Régen utáltam az ingeket. Nem tudom, mitől undorodhattam annyira, talán a gomboktól. Ahogy most leírtam, tényleg olyan fura szerzetek. Ne kérdezze senki, hogy miért...
Rajzolni mindig szerettem. Az óvodában az óvónéni házát rajzoltam le elmesélése alapján, aztán megígértem neki, hogy megkapja a rajzot, de végül inkább lenyúltam, mert megrémültem, hogy mennyire tetszik neki. Iskolában is mindig rajzoltam, egyszer még pályáztam is, lerajzoltam a Meszéna-házat, aztán beletették a 2000-es 24 óra-naptárba. Istvánosként a megyét hódítottam hol így, hol úgy...
Régen tehát pólóban jártam, s ha lehetett, rajzoltam.
Volt olyan is, hogy Ani néni azt mondta, hogy félt engem, mi lesz velem az Istvánban, ha ennyire nem tudok fogalmazni, akkor is póló volt rajtam, és nemcsak nem tudtam fogalmazni, hanem nem is szerettem.
Aztán előfordult olyan is, hogy ingben rajzoltam, esetleg nemcsak a legfölső, hanem az az alatti gombot is kigomboltam, bár a gombokat még akkor is utáltam. Valami mégis hiányzott. Nem, nem a nyakkendő.
Firkálgattam könyvlapokra, tanulás közben és helyett, aztán a semmiségekből, tv-stúdiókból, esetleg utcákból hirtelen betűk lettek. Eleinte csak szavak, betűformák, esetleg rövid mondatok. Aztán egyre jobban kezdtem szeretni az ingeket, csíkosat, kockásat, olyat, amilyet más úgysem vesz föl.
Alig van már pólóm. Azon kapom magam, hogy a rajziskola csakúgy van, de alig hoz már lázba. Valami más kell. De most jó. Most tényleg jó. Te jó ég! Mit csinálok én? Most írok, és azt olvassák, és véleményük is van róla, és meg is mondják nekem, le is írják. Az ecset gombjai helyett a billentyűzet gombjaival nyomom, s ami a legfurcsább, alig hiányzik a rajzbak.
Nem baj, azért én még nem dobok ki semmit. Se festőállványt, se ecseteket, főleg nem dobom ki a 64-es pasztellkészletem...
Úgyis előfordul, hogy az ing alatt pólót hordok... A nyakkendő pedig megfontolandó...

Kelj fel nyolckor, ha hatkor szoktál, de előtte maradj fenn éjfélig, főleg ha máskor tízkor már fellövöd magadnak a pizsit. Azelőtt meg próbálkozz csak úgy lenni, vagy esetleg csinálni valamit, de csak addig, amíg jó. Aztán unottan ülj le a tévé elé, tegyél a dvd-lejátszóba Jóbarátokat, nevess rajtuk, vagy ha már minden poént tudsz kívülről, állítsd be a nyelvet angolra, vagy ha van rajta olyan is, csehre vagy franciára. Aztán írjál blogot, és nevess azon, hogy milyen vicces azt leírni, hogy csehre. Ha azelőtt esetleg a kertben napoztál, akkor pláne röhögj. Röhögj, mert vicces dolog az, ha megrágcsálja a lábujjadat a Szofi-kutya, főleg, ha a legkisebbet. Ha nem látod, úgy sem hinnéd el, hogy mennyire tudja élvezni egy kölyökkutya, ha miközben issza a vizét, meg is fürdik benne, aztán ha rájön, hogy nézed, két kis háromszögfülét egy naggyá csapja össze. Ülsz kinn, beszélgetsz, a nap már melegít, talán idén még színed is lesz. Ma még igazából nem is csináltál semmit, csak elhatároztad, hogy mit csinálsz majd másképpen holnaptól, de pontos terv nem született, ma csak a mának élsz. Belül már tudod, hogy holnap sem fogsz mást csinálni, esetleg lazulsz egyet már megint. Aztán meg ugye vasárnap, és nini, a hétfő is munkaszüneti nap, megint. Majd keddtől megint olyan maximalista leszel, mint eddig, de most elég, ha azzal szórakozol, hogy visszatekered a dvd-t félsebességgel, vagy azzal, amivel tegnap is, hogy azt hiszed, hogy tudsz rémes sorok helyett rímeseket is írni. Kacagsz minden apróságon, azt sem tudod, hányadika van - micsoda felelőtlenség! Egy héttel ezelőtt megőrültél volna egy ekkora lógástól, most meg egyszerűen semmi nem érdekel. Legnagyobb problémád az, hogy melyik oldaladon heverj, vagy hogy már megint pampuskára aludtad a képed. Blogot se akartál ma írni, az utóbbi napok történései úgyis megtöltötték elegendő tartalommal, és még az olvasottságod sem volt soha ekkora. Most mégis írsz, csak azért, mert jó. De most be is fejezed, mert csörög az órád, hogy mindjárt vendégeid érkeznek. Nem, te senkit nem hívtál, csak tudod, hogy mindjárt jönnek, akik örökké késésben vannak, ezért rohannak mindig annyira, de általában azért késnek, mert sokat foglalkoznak azzal, hogy jó illatuk legyen. Jönnek Orgonáék a hegyről, már alig várod őket, de csak az illatuk miatt, egyébként nem tudsz róluk semmit, de a mai napba éppen belefér ez a felületesség. Aztán vágsz egy grimaszt, azt ma még úgysem tetted. Hmmm, kéne csinálni valamit - gondolod. De már mindjárt vége a napnak, rá kell hangolódni az esti álmokra, úgyhogy marad a semmittevés. Lassan de biztosan lemosod magadról a nagy semmit, aztán mivel ma nem az ötéves terv szerint élsz, jól bevacsorázol, amitől elnyom az álom, a másik valóság ma lassabban érkezik, biztos ő is ilyen laza napot tart, vagy ő is késik, mint Orgonáék, szóval talán álmodsz valamit, de nem tudod, hogy mit, vagyis tudod, de a mai nap olyan szép volt, hogy inkább nem akarsz vele álmodni... Nem akarsz ma olyat látni, amiben láthatsz egyáltalán valamit, azt akarod, hogy álmodban is vakítson a nap, és csak a nap, ne akarj most senkit látni, aki szépségével megvakítana, mert ma már majdnem sikerült leszoktatnod magad róla. Álmodj csak valami semlegeset, mondjuk fürödjél tengerben egyedül, nem, ő nem lehet ott, vagy álmodd, hogy ülsz kinn a kertben, és arra gondolsz, hogy ülsz kinn a kertben, és nem gondolsz rá, csak a napra, ami kellemes melegét rád önti ma is, meg ha ráér, holnap is. Élvezd...

Kicsit felpörögtek az események. Leginkább tegnap volt ez, de még most is forog a hinta, elég szédülős vagyok. Mindig fel akartam ülni a pörgős hintákra, aztán sose lett jó vége. Most nem rossz a vége, mégis úgy érzem, mintha beültem volna egy forgószékbe, ahova egy bizonyos eset óta nem ülök soha, vagy ha mégis, meg nem mozdulok, szóval beültem a forgószékbe, megálltak körülöttem páran, és jól megpörgettek. Nem egyszer, nem kétszer, jó sokszor. Arcokat még látok, de már nem őszinte a mosoly az arcomon, kezd összemosódni minden, kezdem érezni, hogy a gyomrom tartalma hamarosan megtalálja a vészkijáratot. Az arcokra már csak emlékszem, már nem látok élesen, beszélni sem tudok, ha tudnék, kiabálnék, hogy elég, de csak a szememmel üzenek, hogy na. Először úgy érzem, haragszom az egész világra, de legalábbis arra a pár emberre nagyon, aztán felkelek a székből, rájövök, hogy nem is szédülök, és a reggeli sem használja a tűzlépcsőt.
Másnap felkelek, és egyre hálásabb leszek nekik, hogy jól felpörgettek...
Megyek reggelizni...

Amikor az ember már mindent elfelejt, már semmit sem vár, csak azt, hogy következzen valami, ami lefoglalja. Ami miatt nem gondol sem rá, sem a többiekre, de leginkább senkire. És ilyenkor jön egy SMS, és ilyenkor érzem azt, hogy egyszerre történt velem jó, és egyszerre a legrosszabb, mert igazából nem történt semmi, csak éppen téptek egyet azon a bizonyos seben, de kicsit megfújta a szél, s így már nem is olyan rossz...

Amikor olvastam az üzenetet, csak az jutott az eszembe, hogy minél előbb vissza kell írnom, aztán meg értesítenem kell a Borzot. Borznak leesett az álla, nekem meg nem kell egy darabig kávét innom, vérnyomásilag jól vagyok, köszönöm. Aztán pizzáztunk, megjelent a pofátlanul boldog Páni, akinek ma legnagyobb gondja az volt, hogy Uri Geller volt az est.tv címlapján.

Aztán hazaértem. Továbbra sem értettem a történteket, de aztán felhívott Borz...

"A nagy zöld szempár pillantása ráfordult, és Horn Mici felnevetett. A régi mókás nevetése volt, amitől úgy idegenkedett eleinte.

– Te a legjobban? Bizonyos vagy benne? Te csak a hősöket szereted, kis Vitay, a csinos fiatal hadnagyokat, jókedvű, bolondos asszonyokat, akik táncolnak, meg pimasz hangon beszélnek az igazgatóval, és nem engedelmeskednek senkinek. Zsuzsanna szereti Abigélt, Vitay, Zsuzsanna, aki akkor is ráismert már és féltette, mikor mindenki elhitte a komédiáját, és azt gondolta róla, szentimentális vén szamár.

Elhallgatott, az indulat elfojtotta a szavát. A kislány csak állt előtte. A felismerés, amely végre elért a tudatáig, olyan nagy volt és olyan megrázó, mint semmi ebben az iszonyú és gyönyörűséges hét hónapban.

– Te szereted Abigélt? – kérdezte Horn Mici. – Hisz eddig a percig azt képzelted, hogy én vagyok az. Én, és nem a legbátrabb és legtisztább szívű férfi, akit valaha ismertem." (Szabó Magda: Abigél)

Én sem tudtam ma, hogy ki Abigél, pedig olyan egyértelmű: igaz nem Garas Dezső, nem is férfi, amit viszont leírunk, bedobja kőkorsójába, és segít akkor is, ha mi már nem is számítunk rá - Bloganyánk.

Ja, és ő az árkodi ellenállás vezetője. :-)

Ez az amire nem számítottam, és amit még dolgozgatok felfele. Nem értem, vagyis nem értettem ezt az sms-t addig, amíg le nem esett minden. Szóval következő bejegyzésben átvesszük a dolgokat. Ja, egy kis éji zene, ide nagyon jó lesz, azt hiszem...

Rég volt Álmome-e?, tény. Nem volt rá okom, hogy írjak, mert nem történt semmi e téren. Most azonban történt valami, amit még most sem hiszek el, nem, ezt nem lehet. Olyat éreztem, mint amikor felvettek az Istvánba, vagy amikor kiderült, hogy kiállították egy képemet az MNG-ben. Igen, tudom, ezek az Álmom-e? bigyók mindig olyan elvontak, de most nem tudok igazából elvont lenni, pedig szeretnék, de nem megy. Csak bejelentem inkább, mert fáradt vagyok, és különben is: ez egy mérföldkő ebben a sorozatban, ez kilóghat a sorból. Most már tényleg leírom: behívtak a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorkészítő szakának felvételijére, a második rostára. Már nem 270-en vagyunk, hanem csak 100-an. A feladat szövegalkotás lesz, kíváncsi vagyok, nagyon. Május 17., akkor derül majd ki, mit is takar ez. Annyira szeretném, és itt most nem kérdés, hogy ez Álmom-e?, azt hiszem ez az, ez vagyok igazán én, csak nehogy koppanjak...

A Hídlap nekünk igazából nem is jár, de műkedvelésből azért lapozgatom.
A hétvégén a következőre lettem figyelmes, bár már biztosan régen ott van, csak eddig nem hittem el, ha esetleg láttam is: "szó, köz (az önkormányzat finanszírozásában)" Hídlap.
Örülök, hogy egy demokratikusan működő város független hetilapjában egy nem-is-tudom-kicsoda firkál olyan pénzen, amit a város minden adófizetője szponzorál, ám viszonylag ritkán kap meg. Örülök, hogy attól él ő jobban, hogy a mi pénzünkön ír azokról hülyeséget, akiket mi, utálgomon felnőtt hazátlan bitangok, kicsit többre tartunk, mint mondjuk őt.
Érdemes megjegyezni még azt is, hogy az ún. utálgom a városnak egy forintjába sem kerül, mégis függetlenebb, mint a városi pénzből "készülő" honlap és Hídlap. Bár ha azok is függetlenek lennének, hogyan szolgálnák a fenntartó érdekeit?

Ui.: Örömmel olvastam viszont Váczy-H. köszöntő szavait a ballagóknak címezve. Kérdés, ha van benne ennyi emberi érzés, mert szerintem amit írt, azt őszintén írta, akkor mit keres még ennek a lapnak az élén...

Egy napsütéses délután jött a hír, új igazgatót választottak, nem azt akit mi szerettünk volna. Ezután az következett volna, hogy a következő tanítási napon jól kibeszéljük a dolgokat, mostanában akadt ilyesmire példa. Erre másnap ballagtunk, aztán meg érettségi, most meg azon kapom magam, hogy véleményem ugyan lehet, mert ugye szólásszabadság van, de attól tartok,ha leírom a véleményem akkor is jó, ha meg nem, na, akkor meg még jobb.
Azon a napsütéses délutánon, amikor a még zárt Munkácsy-kiállításról jöttem ki, láttam egy embert kijönni a kapun a volt nyári munkahelyem irodája mellett, aki hirtelen megrémült, amikor pár diák környékezte meg egy közös fotóért. A férfi elpirult, arca illik bordó kravátlijához, amit már egy kicsit meglazított, vagy csak szimplán nem tud megkötni. Jó, én se magamnak kötöm, de ha muszáj lenne, tudnám, mert letöltöttem a netről, hogyan kell. Szóval kijött, mosolygott is talán a fotókhoz, én meg álltam, és nem értettem, mi ez a nagy rajongás körülötte. Nem az az ember áll ott a kapuban, aki elvileg magyart tanít, de több hibát vét igazgatói pályázatában, mint ami még egy érettségiben elnézhető, és olyanokat sorolt fel pályázatában, ami mindenre utal, csak arra nem, hogy egyébként meg komolyan lehet őt venni? Tényleg nem értem. Senkit nem akarok bántani, főleg, hogy most már más élethelyzetben vagyunk, nekik lehet érdekük, hogy békében éljenek vele/mellette, de akkor sem értem ezt a nagy váltást. Lehet, hogy nem jól értem, és tényleg, lehet, hogy nincs is közöm hozzá...
Áll ott az öltönyében, pózol, most velem is - mondja neki egy diák, s ez neki nem gond, hiszen mondták már neki más helyzetben is, hogy most ide állj, vagy oda. Most öt évet pályázz meg, de egy évet akarj csak, és érts is egyet ezzel. Bár nem tudok sakkozni, de már nem is akarok tudni. A sakk olyan, mint a politika, és szerintem a politikának meg semmi értelme sincs.
Az öltönyében jött a ballagásra is, mert jött a ballagásra - érdekes helyzet. Egyszer azt írtam, hogy nem bírok magammal, ha nem illenek össze színben a ruháim. Lehet, hogy hülyeség, akkor is leírtam. Most annyit hozzátennék, hogy nem veszek fel két egymást követő napon ugyanolyan ruhákat - túlzott exhibicionizmus. Jó, én is ugyanazt az öltönyt hordtam az érettségi alatt, de én nem vagyok intézményvezető. Nem kap ruhapénzt, de legalább a nyakkendőjét cserélhetné, mert nekem így úgy tűnik, hogy azért hord öltönyt, mert úgy vezetősebb. Kívánom az iskolámnak, hogy ne olyan igazgatója legyen, aki az öltönye miatt igazgató. Volt már nekünk olyan igazgatónk, aki nem járt öltönyben, mégsem azt tartotta fontosnak, hogy megválassza Mrs. Istvánt.
Lehet, hogy amit leírtam, indulatból született, lehet, hogy mire leírom, legszívesebben kitörölném. Nem teszem. Ez a véleményem, ez jutott eszembe, erről a sakkozgatásról, s egy úrról, akit nászöltönyben láttam, mintha esküvőre jött volna. Olyan esküvőre, aminek örül az apa, örül az újdonsült férj, csak az ara nem, meg a násznép sem.
Születtek már jó kényszerházasságok is, bár viszonylag kevés. Ja, és nem a XXI. században.

Ui.: A SZIGINFO az én szellemi termékem. Abban nem lesznek hasraeső csecsemők és üres medencébe ugráló bikinis szőke lányok sem. És ez nem a Kész Átverés Show...

Fájt ez a mai ébredés, azt hittem mára kialszom ezt az érzést, lehetett volna jó és rossz álmok sorozata az éjjelemben a tegnapi nap, nem az. Itt maradt velem, ami ezúttal nem testemet izzasztotta meg, mint a többi lidérces álom, hanem szemeimet, de itt maradtak a vigaszdíjak is, Jamie Winchester és Hrutka Róbert zenéje is, amiről eszembe jut a Magyar vándor zenéje:

"Ha itt maradnál, nem indulnék még én sem,
Ha nem indulnál, nem lenne érkezésem,
Hová is mennék, hová is lennék egyedül én,
Nélküled nem kell útlevél."

Maradjunk még...

Két ballagási csokromra is ez volt írva idézetként, lehet ez egy égi jel, hogy kit kérdeznek hétfőn?

"Töröld le könnyedet
Kisírt szemedben mosoly
legyen és derû,
Minden nap kezdõdik valami
valami nagyszerû,
valami gyönyörû."
(Nagy László)

Búcsúznak tőlem az osztálytársak, nem osztálytársak, csak barátok, blogbarátok, tanárok. Belül alig értem, mire föl van ez az egész, csak néha esik le, hogy hoppá, vége, nem véletlen ez a nagy felhajtás.
Úgy érzem magam, mint egy öregember, aki állandóan sír a múlton, mindig könnyes a szeme, ha ifjúságára gondol. Itt ugyan nem teljesen erről van szó, de nekem is egész nap szorul a torkom, s van úgy, hogy nem tartom vissza azt, amit nagyon nem szeretek, a sírást. Mikor is sírtam utoljára? Ebben az évben talán kétszer, egy temetésen, meg egy foghúzás után, ami tényleg fájt. Most meg küszködnöm kell, nehogy sírjak, mert itt most mindenki engem ünnepel, nekem készült a fincsi marcipános süti, én kaptam pénzes csokrot, meg marcipán rózsásat is, meg Jamie Winchester DVD-t, ami a lelkemet mosdatja. Teljes mosdatás ez, mert kívül a könnyek tisztítják a ballagástól fáradt testet, belül meg a zene a búcsúzástól fájó valamit. Leírtam már majdnem mindent a búcsúbeszédben, meg az Elbocsátó blogüzenetben, de ma mégis jött még ezekhez pár érzés. Síró tanárarcok, fegyelmezett diákok, büszke rokonok, tényleg fájó búcsúk. Nem is tudom leírni, mert ma még csak fáj, és ettől olyan kelekótya vagyok, hogy majd inkább akkor írnék róla, ha már látom, milyen így az élet, az alma mater nélkül, remélem azért lesz majd valamilyen...

Köszönöm, és én is, én is, kedves Maf, és Göge...

A Beauties & the bests lemeze hamarosan CD-n és DC-n!
Rajta az mr2-Petőfi Rádió által játszott Ó Balázs, Ó Ádám című szám, és bónuszként pedig a Göge étkezési utalványa című muzsika! (A CD-borító egy olyan helyen készült, ahol még nagyon kevesen jártak...)
Ez aztán tényleg nagyon zene! :-)

Április harminc. Ez lett volna az a nap, amikor mindent elmondok, nem csak nézek Rád. Amikor ugyan tisztában vagyok azzal, hogy mást szeretsz, én mégis megkereslek, nem csak tekintetemmel, hozzád szólok, elmondom, mit érzek, vagy talán csak éreztem. Hogy miért mondtam volna el ezt? Mert le akartam zárni, ezt a két éve húzódó, egyre csak fájó időszakot. Azt akartam, hogy a szemedbe nézhessek, hogy ne kelljen zavarba jönnöm, ha valaha újra találkozunk. Érezni akartam azt, hogy milyen az, ha Neked is elmondom, megmarad-e az érzés, vagy kiszáll belőlem, s itt hagyom az iskola falai közt. Megfogadtam, hogy odamegyek hozzád, magamnak is, másnak is. Becsaptam mindkettőnket, de valahogy nem ment, nem tudtam megtenni. Fájt már amúgy is a búcsú, túl önző voltam ahhoz, hogy még kudarc is érjen. Így csak néztelek a lépcsőről, néztem ahogy azokkal beszélsz, aki meg mernek szólítani, akik ismernek, nem csupán elképzelik, milyen lehetsz. Nem egy kép vagy számukra, ami hibátlan, nem egy mosoly, ami angyali, nem egy arc, ami huncut akár egy gyerekarc, vagy egy igazi nő arca. Megfejthetetlen, miért pont Téged láttalak csak meg igazán a folyosón, miért csak Te lehetsz képzeletemben az a valaki.
Gyáva voltam, újra és újra így szidom magam, mert ugyan nem hiszem, hogy bármi pozitív kisülhetett volna, ha odaállok eléd, mégis a közeledben lettem volna, s végre nem más mondta volna azt, hogy nincs esély, hanem a legilletékesebb személy. Mindegy, semmi sincs véletlenül, talán így jobb is.
Azt azonban nem hagyom, hogy semmi nyoma ne maradjon ennek az érzésnek, így ha máshol nem is válik láthatóvá soha, legalább itt, a lelkem webes változatában képszerűvé válik. Úgyis tudom, hogy holnap, ha bemegyek a tizedik bébe, megszakad majd a szívem, de szólni akkor sem tudok majd, csak elballagok a padod mellett, eljátszhatjuk majd azt kicsiben, ahogy elmentünk egymás mellett a nagy valódi világban.
Megismétlem, nem tudom, hogy miért pont Te, s azt sem tudtam, hogy lefényképeztelek a tömegben, képeim rendezgetése közben bukkantam Rád, így született e búcsú, egy olyan búcsú, ami előtt nem volt semmi, csak egy szempár, egy mosoly, pár köszönés, pár szó.
Úgy írtam ezt az egészet, mintha valaha elolvasnád, pedig lehet, hogy sose teszed majd. Mindegy, hátha mégis. Nem tudom, milyen lenne a reakciód, s azt sem, hogy nekem milyen egyáltalán.
Leírtam, BEJEGYZÉS KÖZZÉTÉTELE,
Annyit mondok Neked, maradj ily' szép Ká.E...

Felétek

A zöld farmerdzsekim bal zsebébe mécseseket és gyufát, a jobb zsebembe a dalszövegeket tettem. Kapu becsuk, Szofi bennmarad, indulás. Az útra nem vittem magammal zenelejátszót, úgyis hallok ma még elég énekszót - gondoltam magamban.
Hét óra körül járt az idő. Nem volt sem meleg, sem hideg. Csak akkor remegtem, mikor belegondoltam, mire készülök most, de olykor melegem is volt, mikor eszembe jutott, kikkel készülök arra. A zöld hegyekről lila orgona bokrok kiabálnak, kelletik magukat, illatukat gurítják le a szomszédos bokrok tetején. Nincs most allergia, hiszen nem érzek fűszagot, nem száll a levegőben semmiféle szösz, csak az egyre kisebb szögből érkező napsugarak ugrálnak a házak falán. Rajtam kívül mozognak még az autók, és mozgásukkal hangot adnak ki a fák, dicsekednek, hogy újra van levelük...
A nap hirtelen a szemembe süt, és elmegyek a ház mellett, amit gyűlölök. A ház udvarán vad gyerekek játszanak vad játékokat, és hirtelen egyenletlenné válik a járda, elfelejtettem, minek örültem az imént. Az ember mindig kényeskedik, ettől olyan boldogtalan.

Veletek

A Tesco parkolója hirtelen megtelik istvánosokkal, akarom írni Istvánosokkal, hiszen így K.eL.l írni. Az egyik kocsiból egy végzős,a másikból egy tanár száll ki, mintha velük is megbeszéltük volna a találkát. Elindulunk, célunk a Kenderesi 30/c. A 30/a-nál megálltunk, rendeződni, kiegészülni... Borz, s a Corsa érkezett az utolsó pillanatban, mikor már a fények szemünkkel egy magasságban cikáztak. A piros kocsi ezúttal igazságot szolgáltatott, elhozta azt az embert, aki nem lenne önmaga, ha nem késne, és elhozta azt, akinek ott lett volna a helye. A kocsi elrobogott, az igazság megszűnt. Maradtunk harmincan a-sok a harminc a-nál, és olyan szépen szóltunk első turnéállomásunkon, mint még sose...

Úton, veletek

Hosszú úton hosszú sorban indultunk a következő állomásra. A Csalamádé temetőben a fák között átvágtunk a parkon, minket senki nem állíthat meg. Mindenki beszélt mindenkihez, senki nem gondolt az érettségire, csak néha tárgyaltunk a matek feladatokról. Gyertyákat gyújtani, újra rendeződni, újabb állomás jön, ének, ajándék, vendéglátás, boldog percek, együtt. Megismételjük ezt sokszor, meg holnap is lesz nap, ugye, akár minden nap mennék szerenádozni...

Nélkületek

Egyedül állok az egykori Bánomi Fogadónál, egyedül a friss emlékekkel, meg a felnőttség furcsa érzésével, hogy most én búcsúztam a tanároktól, és most én jártam ott, ahová születtem, s ahol most minden olyan kicsi és olyan átlátható, pedig gyerekként egy átláthatatlan óriási labirintusnak tűnt. Fényképező a kezemben, a képek közt tallózgatok, alig várom a következő napot, újra veletek.

Tegnap kinn ültem a kertben. Rájöttem, elmulasztottam a legszebbet. Mikor legutóbb láttam a kertünk mögötti szerintem hegyet, mások szerint dombot, ráeszméltem, hogy én legutoljára szürkének láttam. Már az ezüst fenyőnk sem olyan élettelen, sok kis rügy nőtt rajta, így lesz még nagyobb, mint tavaly, szinte hihetetlen, hogy egyszer még egy méter magas sem volt. Szóval zöld a hegy, és zöldek a fák a fenyők mellett, amik már a kerítésünkön túl vannak ugyan, de a számítógép melletti ablakból még látszanak. Ezek azok a fák, amelyek alulról tartották a lemenő nap által festett felhőket. Gondolom senki nem lepődik majd meg, ha elmondom, milyen színűek voltak azok a felhők. (Komplementer párok.) Akkoriban a fák még csak a törzsükből és ágaikból éltek, ma újra zölden virítanak, a szélben fehér csillogásukkal hívogatják az embert. Árnyékuk lilás, én már nem is csodálom, hogy az impresszionista festők úgy imádták ezeket festeni. A világoskék égbolton néhol feltűnik egy-két felhő, latin nevük talán cumulus, valami ilyesmire emlékszem a tizedikes földrajz órákról. Zölddé lett a hátsó fűzfa is, amely olyan kellemes árnyat ad azokon a kánikulai napokon nyáron. Zöld a kaktusz az ablakban, és zöld a fotel mellettem, amin múltkor olyan jól elbóbiskoltam,- butára aludtam magam. Zöld a kép az est.tv magazinban már hetek óta a címlap másik felén, egyre jobban tetszik, nem tudom miért. Konkoly Gyula, majd rákeresek, és még a végén megnézem a kiállítást. Zöld táskát hordok, zöld farmerdzsekivel, zöld farmernadrággal, zöld inggel. Lassan féltékenyek lesznek a régi színek. Úgy szeretnék egy kis zöldet valahova be is...
Azt mondják, a zöld a remény színe. Zöldet mutat a lámpa, ha lehet nyomni a gázt, vagyis az én esetemben lehet indulni, lábak...
Én nem akarok rózsaszín jövőt, nem szeretem a lila ködöt, csak a csokit... Zöldes színben szeretnék látni mindent, ami előttem áll, a múltam pedig olyan színű, amilyenből a jövő zöldje keveredik, igen kedves impresszionista festők, kék és narancssárga...

UI.:...már megint az a sok zöldség...

Munka vár a kertben...

A videó zenei aláfestésének kiválasztása valamint a vágás véletlenszerűen történt, minden célzásnak vehető momentum csupán a véletlen műve. Általában.

Blogház

Rövid leszek: iskolánk kertjét virágokkal díszítik, mindenki redizájnol, nehogy már én maradjak ki a jóból, kicsit átvariálom a dolgokat a blogomon. Amíg a munka folyik, kicsit elcsúnyulok, de minden építkezés nagy kosszal jár, majd ha kész leszek, feltakarítok...

Fenn egy terv látható, de ez még semmit nem jelent, csak azt, hogy nem bírok magammal...

A harmadik epizód

Voltunk a megyén. Kinga néni mindig így hívja, remélve, hogy csillaghullás lesz. Reggel 7-kor indultunk, bérelt busszal persze, kényelmesen, a hátsó 5 helyen hárman ültünk. 9-12-ig egy kis csendélet, afféle meglepetés, úgysem kellett még ott sosem csendéletet rajzolni... Zöld háttér előtt zöld gyertya, valami érdekes mintájú váza, egy kő, meg egy temetői mécsestartó.

Nem kell a pasztell, legyen egy könnyed akvarell...

Amikor először voltunk a megyén, nagyon izgultam. Úristen, hogyan kezdjek neki, egyáltalán hogy is van ez? Aztán jött, kész lett, és nyertem is. Milyen nagy dolog volt ez akkoriban, hogy örültem neki. Most meg épp egy oklevél, arra már nem is emlékszem, melyik könyvet kaptam mellé. Most kicsit nagyképűnek is érzem magam, hogy elmentem úgy, mint egy nagymenő, aztán a 3 helyett 2 óra alatt végeztem is az egésszel. Nem szenvedtem én a pasztellal, csak hideg vizet kérek, mondhattam volna, ha kérdezi bárki is, most inkább az akvarell mellett döntöttem. Nem kell nekem az az idegesítő por, meg akar a fene kenegetni, úgy kinézni utána, mint egy papagáj - gondoltam akkor. Nos poros nem lettem, csak az ingem lett zöld a festéktől, meg minden tiszta festék körülöttem. Sebaj, a pogácsa és a tea ott volt, elment. bár teát nem ittam, mert nem kívántam, a pogácsa meg, és ezt Kinga néni is megmondta, száraz volt. Megtudtam egy régi osztálytársamról aversenyen, hogy tovább jutott a MOMÉ-n, és egyáltalán nem éreztem emiatt magam rosszul. Kigyógyultam volna? Talán nem is az volt az igazi álmom... Mire kiderül, hogy megyünk-e újra a megyére, igaz, most már csak eredményhirdetésre, már azt is tudni fogom, hogy közelebb kerülök-e ahhoz, hogy a Sitku házaspár továbbéljen Bárdosék személyében tanulmányaim során, na meg túl leszek az érettségi írásbeli részén is. El sem hiszem. Ezenkívül tarisznya lóg majd a falamon, és bár külön kértem, hogy ne hozzon nekem senki virágot, már virágportól fogok tüsszögni Tag und Nacht. Valószínűleg szépen beosztom majd addigra a tételeket, eljárok majd jó sűrűn úszni a dorogi uszodába, és tételek társaságában, na meg persze Barnabáséban, süttetjük a hasunkat a napon.
Na, lassan elhúzom a csikot, ahogy Kinga néni mondaná. Kíváncsi vagyok, holnap melyik a MOME-felvételiről maradt képet tudom majd az aktuális bejegyzéshez társítani, legalább nem vesznek kárba, ha már arra nem voltak jók amire készültek. Lehet persze, hogy az én nagy-nagy szerencsémre.

A második epizód

Mondják, az élet döntések sorozata. Csak egy esetben igaz ez, ha belátjuk, hogy a mi életünk nem minden esetben a mi döntéseink sorozata. Sok esetben mások döntenek rólunk, mégpedig úgy, hogy nincsenek tisztában azzal, kiről döntenek igazából. Látnak legfeljebb egy nevet, manapság egy számot, esetleg vonalkódot, és azt mondják, hogy jöhet, vagy azt, hogy nem. Hogy miért? Mert amikor rólunk döntenek, már unja a döntő emberke az egészet, vagy csak nem férünk már bele a keretbe.
1989.07.20. 13:50. Ez volt az első kódom, akkor még talán nevem sem volt. Fenn, a Fődöntnök sokáig mérlegelt, mehetek-e tovább. 20 percig. Végül úgy döntött, ad nekem egy esélyt, kíváncsi lennék, hogy állok, meddig tart az esély, milyen feladattal kaptam én ezt az Élet nevű csomagot, amelyet odafönn személyre szabott lehetőségekkel kínálnak, változó időtartamra szóló hűségnyilatkozattal.
MÉD150 - ez egy olyan kódom, amellyel nem jártam sikerrel. Lehet, hogy nem az ottani döntnök rontotta el a bíráskodást, hanem mondjuk én döntöttem rosszul, vagy mindenki jól döntött, kellett végre nekem egy jó nagy pofon, de most lehet, hogy az égi Döntnök, más kreatív feladattal lát el.
Van egy másik kódom is, azt még nem írom le. Olyan babonás vagyok, hogy inkább nem írom le. De úgy szeretném, ha most végre újra úgy döntene az az akárki, hogy tovább mehet, lássuk mit tud élesben, milyen is az életben...

Az első epizód

A születés majdnem nem sikerült. A nyakamon háromszor csavarodott a köldökzsinór. Július 20. 13:50. Az első bejegyzés. 14:10, amikor már megnyugodhattak...
Az életem ébredése sokszor visszatér egy-egy nap ébredésekor is. Álmomban alagútban járok. Legutóbb, amire konkrétan emlékszem, egy tv-stúdió. Lottósorsolásra mentem oda, fények és színek közé, a számokkal az ember itt nyerhet, vagy bosszankodhat, hogy már megint kidobta az ablakon a pénzt. A stúdióba barlangszerű járaton lehetett lejutni. Mindig is féltem a bezártságtól, de álmomban is tovább mentem addig, ameddig csak bírtam. Egyre szűkebb a saras barlangfal, egy kacskaringósabb az egész, de én el akarok jutni a tv-stúdióba. Csak arra emlékszem, hogy valahogy eljutottam oda, bár arra már nem emlékszem, milyen lottót sorsoltak, ki vezette a műsort, milyen számokat húztak, mert akkor biztos megjátszottam volna a számokat a valóságban is. Felébredtem, és azon vettem magam észre, hogy tűzforró kávét iszom, a szemem nehezen nyitom, talán egy kicsit le is izzadtam álmomban. Tudatalattim üzenetét elfelejtem egy napra, vagy az is lehet, hogy csak sokkal később jut eszembe az egész, ha eszembe jut, mint most.
Ébredés után egyre többször érzem azt, hogy jobb lenne a logikátlanul logikus világban élni.