Előismétlés

A mai napom olyan volt, mint a többi szombat. Azt hittem megint, hogy meg tudom váltani a világot, de ez ma sem jött össze. Mindegy, néha ilyen is belefér. Legfeljebb annyi történt ma velem, hogy levágták a hajam, meg kaptam egy új cipőt, ami szerintem nagyon pöpec.
A tévében, ha éppen nem történt semmi érdemleges, ismételnek. Ezért él még az Önök kérték, meg ezért vetítik a Família kft-t megint, és még sorolhatnám. Olyat azonban még egy tv sem ismételt meg, amit még le sem adott soha. Na, ezt fogom én csinálni, persze csak részletet adok most le egy olyan irományból, amit még senki nem olvashatott legálisan. Amint ezt leírom, rá is jövök, hogy ilyet is szoktak csinálni a tv-k, úgy hívják, hogy műsorajánló, nekem azonban ismétlés, mert én már olvastam. Tehát, ennek a valaminek az egésze lesz egyszer olvasható az áprilisi Szigmában, vagy nem. A cipő meg kényelmes is, nem csak szép.

Következik: Alkotás utca (részlet)

-1-
Elhagytuk Rákosrendezőt. Könyv a táskába, zene kikapcs’, kabátot felvenni, sapka a fejre. Mindjárt itt a Nyugati, le kell szállni. Az ajtónál egyetemistákat látok, örülnek, hogy vége a hétnek, jópofiznak egymással, mindenki nagyon hepi. Hozzám közel két lány álldogál nagy pakkokkal, egyikben kismillió ruha, másikban valószínűleg piperecuccok vannak. Pestinek néznek ki, és amint „véletlenül” meghallottam beszélgetésükből, valóban azok is. Túl mélyen nem ismerhették egymást, hiszen nem tudták pontosan melyik kerületben lakik a másik, erről beszélgettek ugyanis. Aztán arra lyukadtak ki, hogy melyik metrót használják, melyikkel a legcélszerűbb hazajutniuk. Magamban nevettem, „hmmm, de érdekes téma is ez”, de a következő dialógusnál arcomra fagyott a mosoly, az már inkább szomorú volt, mint vicces. Az egyik lány ugyanis megkérdezte a másikat, hány metróvonal van Pesten. Nekem már ez is gyanús volt, hiszen én a kis vidéki tömpe agyammal is tudom, hogy három. A másik halálos nyugalommal válaszolta, hogy négy, na ezen akadt nekem fenn a szemöldököm. A másik, javítva helyzetén, csodálkozva megkérdezte, hogy „nem csak három, a negyediket nem most építik?” Erre azt a választ kapta az őspesti értelmiségcsírától, hogy nem, eddig is négy volt, csak most a négyes metrót bővítik. Nahát, – gondoltam – ma is tanultunk valamit. A gombot valaki megnyomta, én meg gyorsan leszálltam, nehogy azt is hallanom kelljen, amint azon bánkódik a két lány, hogy miközben beszélgettek elfelejtették megnézni a kormányzati negyedet, amit pont látni a vonatról.

FOLYT. KÖV.

A csúfolónak nem ül ő székébe

Ezt kellett leírnia Ginának és Tormának, amiért kritizálták dolgozatukban Kőnig tanár urat. Nos, egyszer majd én is leírom ötszázszor, és én is "ékes kezdőbetűket" festek majd a sorok elejére, amennyi embert én kritizálok...
Mindegy, de ezt még el kell mesélnem, mert olyan vicces embereket látni a nagyfaluban. Ma például tüntetőket is láttam a Jászai téren a Combinóról, volt ott piros-fehér zászló, meg mindenféle tábla dögivel, de szerencsére hamar elsüvített mellettük a sárga kukac. Jut eszembe, nem is tudom mit kezdene magával Kosztolányi Dezső ezen a mai villamoson, hiszen nincs rajta lépcső, viszonylag nehezen lehet róla leesni, és a bőrszíj is műanyag már, amiben kapaszkodni lehet. Ma kivételesen a villamoson nem figyeltem föl senkire, kivéve egy kissé kancsal nőt, de a kancsal nőket olyan jó nézni. Na az lenne a rossz világ Kosztolányinak, ha hőse egy bandzsa nőt nézne egy kékszemű helyett. Hiába, változnak az idők, a Nyugat is 100 éves lenne. Apropó Nyugat, a Nyugati Pályaudvar is vendégül lát néhány kacagtató emberkét, például azt, aki azzal a guruló bigyóval járkál, vagy az a kalauz, akit valaki csak Deutsch-Fürnek nevez. A vonat sem piskóta ilyen szempontból. Olyan érdekes, hogy ugyanazok az emberek utaznak a vonaton minden pénteken este, tudni lehet, hogy ki mikor száll fel, hol száll majd le, félig ismerjük már egymást, köszönünk is egymásnak, de sosem beszélgetünk. Ma azonban új emberek miatt borult fel a rend, egy cowboy ült a valahonnan ismerős esztergomi srác helyére, és egy csodabogár lány furakodott be harmadiknak, de nemében nem voltam utazásunk során mindig biztos. A szomszédos üléseken sopping utáni falusi lányok ültek, akik mindent felvettek, amit nem kellett volna. Nem elemezném részletesebben a látványt, csak annyit mondok, hogy tőlem nem messze ült Orrsolya, a német művésznéven futó Fal Uschi, és társuk, akiről kiderült, hogy nem is velük van, így nem kap tőlem nevet. Ma sem maradhatott el a zenehallgatás, hiszen a vonaton az ember muzsikaszót kap a jegy mellé, ha akar, ha nem, hiszen néhány ember megveszi az mp3-as telefont, és azt hiszi küldetése van az életben, és rögtön élőben adja a Falusi mulatós mega hits 2008-at, amely rögtönzött műsorból megtudhatjuk, Postás Józsi melyik slágere a legtrendibb mostanság.
Nos, örülök, hogy ma is eljutottam Pestre, Vitay Georgina biztos irigyelne, hiszen ő is el akart oda jutni, de neki csak Dömölkre adtak volna jegyet, és Garas Dezső azt is megakadályozta. Na, most mennem kell, mert úgy hallom, jön Zsuzsánna testvér...

Totomi visszatért

Reggel úszás, szauna, gőz. Ja nem, a szauna ma elmaradt, de a gőznek imádom az illatát, azt sosem hagynám ki. Mentol, vagy nem tudom mi, de néha eszembe jut itthon, hogy milyen az illata, és aztán olyan rossz elfelejteni. Mikor végeztünk az úszással, és megéreztem a tavaszt, kabát meg pulcsi nélkül lehetett járni-kelni, valami felhőtlen szabadságérzet-féle tört rám. Mintha elfelejtettem volna, hogy az ember egyébként képes arra, hogy rövid ujjú ingben közlekedjen. A nap ennek feldolgozásával telt, még most is furcsa érzés, hogy ha ránézek a hőmérőre, a higanyszál nem a 10-es alatt vacog. Az autóban mr2-t hallgattunk, ott mindegy is, hogy mi megy, az annyira tökéletes aláfestés az élet minden pillanatához. Most is az megy, 5.1-ben hallgatom a gondtalan élet hanghullámait. Még van egy kis időm a töriig, ugyanis a változatosság kedvéért ma is azt tanulok, de végre kell egy kis magyart is tanulni... elvileg ma már ihatok valami tisztességes kávét, szóval lesz bennem egy kis erő. Erő volt ma másban is, a kis négykerekű méregzsákban is, és most kivételesen nem Szofi-kutya a téma, hanem a kis Totomi, alias Fiat 500-as. Ma ugyanis annak tesztelése is belefért a matek doga utáni időkbe. Barni volt a sofőr, én csak a boldogságban úsztam, hogy ülhetek egy ilyen kis csodában, álmaim autójában. Fehér volt a lelkem, de a szalonban pirossal csurgatták az ember nyálát, bár az egy kissé feminin. Nem baj, egyrészt nem fenyeget a veszély, hogy holnap rendelek egyet, másrészt gyártják más színben is. Sebaj, azért teljesen azt hitték rólunk, hogy ballagásra kocsit kapunk, és suli után járjuk a kereskedéseket, hogy kiválaszthassuk a ballagási ajándékot. Kiderült Totomiról, hogy van benne szufla, bár a sport-gomb egy kis átverés, mert az csak a kipufogó hangját befolyásolja, vagyis ő sem tökéletes. El lehet benne férni, szóval még van esélye nálam. Mielőtt bárki hülyének nézne, hogy becézem a kocsit, nos nem vagyok hülye, jó? Ez a régi kocsink neve volt, és igen, én neveztem el. Ő is Fiat volt, tehát olasz, csak volt benne egy kis lengyel vér. Ő is piros volt, míg bárányhimlős nem lett szegény...
Szóval, ha nem vesznek fel sehova, elmegyek dolgozni, azt' veszek egy ilyen kis izét, na. De most az sem érdekelne, hisz' van még egy kis időm itt a kényelemben, és megy az mr2, és tavasz van, nagyon...

Az utolsó...

Az utolsó napok ezek, lassan megírjuk az utolsó dolgozatokat. Utolsó ilyen doga, utolsó olyan doga, és most kezdem csak igazán érezni, hogy lassan vége. Hogy lassan már csak vendégként jövünk ide, és lassan már szívesen írnánk dogát ebből is, meg abból is, mert jó, hogy vége, de azért mégis...
Az utolsó dolgozatot magyarból már megírtuk. Irodalomból is, nyelvtanból is. Közös vonásuk a szappanopera szó volt. Erről pedig eszembe jut, milyen fájó volt, amikor kedvenc sorozatom először ért véget, (mert már megvan DVD-n, szóval ha akarom minden nap vége van...) amikor először hallottam utoljára a The Rembrandts számát, ami a Jóbarátok főcíme. Utoljára láttam a lila falú lakást, ahol Monica főzött, Joey lopta a kaját, Ross a dinókról beszélt, Chandler viccelt, Rachel Rossnak magyarázta, hogy miért ő a hibás, pedig szakításban voltak, Phoebe meg énekelte a Büdös macskát...
Ma megvolt az utolsó dolgozat biológiából, ami komolyan mondom jól esett. Igaz, nem tudtam mindent, és lehet, hogy amit leírtam, az se jó, de legalább elbúcsúztam a tanárnőtől. A harmadik feladathoz semmit nem írtam, csak ennyit:"ez sajnos nem sikerült, de hiányozni fognak a biológiaórák, meg az A csoport, B csoport", és rajzoltam mellé egy félig sírós fejet. holnap matekból is megírjuk az utolsót, aztán hétfőn meg németből.
Lehet, hogy németül is kitalálok valami utolsót...

Közérdekű közlemény

Greiner Balázs, 18 éves istvános diák. Érettségi előtt áll. Ma azonban, elképesztő bátorságról tanúbizonyságot téve színházba ment. A darab címe Jövőre, veled, ugyanitt 2., a Madách Színházban adják Hernádi Judit és Gálvölgyi János főszereplésével. Kikapcsolódik Balázs, tehát nem tanul, kéretik holnap nem zaklatni semmiféle előre be nem jelentett, vagy ma bejelentett feleltetésekkel. Közérdekű közleményünket olvasták.

Ha nem bírod már elviselni...

A mai volt az a nap, amelyről úgy vélekedtem, hogyha ezt túlélem, akkor mindent túl lehet. Már a hétvégém is erre ment rá, hogy jaj, akkor most mi lesz, hogy lesz. A második órában töri esszédoga, a harmadik és negyedik órában meg magyar dolgozat. A törire butulásig tanultam magam, aztán lett, amilyen lett. A rövid esszé az ellenreformációról szólt, na annak még örültem is, de a hosszú esszé, a török-magyar kapcsolat az 1387-1490-ig terjedő időszakban, az már nem volt semmi. Mindegy, legalább túl vagyok rajta. A magyar, na az már más tészta... Összehasonlító elemzés, műértelmezés, érvelés. Úgy akartam valami jót választani, valami kreatívat, kicsit elgondolkodtatót, de valahogy nem vitt rá a lélek. Elegánsabb lett volna egy József Attila és Juhász Gyula összehasonlítás, vagy az a másik, mégis érvelést választottam. Valahogy nem akaródzott ma nekem az elegancia ilyen téren. Ma a kisebb ellenállás felé mentem. Sebaj, legalább kifejthettem, milyen sorozatok vannak, miért szereti a földi halandó, meg honnan ered, stb. Dolgozatírás közben bezsebeltem egy pár homloki L betűt, ugyanis a tanárnő egyszer csak megszólalt:"Találtam egy hibátlan nyelvtan dolgozatot: Greiner Balázsét..." Ekkor körbe kellett néznem, ugyanis ilyen esetekre van egy olyan Iskola a határonos ereklyeszerű jelünk. Hirtelen többen kaptak fejükhöz L betűt formálva homlokukon mutató- és hüvelykujjukból. L=Lúzer. Tanárnő felfigyelhetett erre a jelenségre, és aranykeretes szemüvege mögött mosolyogni kezdett... Lehet, hogy ezt ő is olvassa? :-P Sbeaunegyát rá... Szóval érveltem egyet, aztán úgy éreztem magam, mint amikor 12 órát dolgoztam a Duna-parton a 35°C-ban, és semmi erő nincs bennem. Aztán kikaptam ma még egy 5-ös matek dogát is, úgyhogy azt hiszem, annyira nem volt szörnyű ez a nap, mint ahogy azt tegnap elképzeltem. Itthon már várt Szofi, akivel lesznek még harcaink, mert nem fogja fel, hogy nem szeretem ha a lábam alatt mászkál, mert rálépek, aztán még ő vinnyog. Nőj már fel, Szofi-kutya!
Aztán elindultam sétálni egyet az esőben, olyan jó volt csak menni, kiereszteni mindent a fejemből, fejemet az ég felé emelve belekóstolni az esőbe. Kicsit semmit csinálni, kicsit stand by-ra rakni az agytekervényeimet. A Tesco-ban vettem finom bodzás teát, ezt iszom majd Pest felé holnap, mikor színházba megyünk. Hernádi Judit és Gálvölgyi János. Gondolom nem valami magasröptű darab lesz, de nekem most pont valami könnyű kell, olyan, ami csak vicces, és ez a két név azt hiszem, garantálja a jó szórakozást. Ülök majd a bársonyszékben az ünneplő ruhámban, és elringat majd a kacagás, remélem...

UI.: Mielőtt bárki azt hiszi, hogy hiúságom olyan magaslatokra tör, hogy naponta fotózom magam, hogy illusztrálhassam blogomat: a képek a felvételimre készültek, a feladat az volt, hogy egy napomat kellett bemutatni egy fotósorozatban. Majd egyszer lehet, hogy felrakom a teljeset, de az is lehet, hogy nem.

A bélpoklos

"Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;"

(Arany János)

Amikor kicsi voltam, igen gömbölyű voltam. Ez részben azért volt, mert mondjuk azt, hogy a sporthoz való hozzáállásom hasonló volt, mint most, másrészt pedig előszeretettel fogyasztottam tyokit, meg kakót. A kakóról egy idő után leszoktattak, ugyanis a leglehetetlenebb időpontokban tudtam benyomni egy egész cumisüvegnyit, pl. lefekvéskor, úgyhogy a vége az lett, hogy vizezve kaptam, mert nem kellett sok ahhoz, hogy szélességem meghaladja magasságomat. Jöttek az óvodásévek, mikor éppen mandulaműtétem volt, lefogytam, aztán sikeresen visszahíztam mindent. Általános iskolában is könnyűszerrel öltözhettem volna farsangkor török basának, aztán jöttek a gimnáziumi évek. Lassan elfogytam, a családi ünnepségek fő témája az én testalkatom lett, jöttek az egyél még, olyan vékonka vagyok, aztán most meg van, ami van. Mondjuk azt, hogy az érettségire való felkészülés okozta idegbajt én evéssel vezetem le. Napközben simán megeszem a magam 3-4 szendvicsét, aztán még Tündi nénit is meglátogatom, keddenként a médiaórák arra késztetnek, hogy még egy szendvicset vegyek, egyéb napokon egy kis nyamnyula is megteszi. Itthon aztán jön az ebéd, ami hétköznaponként még nem is olyan vészes, de a vasárnap, mint ma, az kikészít. Ha én is segédkezem az ebédfőzésnél, akkor már délelőtt megtöltöm magam, mert a sült krumplit csak úgy lehet sütni, ha közben a felét megeszem, a rántott gombáról már ne is essék szó, az elsikkasztott rántott karaj falatokról pedig csitt... Nos, az a veszély mostanában nem fenyegeti a családot, hogy én beteszem a lábam a konyhába, mivel hétvégéimet már csak a könyvekkel töltöm. Szombaton egy kis német, mert ugye nem árt már elkezdeni, egy kis matek, bár azt talán most már kár elkezdeni, vasárnap meg non-stop töri, meg magyar. A non-stop persze az étkezéseket meg a szükséges kapcsolatápolásokat leszámítva kell érteni, nos ma akadt mindkettő. Főleg az az evés. Persze repetázzunk is rendesen, hopp, egy tibi csoki, de azért kikönyörgöm, hogy drága nővérkém teáztasson meg, aztán még csokis kekszet kapok, este meg megint az a kaja. Eldöntöttem hát, hogy holnaptól felülésekkel és fekvőtámaszokkal színesítem daily routine-omat.
Szóval vicces, mindenki leadja azokat a kilókat érettségi előtt, minden áldott halandó, erre én nem fölszedek inkább?

UI.: A képek húsvét vasárnapján készültek a Mamáéknál. Na ott is vót belem...

Tengeri betegség

Gondolj egy szép tájra, mondjuk egy tengerpartra. A tenger kék, a homok narancssárgás. Lassan elindulsz a tenger felé, lábujjaid között érzed a homok csiklandozását. Nem lát senki, csak a pálmafák állnak sorban, de azok is megfelelő távolságban. Most a tenger habjai váltják fel a homokszemeket, de csiklandozás helyett simogatást érzel. Nyugodt vagy, nem gondolsz semmire. De tényleg semmire. Egyáltalán. Arra sem, hogy valamin most gondolkoznod kéne, meg arra sem, arra végképp nem, hogy mi lesz egy hónap múlva... Gondolj másra. Gondolj a tengerpartra, ami már nem is part igazán, hiszen már térdig vízben vagy. Te akkor is tovább mész, reméled, hogy tudsz úszni, legalábbis azt hiszed, hogy tudsz, hiszen elvileg megtanultál. Régen, mikor tanultad, tudtál hátúszást is, a gyorsúszásod sem volt rossz, de a pillangónak már csak egy része ment. Most mégis azt reméled, legalább egy pár tempót tudsz csinálni, legalább pár mellúszótempót. Most még mindig kinn van a feled, de visszamenni már nem tudsz a partra, nem is akarsz, nem is lehet. Mindjárt kiderül, kiderül, hogy amit megtanultál, tudod-e alkalmazni akkor is, amikor létszükséglet, de úgy érzed, biztos begörcsöl a lábad. Egyelőre azonban csak egy csapat hangos sirály töri meg a csendet, és vet véget a te mesterséges nyugalmadnak. Te nem félsz a sirályoktól, te úszni akarsz a tengerben, hiszen azért jöttél a tengerpartra, ezért tettél meg olyan nagy utat. Már felemeled a karodat, mint ahogy felemelted, amikor víz alá kellett merülnöd, amikor tanították. Nagy levegő, elrugaszkodsz a földtől, és alámerülsz. Ott vagy már a cél előtt, hiszen a víz már teljesen körülveszi a testedet, a szemed viszont nem mered kinyitni. Félsz, hogy csípné a só, hiszen még sosem búvárkodtál tengerben, legfeljebb az uszoda klóros vizében. Amikor mégis kinyitod, csak a nagy fehérséget látod, úgy megtölti a napfény a víz alatti világot is. A vakság állapota menekülésre késztet, hirtelen kapaszkodni akarsz valamibe, hogy el tudj rugaszkodni, hogy a felszínre kerülhess, hiszen már a levegőd is fogytán. Meglepő, de találsz valamit, van mibe belekapaszkodni, de még mindig nem látod, mi lehet az. Csak azt érzed, hogy fájdalmat okoz, hogy nem érdemes nagyon hozzáérni. Talán egy korall, vagy egy roncs része, ez nem derül ki soha, mert most, amikor hármat számoltam, felébredsz, és amit fogsz, nem más mint a borostás arcod, ami már tegnap Petőfis dizájnt kölcsönzött neked. 1...2...3... Most hogy felébredtél, menj borotválkozni, Petőfit meg akkor emlegesd legközelebb, ha okod lesz rá, egy hónap múlva az érettségin. Reméld, hogy tudsz majd úszni, és nem fulladsz meg, és talán a pillangó is összejön végre...

UI.: Írtam a kétségeim meggyilkolására, de legfeljebb elaltattam őket, holnap még felébredhetnek, és mivel csak alszanak, felelőtlenség lenne megfeledkezni róluk...

Hundemüde

Na most aztán már kezd viccessé válni, hogy nincs egy olyan probléma, ami csak az enyém lenne. Igen, én is fáradt vagyok. Szerintem három oka lehet.
Az első a tavasz, ami szerintem teljesen hülye idén. Mire ugyanis azt érezhetné az ember, hogy minden rózsaszín, ismét jön a rossz idő, és még mindig alig van pár fok reggel. Áááááá!
A második ok az, amiből kezd elegem lenni, de azt hiszem osztályomat látva, nem vagyok egyedül. Érettségi, no comment.
A harmadik az, ami a leginkább idegesít: elromlott a kávéfőzőnk. Az milyen már? Én meg igyam a rossz instant kávét, amitől csak fáradtabb leszek. Remélem visszatér hozzánk hamarosan az a kis hűséges, ki gondolta volna, hogy így tud hiányozni?!
Van egyébként még problémám, mielőtt még bárki megnyugodna. Van egy új kutyánk ugyanis, Szofi. A névválasztás kicsit érdekes, főleg mert Fanni nevezte el, a húgom, a nővérem neve meg Zsófi. Na ennyit arról, hogy van az embernek tekintélye, egyébként boldog 13. szülinapot, kedves Fanni, ne feledd, ez még csak a tizenharmadik, már ha érted mire gondolok. Szofi nevű kutyánk "fájtiszta nímetjuhász", ahogy a kertvárosi tenyésztő mondta. Nagyon kedves kis állat, hobbija a körbekakilás, meg a hullahopp-karika rángatás, és még azt is érdemes róla tudni, hogy kísérletező típus, ugyanis többször próbálta már a gumicsirkéjét, a labdának kinevezett öt literes műanyagflakont, meg ugye a karikáját egyszerre bevinni az ólba. Reggelente futóversenyt rendezek, ugyanis ha nem vagyok elég gyors, Szofi velem jön az iskolába. A lábam egyébként nagyon mókás lehet, mert állandóan azzal akar játszani. Na mindegy. Ja, és a héten azt is megkaptam, hogy dagadt vagyok. Ennyi.

UI.: A kép nem illusztráció, ez az ártatlannak tűnő kutya a Szofi.

Öregszem

" s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket."

(Szabó Lőrinc)

Húsvétkor ismét eljöttek hozzánk a német rokonok. Magyar anyuka, német apuka, és félvér gyerekek, két fiú. Az egyik Marco Balázs (2,5), a másik Nico Gergő (0,5)(Göge, ne szólj semmit!). Karácsonykor meg húsvétkor látom őket egész évben, így mindig kíváncsian várom, mennyit változtak az eltelt időben. Önző módon mindig magamat keresem bennük. Talán azért lehet ez, mert a fiúk anyukája azt mondta, azért adja a Balázs nevet az első gyereknek, mert azt szeretné, ha olyan rendes lenne, mint én. Na igen, Németország messze van, onnan még én is rendesnek tűnhetek. Szóval ismét itt voltak, és bár ijesztőek, mert olyan kicsik és olyan törékenynek tűnnek, mégis nagyon jól el lehet velük lenni. Marco már kezd kinőni a törékenynek tűnő kategóriából, mert biztosan jár már, lehet vele szaladgálni, meg a hűtőn lévő színes mágnesbetűket pakolgatni négyszer fel, négyszer le. Közben lehet vele halandzsázni, és bár ő nekem még nem mond semmit, mert szegény meg van zavarodva nyelvi téren, a szeméből mégis látszik a huncutság. Jó érzés, hogy nem vár többet tőlem, csak annyit, hogy foglalkozzam vele, még akkor is, ha mire megszokna minket, mennek haza. Kb. két perc kell ahhoz, hogy feloldódjon, mert eleinte még szótlan, és azt sem engedi, hogy más vegye le a kabátját, mint az anyja. Aztán mikor rájön, hogy biztonságban van, úgy járkál a házban, mintha egyébként minden nap itt lenne, tele van a ház a nevetésével, amelyet göndör fürtjei miatt inkább angyali kacajnak neveznék. Beszéde még inkább csak anyja fordításával érthető, hiszen alaposan összekeveredett benne a két nyelv. Micimackó neki "vinipú", ha valamit az anyjának mutatni akar, csak annyit mond, hogy "Mama, tau" vagyis "Mama, schau!", de azért persze vannak magyar megnyilvánulásai is, például arra, amikor megpróbáltuk rávenni, hogy átpelenkázhassuk, és csokinyuszit kínáltunk neki érte cserébe, nagy bólogatások közepette mondta, hogy "nem jó".
A másik kissrác még a törékeny kategóriába tartozik, bár testalkatát tekintve azért nem kell őt félteni, hiszen mivel tápszert kap, elég erős a lelkem. Nico olyan, mit egy kis vasgyúró, meg nem áll egész nap, mikor utoljára láttam még csak feküdt, most azonban kúszik, mászik, mintha tudná, hogy ha az emberen lévő súlyfelesleg testmozgással dolgozható le. Alig várom már, hogy vele is lehessen úgy kapcsolatot létesíteni, hogy ne kelljen felvennem, mert sajnos, mindig azt hiszem, hogy kifolyna a kezemből, vagy összetörne benne.
Szóval úgy néz ki, öregszem, ha már a gyerekek is ennyire elgondolkoztatnak, talán azért, mert egy kis kóstolót kapok abból, aminek talán már vége, és amit nagyon hiányolok, a gyerekkoromból.
Nemcsak én öregszem, hanem a blogom is, lassan egy hetes. Örülök, hogy végül elkezdtem, ugyanis sokkal többet tudnak rólam mások, meg amit én tudok magamról, az is nyomonkövethetőbb, és ami olykor eszembe jut, végre meg is marad...

A barátságról

Régen görcsösen akartam, hogy barátaim legyenek. Akartam valakikhez tartozni, olyan akartam lenni, mint ők, de nem ment, nem tudtam hasonulni. Nem szoktam rá a cigire, nem bazmegoltam, (hopp, most csak kirepült egy) nem mentem bele olyanokba, ami már nem fért volna bele a szülői úgy viselkedj, mintha én is ott lennék kategóriába. Ez volt az általános iskola. Aztán amikor 12 évesen rájöttem, hogy nem erőszak a disznótor, nem kell nekem homokos földben gyökeret ereszteni, mindennél jobban akartam, hogy átkerüljek egy olyan társaságba, ahol hozzám hasonlók vannak. Amikor beléptem abba az új közösségbe, hirtelen megijedtem: ide se vagyok való, itt se lesznek olyanok, akik tényleg a barátaim lesznek. Ismét görcsösen akartam barátkozni, de úgy, hogy néha tüskéket növesztettem magamra, és csodálkoztam, hogy nem megy. Aztán megint rájöttem, hogy nem kell semmit erőltetni, és egyszer azon kaptam magam, hogy van barátom, nem is kevés. Csak korábban rossz volt a definíció, amit a barát kifejezéshez kötöttem. Régen azt hittem, akkor vagyok jó barát, ha hasonulok, mára rájöttem, akkor, ha magamat adom, és kérek a másikból. Azt is fel kellett ismernem, hogy nem tudom mindenem adni senkinek, csak részeimet, így igazából nincs is olyan ember aki engem teljesen ismer. Akkor ismerhetne engem valaki, ha az az x ember, akiket ma barátomnak nevezek összeülne egy kávé mellett, és mindenki elmondana mindent, amit rólam tud. Azt hiszem, ez talán nem fog megtörténni az életemben, a halotti toromra meg még azt hiszem várni kell, vagyis remélem, mert amint leírtam azt a kávés-beszélgetős happeninget, rájöttem, hogy arról van szó. Szóval úgy néz ki, legjobb barátom már nem is lesz, de örömmel tölt el, hogy vannak viszont olyan barátaim, akiknek butítva ugyan, de kiadhatom magamból azt, ami fáj, foglalkoztat, érdekel. Van olyan, akivel úgymond mókázni lehet, van, akinek elmondom, ami fáj, van olyan, aki az életre nevel, élni tanít, és van olyan, aki egyszerűen rokonlelkem. Néha lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy nem mondok el minden barátomnak mindent, főleg, mert fel is hánytorgatják nekem, hogy én miért nem vagyok velük őszinte. Szóval fura dolog ez a barátság, egyszer azt olvastam, ez a legönzetlenebb emberi kapcsolat. Igen, a nyelvtan munkafüzetben olvastam, biztos morfológiailag kellett elemezni a mondat szavait, én viszont inkább többször elolvastam, de máig nem jöttem rá, hogy ez tényleg így van-e, legfeljebb csak néha érzem úgy, hogy van benne valami.
És hogy miről jutott eszembe ez az egész? Arról, hogy született tegnap egy bejegyzés, (lásd ez alatt) amire született egy válasz, és még most is emésztem, mert én azt hittem, mindent leírtam, de a válasz olvasásakor rájöttem, hogy úgy teljes az egész, ahogy a válasz kiegészíti. Szóval igen, ezért nehéz megfejteni ezt az emberi kapcsolatot, meg azért, mert annyira sok mindenen múlik, hogy az ember el sem hiszi, ha van.

Áprilisi álmok

Szeretek álmodni. Nemcsak abban az értelemben, hogy álmodozni, hanem a klasszikus értelemben is. Amikor az ember agya kikapcsol, csak a másik, mélyen lakó énünk van ébren, és megmutatja magát annak az énünknek, ami elfáradt, és a következő ébredésig nem alkalmas erre az életre. Jó álmodni, mert tudok olyat is csinálni, amit egyébként nem. Tudok például vezetni, amit tudtommal hivatalosan azért nem igazán tudok, hacsak nem számítjuk azt az esetet, amikor Anya azt mondta a parkolóban, hogy most én vezethetek, mert a nővérem is vezetett, és az nálunk úgy van, hogy a víz alatt lenni is én tudtam előbb, de ez egy másik sztori. Szóval akkor sem tudtam vezetni, mert a gázt úgy használtam, mint a kuplungot kéne, vagyis tövig nyomtam, aztán meg a féket is, szóval kapaszkodni kellett. Álmomban még váltani is tudtam, ráadásul hármasba, és lassítottam a vasúti átjárónál. Jó volt, csak azt nem értem, hogy miért jó az, hogy vezetés közben kiveszem a metszőfogam, mert azt úgy kell, és akkor, amikor álmodom, ez teljesen evidens. Ezért szeretek álmodni, mert olyanokat produkál ez a szunnyadó énem, amit lehet, hogy el sem mondanék senkinek, de ő azért elmondja nekem, nehogy elfelejtsem...
Most azonban még furcsább volt az álom. G. barátom mesélte, hogy mit álmodott. Amikor elmondta, kicsit haragudtam is rá, hogy hogy mer ő ilyet álmodni? Hogy mer ő olyat álmodni, amiről én is csak álmodom, és ezt talán ő tudja a legjobban, miért veszi el tőlem ezt az álmot? Miért nem hagyja, hogy arról a lányról csak én álmodjak reménytelenül, miért K.E.ll ez? Persze tudom, hogy ő nem direkt álmodott vele, és látta szépnek, és nem is érez iránta semmit. Reggel tudtam meg, hogy ezt álmodta, aztán délután rám zuhant az igazi valóság. Amikor ismét arról beszéltünk a vasútállomáson, hogy K.E.vel álmodott, leesett, hogy pár héttel ezelőtt én az ő álmainak lányával álmodtam, csak én azt álmodtam, hogy hirtelen már nem is olyan aranyos, kedves az ő D* álma... Szóval egymás álmával álmodtunk, de úgy, hogy másnak álmodtuk őket, mint amilyenek valójában. Nos, ezért szeretek álmodni, mert nem lehet tudni, miért pont azt álmodjuk, amit álmodunk, ilyet meg pláne szeretek álmodni... Főleg így áprilisban.

UI.: *= ez a D nem tudom, hogy került ide, biztosan nem utal a valóságra, vagy?

Álljon meg a perc!

Nem is tudom, mikor volt, meg hogy', de egyszer azt hallottam valakitől, a megszokott na, álljon meg a menet helyett, hogy na, álljon meg a perc! Családi összejövetelek állandó poénjává vált ez az elszólás, az évek során azonban elkopott jelentése. Már nem találjuk olyan viccesnek, vagy ha nevetünk is rajta, csak a régi szép idők emlékének tisztelgünk ezzel. Ma reggel azonban egészen új jelentés társult gondolataimban ehhez a mondatocskához, a következő felismerés miatt: ma március utolsó napja van, mi meg ugye április utolsó napján befejezzük gimnazista pályafutásunkat. A gond csak annyi, hogy e két hónap között nincs már egyéb hónap, következésképpen, a mindenit!
Hát ennyi volt? Abba már beletörődtem, hogy a tizenkettedikesek már csak tizenkettedikesek, vagyis önállóság, felelős döntések és még sokan mások, ezek még úgy belefértek a hétköznapokba. De az már tényleg sok, hogy már az iskolán kívül is csak olyan jelzéseket kap az ember, hogy game over, a következő pályához üss entert...
A ma reggel ugyanis ugyanúgy indult, mint akármelyik másik. Nehéz felkelés, újra felismertem, hogy a kávé nem ivódik meg magától, tehát nem elég az ébredés komoly fizikai fájdalma, még mozduljak is meg azért a csészéért, aztán öltözködés, lehetőleg persze úgy öltözködjek, hogy a reggeli 3°C-hoz is jó legyen, meg a délutáni 20-hoz is, és nehogymá' ne passzoljon minden színben, mert akkor meg ideges leszek egész nap, igen, ha eddig bárki tökéletesnek tartott volna, el kell keserítsem, nekem is vannak bogaraim, sőt. (Mostanában a szobámban hangyák is vannak kb. ezren, pedig feldomesztoszoztam az egészet, de úgy látszik, ezek ezt is bírják.) Szóval minden rendben ment, a forgatókönyv hibátlanul teljesítve, de a vonaton történt valami... Nos igen, ez lesz az a rész, amit tulajdonképpen jóval hamarabb le kellett volna írjak, és lehet, hogy olvasóim nagy százaléka idáig már nem is jutott el, mert rájött, hogy nem írok semmiről, és inkább átment az index.hu-ra idegeskedni a politikán, de nyugalom, most következik a lényeg. Szóval a vonaton, a vonaton nem volt szabad az a négyes hely, ahol Göge, BA(L), és jómagam szoktunk ülni. Amikor ezt észrevettem, kettő dolog jutott eszembe: az egyik az volt, hogy a fenébe, bezzeg a Jóbarátokban senki nem ülhet arra a fotelre a Central Perk-ben, ahova Phoebe és a többiek ülnek mindig, akkor a miénkhez hogy mernek egyáltalán hozzáérni? A másik, ami eszembe jutott az az, hogy átülök egy másik helyre, és nem akadok ki hülyeségeken, úgy várom a többieket.
Na, ennyi volt ami engem ma bántott, de ebből rengeteg más probléma adódhat a következő 1 hónapban. Egyre inkább ki leszünk ugyanis felejtve a történésekből itt, és nem fogjuk érezni azt a "jó kis bukét", amit a kertvárosi vasútállomás környéke áraszt magából reggelente. Ja, és nem annak a négy széknek a hiánya bánt, hanem az elv. És igen, ez is egy afféle családi szólásunk, tehát nem X bánt, hanem az elv. Ennyi.

UI.: Senki ne nyugodjon meg, lesz még panaszáradat!

Feljelentés

Ha holnapig nem jön közbe semmi, vagyis nem akad egyéb problémám, ami megoldásra vár, bemegyek a rendőrségre, és feljelentést teszek ismeretlen tettes ellen, mert elloptak tőlem egy órát. Nem, nem egy karórát, azt talán meg sem érezném, hiszen svájci rokonomnak köszönhetően kettő is van, hanem ha úgy tetszik 60 percet elloptak az életemből. Mondják, hogy ezzel energiát lehet megspórolni, meg most már mondják azt is, hogy leginkább semmit. Azt is tudom, hogy ennek köszönhetően egy szép októberi napon egy órával tovább lehet aludni, de kérdem én, ez most kit érdekel? Pont most kell elvenniük, mikor amúgy is olyan kevés az idő, és legszívesebben igényelnék egy nyolcadik napot a hétre? Azt már hozzá sem teszem, hogy reggel, mikor felébredtem, azt hittem tél van, gondoltam sebaj, úgyis egész nap tanulnom kell majd azokat az átok tételeket, erre nem ki süt a nap? Szóval ha így megy tovább, feljelentést fogok tenni, megtehetem, de az is lehet, hogy nem egyszerűen az óralopás ügyében, hanem egy be nem jelentett tüntetés miatt, amit ellenem szervezett a minden, és az utóbbi pár hétben nem hagy engem élni. Apropó tüntetés, Happy Birthday, Fidesz!

Láttam Barbarát, él és virul

Kedden a Nyugati téri étteremben ebédeltem. Tőlem nem messze egy idősebb házaspár ült. Csak azért voltak feltűnőek, mert az asszony igen hangosan beszélt. Eleinte csak ez tűnt fel, arra nem is figyeltem, mit mond, inkább folytattam a Big Mac majszolást. Egyedül ültem az asztalnál, bőven volt időm, szóval alaposan körülnéztem, ki, hol, mit csinál. A pultnál például alig kellett sorban állni, a takarítók viszont a lépcsőnél beszélgettek. Kicsit később arra lettem figyelmes, hogy egy kisfiú a Happy Meal menüjébe dugva fejét annyit kérdez a már szintén Big Mac-et evő bátyjától, hogy nem akar-e budira menni, mert a számlával úgyis ingyen lehet, úgyhogy ha kell neki budira menni, akkor ő szívesen odaadja neki a számlát.
A szendvics elfogyott, a sült krumpli következett, ami nagy volt, mert hagytam magam rábeszélni. Az idős házaspár ismét felhívta magára a figyelmet, vagyis inkább az asszony, aki nem mondható szégyenlősnek. Mint kiderült, az Amerikából érkező lányukat várták itt a Mekdonálba, - ahogy a nő hívta - de a lány telefonált, hogy késni fog. A nő vele nagyon kedves volt, de a férjével, aki halkan kiszólt a svájci sapkájából, már nem volt olyan, mint a selyemrongy. A férfi csak annyit kérdezett, mit mondott a lány, miért késik, nos ezt nem kellett volna megkérdeznie. A hölgy ugyanis kicsit ideges lett, vörös fejjel csak annyit mondott: "a lány az tudja, mit akar, nem kell mindenbe beleszólni, semmi közöd hozzá, jobban tudja ő az ő dolgát, mint te."Az öreg visszahúzta ősz sapkás fejét szövetkabátjába, mint a teknősbéka a páncéljába, amikor veszélyt érez. Szegény öreg, 50 éve nem érezte a veszélyt?
Mindegy is, az asszony egyébként nagyon kedves is tud lenni, hiszen például megdicsérte a férje sálát, amit a férfi tűzszünetnek vett, de kár volt, hiszen nem azt a sálat dicsérte, ami rajta volt, hanem azt, amit már régen elhagyott.
Következő monológja egyáltalán nem lepett meg. Egy körülbelül 10 perccel ezelőtti gyanúmat igazolta a nő, aki magyar volt. Olyan magyar, aki nem "hazaáruló", mint olyan sokan ebben az országban, hiszen ők a Fidesszel olyan jól megcsinálták, hogy nem kell vizitdíjat fizetni, hogy "apus, el is megyünk áprilisban, azt' jól kivizsgáltatjuk magunkat". Megtudtam azt is, hogy Horváth Ágnes Kóka János szeretője, aki egy kastélyt tett a nője alá, pedig még fél éve nem volt senki az a lotyó, az anyja meg egy takarítónő volt, de felvitték a dolgát. Adta tudtán kívül tudtomra az a nő, akit Barbarának neveztem el.

"Volt egy leány, ki senkitől se félt,
Ő volt a nagy harc hőse,
Egy századnyi lány követte mindig őt,
Mert ő volt a század vezére.
(...)
Barbara az élen, s nincs ki ellenáll,
Mer' Barbara kit elkap, az többé fel nem áll.
Barbara vezérünk, követjük mindig őt,
Barbara a jelszó, s miénk lesz a föld."
(Koncz Zsuzsa dala)

Miért hívom Barbarának? Nos az egyik ok talán érezhető természetéből, olyan katonás. Olyan katonára hasonlít, aki a fronton egy kicsit megháborodott, aki talán már nem is tudja, miért harcol, aki ahelyett, hogy egy unokával enné a Happy Meal-t, akivel csak tud, harcol, ha kell, ha nem. Ja, és ami már megkacagtatott a helyszínen is... A hölgy katonai mellényt viselt, amin a felirat a következő: U.S. ARMY.
Amíg ezen méláztam, ismét kedélyes beszélgetés következett, Barbara a Mekdonál történetét ecsetelte férjének: " A Mekdonál helyén régen itt cigányok zenéltek, és csárda állt. Jellemző, hogy nem a magyarok építették ezt, de még szerencse, hogy még nem sikerült szétbarmolniuk. Egyébként van ám ilyen Moszkvában is, meg Péterváron is, sőt Kínában is. Mondjuk van egy másik is, de a Bürger az nem megy ám ilyen jól." Apus már teljesen kibújt páncéljából, ismét a béke illatát érezte, pedig az valószínűleg csak a sült krumpli olajszaga volt. Visszatértünk ugyanis a politikához, vagyis a Heti hetes c. műsorhoz: "Hallottad, mit mondott az a politológus a Heti hetesben, hogy milyen aljas volt? Azt mondta, más országban ilyen hülye kérdésekkel nem rendeznek népszavazást. Ugye, milyen aljas, ugye? De engem nem érdekel, megkeresem őt, régen együtt dolgoztunk, hiszen újságíró vagyok, majd jól megmondom neki." Erre apus már mérges lett, hiszen az egész étterem hallotta a monológot. "Csend legyen!" Ilyen mérgesen harsant fel, bár a végére elcsuklott a hangja. " Te engem ne csitíts, én azt mondok amit akarok, én újságíró vagyok, nekem szólásszabadságom van!"
Ezután ráharaptam szívószálmra, és erősen az asztalra koncentráltam, féltem, nehogy észrevegyen engem a néni, aztán én is megkapjam a beosztásomat.
A házaspár lánya lassan megérkezett, Barbara hirtelen bájos lett, én pedig indulni készültem, de azt még megvártam, hogy a szomszéd kisfiú kihúzza Happy Meal Menu-jéből fejét, mert már komolyan aggódtam érte, majd használtam a blokk másodlagos funkcióját.

"Mert sok fiú elesett és kellenek a gyerekek,
Barbaráék vonuljanak vissza!"
(Koncz Zsuzsa dala)

In MOMEriam...

Nos, ez lesz az első... (javítva)

Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valami rossz történik az emberrel, azt mindig jó követi, és az a rossz is csak azért következett be, mert túl jó dolgunk volt azelőtt. Nos ezért merem azt remélni, hogy ez az internetes napló majd beválik, mert éppen egy pofon után állok. Egy olyan nagyobb után.

Egész egyszerűen az történt, hogy elvették tőlem azt, amire olyan nagyon büszke voltam. Büszke voltam rá, mert annyi embernek nincs olyan: volt egy álmom. (Igen, ez a mondatocska angolul és jelen időben ismertebb...) Az volt az álmom, hogy a gimnázium után olyan egyetemre megyek, ahol végre azt tanulhatom, amit igazán szeretek. Valami olyat, amit úgy hívnak, művészet, keverve valami olyannal, ami érdekel, de kicsit félve kezdenék bele, azt meg úgy hívják, hogy média. Az álmom olyannyira tökéletes volt, hogy ezt a kettőt keresztezték, és úgy nevezték, hogy média design. Miközben a biliben mártogattam felső végtagom végét, azt hittem biztosra megyek, most meg itt kalimpálok róla olyat, ami olyan mint egy gyászjelentés.

In a nutshell, ahogy akkor mondtam volna, amikor még angolul is tudtam, el lettem utasítva (sorry, ZM), és ha ez nem lett volna elég, még csalódnom is kellett 1-2 emberben.

De most valami új kezdődik, hiszen még blogot is nyitottam, érzem, Most múlik pontosan. Remélem, panaszáradatom nem lesz rossz hatással naplóm jövőjére, hiszen, ha minden jó, ha jó a vége, akkor legyen má' jó akkor is, ha rossz az eleje, és akkor még a végére is sikerült benyomrítanom egy közhelyet.



UI.: Aki nem értené a címet: intertextualitás!