:
1. feladat: Írjon egy képzelt riportot szabadon választható témában!
Nos, miről írt volna az esztergomi istvános? Az esztergomi Istvánról, nini! mivel Máté Krisztina azt mondta, attól, hogy képzelt az a riport, attól, még valós helyzetekről, valós helyszínekről kell készülnie a riportnak, és persze valós személyeket kell megkérdezni benne. Elmondta azt is, hogy nem történik tragédia, ha nem egy definíció szerinti riport készül, a lényeg, hogy szellemes legyen. Ezzel kapcsolatban került elő ismét az ál Liptai Claudia, aki suttogva megkérdezett engem, hogy a riportban csak kérdéseket kell-e feltenni. Mondtam neki, hogy nem, a riport elvileg követi a szaloncukor-formát, tehát szükség van bevezetésre, tárgyalásra és befejezésre is. Mondtam neki, hogy nem muszáj párbeszédet tennie bele, de lehet. Na, ezért engem itthon lehülyéztek, jogosan, már megint az a hülye jó szívem. Ettől függetlenül a lány megkérdezte mástól is, aki azt mondta, hogy a riport és az interjú egy és ugyanaz, és egy harmadik személy pedig elmondta neki ugyanazt, amit én, így végül sikerült neki összehozni, ahogy kilestem, egy kb. 2-es sorközökkel tagolt interjút.
Na de hogyan írjak erről a témáról, össze lehet ezt foglalni 3 oldalban? Végül is valamit sikerült összehozni, köszi, Borz. Igen, hiszen főszereplője voltál a riportnak, mivel úgy közelítettem meg az ügyet, hogy én egy tv-stáb tagja vagyok, aki az augusztus 20-i ünnepségek kapcsán riportot készít Itt élt Szent István címmel, amiben arra vagyunk kíváncsiak, mit éreznek az esztergomiak, milyen itt élni. Képzeletben elindultam a főtérről, nézegettem a különböző stílusú épületeket, majd kikötöttem a piacon, ahol rájöttem az esztergomiak boldogok. Boldogok, mert más dolguk sincs piacozás közben, csak az, hogy valami meggyest szidjanak, amiről én azt gondoltam, hogy a piaci Hatos Rétes meggyes réteséről beszéltek, így aztán tényleg semmi gondjuk nincs, ha csak azt nem szeretik. Később találkoztam egy csapat diákkal, akik között volt egy szemüveges srác, aki rögtön megkérdezte a stábtól, mi járatban vannak erre. Én elmondtam neki, s ő kedvet kapott, nyilatkozni akart. Elmondta a nevét, csak annyit mondott, hogy Borz, de mivel nem akart istvánosként nyilatkozni, neve elhallgatását kérte a riportban. Elmondta az ő álláspontját, aztán megkérdeztem a polgármestert, aki persze mindent támadásnak vett, amit az iskolások mondtak, de büszkén beszélt népszerű programjáról, építkezésekről, a főtérről, látnivalókról.
Így hát valószínű, hogy a tv-be majd teljesen semleges képek kerülnek a városról, az emberek véleményét inkább majd egy másik adásban mondjuk el, egy nemzeti ünnepet így nem lehet elrontani.
Mit szólnak majd ehhez a riporthoz a híradósok?
2. feladat: Válasszon az alábbi 4 kép közül egyet, írjon azzal kapcsolatban egy történetet vagy párbeszédet!
Na, itt mentem át krimiíróba, vagy valami nagyon hasonlóba. Azt mondta Fekete Ibolya és Fekete Krisztina (Ibolya neve szerint is fekete, Krisztina pedig csak azért, mert ma talpig feketében volt), hogy aki csúnyán ír, az rejtett agresszióval rendelkezik, továbbá kommunikációs téren kihívásokkal küzd, így alkalmatlan (!), na írjunk szépen. A választott képen egy idősebb ember állt az ablak mögött, az utcán pedig egy fiatalabb nő sétált drága ruhákban - erről én az egyik rokonomra asszociáltam, és kb. 36 évvel idősebb férjére. Annyit elmondok, hogy a fickót a rokonom a sztori végén megölte, utána rájöttem, kicsit Kárász Nellis lett a történet. Remélem ettől nem tartanak agresszívnek!
13:45-kor letettem a lantot, remélem sikerül majd, annyira szeretném már, egyre jobban! 27-én kihirdetik a honlapon, 28-án meg feladják a házit annak, aki mehet tovább, ennek a feladatnak nagy szerepe lenne a szóbelin...

Faktosoknak és fakttalanoknak egyaránt ajánlom ezt a videót, ezt. Kicsit bulváros, de ahhoz képest, hogy az RTL Klubon ment, egészen jó. Biztos ezért rakták éjfélre... (Szerintem nagy segítség az emeltes tételhez, legalább nem kell életrajzot tanulni, annyit. :-) )

Nem is olyan régen még fogalmam nem volt arról, mire jó az, ha valaki például kiállításának azt a címet adja, hogy Nagyítások... Mit vagánykodik, azt hiszi, hogy ő mindent tud, hogy csak úgy nagy általánosságban meg tud fogalmazni valami olyat, ami összefoghatatlan eggyé, mert annyira sokféle van belőle, hogy ember meg sem fogalmazhatná? Aztán gondoltam egy merészet, írtam egy olyat, hogy Aláfestések, és azóta magamról sem vagyok jó véleménnyel. Most ismét okot adok magamnak önmagam utálására, mert megint olyanról akarok írni, ami sok nekem, de muszáj...
Ha itt állok, itt süt a nap, ha várok egy kicsit, már ott, és lepnek a bogarak. Egy könyvet lapozgatok, ami még nem az enyém, de szenvedek vele, nem nagyon sikerül ráállnom. Mindegy, milyen könyv, ha nem megy, úgyis tudjuk, mi lesz a sorsa. Elveszem magamtól az időt azzal, hogy kínlódom vele, meg azzal is, hogy ahelyett nem olyat olvasok, ami tényleg érdekel. Akkor is rá akarok állni, ha törik, ha szakad. Ráálltam már annyi mindenre, annyi életre, annyi féléletre, amit csak kitaláltak, hogy ennek is mennie kell. Ráálltam azokra, akikről régen nem is tudtam, most meg ha nincsenek itt, hiányoznak. Tudom, mi a bajuk, ha hirtelen elvörösödnek, ha legyintenek egyet, ha mélyebben veszik a levegőt, ha szimplán csúnyán néznek rám. Ha felnevetnek zavartan, ha nem zavartan, de érzem, hogy ez csak felnevetés, nem is őszinte, csak hamarabb akarnak szabadulni. Vagy ha elsírják magukat, tudom, hogy nem igaziak a könnyek, csak azt akarják, mindenki rájuk figyeljen, ennyire már rájuk álltam, hogy tudjam, mikor, mi, miért következik. A könyv még mindig úgy áll, ahogy eddig, ki nem állhatom.

Talán még mindig nincsen kiállásom. Vagy az is lehet, hogy csak nagyon elbújt. Nekem még mindig mindegy, hogy merre megyek, a lényeg csak az, hogy menjek. Majd legfeljebb ha nem jó helyre vittek, többet állok a buszmegállóban, többet sétál(l)ok. Egyelőre mindegy is, időm van bőven. De amíg ezt leírom, már kevesebb van belőle, és kevesebb és még kevesebb, szóval lehet, hogy mégsem olyan mindegy az, hogy merre visz az út, lehet, hogy sofőrt kéne cserélem, vagy egyszerűen csak kirúgnom, és végre nekem kéne a volán mögé ülni. Más oda úgysem visz el, ahol megint mások már rég várnak engem, csak nem tudják, hol kóborlok ilyen sokáig olyanokkal, akik nem olyanok amilyenek lehetnének; ha nem ők lennének ők, minden más lenne. Minden más, olyan, amire át lehetne állni.
Az egyik percben még itt vagyok, és nem is gondolom, hogy akkor tényleg elértem odáig, és csak arra eszmélek, hogy ez már egy másik jelen, a többi csak múlt és jövő, de leginkább semmi, a valami az, ami most van, de az is hipp-hopp semmivé válik. S akkor majd lehet sírni, hogy jaj, vége ennek, elmúlt az, várhatom, hogy majd úgyis jön az a másik,az a jobb, időm megint csak rengeteg van, egy kérész például megirigyelné. Belül persze megint tudom, hogy nincs. Gyorsnak kell lenni, amint lehet átállni, mert késve odaérni valahova, lehet hogy rosszabb, mint ha oda se érnénk.
Ráállni, kiállni, átállni tudni kell, de a legfontosabb talán az lehet, hogy mindezt egészen egyszerűen mindenféle körítés és igekötő nélkül is tudjuk, egyszerűen csak állni, elviselni, ha a szél nagyon fúj, örülni, ha kellemesen a szemünkbe simít, kibírni, ha szöszt fúj bele, ha bogarat hoz magával, ami ütközik, és csarnokvizet inna. Akkor is csak ott kell állni, úgy ahogy régen odaállítottak minket, legfeljebb egyet lépjünk előre, de semmiképpen se ugráljunk, és ne képzeljük azt, hogy szállunk, csak akkor, ha egy repülőgép az, amin már ősidők óta állunk.

"Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy."

(József Attila: A hetedik)

Mondják, a hetedik év a párkapcsolatokban fontos, akkor dől el, hogy lesz-e tovább, van-e értelme az egésznek. A hetedik év egy-egy ember életében is fontos: hét évente cserélődik ki teljesen sejtállományunk, állítólag az ember ilyenkor teljesen átalakul a szellemiekben is.
Nos, hét év még nem telt el, mióta blogolok, sőt hét hónap se, de írtam már hetet ebből a sorozatocskából, amit olyan céllal kezdtem el egyszer, hogy olyan okos és ügyes tudok majd lenni, hogy visszaemlékszem életem fontos eseményeire, hozzákapcsolom ezeket mai énemhez, és nagyon happy leszek, hogy én tudok ilyet is. Most ott tartok, hogy leginkább mostani álmaim alakulását közlöm benne, s eszembe jutott már az is, hogy inkább abbahagyom. De nem ám. Nem hagyom abba, mert bár nem arról írok benne, amiről akartam, mert jó, hogy van egy olyan hely az életben, amit úgy alakítok, ahogy akarok, ami csak olyan lehet, mint én, mert belőlem jön. Belőlem jött az első betű is, meg az összes vessző, amit vagy jó helyre tettem, de az is lehet, hogy nem, belőlem fakad, amiről írok, és ami külön jó dolog, hogy olvassa más is, így még olyan dolgokat is megtudhat rólam, amiket én sose mondanék el, mert szóban nem szeretek magamról beszélni, mert feleslegesnek tartom.
Kimásoltam egy kis versrészletet eme ünnepi bejegyzés tetejére ábrándos-alvós fejem alá, eszembe jutott ugyanis, hogy egyszer hallottam egy bolondos nőt egy olyan megzenésített verset énekelni, amiből ennyit jegyeztem csak meg:"...a hetedik te magad légy..." Valószínűleg azért jegyeztem meg, mert olyan jó volt nevetni általános iskolásként egy éneklő tanáron, akit néhányan csak Magic-nek hívnak, aki nem tudom miért, de olyan mókás volt. Szeretem azokat a nőket, akik kicsit bolondosak, akik szinte állandóan vihognak, vagy ha nem is vihognak, de megvihogtatnak. Szóval ideírtam ezt a részletet, leginkább azért, hogy önmagáról szólhasson az Álmom-e? hetedik epizódja, hogy a hetedik önmaga lehessen. Most befejezem, de lesz nyolcadik is, az nem tudom, ki lesz...

Régen utáltam az ingeket. Nem tudom, mitől undorodhattam annyira, talán a gomboktól. Ahogy most leírtam, tényleg olyan fura szerzetek. Ne kérdezze senki, hogy miért...
Rajzolni mindig szerettem. Az óvodában az óvónéni házát rajzoltam le elmesélése alapján, aztán megígértem neki, hogy megkapja a rajzot, de végül inkább lenyúltam, mert megrémültem, hogy mennyire tetszik neki. Iskolában is mindig rajzoltam, egyszer még pályáztam is, lerajzoltam a Meszéna-házat, aztán beletették a 2000-es 24 óra-naptárba. Istvánosként a megyét hódítottam hol így, hol úgy...
Régen tehát pólóban jártam, s ha lehetett, rajzoltam.
Volt olyan is, hogy Ani néni azt mondta, hogy félt engem, mi lesz velem az Istvánban, ha ennyire nem tudok fogalmazni, akkor is póló volt rajtam, és nemcsak nem tudtam fogalmazni, hanem nem is szerettem.
Aztán előfordult olyan is, hogy ingben rajzoltam, esetleg nemcsak a legfölső, hanem az az alatti gombot is kigomboltam, bár a gombokat még akkor is utáltam. Valami mégis hiányzott. Nem, nem a nyakkendő.
Firkálgattam könyvlapokra, tanulás közben és helyett, aztán a semmiségekből, tv-stúdiókból, esetleg utcákból hirtelen betűk lettek. Eleinte csak szavak, betűformák, esetleg rövid mondatok. Aztán egyre jobban kezdtem szeretni az ingeket, csíkosat, kockásat, olyat, amilyet más úgysem vesz föl.
Alig van már pólóm. Azon kapom magam, hogy a rajziskola csakúgy van, de alig hoz már lázba. Valami más kell. De most jó. Most tényleg jó. Te jó ég! Mit csinálok én? Most írok, és azt olvassák, és véleményük is van róla, és meg is mondják nekem, le is írják. Az ecset gombjai helyett a billentyűzet gombjaival nyomom, s ami a legfurcsább, alig hiányzik a rajzbak.
Nem baj, azért én még nem dobok ki semmit. Se festőállványt, se ecseteket, főleg nem dobom ki a 64-es pasztellkészletem...
Úgyis előfordul, hogy az ing alatt pólót hordok... A nyakkendő pedig megfontolandó...

Kelj fel nyolckor, ha hatkor szoktál, de előtte maradj fenn éjfélig, főleg ha máskor tízkor már fellövöd magadnak a pizsit. Azelőtt meg próbálkozz csak úgy lenni, vagy esetleg csinálni valamit, de csak addig, amíg jó. Aztán unottan ülj le a tévé elé, tegyél a dvd-lejátszóba Jóbarátokat, nevess rajtuk, vagy ha már minden poént tudsz kívülről, állítsd be a nyelvet angolra, vagy ha van rajta olyan is, csehre vagy franciára. Aztán írjál blogot, és nevess azon, hogy milyen vicces azt leírni, hogy csehre. Ha azelőtt esetleg a kertben napoztál, akkor pláne röhögj. Röhögj, mert vicces dolog az, ha megrágcsálja a lábujjadat a Szofi-kutya, főleg, ha a legkisebbet. Ha nem látod, úgy sem hinnéd el, hogy mennyire tudja élvezni egy kölyökkutya, ha miközben issza a vizét, meg is fürdik benne, aztán ha rájön, hogy nézed, két kis háromszögfülét egy naggyá csapja össze. Ülsz kinn, beszélgetsz, a nap már melegít, talán idén még színed is lesz. Ma még igazából nem is csináltál semmit, csak elhatároztad, hogy mit csinálsz majd másképpen holnaptól, de pontos terv nem született, ma csak a mának élsz. Belül már tudod, hogy holnap sem fogsz mást csinálni, esetleg lazulsz egyet már megint. Aztán meg ugye vasárnap, és nini, a hétfő is munkaszüneti nap, megint. Majd keddtől megint olyan maximalista leszel, mint eddig, de most elég, ha azzal szórakozol, hogy visszatekered a dvd-t félsebességgel, vagy azzal, amivel tegnap is, hogy azt hiszed, hogy tudsz rémes sorok helyett rímeseket is írni. Kacagsz minden apróságon, azt sem tudod, hányadika van - micsoda felelőtlenség! Egy héttel ezelőtt megőrültél volna egy ekkora lógástól, most meg egyszerűen semmi nem érdekel. Legnagyobb problémád az, hogy melyik oldaladon heverj, vagy hogy már megint pampuskára aludtad a képed. Blogot se akartál ma írni, az utóbbi napok történései úgyis megtöltötték elegendő tartalommal, és még az olvasottságod sem volt soha ekkora. Most mégis írsz, csak azért, mert jó. De most be is fejezed, mert csörög az órád, hogy mindjárt vendégeid érkeznek. Nem, te senkit nem hívtál, csak tudod, hogy mindjárt jönnek, akik örökké késésben vannak, ezért rohannak mindig annyira, de általában azért késnek, mert sokat foglalkoznak azzal, hogy jó illatuk legyen. Jönnek Orgonáék a hegyről, már alig várod őket, de csak az illatuk miatt, egyébként nem tudsz róluk semmit, de a mai napba éppen belefér ez a felületesség. Aztán vágsz egy grimaszt, azt ma még úgysem tetted. Hmmm, kéne csinálni valamit - gondolod. De már mindjárt vége a napnak, rá kell hangolódni az esti álmokra, úgyhogy marad a semmittevés. Lassan de biztosan lemosod magadról a nagy semmit, aztán mivel ma nem az ötéves terv szerint élsz, jól bevacsorázol, amitől elnyom az álom, a másik valóság ma lassabban érkezik, biztos ő is ilyen laza napot tart, vagy ő is késik, mint Orgonáék, szóval talán álmodsz valamit, de nem tudod, hogy mit, vagyis tudod, de a mai nap olyan szép volt, hogy inkább nem akarsz vele álmodni... Nem akarsz ma olyat látni, amiben láthatsz egyáltalán valamit, azt akarod, hogy álmodban is vakítson a nap, és csak a nap, ne akarj most senkit látni, aki szépségével megvakítana, mert ma már majdnem sikerült leszoktatnod magad róla. Álmodj csak valami semlegeset, mondjuk fürödjél tengerben egyedül, nem, ő nem lehet ott, vagy álmodd, hogy ülsz kinn a kertben, és arra gondolsz, hogy ülsz kinn a kertben, és nem gondolsz rá, csak a napra, ami kellemes melegét rád önti ma is, meg ha ráér, holnap is. Élvezd...

Kicsit felpörögtek az események. Leginkább tegnap volt ez, de még most is forog a hinta, elég szédülős vagyok. Mindig fel akartam ülni a pörgős hintákra, aztán sose lett jó vége. Most nem rossz a vége, mégis úgy érzem, mintha beültem volna egy forgószékbe, ahova egy bizonyos eset óta nem ülök soha, vagy ha mégis, meg nem mozdulok, szóval beültem a forgószékbe, megálltak körülöttem páran, és jól megpörgettek. Nem egyszer, nem kétszer, jó sokszor. Arcokat még látok, de már nem őszinte a mosoly az arcomon, kezd összemosódni minden, kezdem érezni, hogy a gyomrom tartalma hamarosan megtalálja a vészkijáratot. Az arcokra már csak emlékszem, már nem látok élesen, beszélni sem tudok, ha tudnék, kiabálnék, hogy elég, de csak a szememmel üzenek, hogy na. Először úgy érzem, haragszom az egész világra, de legalábbis arra a pár emberre nagyon, aztán felkelek a székből, rájövök, hogy nem is szédülök, és a reggeli sem használja a tűzlépcsőt.
Másnap felkelek, és egyre hálásabb leszek nekik, hogy jól felpörgettek...
Megyek reggelizni...

Amikor az ember már mindent elfelejt, már semmit sem vár, csak azt, hogy következzen valami, ami lefoglalja. Ami miatt nem gondol sem rá, sem a többiekre, de leginkább senkire. És ilyenkor jön egy SMS, és ilyenkor érzem azt, hogy egyszerre történt velem jó, és egyszerre a legrosszabb, mert igazából nem történt semmi, csak éppen téptek egyet azon a bizonyos seben, de kicsit megfújta a szél, s így már nem is olyan rossz...

Amikor olvastam az üzenetet, csak az jutott az eszembe, hogy minél előbb vissza kell írnom, aztán meg értesítenem kell a Borzot. Borznak leesett az álla, nekem meg nem kell egy darabig kávét innom, vérnyomásilag jól vagyok, köszönöm. Aztán pizzáztunk, megjelent a pofátlanul boldog Páni, akinek ma legnagyobb gondja az volt, hogy Uri Geller volt az est.tv címlapján.

Aztán hazaértem. Továbbra sem értettem a történteket, de aztán felhívott Borz...

"A nagy zöld szempár pillantása ráfordult, és Horn Mici felnevetett. A régi mókás nevetése volt, amitől úgy idegenkedett eleinte.

– Te a legjobban? Bizonyos vagy benne? Te csak a hősöket szereted, kis Vitay, a csinos fiatal hadnagyokat, jókedvű, bolondos asszonyokat, akik táncolnak, meg pimasz hangon beszélnek az igazgatóval, és nem engedelmeskednek senkinek. Zsuzsanna szereti Abigélt, Vitay, Zsuzsanna, aki akkor is ráismert már és féltette, mikor mindenki elhitte a komédiáját, és azt gondolta róla, szentimentális vén szamár.

Elhallgatott, az indulat elfojtotta a szavát. A kislány csak állt előtte. A felismerés, amely végre elért a tudatáig, olyan nagy volt és olyan megrázó, mint semmi ebben az iszonyú és gyönyörűséges hét hónapban.

– Te szereted Abigélt? – kérdezte Horn Mici. – Hisz eddig a percig azt képzelted, hogy én vagyok az. Én, és nem a legbátrabb és legtisztább szívű férfi, akit valaha ismertem." (Szabó Magda: Abigél)

Én sem tudtam ma, hogy ki Abigél, pedig olyan egyértelmű: igaz nem Garas Dezső, nem is férfi, amit viszont leírunk, bedobja kőkorsójába, és segít akkor is, ha mi már nem is számítunk rá - Bloganyánk.

Ja, és ő az árkodi ellenállás vezetője. :-)

Ez az amire nem számítottam, és amit még dolgozgatok felfele. Nem értem, vagyis nem értettem ezt az sms-t addig, amíg le nem esett minden. Szóval következő bejegyzésben átvesszük a dolgokat. Ja, egy kis éji zene, ide nagyon jó lesz, azt hiszem...

Rég volt Álmome-e?, tény. Nem volt rá okom, hogy írjak, mert nem történt semmi e téren. Most azonban történt valami, amit még most sem hiszek el, nem, ezt nem lehet. Olyat éreztem, mint amikor felvettek az Istvánba, vagy amikor kiderült, hogy kiállították egy képemet az MNG-ben. Igen, tudom, ezek az Álmom-e? bigyók mindig olyan elvontak, de most nem tudok igazából elvont lenni, pedig szeretnék, de nem megy. Csak bejelentem inkább, mert fáradt vagyok, és különben is: ez egy mérföldkő ebben a sorozatban, ez kilóghat a sorból. Most már tényleg leírom: behívtak a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorkészítő szakának felvételijére, a második rostára. Már nem 270-en vagyunk, hanem csak 100-an. A feladat szövegalkotás lesz, kíváncsi vagyok, nagyon. Május 17., akkor derül majd ki, mit is takar ez. Annyira szeretném, és itt most nem kérdés, hogy ez Álmom-e?, azt hiszem ez az, ez vagyok igazán én, csak nehogy koppanjak...

A Hídlap nekünk igazából nem is jár, de műkedvelésből azért lapozgatom.
A hétvégén a következőre lettem figyelmes, bár már biztosan régen ott van, csak eddig nem hittem el, ha esetleg láttam is: "szó, köz (az önkormányzat finanszírozásában)" Hídlap.
Örülök, hogy egy demokratikusan működő város független hetilapjában egy nem-is-tudom-kicsoda firkál olyan pénzen, amit a város minden adófizetője szponzorál, ám viszonylag ritkán kap meg. Örülök, hogy attól él ő jobban, hogy a mi pénzünkön ír azokról hülyeséget, akiket mi, utálgomon felnőtt hazátlan bitangok, kicsit többre tartunk, mint mondjuk őt.
Érdemes megjegyezni még azt is, hogy az ún. utálgom a városnak egy forintjába sem kerül, mégis függetlenebb, mint a városi pénzből "készülő" honlap és Hídlap. Bár ha azok is függetlenek lennének, hogyan szolgálnák a fenntartó érdekeit?

Ui.: Örömmel olvastam viszont Váczy-H. köszöntő szavait a ballagóknak címezve. Kérdés, ha van benne ennyi emberi érzés, mert szerintem amit írt, azt őszintén írta, akkor mit keres még ennek a lapnak az élén...

Egy napsütéses délután jött a hír, új igazgatót választottak, nem azt akit mi szerettünk volna. Ezután az következett volna, hogy a következő tanítási napon jól kibeszéljük a dolgokat, mostanában akadt ilyesmire példa. Erre másnap ballagtunk, aztán meg érettségi, most meg azon kapom magam, hogy véleményem ugyan lehet, mert ugye szólásszabadság van, de attól tartok,ha leírom a véleményem akkor is jó, ha meg nem, na, akkor meg még jobb.
Azon a napsütéses délutánon, amikor a még zárt Munkácsy-kiállításról jöttem ki, láttam egy embert kijönni a kapun a volt nyári munkahelyem irodája mellett, aki hirtelen megrémült, amikor pár diák környékezte meg egy közös fotóért. A férfi elpirult, arca illik bordó kravátlijához, amit már egy kicsit meglazított, vagy csak szimplán nem tud megkötni. Jó, én se magamnak kötöm, de ha muszáj lenne, tudnám, mert letöltöttem a netről, hogyan kell. Szóval kijött, mosolygott is talán a fotókhoz, én meg álltam, és nem értettem, mi ez a nagy rajongás körülötte. Nem az az ember áll ott a kapuban, aki elvileg magyart tanít, de több hibát vét igazgatói pályázatában, mint ami még egy érettségiben elnézhető, és olyanokat sorolt fel pályázatában, ami mindenre utal, csak arra nem, hogy egyébként meg komolyan lehet őt venni? Tényleg nem értem. Senkit nem akarok bántani, főleg, hogy most már más élethelyzetben vagyunk, nekik lehet érdekük, hogy békében éljenek vele/mellette, de akkor sem értem ezt a nagy váltást. Lehet, hogy nem jól értem, és tényleg, lehet, hogy nincs is közöm hozzá...
Áll ott az öltönyében, pózol, most velem is - mondja neki egy diák, s ez neki nem gond, hiszen mondták már neki más helyzetben is, hogy most ide állj, vagy oda. Most öt évet pályázz meg, de egy évet akarj csak, és érts is egyet ezzel. Bár nem tudok sakkozni, de már nem is akarok tudni. A sakk olyan, mint a politika, és szerintem a politikának meg semmi értelme sincs.
Az öltönyében jött a ballagásra is, mert jött a ballagásra - érdekes helyzet. Egyszer azt írtam, hogy nem bírok magammal, ha nem illenek össze színben a ruháim. Lehet, hogy hülyeség, akkor is leírtam. Most annyit hozzátennék, hogy nem veszek fel két egymást követő napon ugyanolyan ruhákat - túlzott exhibicionizmus. Jó, én is ugyanazt az öltönyt hordtam az érettségi alatt, de én nem vagyok intézményvezető. Nem kap ruhapénzt, de legalább a nyakkendőjét cserélhetné, mert nekem így úgy tűnik, hogy azért hord öltönyt, mert úgy vezetősebb. Kívánom az iskolámnak, hogy ne olyan igazgatója legyen, aki az öltönye miatt igazgató. Volt már nekünk olyan igazgatónk, aki nem járt öltönyben, mégsem azt tartotta fontosnak, hogy megválassza Mrs. Istvánt.
Lehet, hogy amit leírtam, indulatból született, lehet, hogy mire leírom, legszívesebben kitörölném. Nem teszem. Ez a véleményem, ez jutott eszembe, erről a sakkozgatásról, s egy úrról, akit nászöltönyben láttam, mintha esküvőre jött volna. Olyan esküvőre, aminek örül az apa, örül az újdonsült férj, csak az ara nem, meg a násznép sem.
Születtek már jó kényszerházasságok is, bár viszonylag kevés. Ja, és nem a XXI. században.

Ui.: A SZIGINFO az én szellemi termékem. Abban nem lesznek hasraeső csecsemők és üres medencébe ugráló bikinis szőke lányok sem. És ez nem a Kész Átverés Show...

Fájt ez a mai ébredés, azt hittem mára kialszom ezt az érzést, lehetett volna jó és rossz álmok sorozata az éjjelemben a tegnapi nap, nem az. Itt maradt velem, ami ezúttal nem testemet izzasztotta meg, mint a többi lidérces álom, hanem szemeimet, de itt maradtak a vigaszdíjak is, Jamie Winchester és Hrutka Róbert zenéje is, amiről eszembe jut a Magyar vándor zenéje:

"Ha itt maradnál, nem indulnék még én sem,
Ha nem indulnál, nem lenne érkezésem,
Hová is mennék, hová is lennék egyedül én,
Nélküled nem kell útlevél."

Maradjunk még...

Két ballagási csokromra is ez volt írva idézetként, lehet ez egy égi jel, hogy kit kérdeznek hétfőn?

"Töröld le könnyedet
Kisírt szemedben mosoly
legyen és derû,
Minden nap kezdõdik valami
valami nagyszerû,
valami gyönyörû."
(Nagy László)

Búcsúznak tőlem az osztálytársak, nem osztálytársak, csak barátok, blogbarátok, tanárok. Belül alig értem, mire föl van ez az egész, csak néha esik le, hogy hoppá, vége, nem véletlen ez a nagy felhajtás.
Úgy érzem magam, mint egy öregember, aki állandóan sír a múlton, mindig könnyes a szeme, ha ifjúságára gondol. Itt ugyan nem teljesen erről van szó, de nekem is egész nap szorul a torkom, s van úgy, hogy nem tartom vissza azt, amit nagyon nem szeretek, a sírást. Mikor is sírtam utoljára? Ebben az évben talán kétszer, egy temetésen, meg egy foghúzás után, ami tényleg fájt. Most meg küszködnöm kell, nehogy sírjak, mert itt most mindenki engem ünnepel, nekem készült a fincsi marcipános süti, én kaptam pénzes csokrot, meg marcipán rózsásat is, meg Jamie Winchester DVD-t, ami a lelkemet mosdatja. Teljes mosdatás ez, mert kívül a könnyek tisztítják a ballagástól fáradt testet, belül meg a zene a búcsúzástól fájó valamit. Leírtam már majdnem mindent a búcsúbeszédben, meg az Elbocsátó blogüzenetben, de ma mégis jött még ezekhez pár érzés. Síró tanárarcok, fegyelmezett diákok, büszke rokonok, tényleg fájó búcsúk. Nem is tudom leírni, mert ma még csak fáj, és ettől olyan kelekótya vagyok, hogy majd inkább akkor írnék róla, ha már látom, milyen így az élet, az alma mater nélkül, remélem azért lesz majd valamilyen...

Köszönöm, és én is, én is, kedves Maf, és Göge...

A Beauties & the bests lemeze hamarosan CD-n és DC-n!
Rajta az mr2-Petőfi Rádió által játszott Ó Balázs, Ó Ádám című szám, és bónuszként pedig a Göge étkezési utalványa című muzsika! (A CD-borító egy olyan helyen készült, ahol még nagyon kevesen jártak...)
Ez aztán tényleg nagyon zene! :-)

Április harminc. Ez lett volna az a nap, amikor mindent elmondok, nem csak nézek Rád. Amikor ugyan tisztában vagyok azzal, hogy mást szeretsz, én mégis megkereslek, nem csak tekintetemmel, hozzád szólok, elmondom, mit érzek, vagy talán csak éreztem. Hogy miért mondtam volna el ezt? Mert le akartam zárni, ezt a két éve húzódó, egyre csak fájó időszakot. Azt akartam, hogy a szemedbe nézhessek, hogy ne kelljen zavarba jönnöm, ha valaha újra találkozunk. Érezni akartam azt, hogy milyen az, ha Neked is elmondom, megmarad-e az érzés, vagy kiszáll belőlem, s itt hagyom az iskola falai közt. Megfogadtam, hogy odamegyek hozzád, magamnak is, másnak is. Becsaptam mindkettőnket, de valahogy nem ment, nem tudtam megtenni. Fájt már amúgy is a búcsú, túl önző voltam ahhoz, hogy még kudarc is érjen. Így csak néztelek a lépcsőről, néztem ahogy azokkal beszélsz, aki meg mernek szólítani, akik ismernek, nem csupán elképzelik, milyen lehetsz. Nem egy kép vagy számukra, ami hibátlan, nem egy mosoly, ami angyali, nem egy arc, ami huncut akár egy gyerekarc, vagy egy igazi nő arca. Megfejthetetlen, miért pont Téged láttalak csak meg igazán a folyosón, miért csak Te lehetsz képzeletemben az a valaki.
Gyáva voltam, újra és újra így szidom magam, mert ugyan nem hiszem, hogy bármi pozitív kisülhetett volna, ha odaállok eléd, mégis a közeledben lettem volna, s végre nem más mondta volna azt, hogy nincs esély, hanem a legilletékesebb személy. Mindegy, semmi sincs véletlenül, talán így jobb is.
Azt azonban nem hagyom, hogy semmi nyoma ne maradjon ennek az érzésnek, így ha máshol nem is válik láthatóvá soha, legalább itt, a lelkem webes változatában képszerűvé válik. Úgyis tudom, hogy holnap, ha bemegyek a tizedik bébe, megszakad majd a szívem, de szólni akkor sem tudok majd, csak elballagok a padod mellett, eljátszhatjuk majd azt kicsiben, ahogy elmentünk egymás mellett a nagy valódi világban.
Megismétlem, nem tudom, hogy miért pont Te, s azt sem tudtam, hogy lefényképeztelek a tömegben, képeim rendezgetése közben bukkantam Rád, így született e búcsú, egy olyan búcsú, ami előtt nem volt semmi, csak egy szempár, egy mosoly, pár köszönés, pár szó.
Úgy írtam ezt az egészet, mintha valaha elolvasnád, pedig lehet, hogy sose teszed majd. Mindegy, hátha mégis. Nem tudom, milyen lenne a reakciód, s azt sem, hogy nekem milyen egyáltalán.
Leírtam, BEJEGYZÉS KÖZZÉTÉTELE,
Annyit mondok Neked, maradj ily' szép Ká.E...

Felétek

A zöld farmerdzsekim bal zsebébe mécseseket és gyufát, a jobb zsebembe a dalszövegeket tettem. Kapu becsuk, Szofi bennmarad, indulás. Az útra nem vittem magammal zenelejátszót, úgyis hallok ma még elég énekszót - gondoltam magamban.
Hét óra körül járt az idő. Nem volt sem meleg, sem hideg. Csak akkor remegtem, mikor belegondoltam, mire készülök most, de olykor melegem is volt, mikor eszembe jutott, kikkel készülök arra. A zöld hegyekről lila orgona bokrok kiabálnak, kelletik magukat, illatukat gurítják le a szomszédos bokrok tetején. Nincs most allergia, hiszen nem érzek fűszagot, nem száll a levegőben semmiféle szösz, csak az egyre kisebb szögből érkező napsugarak ugrálnak a házak falán. Rajtam kívül mozognak még az autók, és mozgásukkal hangot adnak ki a fák, dicsekednek, hogy újra van levelük...
A nap hirtelen a szemembe süt, és elmegyek a ház mellett, amit gyűlölök. A ház udvarán vad gyerekek játszanak vad játékokat, és hirtelen egyenletlenné válik a járda, elfelejtettem, minek örültem az imént. Az ember mindig kényeskedik, ettől olyan boldogtalan.

Veletek

A Tesco parkolója hirtelen megtelik istvánosokkal, akarom írni Istvánosokkal, hiszen így K.eL.l írni. Az egyik kocsiból egy végzős,a másikból egy tanár száll ki, mintha velük is megbeszéltük volna a találkát. Elindulunk, célunk a Kenderesi 30/c. A 30/a-nál megálltunk, rendeződni, kiegészülni... Borz, s a Corsa érkezett az utolsó pillanatban, mikor már a fények szemünkkel egy magasságban cikáztak. A piros kocsi ezúttal igazságot szolgáltatott, elhozta azt az embert, aki nem lenne önmaga, ha nem késne, és elhozta azt, akinek ott lett volna a helye. A kocsi elrobogott, az igazság megszűnt. Maradtunk harmincan a-sok a harminc a-nál, és olyan szépen szóltunk első turnéállomásunkon, mint még sose...

Úton, veletek

Hosszú úton hosszú sorban indultunk a következő állomásra. A Csalamádé temetőben a fák között átvágtunk a parkon, minket senki nem állíthat meg. Mindenki beszélt mindenkihez, senki nem gondolt az érettségire, csak néha tárgyaltunk a matek feladatokról. Gyertyákat gyújtani, újra rendeződni, újabb állomás jön, ének, ajándék, vendéglátás, boldog percek, együtt. Megismételjük ezt sokszor, meg holnap is lesz nap, ugye, akár minden nap mennék szerenádozni...

Nélkületek

Egyedül állok az egykori Bánomi Fogadónál, egyedül a friss emlékekkel, meg a felnőttség furcsa érzésével, hogy most én búcsúztam a tanároktól, és most én jártam ott, ahová születtem, s ahol most minden olyan kicsi és olyan átlátható, pedig gyerekként egy átláthatatlan óriási labirintusnak tűnt. Fényképező a kezemben, a képek közt tallózgatok, alig várom a következő napot, újra veletek.

Tegnap kinn ültem a kertben. Rájöttem, elmulasztottam a legszebbet. Mikor legutóbb láttam a kertünk mögötti szerintem hegyet, mások szerint dombot, ráeszméltem, hogy én legutoljára szürkének láttam. Már az ezüst fenyőnk sem olyan élettelen, sok kis rügy nőtt rajta, így lesz még nagyobb, mint tavaly, szinte hihetetlen, hogy egyszer még egy méter magas sem volt. Szóval zöld a hegy, és zöldek a fák a fenyők mellett, amik már a kerítésünkön túl vannak ugyan, de a számítógép melletti ablakból még látszanak. Ezek azok a fák, amelyek alulról tartották a lemenő nap által festett felhőket. Gondolom senki nem lepődik majd meg, ha elmondom, milyen színűek voltak azok a felhők. (Komplementer párok.) Akkoriban a fák még csak a törzsükből és ágaikból éltek, ma újra zölden virítanak, a szélben fehér csillogásukkal hívogatják az embert. Árnyékuk lilás, én már nem is csodálom, hogy az impresszionista festők úgy imádták ezeket festeni. A világoskék égbolton néhol feltűnik egy-két felhő, latin nevük talán cumulus, valami ilyesmire emlékszem a tizedikes földrajz órákról. Zölddé lett a hátsó fűzfa is, amely olyan kellemes árnyat ad azokon a kánikulai napokon nyáron. Zöld a kaktusz az ablakban, és zöld a fotel mellettem, amin múltkor olyan jól elbóbiskoltam,- butára aludtam magam. Zöld a kép az est.tv magazinban már hetek óta a címlap másik felén, egyre jobban tetszik, nem tudom miért. Konkoly Gyula, majd rákeresek, és még a végén megnézem a kiállítást. Zöld táskát hordok, zöld farmerdzsekivel, zöld farmernadrággal, zöld inggel. Lassan féltékenyek lesznek a régi színek. Úgy szeretnék egy kis zöldet valahova be is...
Azt mondják, a zöld a remény színe. Zöldet mutat a lámpa, ha lehet nyomni a gázt, vagyis az én esetemben lehet indulni, lábak...
Én nem akarok rózsaszín jövőt, nem szeretem a lila ködöt, csak a csokit... Zöldes színben szeretnék látni mindent, ami előttem áll, a múltam pedig olyan színű, amilyenből a jövő zöldje keveredik, igen kedves impresszionista festők, kék és narancssárga...

UI.:...már megint az a sok zöldség...

Munka vár a kertben...

A videó zenei aláfestésének kiválasztása valamint a vágás véletlenszerűen történt, minden célzásnak vehető momentum csupán a véletlen műve. Általában.

Blogház

Rövid leszek: iskolánk kertjét virágokkal díszítik, mindenki redizájnol, nehogy már én maradjak ki a jóból, kicsit átvariálom a dolgokat a blogomon. Amíg a munka folyik, kicsit elcsúnyulok, de minden építkezés nagy kosszal jár, majd ha kész leszek, feltakarítok...

Fenn egy terv látható, de ez még semmit nem jelent, csak azt, hogy nem bírok magammal...

A harmadik epizód

Voltunk a megyén. Kinga néni mindig így hívja, remélve, hogy csillaghullás lesz. Reggel 7-kor indultunk, bérelt busszal persze, kényelmesen, a hátsó 5 helyen hárman ültünk. 9-12-ig egy kis csendélet, afféle meglepetés, úgysem kellett még ott sosem csendéletet rajzolni... Zöld háttér előtt zöld gyertya, valami érdekes mintájú váza, egy kő, meg egy temetői mécsestartó.

Nem kell a pasztell, legyen egy könnyed akvarell...

Amikor először voltunk a megyén, nagyon izgultam. Úristen, hogyan kezdjek neki, egyáltalán hogy is van ez? Aztán jött, kész lett, és nyertem is. Milyen nagy dolog volt ez akkoriban, hogy örültem neki. Most meg épp egy oklevél, arra már nem is emlékszem, melyik könyvet kaptam mellé. Most kicsit nagyképűnek is érzem magam, hogy elmentem úgy, mint egy nagymenő, aztán a 3 helyett 2 óra alatt végeztem is az egésszel. Nem szenvedtem én a pasztellal, csak hideg vizet kérek, mondhattam volna, ha kérdezi bárki is, most inkább az akvarell mellett döntöttem. Nem kell nekem az az idegesítő por, meg akar a fene kenegetni, úgy kinézni utána, mint egy papagáj - gondoltam akkor. Nos poros nem lettem, csak az ingem lett zöld a festéktől, meg minden tiszta festék körülöttem. Sebaj, a pogácsa és a tea ott volt, elment. bár teát nem ittam, mert nem kívántam, a pogácsa meg, és ezt Kinga néni is megmondta, száraz volt. Megtudtam egy régi osztálytársamról aversenyen, hogy tovább jutott a MOMÉ-n, és egyáltalán nem éreztem emiatt magam rosszul. Kigyógyultam volna? Talán nem is az volt az igazi álmom... Mire kiderül, hogy megyünk-e újra a megyére, igaz, most már csak eredményhirdetésre, már azt is tudni fogom, hogy közelebb kerülök-e ahhoz, hogy a Sitku házaspár továbbéljen Bárdosék személyében tanulmányaim során, na meg túl leszek az érettségi írásbeli részén is. El sem hiszem. Ezenkívül tarisznya lóg majd a falamon, és bár külön kértem, hogy ne hozzon nekem senki virágot, már virágportól fogok tüsszögni Tag und Nacht. Valószínűleg szépen beosztom majd addigra a tételeket, eljárok majd jó sűrűn úszni a dorogi uszodába, és tételek társaságában, na meg persze Barnabáséban, süttetjük a hasunkat a napon.
Na, lassan elhúzom a csikot, ahogy Kinga néni mondaná. Kíváncsi vagyok, holnap melyik a MOME-felvételiről maradt képet tudom majd az aktuális bejegyzéshez társítani, legalább nem vesznek kárba, ha már arra nem voltak jók amire készültek. Lehet persze, hogy az én nagy-nagy szerencsémre.

A második epizód

Mondják, az élet döntések sorozata. Csak egy esetben igaz ez, ha belátjuk, hogy a mi életünk nem minden esetben a mi döntéseink sorozata. Sok esetben mások döntenek rólunk, mégpedig úgy, hogy nincsenek tisztában azzal, kiről döntenek igazából. Látnak legfeljebb egy nevet, manapság egy számot, esetleg vonalkódot, és azt mondják, hogy jöhet, vagy azt, hogy nem. Hogy miért? Mert amikor rólunk döntenek, már unja a döntő emberke az egészet, vagy csak nem férünk már bele a keretbe.
1989.07.20. 13:50. Ez volt az első kódom, akkor még talán nevem sem volt. Fenn, a Fődöntnök sokáig mérlegelt, mehetek-e tovább. 20 percig. Végül úgy döntött, ad nekem egy esélyt, kíváncsi lennék, hogy állok, meddig tart az esély, milyen feladattal kaptam én ezt az Élet nevű csomagot, amelyet odafönn személyre szabott lehetőségekkel kínálnak, változó időtartamra szóló hűségnyilatkozattal.
MÉD150 - ez egy olyan kódom, amellyel nem jártam sikerrel. Lehet, hogy nem az ottani döntnök rontotta el a bíráskodást, hanem mondjuk én döntöttem rosszul, vagy mindenki jól döntött, kellett végre nekem egy jó nagy pofon, de most lehet, hogy az égi Döntnök, más kreatív feladattal lát el.
Van egy másik kódom is, azt még nem írom le. Olyan babonás vagyok, hogy inkább nem írom le. De úgy szeretném, ha most végre újra úgy döntene az az akárki, hogy tovább mehet, lássuk mit tud élesben, milyen is az életben...

Az első epizód

A születés majdnem nem sikerült. A nyakamon háromszor csavarodott a köldökzsinór. Július 20. 13:50. Az első bejegyzés. 14:10, amikor már megnyugodhattak...
Az életem ébredése sokszor visszatér egy-egy nap ébredésekor is. Álmomban alagútban járok. Legutóbb, amire konkrétan emlékszem, egy tv-stúdió. Lottósorsolásra mentem oda, fények és színek közé, a számokkal az ember itt nyerhet, vagy bosszankodhat, hogy már megint kidobta az ablakon a pénzt. A stúdióba barlangszerű járaton lehetett lejutni. Mindig is féltem a bezártságtól, de álmomban is tovább mentem addig, ameddig csak bírtam. Egyre szűkebb a saras barlangfal, egy kacskaringósabb az egész, de én el akarok jutni a tv-stúdióba. Csak arra emlékszem, hogy valahogy eljutottam oda, bár arra már nem emlékszem, milyen lottót sorsoltak, ki vezette a műsort, milyen számokat húztak, mert akkor biztos megjátszottam volna a számokat a valóságban is. Felébredtem, és azon vettem magam észre, hogy tűzforró kávét iszom, a szemem nehezen nyitom, talán egy kicsit le is izzadtam álmomban. Tudatalattim üzenetét elfelejtem egy napra, vagy az is lehet, hogy csak sokkal később jut eszembe az egész, ha eszembe jut, mint most.
Ébredés után egyre többször érzem azt, hogy jobb lenne a logikátlanul logikus világban élni.

Tények különkiadás

Kedves Naplóm!
Tudom, régen szólítottalak már, régen beszéltem hozzád, de nagyon elfoglalt voltam az utóbbi pár napban. Most azt gondolhatod, rossz a lelkiismeretem emiatt, de azt hiszem, nem így van. Olyan dolgokat láttam, hallottam, éltem át, amelyek után még az is megéri, ha egy kicsit haragszol rám.
Csütörtök délután magyart tanultam, ami esküszöm jól is esett. Az elsős könyvvel ismerkedtem közelebbről, és rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan lehetetlen tervem az, hogy mind a négyet átnézem még írásbeli előtt. Tudom, ez még nem zárja ki azt, hogy Neked is írjak, de sajnos nincs egyeduralmam a gépnél. Még.
A pénteki nap egy élmény,- és "sztárparádé" volt számomra. Már hetek óta erre a napra vártam. Millenáris Fogadó, tavasz, tévé, újság, rádió, na meg az a Nintendo DS, vagy mi. Azon a napon azt gondoltam, ennél jobb már úgysem történik velem a héten. A képek és a videók magukért beszélnek a munkahelyi weboldalon.
Leszek olyan önző, kedves Naplóm, hogy ismét nem a Te lelkeddel fogok foglalkozni, hanem azt az élményt írom le, amit szombaton éltem át.
Nem úgy indult a nap, ahogy elképzeltem. napsütést akartam, meg tavasziasan akartam felöltözni, aztán az lett belőle, hogy felkelni sem akartam az eső miatt, és olyan nehezen közlekedtem reggel 7 előtt a buszvégen. Nemcsak nekem volt nehéz a járás-kelés, hanem egy nőnek is. Nagyon visszataszító látvány volt, de muszáj leírnom, ígérem, lesz még jobb is. A nő a buszvég egyik padjánál ült saját vizeletében, és felkelni próbált, kevés sikerrel. Aztán egyszer csak sikerült neki felkelni, de azzal a lendülettel nekidőlt a mellette álló busznak. Nagyot koppant. Én nagyon sajnálom az ilyen embereket, de megérteni nem tudom őket. Mindegy is. Ez is hozzátartozott. Aztán felszálltam a Visegrádon által menő pesti buszra, ahol a buszsofőr kb. kiröhögött, hogy oda szálltam fel, és nem a Dorogon át közlekedőre. Nem érti, hogy én a Júliával megyek ma felvételizni?!? Aztán szálltak a buszra hihetetlenül K.E.dves utasok, igen, má' megint. Hihetetlen. Szerintem én ha vonatjegyet, ha buszjegyet veszek, nekem már belekalkulálják az árába a sóvárgási díjat is. Megismétlem, hihetetlen. A Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorkészítő szakjának helye pedig abban az utcában van, ahol nekem fogat szabályoztak, ültettek, gyökeret kezeltek, ültettek. Az egyetemen kedvesen leültettek minket, megkaptuk a 12 oldalnyi "tesztet". 48 feladat, jó pár kifejtőssel együtt, de olyan élvezet volt kitölteni, hogy azt elmondani tényleg nem lehet. De erről később, most megszakítjuk adásunkat, Tények különkiadás következik, vagyis a tesztlapok kiadása után az következett. Az amúgy is furcsa tévés légkörben izgatott felvételizőket a következő történés zaklatta fel még inkább ugyanis. Egyszer csak egy nagyon ismerős de borostás ember lépett be a terembe. Hoppá, ez a Bárdos - gondoltam magamban. És tényleg ő volt, megkért minket, hogy ne csaljunk. Kérdem én, hogy? Na mindegy is. Aztán jött a másik meglepetés. A tesztek kitöltése előtt még két hölgy is meglátogatta a 42/b jelű tantermet. Fekete Ibolya, filmrendező vagyok - mutatkozott be egyikük, aki kissé szigorúnak de mégis szimpatikusnak tűnt. Mellette ismerős állt, akire csak mosolyogni tudtam, meg ő is ránk, és ez olyan jó volt. Máté Krisztina, őt nem kell bemutatnom - mondta a már egy-két mosolymorzsát elénk szóró Fekete Ibolya. Én leszek az osztályfőnök - tette hozzá - a helyettes pedig Máté Krisztina. Az ezúttal szemüvegben és állítólag divatos kék-fekete gumicsizmában megjelenő Bárdosné elvette telefonjainkat, és mosolyogva távozott. A 3 órás hol szenvedés, hol megvilágosodás, hol pedig szimpla alkotás elkezdődött. Párosítottam műveket alkotókkal, kérdeztem Friderikusz Sándortól, meg egy Barack nevű embertől is, aki nem az esztergomi designer, hanem egy elnökjelölt, a vezetékneve Obama. Csak rájöttem, hogy ki ő. Aztán leírtam, mit akarok én tévésként csinálni, érveltem a tandíj meg a vizitdíj mellett és ellen, és nem tudtam felsorolni egy idei Oscar-díjast sem. Majd kiderül május 6-án, hogy mi lesz, de nagyon csípném, ha oda "kéne" járnom.
Most meg itt ülök vasárnap dél után nem sokkal a gépnél, de már elcsábít a húsleves, meg a husi, na meg az az isteni sült krumpli, meg a saláta.
Szóval kedves Naplóm, bocsi. Az Álmom-e meg nemsokára folytatódik.

Szia