Új blog

Nem, nem lesz új blogom, bár tegnap éjfél felé nagyon úgy állt a helyzet. Azt hittem, meguntam már ezt. Persze, mert az úgy működik. Az ember megunja a testét, aztán lecseréli. Na, ilyet nem lehet. Ruhákat tehet rá újat (fogok is), de csak úgy szó nélkül nem lehet kidobni az egészet.
Eszembe jutott az is, ha most ezt abbahagyom és kezdek egy másikat, akkor ezen nem lesz soha karácsony. Pedig karácsonynak mindenütt kell lennie, én mindig úgy gondolok vissza dolgokra, hogy azóta hány karácsony volt már. Egy ilyen hűséges társat meg karácsony nélkül hagyni, nem vall valami nagy jellemre.
Nem szoktam ugyan, de most leírom, miért választottam ezt a dalt a blogom tetejére. Egy dal. Az most mindegy, hogy Kertész Imre Sorstalanság c. könyvéből készült film zenéje, itt a címen van a hangsúly, bár a tegnapi nap után új értelmet kap itt a könyv címe is, ha elvonatkoztatunk a történettől, s csak arra figyelünk, mit jelent a szó. Ilyen a sorstalanság szerintem, a mai sorstalanság, s bár most egy kicsit úgy érzem magam, mint egy bulvárműsor, de mivel nem lehet elkerülni, hogy az ember találkozzon az ilyen hírekkel, ha úgy él, mint én. Albert Györgyi. Nem is tudom miért írok róla, hiszen egy ideje már elítéltem, mert mindig nyilvánosan szenvedett, szinte abból élt, hogy bement egy kereskedelmi tévé beszélgetős műsorába és arról beszélt, hogy rossz neki. S nem tudom, mennyire értékelné, ha látná, hogy minden médium eleje most így néz ki: Meghalt Albert Györgyi. S már azt sem tudom, akarom-e én ezt, hogy tényleg ezt akarom-e, hogy egyszer a csapból is én folyjak, hogy egyszer már ne is rám legyenek kíváncsiak, vagyis arra, amit csak én tudok létrehozni, hanem arra, amit minden ember, vagyis arra legyenek kíváncsiak, nekem hogy működnek az emberi ösztöneim. Bár ez már félig így van. Szóval régen mindig olyan kíváncsi voltam arra, hogy hangzik az a hetes szájából, hogy hiányzik Greiner Balázs, de végül ezt nem tudtam meg, s valami ilyesmi jut eszembe, ha Albert Györgyi tragédiájáról olvasok. Tragédia. Megint a bulvár. Tegnap ez volt a tragédia minden csatornán minimum 10 percben. A műsorvezetők feketében, a riport után elfeketedik a képernyő. Ma a rádió fél perc alatt letudta két ember halálát: autóbaleset. Na, tragédia vagy szenzáció? Utálom magam emiatt, de muszáj volt leírnom.
Hogy keveredett egy ilyen című írásba ez? Nos, ilyen vagyok mostanában. Szétszórt, olykor bamba, kicsit nagyképű. Ezért kell nekem új blog, kellene, de nem lesz, mert maradok. Legfeljebb új dal lesz, már nem Kék és narancssárga, de ezt a választást sem sietem el... Ez van, fél év alatt az ember megunja ruháit, főleg én. Fél év után vesz új ruhákat is, főleg mert változnak az évszakok is, szóval az eddigi narancssárga ing és kék nadrág mellé lehet, hogy megjelenik még egy másik ruhadarab is, de csak mert hűvös van, itt az október...

Egy pár

Nos, nem, én semmit nem akartam tőle. Ő kezdett ki velem. Olyan, mintha leült volna mellém a vonaton, aztán elkezdte volna kelletni magát minden szó nélkül. Aztán leszállván a vonatról már intenzívebben illegette volna magát, majd hátranézett volna, hogy mi van, nem látsz, vagy azt akarod, hogy én ugorjak rád? Nos, megnézni megnéztem, de csak úgy óvatosan, ahogy szoktam. Én úgyse. Majd, még nem. Kiléptem bűvköréből, egy időre...
Ha mindez valóban így történt volna, nem lenne ilyen szerencsém, úgysem találkoznék többet vele még egyszer, ki garantálja, hogy pont arra a vonatra száll, pont akkor, s pont a közelembe ül. Jó, Barbaráékat leszámítva, bár először nem a vonaton találkoztunk, s azóta se hallottam rikácsolását, nem láttam férjét sem hajsorakozót vezényelni. Szóval szerencsésebb kimenetelű volt ez a flört. Ugyan egy éjszakára szakítottunk, később beláttam, nem tudok nélküle élni. Hiányzott. Hiányzott, hogy vagányabb nálam, de ha velem van, én is vagányabb vagyok. Szeretem, hogy barnább is nálam, jó nálam nem nehéz. Jó hozzáérni, az az igazság. Bőre ugyan nem teljesen sima, de nem is érdes, olyan nekem való. Rájöttem, jó vele kimenni az utcára, bár még csak képzeletben sétáltunk, gondoltam, először bemutatom itt. Itt mindenki láthatja, talán véleményezheti is. Lehet, hogy nem mindenkinek jön be, de én szeretem, szóval óvatosan a véleményekkel, a szerelem vak!
Összejöttünk. Még csak pár órája, de már alig várom, hogy holnap újra lássam. Megint kacérkodjon, megint elcsábítson.
Őszre azt hiszem, jó lesz. Télen legfeljebb kicsit pihentetjük a dolgot, van ez így. Ott van a kicsit nagyobb darab régi, majd talán felhívom a hideg téli napokra, ő úgy sincs sokba', nem is baj, ha kicsit cserélgetem néha. Meg a régivel erősebb a kötődés, vele meg olyan, mintha arra kéne mindig várnom, hogy együtt lehessünk, hogy igazán együtt lehessünk, hogy valaki összehúzzon rajtam egy cipzárt, hogy ne fázzak. Ezt a cipzárt pedig mindig velem húzatja fel, tudom, alig ismerem még, de eddig mindig ezt csinálta rövid kapcsoltatunk során. Jó, azért szeretem, semmi pénzért nem hagynám el, főleg, mert akciós volt. Szeretlek! Benned nem is, nem is járok, inkább kacsogok, szeretlek kedves cipelőm, jó vásár voltál!

Igen, ő az. Ugye milyen szép?

100 árnyalat

Bruttó 100, vagy 100 plusz áfa? Nem is tudom, attól függ honnan nézzük. A bejegyzések közül pár nem került blogvilágra, hiszen megmaradt piszkozatnak, s mivel nem vagyok már éppen a régi, vagyis olykor elfelejtek dolgokat, talán már én sem nyitom meg őket soha, nem is tudom miket szenvedtem bennük össze. Biztosan akad 1-2 olyan, ami mostanában a mániám; szóval biztos vannak ott verskezdemények is, vagyis inkább rémes rímpárok. Ezeket majd ha egyszer ráérek átnyálazom, de mostanában annyit harcolok, hogy nem lehet... Harcolok, igen, mert most azt találtam ki, hogy mindenkinek, aki lebölcsészez, bebizonyítom, hogy én nem vagyok az. Nos, ez a projekt kissé rosszul áll, mint a mellékelt ábra mutatja. Bölcsésznél is bölcsészebb vagyok mióta blogolok. Azelőtt is mindig lényegtelen dolgokon agyaltam, csak akkor nem nyomtattam ki, ennyi a különbség. Szóval a blog egy agynyomtató, mivel ha az ember beszél, akkor próbálja mondanivalóját kompatibilissá tenni, vagyis ahhoz méri közlését, akinek mondja, s annyit agyal a tálaláson, hogy lehet, mire kimondja, már nem is azt hallja vissza, ami az eszébe jutott. Itt meg, kinek beszélnék? Elsősorban magamnak, mert mikor elkezdtem csak annyiban voltam biztos, hogy én olvasom, persze reméltem azért más is. Mára már tudom, akadnak olvasóim, s bizony előfordul, hogy nekik írok, s a legjobb az ebben az egészben, amikor a kommenteknél számot látok, s ha rákkattintok perceknek tűnik az a másodperc, amíg megjeleníti a gép az olvasók megjegyzéseit. Vélemények, biztatások, nekem. Néha elgondolkodom, mennyire egoista, exibicionista ez a blogírás. Onnantól kezdve ugyanis, hogy az ember tudja, hogy olvassák, ott motoszkál benne, na, ezt is leírom, hátha kíváncsiak rá. Jó, persze önelemző is, bár ez veszélyes, legalábbis szerintem lehet az is.
Szóval eddig körülbelül 100 árnyalat. Ennyit találtam magamon, remélem, van még. Magamon, szememben, amiben a külvilág képe ragyog - ott lesznek még árnyalatok, csak konvertálni tudjam karakterekbe. Persze, vannak egészen hasonló árnyalatok, már-már egyformák, de azt mondják, ezt senki nem tudja eldönteni, és ott van Hérakleitosz igazsága is: "Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember."
Száz bejegyzés, fél év. Talán lesz még sokszor ennyi, nem tudom. Sokszor mondtam már, vagy lehet hogy csak gondoltam, most ezt tartom fontosnak úgy, mint régen mást. Most ez ad nekem örömet, vagyis nem is örömet, inkább megkönnyebbülést, könnyebbéget. Bárki olvas ugyanis, rendelkezik már rólam egy képpel, s nekem már nem kell bizonygatnom a találkozásoknál, milyen vagyok.
Köszönöm mindenkinek, aki ezt is elolvasta!

Direkt

Sokan szajkózzák szívesen azt a frázist, hogy semmi sincs véletlen. Szerintem is így van, de nem szeretek közhelyeket mondani. Szóval minden direkt van. Ezt most jól kijelentettem, bár ilyet nekem nem szabadna tettem, de talán ezt sem ok nélkül teszem. Persze nekem csak az az okom rá, hogy ezt akarom mondani, de az életben vannak sokkal kiszámíthatatlanabb véletlenek is, a véletlenek már csak ilyenek.
Jó, igaz, a legvéletlenebb véletlen az, amikor valaki leejt valamit, vagy ha mindenféle megbeszélés nélkül összefut egy ismerőssel az utcán. Ezek unalmas véletlenek ám. Semmi érdekes nincsen abban, hogy leejtem a telefonomat, az inkább idegesítő, sőt, olykor még aggódnom sem árt ilyen esetben, vajon túlélte-e a balesetet. Az sem túl izgalmas, ha szembejön egy ismerős arc, akivel mindössze annyi lesz a csatornánkon átívelő kód, hogy szia, meg hogy heló. Ezek olyan jólvan véletlenetek, olyan indultak még kategóriából valók.
Az igazi véletlenektől az ember remegni kezd örömében. Az igazi véletlenektől mosolyra görbül szája, ha örömteli az eset. Jó, vannak rossz véletlenek is, akkor is van remegés, csak akkor lefelé görbül a száj, de akkor nincs katarzis, akkor csak az ember feje kezd főni.
Jó véletlen: olyan ember jön szembe az utcán, akiről eddig azt hitte volna az ember, hogy nem is ember. Mert mondjuk két dimenziós volt, esetleg sztereó; hd-ben még nem láttuk, az 5.1 is várat még magára. Kiderül róla, hogy nem is vörös a haja, hanem sötétszőke, hogy nem is alacsony, hanem egész pici, hiába abból él, hogy énekel vagy beszél, attól még alig hallani őt. Valamiért biztos kell egy ilyen találkozás, később, majd ha továbbfűzhetővé vélik az eseménysor, majd visszautalhatunk arra, hogy lám, ez ezért történt, de az is lehet, hogy ez az eset a süllyesztőben végzi, konkrét következménye nem lesz, csak az, hogy egy darabig azt hisszük, hogy lesz, azt akarjuk hinni, ez a hit segít átvészelni azt az időszakot, amíg úgy érezzük, igazából nem is történik velünk semmi pozitív.
Az ember mindig próbálja megfejteni, hogy mi az aktuális feladata, próbálja felvenni a munkát. Mikor egyetemre jár, akkor mindent azért csinál, hogy neki jó legyen, majd egyszer. Mindent olyan alaposan tanul meg, amennyire szüksége lesz majd. De hogyan válik az a beszédtömeg tananyaggá, hogyan lesz az enyém, ha olykor arra ügyelek, hogy igen, ez az ember magyarul beszél, ez az ember értelmes, mert olyan nincs, hogy mindenki más hülye? Csak figyelni kell és szűrni, ami fennmarad a rostán, az fennmarad, ami nem, az nem. Ezt ötlöttem ki, meglátjuk, hogyan jön majd be. Persze az élet az ilyen konzekvenciákra azért válaszol, direkt. Nagyon direkt. Mert kiről írtam én ezelőtt, kikről? Égből pottyant emberekről. Miért? Mert eszembe jutott, nem is tudom már miről. Csütörtökön egyetem után volt egy kis időm, hogy végignézzem, melyik csatornán mi megy. A Pax TV-n Levente Péter beszélt. Nem is tudtam, miről van szó, de mivel kicsit nosztalgiázni akartam, hallani a hangját, látni a gesztusait, a kalapját. Egyszer csak felemelte mindkét kezét. Egyik az "A" oldal, másik a "B". Az első oldal ő, akkor, amikor valahol tanít, tehát valahol tanár. A másik a hallgató, vagyis például én. Az első oldalon három darab "i" szerepel, a másikon csak egy. Az ő kezén szereplő első "i" az információ, vagyis az, amiről beszél. A második "i" az illusztráció, vagyis az, ahogy átadja, ahogy magyarázza. A harmadik "i" az inspiráció, vagyis felkelti az érdeklődést. Ennyi az ő keze, az ő oldala. A másik kéz következik, rám is ez vonatkozik. Itt az "i" az instrukció - parancs, amit én adok magamnak. Én járok be órára vagy nem, én figyelek vagy nem, én jegyzetelek vagy nem, én készülök vagy nem. Magamnak. Ehhez a tanárnak nincs köze. Gyerekként annak örültem, ha bordós lila ingében mesélte az égből pottyantakat, most ennek örülök. Köszönöm a mesét!
És persze minden összejátszik, direkt, egyértelműen direkt. Kell nekem a pesti gyors net, a filmek amik rám várnak egyes oldalakon, véletlenül pont azok. Egyszer régen meg akartam nézni a Truman show-t, csak mert Jim Carrey, meg tévés a téma, érdekelt, na. Végül úgy alakult, hogy amikor meg akartam volna nézni, akkor nem sikerült, de most szerencsére ráakadtam, rögtön be is szereztem. Megnézni nem tudtam, nem szabad antiszociálisnak lenni társaságban, elvonulni egyedül filmet nézni. Hétvégére maradt, nézése folyamatban van. A csütörtöki utolsó órám utolsó pár percében ismét csak véletlenül éppen a valóságshow-k voltak, éppen a Truman show volt a filmes példa.
A múlt heti Heti King meg. A Váratlan utazásra is ráakadtam ám a Truman show mellett, szóval lehet pótolni filmes hiányaimat, meg lehet emlékezni azokra a délutánokra, ott, a Vasvári Pál utca 15-ben. Sarah Stanley-re, Hetty King-re meg a többiekre...
Ja, nem biztos, csak akkor, ha véletlenül nem lesz áramszünet, vagyis nem olyan időpontra időzíti az e-on (vagy e-off?)a drága kis áramszüneteit, amikor mindenki otthon van, hétvégére. Na ezeket az időzítéseket sem tartom véletlennek...
A kedvenc direktem mégiscsak az, amikor én gondolok valamire, szavak ugrálnak a fejemben, s valaki körülöttem épp akkor épp azt a szót mondja ki, ami nekem abban a másodpercben eszembe jutott. Legutóbb szintén a csütörtöki utolsó, vagyis heti utolsó órámon volt ilyen. Én a K-Pax-re gondoltam, vagyis arra, hogy néha én is azzal vigasztalom magam, hogy ez a világ nem kötelezhet arra, hogy beleolvadjak, mert én biztos máshonnan jöttem... Szóval mikor éppen ezen morfondíroztam a tanár kimondta a következő szót: képek. Már csak az az "sz" hiányzott a végéről, s vártam is, nem jött, de megvolt az az érzés, amit ilyenkor érzek, vagyis az, amikor olyan, mintha összekapcsolódna két olyan valóság, ami különböző, mintha összeütköznének...

Ja, a direkt marketinget én sem szeretem!

Égből pottyant emberek

Tán te vagy, vagy én vagyok?

Lassan már én kezdem unni, hogy mindig úgy kezdem, hogy ülök a vonaton, vagy állok a mozgólépcsőn, de nem tudok mit tenni, ez van, ha egyszer mindig valamilyen tömegközlekedési eszközön ülök, vagyok...
Ezen a héten is megrendezték a hurcolkodó hétfőt, én is részt vettem rajta, vagyis inkább csak én vettem részt rajta, de komolyan néha még szerethető is ez az állapot, néha jó huzigálni a bőröndöt, járkálni a laptoptáskával, egyéb dolgokkal a nagyváros felé...

De a törpök élete nem csak játék és mese...

Mikor az ember próbál a hétfői hajnal közepén minél antiszociálisabban kinézni, vagyis úgy tesz, mint aki nincs is ott, fül bedug, táska mellettem, ne üljön mellém senki, ne szóljon hozzám senki hajnali fél hétkor. Ez egy darabig kivitelezhető is volt, csak aztán rájöttem, hogy ez a vonat nem az a vonat, ahol az ember olyan nagy egyéniség lehet, vagyis az felejtős, hogy nem engedek magam mellé senkit, de a füldugó marad... Maradna, ha Dorogon nem egy szószátyár bácsi ült volna mellém. Szimpatikus volt, Juli papájára emlékeztetett, csak én nem voltam kedves, vagyis csak félig. Megint elővettem azt a mosolyt, amit akkor veszek elő, ha a társalgást mihamarabb be akarom fejezni. Ilyenkor még kevesebb szót használok a válaszadáshoz, kérdezni meg még véletlenül sem kérdezek.
A bácsi elegánsan volt felöltözve, azt hiszem az ilyen emberekre mondják azt, hogy snájdig, bár nem biztos. Szeme olyan élénk, rejtélyes, mert nem tudtam, mire gondol. Vagyis mit gondol igazán, persze később erre is fény derült azért. Szimpatikus gondolkodása volt a bácsinak, s ha belegondolok, nagyon modern gondolkodásra vallottak azok, amiket mondott. Mesélt nekem arról, hogy van mostanság Pesten az a plakát, az amin az van, hogy Gyurcsány a hibás . Hozzátette azt is, hogy persze, mindig azt a lovat ütik, amelyik húzza a szekeret, érdekes, az Orbánt senki nem szidja. Szinte alig hittem a fülemnek, mert bár nem vagyok Gyurcsány-fan, meg semmilyen politikus rajongótáborába nem tartozom, de azt jó volt hallani, na. Aztán megkérdezte, milyen iskolába járok, hova jártam azelőtt, mondta az Istvánra, hogy az milyen jó iskola, aztán biztatott, hogy jövőre biztos felvesznek a Színművészetire, ha végeztem előtanulmányokat. Mert mindenre volt ám bölcsessége. Mindenre volt elmélete, mindennek tudott örülni, annak is, hogy én bölcsész leszek. Azt hiszem őt választom csapatkapitánynak abba a csapatba, akik nem nézik hülyének a bölcsészeket, bár mostanában nem vagyok biztos abban, hogy én is ennek a csapatnak a tagja lenni...
Nincs nekem bajom azzal, amit tanulok, azt hiszem ez csak olyan lázadás-féle, na, én is jókor kezdek el lázadni, mikor már senki sem vevő rá. Mindegy, lázadókámat az első két hét után, vagyis nagyjából most kikapcsolom, megszokom, felveszem a ritmust, aztán várom a Mikulást...

Jöjj el hozzánk, várunk rád!

Azt a Mikulást várom ugyanis, amelyik hoz nekem valamit december 15-én. Tudom, az nem az igazi napja a Mikulásnak, de talán éppen azért kapok majd szép ajándékot aznap, mert várok rá: indítanak tévéműsorkészítő szakot. Hozza majd ezt az öreg pirosruhás...

Majd segít rajtunk e mesét rejtő
Szivárványszín ejtőernyő!

(Ez már pesti, igyekszem visszaszokni a napi termelésre!)

Heti King

Pihenjenek az Emberek, mostanában nem jól viselkednek...

Nem minden esetben írok róluk szívesen, mostanában kicsit haragszom rájuk, vagy nem is mindig rájuk, inkább a helyzetekre, amiknek ők is szereplőik, s az igazat megvallva nem akarnak jobb helyzeteket teremteni szerintem. Az egyik helyzet teljesen egyértelműen adott ember hibája, a többi meg, nem is tudom hány van, hány jut eszembe addig amíg ezt a bejegyzést írom, általában nem is tudom kinek a hibája, olykor ugyan majdnem az én hibám, de ezt ugye nem baj, ha nem vallom be...

Hetty King egy sorozat szereplője, bár nem közvetlenül, hiszen a sorozat egy könyvből készült. Váratlan utazás, ez a címe a sorozatnak és a könyvnek is. Mikor még a Vasvári Pál utcában laktunk, azt hiszem akkor néztük először, vagyis azokra az időkre emlékszem, mert egyszer volt olyan, hogy azért, hogy mi is teázhassunk, mint Kingék, a sorozat egyik epizódja után beültünk a Totomiba (Polski Fiat), s meg sem álltunk egy boltig, ahol árultak Pilóta kekszet, így már mi is tudtunk ötkor teázni. Szóval Hetty Kingről csak annyit, hogy ő az összetartóereje a King családnak. Tudható, hogy ez nem lehet könnyű feladat, ám ő nem idegbajos, hiszen nem olyan gyengéden teszi a dolgát, hanem inkább olyan harapósan, de ezt máshogy nem is lehet. Sok helyzet juttatta eszembe őt ezen a héten, hol ezért jutott eszembe, hol pedig azért...

Várt/Váratlan utazás

Tudtam, hogy eljön ez a hétfő is, főleg, mert a hétfő dupla olyan sebességgel érkezik mindig, mint például a péntek. Nem szöszmötöl, jön, hol hidegen, hol vizesen, hol pedig komplex módon, a kettőt kombinálva. Szeptember nyolcadika komplex hétfő volt, vagy ha lehet még komplexebb, hiszen nem volt elég, hogy esett és fújt, még cipekednem is kellett, meg függönyt felraknom meg hasonló finomságok kerültek még elém. Például felvettem egy órát, amit nem kellett volna, még szerencse, hogy le is tudtam gyorsan adni. Romanika, gondoltam jó lesz a Bevezetés a művészettörténetbe tantárgy mellé, hát nem. Beültem a terembe, s két perc múlva éreztem, hogy ez nem az az óra, amivel nekem azt a félévet kezdenem kellett volna. Szó szerint. Köszöntöm a harmadik szemesztert... , mondta egy fiatalos tanár, s rögtöna vizsgáról kezdett beszélni. Itt jutott eszembe, hogy milyen szerencse, hogy óvatosságból felvettem néhány olyan kreditet is, amiket még le tudok adni úgy, hogy azért marad legalább 30. Ez is ilyen volt, mert ugyan az órát végigültem (ezt a harcot nekem kell megvívnom), de amint hazaértem, ki is jelentkeztem, ergo hétfőn elvileg nem is volt órám, mert a tipográfia csak jövő héten kezdődik, amit meg felvettem még, nehogy lájtos legyen a hétfőm, a filozófiatörténet, az még akkor nem volt benne az órarendemben, amikor az óra volt, szóval jó sokat tanultam hétfőn.

Sarah Stanley!

Mondaná Hetty néni, ha éppen haragudna unokahúgára, aki végül nála kötött ki, a Prince Edward szigeteken, Avonlea városában. Én is mondhattam volna kedden, kicsit másképp ugyan, kicsit magyarosabban, úgy, hogy Sára, de nem akartam megszólítani, legalábbis először. Mindez a kampuszon történt, amit hétfőn még krampusznak hívtam, de ez a találkozás után már nem szabad úgy hívni.
Ültem a padon, néztem az embereket. Szoktam ilyet csinálni, majd szólok, hogy milyet nem szoktam. Ahhoz már majdnem hozzászoktam, hogy látok ismerősöket, esztergomiakat, esetleg istvánosokat, jelen vagyunk itt is, néha azt hiszem, nem is jöttem el a városból. Aztán egy virtuális ismerőst pillantottam meg, aki, abban a pillanatban csak az én ismerősöm volt, én nem voltam neki. Megint egy sorozatra fogok utalni, egyszer még bebizonyítom, hogy nem szemét mind. Az Életképekből ismerem Kosári Ildikót, vagyis saját nevét Sárit, aki eltipegett orrom előtt. Aztán még egyszer ellépegetett előttem, majd újra. Gondolom nem direkt előttem, én ugyan rá mosolyogtam, de ő - jogosan - nem tudta mire vélni szájrángatásomat.
Később aztán együtt kerestük az Emberi természet, női természet óra termét. Eközben tettem olyat, amilyet nem szoktam. Megkérdeztem, nem mintha nem tudtam volna teljesen biztosan, hogy ő az e, akire gondolok. Kicsit meglepődött, azt mondta kb., hogy nem gondolta volna, hogy őt onnan bárki megismeri, de kicsit talán megnyugodott, amikor azt is mondta, hogy azt is tudom, hogy vokálozni is szokott. (Egy-két zenével ezelőtt Bartók Eszter számában is ő vokálozott, ott fönn az én nagyon zenémben...)
Aztán már csak köszöntünk egymásnak, de nekem még nem elég ez, már nagyon régen meg akartam ismerni őt, leginkább azóta, mióta hallottam az énekhangját, akkor bújt ki nálam a szerepéből, akkor lett egyszerűen művésznő. Azóta ismerősöm az iwiwem, hétfőn találkozunk tipográfián, remélem.

Felix King, micsoda faragatlanság!

Ezt is Hetty King mondta volna abban a helyzetben, aminek én is szereplője voltam, de Hetty Kingnek tetsző módon, Felix King tehát nem én voltam. Ez egy kicsit kilóg majd a bejegyzés szerkezetéből, azért, mert azt a vonaton már leírtam, szóval ki-ki helyettesítse be a szereplőket, ctrl+c, ctrl+v...

Bölcs, ülő

Felhívom kedves olvasóim figyelmét, hogy a következő írás alkalmas a nem bölcsészek nyugalmának megzavarására! Kérem továbbá azokat, akik negatív véleménnyel vannak a haszontalan, ingyenélő bölcsésztársadalomról, ne olvassák a következő sorokat, mert még a végén kellemetlenül éreznék magukat, hiszen nekem van igazam. Köszönöm!
Ha valaki először találkozik valakivel, kezet nyújt neki. Persze csak ha kíváncsi rá. Ha már valaki elmulasztotta ezt a műveletet elsőként végrehajtani, az még persze nem hiba, hiszen lehet a másik fél olyan gyors is, hogy az egyik már csak azon kapja magát, hogy szorítják a kezét. Ilyenkor még nincsen semmi probléma, most következik a nevek egymással való megosztása. Egyik oldalról, másik oldalról. Ha ez mégsem így történik, a következő helyzet szereplői lehetünk:
A régen nem találkozott barátok összefutnak egy parkban. Nem találkoztak, hisz ugyan egy városban tanulnak, de más intézményben, ráadásul teljesen mást, nem került egymás mellé életük vonatának sínpárja. Az egyik barát egy közös ismerősükkel sétál a parkban, a másik egy csak a másik által ismert ember. Az egyik „csapat” játékosai a bölcsészek, a másik „csapat” játékosai a műszaki beállítottságúak, showtime!
Bölcsész 1.: Helló! – kezet fog régi barátjával.
Műszaki 1.: Mi újság? – mosolyog rá, mintha örvendene a találkozásnak.
Bölcsész 1.: Helló, Greiner Balázs vagyok - mutatkozik be Bölcsész 1., s leplezi le magát az olvasó előtt.
Műszaki 2.: Ühüm – kezét ugyan visszanyújtja, meg is fogja Bölcsész 1-ét, de fel sem kel, már nyúl is vissza jól megérdemelt délelőtti söréhez.

Ez volt a Heti King, a hét összefoglalója. Sajnálom, hogy mindezt nem tudtam naponta leírni, talán a jövő héten már lesz alkalmam erre is, bár így se olyan rossz, de így sok élmény kimarad, pedig...

Elbeszélés

Minden túl szép volt.

Reggel ismét lenyomtam a telefont, amikor hét órakor zaklatott. Kellemesen aludtam tovább, gondoltam félálomban, úgysem vagyok ma még időhöz kötve. Majd felkelek. Anya azért felkeltett, így indulhattam el mégis. Nyári, napsütéses őszi reggelre ébredtünk Lucia hőségriadóról beszél az elborzasztóan csúnya Nap-keltés időjárásdíszletben. Ma nem érdekel, hogy viccesen mutat, mert úgy néz ki, mintha levágták volna a lábát térdből, ezenkívül úgy sétálgat abban az átok díszletben, mintha valami hiper-szuper dizájnja lenne. Mindegy, a kávé így is finom volt, pakolom a ruháim a zöld táskámba, lassan csak felköltözöm Pestre. Kocsival visznek a vasútállomásra, gyalog mostanában lehetetlen felénk, mindegy, majd egyszer biztosan készen lesz a mindenféle új út és áruház. Vasútnál kiszállás.
Még nem jön a vonat, az indulási idő előtt fél órával viszonylag ritkán indulnak a vonatok, hacsaknem a fél órával korábbi vonatról van szó, de az meg nem fél órával indul, hanem pont akkor. Kuss, bölcsész! Ez van, még belefér egy kis rágicsa, vagy egy kis reggeliszerűség. Még jó, hogy a Joker ott van Jolly Jokernek mindig, most is. Sajtos meg tepertős Fornetti, majdnem friss mindkét féle, 100%-os, valaki Sznobi szörpnek nevezné, Milka Rudi, meg csúving gám. A nap egészen szépen süt, a néni kék köpenyben söpör egy szép, zöldablakú ház előtt. Kezd gyanússá válni a dolog...

A vonatot takarítják. Végre matrica kerül arra a listára, amihez semmi közöm elvileg, vagyis jobb, ha inkább nem is látom. Tisztább nem lett sokkal, sebaj. Leülök egy még üres helyre. Hamarosan nem csak én töltöm az ott teret. De előbb rögzítsük, idézzük vissza az előző idilli képkockát. Balázs ül, lábát valahogy kényelmesen helyezgeti, hátradől, eszik-iszik-nassol, ablakon keresztül napfürdőzik, nagy levegőket vesz, nem tüsszög, nem allergiás éppen, megy Pestre, most jókedvvel, vesz magának ezt-azt, ohmmmmmmmmm.
Pí-pí-pí-pí - közbecsipog a vonat ajtaja. Jön valaki, ismerős az arca, bár csontosabb az arc, mint annak idején.
Ilyenkor már olyan pontosan látom, mi a helyzet, de akkor nem vagyok okos, csak cselekszem, olyan, olyan bután, gyorsan, egyszerűen. Naná hogy mosolygósan, hangosan, integetve köszöntem, épphogy nem kínáltam hellyel, de innen már minden automatikusan jön, persze, nem foglalom senkinek, ülj le.

Most úgy terveztem, azzal tolom arrébb a dolgot, hogy annyit írok, folyt. köv., aztán holnap folytatom. Az úgy nem lenne jó, akkorra elveszteném a saját fonalamat.

Név nélkül, jellemvonásokkal mondom el, ki volt az. Aki olvas engem, az talán nem is ismeri, ő meg szinte biztosan nem olvas engem, s attól tartok, hogy ha mégis idetalálna valamilyen véletlen folytán, idáig már nem jutna a bejegyzés olvasásában, szinte biztos, túl hosszú lenne, túl sok betű, meg különben is, miért kék és narancssárga, mi ez a bloghülyeség... Ne szaladjunk előre. Szóval írjuk le őt: közös magyartanárunk anno csak úgy jellemezte őt, hogy bunkó. Nem vagyok benne a mai napig sem biztos, hogy becézte őt, amikor hozzátette nevéhez azt, hogy -ka, ez egyértelmű kicsinyítés volt, hát ilyenek ezek a kicsinyítőképzők és magyartanárok :-) . Régen osztálytársak voltunk, akkori énem biztos barátjának nevezte volna, a mai bármennyire is nagyképűségnek, beképzeltségnek tűnő, legszívesebben letagadná. Nincs mit tenni, a mostani énem egy régebbi énemre épült rá, teljesen nem tagadhatom meg az akkori valómat, sem azokat, akik alakították, ez van.
A vonat ilyen lassan még nem tette meg az Esztergom - Bp. Margit híd távot, bár mostanában igen sokszor próbálkozott. A legjobb témánk az volt, amikor a régi osztálytársakról beszélgettünk, egyrészt, mert sok van belőlük, másrészt, mert addig sem volt kínos csönd, mert én sajnos nem tudtam mit kérdezni. Biztosan kíváncsi lettem volna valamire, de csak olyat tudtam volna kérdezni, amire nem kaptam volna olyan minőségű választ, amire vártam volna. Szóval nagyokat vicsorítottam a komfortmozgásként megjelenő mosolygásommal, ezenkívül észrevettem, hogy ha nem őszintén nevetek, akkor sziszegni kezdek a kacagás helyett. Miről is beszélt? Miért beszélt azokról? Most sem tudom. Én tényleg nem kérdeztem semmit, sőt, kitaláltam, hogy egy idő után majd zenét hallgatok, úgyis úgy alakul majd, hogy ellaposodik a beszélgetés. Terveztem azt is, hogy korábban leszállok, de ezt elvetettem, mert megkérdezte, meddig megyek, akkor rontottam el. Azt kellett volna mondanom, hogy igazából most jöttem Esztergomba, csak még nem szálltam le a vonatról, mert elfelejtettem, köszönöm, hogy figyelmeztetett, elköszönés.
Ehelyett meghallgattam hogy vezet jogosítvány nélkül két éve, hogy milyen fa**a gyerek ő is, meg az unokabátyja is, jaj annak, aki velük újat húz. Jaj, mit teszek?
Most jön a már ígért folyt. köv., mert már összevissza nyomogatom az ismeretlen billentyűket, két percig tartott míg megtaláltam a csillagot, és már így is kitakar mindent ez a bejegyzés. Snitt.

EMBEREK közt

Ez történt korábban:
Balázs új vállalkozásba kezd, ám sokan féltik őt a nagy váltás miatt. Később kiderül, lehet hogy nem is féltik, inkább csak kíváncsiak rá, mit produkál az ifjú titán. Balázs elutazik a fővárosba, hátha kap egy kis ihletet, ezenkívül találkozott azokkal az emberekkel, akikkel elkövetkező félévét tölteni fogja...

Új élet vár...
Metróról le, metróra fel, egy kis villamos. A metrón unott arcok. Furcsa tekintetek, hiányos mosolyok, idegen hangok. Pestiek. Nem beszélgetnek, nem találkoznak ismerőssel. Legfeljebb akkor látni beszélgető embereket, ha együtt indultak útnak, vagy ha esetleg megbeszélték a találkát. Olyan nem fordulhat elő, mint itt Esztergomban, hogy az ember elmegy intézni a dolgát, aztán annyi ismerőssel találkozik, hogy éppen odaér zárásra a bankba. Suhannak az emberek, tudják mikor kell felállni a metróban, ők már nem nézik az ajtó fölötti kiírást, hogy éppen hol tartunk, s aki nem vigyáz, azt elütik. Összeizzadnak, közretüsszentenek. Néznek, félelmetes. Vagy észre sem vesznek, ez még félelmetesebb. Csak ülnek egymással szemben, nézik a szembenülő mögötti hirdetést, aztán esetleg stírölnek egy másik utast, de ahogy lebuknak, elkapják a fejüket, sietve az órájukat keresik. Csimpaszkodnak, lebegnek a metró szelében. Odakinn érdemes óvatoskodni, táskát előrehúzni, sokszor hátranézni a sín mellett, kontrollálni. Leszállás után kijáratot keresni, középen menni, nehogy a falnak passzírozzanak, aztán vigyázni a masírozó tömeggel, akik attól félnek, hogy lekésik a következő szerelvényt, vagy magát a mozgólépcsőt. Szépeket, néznivalókat csak ritkán látni odalenn. Néha azon kapom magam, hogy a mozgólépcső melletti hirdetéseket nézem, nem pedig a mozdulatlan haladó, kitérő embereket, pedig még bámulhatnám is őket, mert úgysem találkozunk többé. Jönnek az erőszakos szórólapozók. Bezzeg én milyen kedves voltam, amikor a nyári program szóróanyagával jártam a teret, ha nem kérték, én ugyan nem adtam, ezek meg szinte megdobálnak a mocskos fecnijükkel, jó hogy nem tömik bele a zsebembe, csak vigyem már. Már bérletem is van. BKV is, MÁV is. Olyan komfortos érzés csakúgy felpattanni, felszökkenni egy-egy járműre lyukasztás nélkül, büntetlenül. Már majdnem otthon érzem magam a Combinón, de csak mert oda emlékek kötnek. Mikor lesz nekem emlékem az Örs vezér térről? Szeretnék már ott is otthon lenni. Bár a BKV alvilágában laknak ismerősök. Ott van például a harmonikás, aki a Somewhere Over The Rainbow-t játszotta, vagyis csak néha játszotta azt, mert nem mindig lehetett ráismerni. Arra azonban jó volt, hogy eszembe jusson egy ameliepoulin, csak így egyben, mintha már jelszó lenne ez a név. (A GbZ-view internetszolgáltatója szeptember 1-jétől a gborz.com .) Meg eszembe jut a sárgaköves út, mindig azon kell menni, mindegy ki jön szembe.

Ismeretlen szerző

Emberek közt

Mintha három sávra osztódna a tér.
Balomon a régi jóság,
Jobbomon az új miért,
Közepemen én lakok.
Különc vagyok, muszáj.
Mit akarok?

Utálom a semmittevést, rühellem a változást,
Nem akarok mindenáron májmosást.
Benézek mindig, úgy csinálok rendet,
Vagy szórom a szemetet,
S hazamegyek.
Otthon legyek!

"Én prototípus vagyok, egyedi darab,"
Nem leszek soha rímrab,
Ha jól esik, ezt eszem,
Ha szégyenlem is, azt teszem.
Felteszem: nincs eszem.
Mit tegyek?

Bölcsész leszek,
Átnevelek,
Nap-keltében én is leszek.
Költözésre szól az ének,
Költözésre mit vigyél el?
Akármit, már nem földi vagy, s nem vagy százszor te boldogabb.

A leszólás szabadsága

Ó, hát már régen imádom kritizálni az embereket. Ki nem? Persze annyira nem vagyok dög, hogy minden elesettet kritizáljak, sőt, inkább azokat szeretem osztani, akik megérdemlik, vagyis szerintem megérdemlik. Nincs is annál jobb, amikor ül az ember valakivel/valakikkel, és semmi mást nem csinál, csak nézi az embereket, és persze nem hagyja szó nélkül a feltűnőbb egyedeket. A játék nem kockázatmentes, hiszen meghallhatják, észrevehetik, hogy ki vannak beszélve, sőt, azt is mérlegelnünk kell a játék megkezdése előtt, hogy oda-vissza játékról van szó, tehát nem kell meglepődni, ha magunkról is érdekességeket hallunk vissza. Egyértelmű, hiszen másoknak mi is mások vagyunk, s néha kíváncsi is lennék, mit mondanak rólam, mindegy, majd egyszer...

Milyenek az emberek? Persze, sokfélék. Hatmilliárd verzió, az ugye eléggé sok, nem? Á, inkább nem kérdezek, mert egyszer azt mondták nekem, vagyis egy ember mondta, hogy az olyan komolytalan, bár nem ezt a szót használta, csak sajnos már nem emlékszem pontosan a szóra. Bárcsak eszembe jutna, galambocskáim! Szóval emberekről írni biztos jó, mert az olyan, mint amilyen a víz energiaforrásként: megújuló. Sose fogynak el, legfeljebb én fogyok el egyszer, de majd akkor kritzál más másokat, megfigyel más másokat. Amikor az ember embert rajzol, akkor ugye sokáig nézi, figyeli, s ha meg sem szólal a modell, sokat meg lehet tudni róla miután három órát ült. Csak a rajz, csak a megfigyelés alapján. Nos, ilyenben volt már párszor részem, meg különben is rég szeretnék már szólni az emberekhez, szólni az emberekről...

Pont, pont, vesszőcske, meg a többiek, ugyebár. Annyian mondták már nekem azt, amikor én előjöttem azzal, hogy embereket is rajzolok, hogy jaj, én elakadtam a pont, pont, vesszőcskénél, de abban nagyon jó vagyok. Talán még jobb, mint te - teszik hozzá. Mintha a rajz egyébként nem pontokból meg vesszőcskékből épülne fel az én esetemben is. Csak én addig húzom azokat, addig javítom, addig gyűröm, amíg olyan nem lesz, legalább egy része a képnek, mint az ember, s én sem látok belőle többet, de tényleg, csak legfeljebb én kíváncsi vagyok rá, ennyi...

Szóval nem fikázásról fog szólni az egész, csak ez így olyan figyelemfelkeltő, kicsit talán bulváros, de még talán éppen elviselhető. Szóval jön velem szembe valaki az utcán, esetleg hozzám szól, mert dolga van velem, aztán ha nem is névvel, nem is konkrét lenyomatával, de találkozhat ebben a sorozatban. Inkább olyan pont, pont, vesszőcske rajzot készítek majd betűkkel. Mert jól esik. Azt pedig mindenki döntse el az egyes részek olvasása után, hogy a sorozat címe, vagyis az Emberek után éppen felkiáltójel, kérdőjel, pont, (kettős)pont, vagy vesszőcske hiányzik.

Szóval, hamarosan nagyon fogok figyelni, vagyis eddig is figyeltem, csak most nyoma is lesz, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle...

Asztala Vista

Fogalmam sincs, melyik filmben mondták ezt, csak azt tudom, hogy a Schwarzi volt, a kaliforniai kormányzó. Tudom, filmekből alulképzett vagyok, majd egyszer kikupálom magam, de most nem is erről akartam írni.
Akartam írni, már ez is valami, mert mostanában, mióta isteni harmad hellness hétvégémet töltöttem Zárkán, azóta nem nagyon volt ilyen. De most újra akarok, meg ugye fogok is, főleg ősszel, s már meg is van az új sorozat címe, csak addig nem hozom nyilvánosságra, amíg nincs kész a designja.
Most inkább csak arról írnék, hogy miről írok, vagyis hogy min, mivel. Notiról, laptopról, az én laptopomról, aminek asztala Vista, szép, és okos, na meg gyors, ja, és a sajátom. (...)
Ami még manapság foglalkoztat persze, az az órarendem, ami eddig viccesen karcsú, de mostani függetlenségi vágyamhoz idomul; nagyon akartam, most meg tolom csak tolom a költözést, nem könnyű. Mindegy, úgy fogom fel, hogy hétfőtől csütörtökig leszek Pesten, csütörtöktől vasárnapig meg itthon. Furcsa, hogy nemcsak a család fog hiányozni, hanem a város is, pedig eddig szinte úgy éreztem, mindegy, hogy az ember hol van, hát nem.
Na most ennyi, jó volt a mai nap, jó volt találkozni Puppyval és férjével, enni velük, na meg sokat beszélgetni. A tegnapi is ott volt, rekedt Borzzal és Borossal, ja velük is ettünk... Az emberek mindig esznek, aztán csodálkoznak, ha kifogyják a nyári gatyáikat :-)...
Szóval hamarosan jönnek az őszi műsoraim igazi soraim, remélem megint sok, megint olyan, mint régen, amikor úgy írtam, hogy csak úgy jött minden, remélem megint olyan biztos helyzet, amikor minden kiszámítható, s csak élni kell bele a világba, úgy, hogy minden klappol, vagy mi.
Szóval az m1-en új időszámítás, meg a színek java az őszi szlogen, nálam meg az lesz, hogy őszintén.

Kösz, kívánatra...

Mennyi minden után, s jaj, mennyi minden előtt...

Munka meg nyár
Én eddig mindig panaszkodtam a nyárra. Mindig utáltam. Vagy mert túl meleg volt, vagy mert túl hideg, vagy mert túl sok emberrel találkoztam, vagy mert túl kevéssel. Az idei valahogy jól jött ki, amíg csak rajtam múlott... Végre olyanokkal dolgozhattam, akikkel jó volt dolgozni, s még mindig hálás vagyok, hogy ott, ahol én a nyaramat töltöttem, ahol tulajdonképpen nyaraltam, még pénzt is kaptam. Megismertem olyan embereket, akikkel jó lesz találkozni majd máskor is, akik talán olyan rokonlélek-félék; jó ilyenekkel találkozni. Most persze kicsit elfáradtam, mert sok lett a végére a munka, de akkor sem cseréltem volna el senkivel a munkahelyemet, ahol már az ötödik nyaramat töltöttem, szinte hihetetlen, néha utánaszámolok, nem tudom elhinni, hogy ténylég. Szóval végre, most először, bánom, hogy vége a nyárnak. Főleg szerintem azért, mert úgy kötném magam ehhez a helyhez, pedig sokszor az ember úgy menne, menne messzire, most meg itt kapaszkodom minden kézben amit nyújtanak felém, vagy szeretném hogy nyújtsanak...

A kétszer égető fürdő
Azért is boldogság ez az idei nyár, mert idén mondták nekem először, hogy milyen jó színem van, eddig mindig hófehéren végeztem ki a nyarat. Most sikerült úgy leégnem, hogy napokig hámlottam, még most is, de megéri, végre barnább vagyok másoknál, és nem sajnál senki, ha rám néz. Szóval leégtem egyszer, amikor kedves munkatársaimmal (Blanka, Laura, Gergő) meglátogattuk a méltán híres esztergomi Aquasziget termálított fürdőt, s egész nap aszalódtunk a napon mindenféle krém, kenőcs, kencefice nélkül, mondván, legalább lesz egy kis színünk, hát lett is, szép piros.
Mikor is égtem a fürdő miatt másodszor? Ja, amikor minden ismerős akkor jött a sétányra, amikor én, én, az élményfürdő és városunk promóciós standján rágtam a körmöm, hogy ne legyen így. Szóval így lett, jött arra egy pár kedves ismerős, s nem győztek rajtam röhögni, hogy hol ülök, mit csinálok én. Azt mondják, én pénzért bármire képes vagyok. Abrakadabra... :-)

Vagány Zánka - Magán Zárka
Azt mondták, legyek büszke arra, amit végül tettem. Nem körítek, egy nap gólyatábor után hazajöttem a fenébe. Nem ment fene nélkül, nem, mert csúnyábbat akartam írni, csak ritkán káromkodom nyilvánosan...

Folytatás az áramszünet után dizájnolással együtt....

Nem tudom megérteni, kinek jó az, ha egy gólyatábor arról szól, hogy mindenki leissza magát a sárgaföldig, esetleg a saját hányásában fetreng, egy nap alatt háromszor nem tud magáról. És persze ez a gólyatábor konzervatív, Közép-Európa legjobbja, na meg persze ki nem bölcsész nem is ember, ingyiribingyiri ELTE, ingyiribingyiri ELTE, ingyiribingyiri ELTE, ELTE, ELTE! Valahogy én nem szeretem az ilyen agymosást, ezért jöttem haza. Meg mert fáradt voltam, meg mert ráébredtem, nekem erre nincs szükségem. Hiszen azt mondta a megnyitón a dékán, hogy most van vége a könnyű életnek, mert nem fogja a kezünket se tanító, se szülő. Csak a saját döntésünk számít. Ezt akkor negatívumnak fogtam fel, de később rájöttem, ha én döntök, akkor én döntöm el azt is, mi az, ami nem kell nekem. Ez nem kellett. Különben is, inkább itthon töltöm ezt az utolsó pár nyugis napot. Holnap beiratkozás, lakásnézés, laptopvásár... Vége az áramszünetnek, ami nem is volt, pedig bejelentették, bezzeg akkor nem jelentik be, mikor csak úgy elmegy minden áram, és órákig kell könyörögni, hogy ugyanmár vegyék már észre, hogy nem műkszik a rendszer.
Viszont az ELTE-s póló szép, az tetszik...

Kösz, kívánatra
Jó volt ma sok ismerőssel találkozni, többel, mint amire számítottam, és jó volt megint a városban járkálni. Nem tudom, miért hiányzott ennyire, egy nap nem a világ. Biztos már előre hiányzik. Most a Kis-Duna sétány hiányzik nagyon, a színpad, meg minden, ami ott volt nyáron...

UI.: A Kerekes Band zenéjében benne van az egész nyaram, hiszen ez a zene sokszor szólt a sétányon. Ebben benne van a perzselő meleg, a koncertek hűvöse és szúnyogai, a feszültség, a könnyedség, a drága sült krumpli, a székpakolások, a plakátlövések, minden. És persze az a pár ember, aki már odatartozik a partra nyáron.

Hófehérke és a Törpe

Ez nem mese...

Régen itt van már bennem a most következő írás. Egy éve. Ez sok idő, ha ilyen dologról van szó. Feldolgozni a feldolgozhatatlant, érteni érthetetlent, átlátni azt, amit innen lentről mi sosem fogunk logikusnak látni. A halált, bárhogy is jelenjen meg az. Idős embereknél az ember megérti, mégis nehezen fogadja el. Fiatalabb embereknél egyszerűen elfogadhatatlan. Miért? Miért pont akkor? Senki nem számít rá...

Ez nem mese lesz, amit leírok, bár egyszerűbb annak kezelni, egyszerűbb lenne, nem fogom. A mesében bármi megtörténhet, pillanatnyi az öröm, a bánat, a tragédia, vagyis addig tart, amíg az ember azt akarja, hogy tartson. A mese kikapcsolható, letehető, eldobható. Ha tetszik jó, ha nem tetszik, úgyis jó. Most mégis erőltetem ezt a mesés címet. Hófehérke. Ő volt az, akiről a riport szólt, akinek a halála eddigi életem legfeldolgozhatatlanabb momentuma volt, és az ma is. Eddig csak magamban gyűrködtem az érzést, mint a kezemben lévő zsebkendőt a temetésén. Beszéltünk róla itthon, itt él a téma mindennapjainkban, s valami kis töredékek születtek bennem már akkor. Verset akartam írni róla mindenáron, de azt nem tudok. Írtam valamit, szerencsére már nincs meg, jobb ez így. Akkor még nem volt blogom, de ha lett volna se írtam volna erről, mert talán nem lett volna jogos. Most úgy érzem, már az. Láthatta bárki a tévében, hamarabb látták, mint én, akárcsak az utolsó képet, amit a riportban mutattak. Félreértés ne essék, nem volt közeli kapcsolatom vele, csak inkább kis emlékfoszlányok maradtak meg róla gyerekkoromból, amikor megjelent, s mi elneveztük őt magunk között nővéremmel Hófehérkének.

Olyan hófehérkés volt. Fekete volt a haja, hófehér a bőre, s a menyasszonyi ruhájában úgy nézett ki szerintünk, mint egy királylány. Gyerekként volt vele igazán közeli kapcsolatom.

Mamáéknál voltunk lenn, egy olyan lakrészben, amit akkor talán senki sem használt. Játszottunk, mi gyerekek, unokatestvérek. Volt egy ágy a szobában, fölötte valami baldachin-szerű, de inkább függöny. Rángattuk, nem gondoltuk, hogy baj lehet belőle. Baj lett, a fejemre esett a karnissal együtt. Nagy púp nőtt a homlokomon. Gyorsan lefektettek, hideg késsel nyomták vissza a kialakuló púpot. Eszti az ölébe fektetett, ápolt. Nagy volt az ijedtség bennem, olyan jól esett, hogy volt, aki vigasztalt, csökkentette a félelmemet, nyugtatgatott. Ez az emlék megmarad nekem örökre. Az is, amikor fehércsokit kaptunk tőlük, nem tudom miért, ez is megmaradt.

Ki gondolta, hogy ilyen hamar elmegy? Emlékszem, nyár volt, művészettörténet érettségi után egy héttel, június 29-én jött a hír. A kertben olvastam, zenét is hallgattam. Apa egyszer csak kijött a kertbe, csak ennyit mondott elcsukló hangon: Eszti meghalt. Azt a döbbenetet azóta bármikor vissza tudom idézni, s látom magam előtt, ahogy Apa megfordult, legyintett egyet a földnek, s jellegzetes járásával elindult vissza a házba, remegett. Én ott ültem a kertben, mozdulni nem tudtam, csak a könyvet dobtam el, a zenét nem kapcsoltam ki, fájt volna a csönd. Kicsit később egy Good Bye című szám ment a lejátszómon...

Akkor nem sírtam, mert nem tudtam, mert amit az ember nem tud felfogni, amiatt nem tud bánkódni. Először akkor szorult össze a torkom, amikor megláttam férjét és a fiait, s később a kislányt, akit egyszer láthatott...

A temetésen nem mertem megnézni a ravatalt, mert már a kápolna mellett is reszkettem a sírástól, s később, mikor egy nagy fekete-fehér képet láttam róla egy koszorún, akkor átszakadt egy gát, s nem tudtam, nem akartam magam tartani.

Azóta sokszor álmodom azt, hogy él, s olyankor sosem értem, miért volt ez az egész kalamajka, hiszen itt van, nem ez a fontos? Nos nem így van igazából, nehéz felfogni.

Nem akarok többet írni erről, azt hiszem kijött, aminek kellett, remélem nem baj. Talán az sem, hogy nem tudom megérteni a halált, hiszen mindig azt gondolom, hogy akik meghaltak, valahol itt vannak körülöttünk, hisz nem szűnhettek meg. Esténként, ha elmondom a belső imámat, mindig imádkozom érte is, bárhol legyen, meg a családért, hogy megtanuljon nélküle élni. S talán egyszer majd nekem sem szakad meg a szívem, s nem kerít hatalmába valami földöntúli fagyott érzés, ha bármelyiküket látom.

Jó lenni, na

Mert jó ülni a macskaköves téren abba a műfüstbe burkolózva, úgy érezni, hogy semmi gond, s utána sem másképp gondolni. Szagolni a másik füstjét is, valami fura zöldséget füstöltet, nem haragudni senkire semmiért, nevetni dolgokon, ami kissé elszomorító ugyan, de nem tragédia. Rájönni, hogy van élet a végnek gondolt történések után, mert ott is vannak még emberek, emberek, akikkel jó lenni. Akik eddig is voltak, meg én is léteztem, csak most alakultak úgy a dolgok, hogy egymáshoz szóltunk. Hogy érdekeljük egymást, s ez persze nem az, mert már hogy is lenne, de tényleg. Jó ott lenni annak a közelében, ahova mindig vágytam, látni, hogy nincs már messze, s érezni, hogy félig már benne is vagyok. Jó elfogadni másokat, ha látni rajtuk hajlandóságot arra, hogy minket is elfogadnak. Jó olyan emberrel találkozni, végre, aki ugyanúgy nem ismeri a Tankcsapdát, mint én. Jó önmagamnak lenni, jó magamat adni. Jó olyan zenét élvezni, amit nem ismerek, sosem hallottam még, mégis van benne valami olyan kis rezgés, ami elhiteti velem, hogy ismerem. Jó éjfél után zenét hallgatni, s nem rossz mindent jóval kezdeni, s főnévi igenévvel folytatni. Az olyan pozitívnak tünteti fel az állandóságot, kiemelőfilcként alakítja át a szürkeséget feltűnő színekké. Jó kicsit átszokni egy másik életre, jó elhinni, hogy ez kell is, mert hét évente váltani kell. Jó elhinni, hogy nemcsak hét évente.
Jó, hogy olykor kiszámítható, hogy a rossz kedv után jó jön.
Jó kicsit szabálytalannak lenni, de megmaradni önmagunknak. Jó józannak lenni ott, ahol ez ritkaság. Persze jó inni az ingyen bort is, jó rájönni, hogy jobb úgy borozni, hogy nem értek hozzá. Jó megállni akkor, mikor érzem, hogy elég. Jó nézni a többieket, ahogy nem állnak meg, viccesek lesznek. Jó lenni ilyenkor. Ilyenkor senkivel nem cserélnék, ilyenkor jó magamban lenni, jó eltenni mélyre, ami történt, hogy egyszer előjöhessen, amikor szükség lesz rá. Akkor úgyis előjön. Igen, jó olyankor élni, amikor az ember tudja, hogy amit megél, arra biztosan emlékszik majd sok év múlva is, mert az arra érdemes.
Jó lenne találni egy szót, ami elmondja, leírja máshogy azt, ami jó. Magyarul, nem más nyelven. Vagy legalább körülírni. Olyasféle ez az érzés, mint amikor dicsérik az embert, s érzi, jogos, csak nem hitte még el, amikor ott látja valahol a keze nyomát, s nem azért, mert zsíros kézzel a tiszta ablakhoz nyúlt. Mint amikor az embert várják valahol, mikor örülnek annak, ha megérkezik. Meg a megérkezés is szerethető, állomásokra, nem végállomásra. Hisz általában az indulás sem akkor szép, ha az út legelejéről indulunk, mert akkor még ott van az a gyomor és torok között újra és újra épülő vasútvonal rajta egy vén, de sosem tönkremenő pöfékelő mozdonnyal. Ez sosem lesz diesel.
Jó integetni, jó hülyéskedni, jó csipkelődni és jó csípni is; valakit vagy valamit, innen vagy onnan, el vagy meg. Jó. Jó, amíg rá nem ébredünk valamire. Arra, hogy mitől jó. Mert úgy hisszük. Mert úgy mosolyognak ránk, hogy olyan mintha, pedig talán tényleg nem. Vagy lehet, hogy igen, de tudjuk, hogy ez a mosoly nem örök, csak annak tűnik. Rossz, hogy előre tudjuk, hogy vége szakad egyszer, mert ezt addig sem felejtjük el, amíg jó, s ettől már kevésbé jó, na. Hát ez volt a cél.
Úgy aludni menni, végre, hogy nem lebegek, nem ugrálok mások miatt, hanem inkább zuhanok. Magam miatt, magamba, de holnap is lesz reggel, ma meg volt reggae, ami jó volt, emlékezni is jó rá, elaludni is.

Que Sera, Sera

avagy hová költöznek velem Barbaráék?

Tegnap rájöttem, hiányoznak Barbaráék. Nem is aludtam igazán jól. Lefeküdtem tízkor, mint a nagykönyv javasolja, aztán forgolódtam, gondolkodtam legalább éjfélig. Fél kettőkor úgy ébredtem fel, mint aki nem is tudja, hol van, mintha kicserélték volna az agyamat, vagy legalábbis átdrótoztak volna. Nem tudtam, hogy álmodom-e, vagy tényleg felébredtem, megsaccolni sem tudtam, mit csinálok én. Alszom? Ébren vagyok? Csak azt tudtam, nagyon szomjas vagyok, és eszembe jutott, hogy álmomban egy idős, csúnya nő ki akarta harapni a fogamat, de én nem hagytam. Inkább nem is akartam visszaaludni, az foglalkoztatott, amin még éjfél előtt gondolkoztam. Mi lesz? Hogyan? Idegesít, hogy nem idegesít, csak érdekel. Nem akarom elkerülni, sőt, már alig várom, pedig én ilyen helyzetekben mindig görcsölök, most pedig az sem zavar, hogy a nagy változásig már be van osztva az időm, nincs vissza út.

Reneszánszom

Csak mert olyan aktuális vagyok, meg mert igaz. '89-ben egy panelbe születtem, a 8-9-es tanévet egy panelban kezdem. Minden újjászületik körülöttem, vagyis minden marad úgy, ahogy volt, csak a helyzet hozza majd úgy, hogy mégis minden más lesz. Mert az a lakás is áll már egy ideje, s a ház is marad, talán, én mégis felkavarom azt a már majdnem leülepedett valamit, csak hogy újra érdekes legyen. Látom magam frissen nyírva, kis száj alatti szőrzettel, jól fésülten, kis zselével a hajamban, bóklászva a pesti éjszakában egy egyesített bérlettel. Szívom a levegőt, talán szennyezett, mégis üdítő. Járom az utcákat, félelmetes, mégis kell. Kopog a nem is tudom milyen cipőm a pesti utca olykor kátyús járdáján, zsebre tett kézzel hiszem magamról azt, hogy én vagyok a magam ura.

Szebb ember

Nem tudom elfelejteni a régi évkezdéseket, amiket igazából szerettem, csak akkor voltak idegesítőek. Álldogálni a buszmegállóban szeptember elsején reggel, kicsit álmosan de kíváncsian. Augusztus 31-én senki nem tud aludni igazán, akinek egy kis köze van az iskolához. Hét óra körül mindig ugyanaz az illat fogad évről évre a buszmegállóban rostokolva: új ruhák, táskák, papírok, elhatározások illata kavarog a kissé már csípős reggelen. Ilyenkor mindenki kedves, ilyenkor sokan szállnak fel a buszra a vasútállomásnál lévő buszmegállóban. Ott van egy néni is kosárral, meg egy másik, akit ismerek már, vagy legalábbis úgy hiszem akkor. Hét vagy nyolc éves lehetek, talán ez már nem az első szeptemberem. A kosaras néninek hosszú barna haja van, mosolygós, kedves. Leül. De miért van nála kosár? Ilyen fiatalok is hordanak ilyet? Azt mondják ő is tanár, vagy nem is tudom ki mondja, lehet, hogy csak érzem. Gimnáziumban tanít. Az még messze van, ha van. Leszáll a buszról, előttem jóval. Az egyes buszról...

Nem is sejtve

Pár év múlva tőle féltem szeptemberben. Előle futottam a folyosón, úgy tettem, mintha nem is látnám, csak nehogy azt lássák, hogy én elkésem. Dolgozat. Nem is tudom már miből, vagyis a tantárgyat tudom, de a többit nem. Vagy talán éghajlatokból? Aztán nem is adja be mindenki, mert nem kell, de én igen. Valami furcsa szabályt ötlött ki. Csak az adja be, akinek július előtt van a névnapja. Talán négyes lett. Akkoriban ez jó jegynek számított, nehéz kezdet volt. Később ő magyarázta a nyomás különbséget egy buszos hasonlattal. Fejemben pont úgy játszódott le a kép amelyet ő kommentált, mint amikor annak idején leszállt a buszról. Ozmózis? Vagy nem is tudom. Nem is sejtem...

Folytatása következik...

augusztustalan

És íme itt vagyok az előre be nem jelentett szünet után, a szünet után, amit én sem akartam. Már megint az az átok építkezés, ami sose lesz kész, én szóltam előre. Csak a baj van velük, vagdossák a telefonkábeleket, mintha kötelező lenne. Szóval olyan furcsán kopácsolok itt, azt sem tudom, mikor írtam utoljára, azt sem miről, meg azt sem miről nem, szóval nem fogok én itt most leltározni, kijön belőlem ami akar, mielőtt még teljesen augusztustalanná válna imádott agytekervénylenyomat-tárolóm.

Munka, otthon, család
Olyan jól hangzik ez a szlogen, na meg szeretném tovább borzolni a kedélyeket, ugye mióta a város fizet sokaknak eszébe juthat, talán már eszükbe is jutott, mi lett ezzel a jóemberrel, ki vitte bele a rosszba.
Jó érzés végre úgy dolgozni, hogy az ember tényleg dolgozik, nem csak úgy tesz mintha. Vagy legalábbis néha tényleg dolgozik. Kiállítást állít össze, beosztást csinál, na meg persze a fizikai munkát sem veti meg, ráfér, de csak annyit használja fizikumát a munkához, amennyit habteste megkíván. Padot pakol, asztalt tesz víztelenné, vasboltba jár, lehetőleg záróra előtt, na meg nyomtat az irodában színes lézernyomtatóval. Na jó, azért nem a ctrl+p lenyomását rajzolnám le, ha még iskolás lennék és le kéne rajzolnom szeptemberben a nyári élményemet. Na meg ugye nem minden ember hallgat munkaidőben koncertet, sem Charlie-t, sem Micheller Myrtillt, sem pedig a Maszkura és a Tücsökrajt.
Otthon már hattyúdalokat éneklek, sírnak-rínak kedves családtagjaim, de nincs mit tenni, kirepülök, gólya leszek. Azt még nem tudom, mit viszek majd magammal az új életbe, de tény, hogy teljesen új lesz, a legfurcsább viszont az, hogy annyira nem félek ettől az egésztől, ez gyanús.

Kuna Vakarék
Sajnos egy takarékszövetkezet sem hirdetett olyan pályázatot sem, amellyel horvát kirendeltségüket szeretnék elneveztetni, de nekem már erre is lenne ötletem... Szóval második helyezés, 30 000 HUF, jól is jön, mert kedves telefonom és mp3-lejátszóm egyszerre mondta nekem azt, hogy ne legyek már skót, vegyek már valamit magamnak, úgyhogy még a végén augusztus végén veszek egy szép, okos, elegáns Nokiát, csak hogy visszatérjünk a gyökerekhez telefon terén is, ne csak lakás terén legyünk olyan nosztalgikusak. Megint költhetek, au, gusztustalan.

Ami még bennmaradt...
Most kicsit kétségbe vagyok esve, miután kaptam egy kazánnyi papírt az ELTÉ-től, még Burger King utalványt is küldtek, ez kedves tőlük, meg olyat is küldtek, hogy felvettek, már másodszor, bár ezt inkább jó kétszer olvasni... Meg írtak olyat is, hogy lesz Vad Fruttik koncert a gólyatáborban, ami meg Zánkán lesz, legalább végre eljutok idén a Balatonra, de ha nekem rossz idő lesz...
Ja, de nem is ez nyomja a lelkemet, hanem az a 2-3 kép, amit ma össze kéne hoznom a reneszánszról meg Babits Jónás könyvéről.

Na, ez jól esett...

Ui.: 1.)Ráébresztettek a héten, mit jelent szlovákul a Picsi, én kérek elnézést...
2.) Alant mutatom a logót...

Képzelte,

avagy hogyan maradok képlékeny

Amikor kiskoromban dicsértek, hogy milyen szépen rajzolok, elhatároztam, hogy én majd rajzoló leszek, és amikor mondták nekem, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem elég, hogy kedvem van hozzá, ezt is meg kell tanulni. Akkor én elképzeltem egy házat, legalább kétszinteset, szép ablakokkal, valamelyikből talán ki is néztem képzeletemben, ez volt az iskola, ahol majd megtanítanak úgy rajzolni, hogy rajzoló lehessek. Aztán óvódásan az embernek eszébe jutott, hogy milyen jó lenne emeletes buszt vezetni, vagy benzinkutasnak lenni, de amikor ezt elmondtam a dédipapámnak, azt mondta, inkább tanuljak meg hegedülni. Aztán építész is akartam lenni, de végül, vagyis a végül előtt egy pár évvel úgy döntöttem, díszlettervező leszek, vagyis rajzoló. Képzőművészeti Egyetem. Aztán egyszer csak eljött az év, amikor mindenki nyílt napokra járt, én is voltam egy-kettőn, például egy olyan épületben, ami igazán hasonlított arra az ablakos szép házra, amit elképzeltem anno. Az épület hasonlított, a hangulat nem, megsértődtem rájuk, be se adtam oda, most biztos ők is duzzognak. Jött a média design, aztán a tv-műsorkészítő, és most hopp, lassan kiírhatom iwiw-re, hogy ELTE, már nem üres a főiskola/egyetem helye.
Szabad bölcsész. Nem mondom, hogy az leszek, mert az még mindig nem valami, hanem inkább bármi. De talán így is van ez jól, nem is szeretem én azokat a helyzeteket, amikor megmondják nekem, hogy ez vagy ez vagyok, más lehetőség nincs. Ebben meg van azért, na, jó, meg persze ez az előny hátrány is lehet, de én nem félek, hogy sehol nem lesz majd helyem, ha ezt elvégeztem. Csak olyan szakokat jelöltem meg, amiket szívesen csinálnék, ez is az, és azt tanulhatom, amit tulajdonképpen eddig, csak mélyebben, aztán még ki tudja, bölcsészből még bármi lehet, tévés is, művész is vagy mi, vagy ha más nem, okos ember egyszer, vagy legalábbis olyan, aki okos akar lenni egész életében, egyre okosabb, vagy nem is okosabb, bölcsebb inkább mások bölcsességeiből merítve, esetleg hozzáadva valamit az eddig felhalmozott nagy bölcsességmasszához.
Szóval felvettek, a kutya fáját, és ami jól esik, hogy a ponthatár 427 volt, nekem meg 440-em, szóval bőven megvan. Már csak azt nem tudom, most mi lesz, mi a teendő, mindegy, lakás már van, meg gondolom már az iskola is áll. Gólyatábor? Hahaha...

GubóZz

Mi lenne, ha inkább már most visszafeküdnék, aludnék holnap hajnalig, mondjuk sms-kiabálásra kelnék? Arra az eszeveszett Kate Nash számra, amit magyarra úgy kéne fordítani, hogy Szájmosás... Lehetne ez a téli álom, csak nyáron, vagyis még téli is lehetne, amilyen idő mostanság felénk uralkodik... Szépen begubóznék, lehetnék a gubózódó gébézé, és csak akkor kelnék fel, ha felvettek, ha nem vennének fel, akkor meg azt álmodnám, hogy mégis.
Hány hónapja álmodom én ezzel? Hány hónapja nem hagy már nyugton? Február óta ezzel idegesítenek, elég már. Februárban siessen az ember, nehogy lekésse a határidőt. Márciusban semmi különöset nem kell csinálnia, csak tanulnia, áprilisban majd megjön a regisztrációs levél, vagy nem, májusban elballagsz, esetleg érettségizel, bár ez csak egy lehetőség, már-már opcionális, júniusban szóbelizel, ez sem kötelező, júniusban megkapod a regisztrációs leveled, ha ügyes vagy, és telefonálsz érte, ja, akkor kettőt is kaphatsz ám, júliusban már eleged van, főleg, mert eddig két helyről már kivágtak, július viszonylag hosszú hónap, klímáját tekintve is jelentős, máskor, mert most július arra törekszik, hogy bekerülhessen a 2009-es naptárba a január oldalhoz. Semmi gond, panaszra nincs is ok, a mai nap például nagyon jó lesz, jó hosszú, legalább 48 órás, most legalább visszakapom azt az egy órát, amit valamikor márciusban elvettek tőlem, micsoda üzlet!
Szóval felvesznek-e? Csak mert nem ártana, jegyezném meg szerényen. A pesti lakás már vár, saját szobám lesz benne, két ajtóval, két ablakkal, két lánnyal, két kerék nem lesz, kétszer kettő meg biztos nem. A legviccesebb az egészben, hogy a most versenyben lévő iskoláról csak annyit tudok, mi a neve, de hogy hol van, milyen épülete van, na arról fogalmam sincs, ugyanis gébézé azt hitte, már megint azt hitte, a bab is hús, és ki ha én nem alapon, azt gondolta, ő érte majd csak úgy kapkodnak a művészeti egyetemek. Hát nem, kedves, nem! Most meg mit nem adna, ha felvennék bölcsésznek, növeszthetne göndör hajat meg kecskeszakállat... Na jó, nem viccelődik, csöndben marad, ha nincs mondanivalója, ez a helyzet már régen nem elviccelni való, szóval tessék inkább koncentrálni, hogy felvegyék, aztán ha mégsem, legközelebb ne tessék talán ilyen nagy falatokat megjelölni, esetleg rá lehetne már jönni, hol vannak a határaink, nem vagánykodni itt. Értettük egymást? Mert ha magának ilyen a hozzáállása, akkor jobb is, ha nem megy ma Pestre, inkább vesz egy hirdetési újságot, aztán keres magának valami pesti állást, ha már mindenképpen ki akar vonulni a nagy Pestbe.
Szóval lesz ma idő gondolkozni, szerencsére úgy néz ki, a mai idő is rendkívül gondolatébresztő, lesz alkalom meghányni-vetni, mi lesz ha, meg mi lesz ha nem, bár egy ideje már ez történik talán. És lesz idő ilyen furcsa dolgokat írni, magadhoz beszélni, mint aki nem teljesen normális, és lenne időd begubózni is, de meg ne próbáld, és talán beleférne hosszú mai napodba az is, hogy dőlt betűvel válogasd szét, mit mondasz te, meg mit mondasz másik te, de inkább nem csinálod ezt, mert magad se tudod már, ki mit mond, kedves gébézé...

Eheti, jokerszámok...

Az ember ilyenkor visszagondol arra, mire gondolt régebben, mit csinált akkor, s csodálkozik, mi lett belőle, bosszankodik, mi nem. Karácsonykor is, szilveszterkor is. Ezek azok a pontok talán mindössze, amelyek olyanok az ember életében, mint a számítógép életében a rendszervisszaállítási pontok. Csak nálunk nem lehet visszaugrani egy régebbi állapotra, talán nem is kell.
Karácsonykor igazából csak az jut eszébe, ki ünnepelt régen ezen a világon, s ki ünnepel most egy olyan térben, amit mindenki csak elképzelni tud, s ahonnan még az újságírók sem tudnak tudósítást küldeni lapjuknak, legfeljebb pár kiválasztott tud egy két vonalat rajzolni az ottani létből.
Szilveszterkor a depressziós számvetések következnek, azokat nem szeretem. Csak negatív változásait tudom felsorakoztatni életemnek, csak azt látom, mi nem történt meg velem, aminek már meg kellett volna történni a fejemben lévő határidőnapló bejegyzései alapján. Ha lett volna eszem, olyan szerződést kötök a nem is tudom kivel, hogy ha nem jönnek létre ezek a beruházások időben, akkor kötbért kelljen fizetnie. Bár lehet, hogy kötöttem, csak ugye kitől hajtsam be, ha nem tudom kivel szerződtem...
Ma még nincs okom a számvetésre, csak már érzem a szelét. Már zümmögnek a darazsak egy ideje, már éppen kezd úgy sütni a nap, ahogy akkor szokott. Persze a fák magasabbak lettek, el sem hiszem, hogy egy év alatt annyit tudtak nőni, a hátsó fűzfa lassan átveszi az irányítást a környéken, már barackot, meggyet szedtünk a leghátsó gyümölcsfákról, itt az ablak előtti fenyő pedig lassan akkorára nő, hogy nem látszik erről a székről a teteje, ami minden évben más alakú, de mindig az ég felé mutat. Annyi minden változik körülöttünk. Utoljára hat évvel ezelőtt volt itt az úton ilyen nagy felfordulás, hogy lámpa irányítja a forgalmat, meg hogy fel van túrva egy útmenti telek. Akkor hipermarket, most mindenféle bolt, de bővül a hipermarket is, és a velünk szemben lévő régi szegénylakások is megszűntek, tilos lehajtani. Lassan lebontanak minden csúnya betonkerítést, lassan ide is megérkezik az új idő szele.
Muszáj ilyenkor megragadni a pillanatot, ha holnap írnám ugyanezt, már pont elveszítené az értelmét. Meg holnap sütés-főzés lesz ilyenkor, nincs idő arra, amit tanultam, ott. Álljunk meg egy percre, gyújtsunk egy gyertyát, nézzük a lángocskát, ne figyeljünk semmire, az autók hangjára, most még a madarak csiripelésére se, csak befelé figyeljünk, gondoljunk arra, ami jó történt velünk a közelmúltban. Biztos nem pontos az idézet, csak lenyomat inkább, nem is idézet, a lenyomatnak meg csak a körvonalai olyanok, mint az eredetinek, a vivőanyag, a festék, máshogy oszlik el egy fiatalabb, simább felületen. Most ugyan nem gyújtok gyertyát, de ahogy írok, nem tudok mást tenni, csak befelé figyelni, s ha véletlenül kinézek az ablakon, akkor a messzi nyárfák nekem integetnek, az akác az út mellett rám haragszik, a diófa értem szomorú, az az ismeretlen rózsaszín virág engem kukkol a fenyő ágai közt, a fenyő pedig azért nem suhint egyet a virágra, mert feszülten engem figyel, ahogy törökülésben ülök, s nem teszek mást, mint rendszerbe szedem azt, amit nem is lehet. Mert mindent nem lehet rendszerbe szedni, ami bennünk van, csak azt, amit kilök nekünk a lélek, mint amikor a Jokert sorsolják a tévében, kiemelnek valamit a sok közül, aztán visszaeresztik, de a képernyőre kikerül az a szám, és többet is húznak belőle, s ahogy egymás mellé kerülnek, valakinek lehet, hogy jót tesznek.
Nos, vége a sorsolásnak, a hat számot kihúzták, egyetlen nyertes már a felvételen felkiáltott örömében, bár csak az utolsó pár szám stimmel, nem mind a hat, mégis most egy kicsit boldog, mert ha nem is oldja meg az életét az a pár szám, ha nem is lesz milliomos, egy kis boldogság, könnyebbség mégis következik az életében.
Van, aki csak leírja a számokat a tévé előtt, bosszankodik, látványosan apró darabokra tépi a szelvényt, s gyűjti maga mellett, mint széthullott élete darabjait...

Amikor leültem ide, igazából csak annyit akartam mondani, és igen, direkt ma, direkt tizenkilencedikén, nem huszadikán, hogy ha holnap egy híján húsz leszek 13:50-től 14:10-ig, akkor majd meglátom, hogy igazán úgy érzem-e magam, ahogy egy ideje már, vagy végleg elmúlik ez az érzés: tényleg azért vagyok mostanában egyre többet boldog, mert én igazából mindig ennyi idős voltam, csak most ért utol a testem? És miért érzem magam teljesen meztelennek ilyenkor, mint álmomban, mikor ruha nélkül kelek útra, és félek, s miért nyomom meg mégis azt a nagy narancssárga gombot alul?

álmomban 3.

Lehetett volna az a címe ennek a bejegyzésnek, hogy Állati Álmok, de sajnos, tényleg sajnos, úgy hozta az élet, hogy mostanában életemben fontos szerepet játszó ember is részt vett az álmomban, és annyira azért nem haragszom rá, hogy állatnak nevezzem.
Kezdjük az állatokkal, éljen az evolúció!
Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy egy kis faházban tehenet fejek. A tehénnek annyi teje van, hogy alig győzöm hova tölteni. Biológia tudásom hiánya ismét felbukkant, ugyanis igen furcsán nézett ki a tőgye szegény Milkának, sajnos még nem sikerült valódi képet feltölteni az agyamba, pedig már zenét is fel tudok tölteni eftépén.
A történtek után felhívtuk az Álmoskönyvet, aki elmondta, amennyiben az ember ezt álmodja, akkor igen nagy összeg üti a közeljövőben a markát, s ezért nem kell majd sokat dolgoznia.
A másik állatos sztori csak pár órája vetítődhetett az agyi mozimban. A Kis-Dunánál álltam, talán a Lépcsős híd közelében. Három akkora krokodil napozott a víz szélén, hogy csak na. Olyan nagy szájuk volt, hogy nyitott állapotban belefért volna egy kocsi. Álmomban gyíknak vagy kígyónak gondoltam őket, de már persze rájöttem, hogy nem azok voltak.
Az Álmoskönyv erre csak annyit mondott, hogy van egy olyan ember, aki nagyon szeretne megismerkedni velem, ha pedig több krokodil is tátogatta száját, akkor még meglepetésben is lesz részem. Éljen a vasárnap!
És most következik az, amit már én unok mindig emlegetni, de valahogy mindig előkerül, előre bocsánatot kérek az olvasóktól, de sajnos úgy látszik, ez a nyár erről szól, lesz ez még így se, vagy máshogy.
A József Attila Iskola aulájában játszódik a történet, ott, ahol az ebédlőbe lehet lemenni, vagyis nem pont ott, hanem az ablaknál, ahol az aula és az ebédlő közötti kis udvar van. Főbb szerepekben: Máté Krisztina, jómagam. Meglepő, mi?
Örültem a véletlen találkozásnak, ugyanis elhatároztam, - inkább csak álmomban, az életben nem biztos - hogy ha találkozunk valaha, megkérdezem, mit rontottam el a felvételin. Kicsit morcos volt, de válaszolt. Azért nem vettek fel, mert nem éreztem a rezgéseket, villanásokat. Vagy valami ilyesmit mondott. Aztán kérdeztem még valamit, pontosabban megkérdeztem, hogy lehetne-e még egy kérdésem, de azt mondta, hogy nem. Meg még hozzátett annyit, hogy ha jövőre sem vesznek fel, akkor többet már ne is próbáljam.
Megkérdeztük az Álmoskönyvet ismét, de nem vállalta a szereplést, annyit üzent a nézőknek, hogy mindent ő sem tudhat.
De miért is írtam én ezt az álmot le, mikor én már lezártam egy párszor erre az évre ezt az ügyet? Hát azért, mert tegnap kaptam egy levelet a SZFE-től, hogy sajnálattal közlik, hogy nem vettek fel. Nahát, ki gondolta volna, hogy nem vettek fel? Szóval jobban örültem volna, ha inkább nem küldenek levelet, mert amikor megláttam a feladót a borítékon, tisztára azt hittem, azért írnak levelet, hogy tudassák velem, hogy mégis felvettek.
Szóval még egyszer boci, vagyis bocsi, már én is unom a témát, de hát ez van. Majd szólok akkor is ám, ha sikerült kitörölnöm az agyamból, de az mindenesetre biztató, hogy azt írták a levélben, hogy próbáljam meg jövőre is. Jó, tudom, hogy ez egy sablonszöveg, de nekem jól esett. Ennyi.

Picsi

Az egész úgy kezdődött, hogy Zsófi nővéremnek partit rendezett a Papa kitűnő kozmetikus vizsgájátért. Így rá irányult a reflektorfény, mint mindig, gondoltam nem hagyom én ezt annyiban, sütök valami olyat, amilyet még a családban senki, így nem Zsófi lesz a parti fénypontja.
Rögtön eszembe jutott, hogy a CsaliTali után nem süthetek sajtos rudat, meg az már unalmas is, inkább pizzás csigát kéne sütni. De hogyan? Annyira azért nem vagyok spíler, hogy csak úgy fejből összehozzam az egészet. Nem baj, receptből sütni se gáz, Google, pizzás csiga a keresőbe, és hoppá, már meg is találtam az igazit. Ez azonban még nem elég, így még nem lesz hatásos, kellene neki valami rövid, megjegyezhető név. Pizzás csiga, az olyan snassz. Pizzás tekercs, hmmm. Nincs más? De van, de van, legyen mondjuk a pizzás tekercsből kiindulva Pite. Nem lehet, az már foglalt. Akkor legyen a pizzás csigából kiindulva Picsi! Mondhatnám, hogy heuréka.
Hmmm, a receptet nem írnám le olyan megszokottan. Kell bele liszt, abba bele kell keverni sót, kell rá önteni olajat, de közben már a bögre tejben kell lennie az élesztőnek, talán már fel is jött az a barnás habszerűség a tej felszínére. Ha ez mégsem így történne, tegyünk bele egy kis cukrot, nem firtatnám miért, nem vagyok biológus, bár ötös voltam biológiából az utolsó két évben. Nem volt könnyű. Aztán ezt is bele kell tenni a lisztbe meg a többibe. Gyúrni kell ezután az egészet, az nagyon jól levezeti a felgyülemlett feszültséget, addig kell gyúrni, amíg szép sima nem lesz a tészta, és fel nem szedte a tál oldaláról a mindenfélét. Most a tészta pihen a huzatmentes szoba takarója alatt, tessék halkabban olvasni, fel ne ébredjen!
A pizzakrém elkészítése már nehezebb művelet ám, mondhatni tűzveszélyes. Vágjunk fel hagymát és pucoljunk fokhagymát, tegyük egy kis edénybe, amiben már van olaj, aztán kezdjük el pirítani. Egy idő után rá lehet önteni a paradicsomszószt (azt azért nem fogom házilag készíteni, mert a Media Markt-ból lesz a laptopom), erre oreganót szórunk, sót, vegetát, sót, borsot, meg pizza fűszerkeveréket (ezért egy kicsit furdalog a lelkiismeretem). Ez gyorsan kész van, csak az izgalmak és a tűzhely miatt veszélyes egy csöppet.
A tészta továbbra is pihen, nem hangoskodunk. Reszeljünk egy kis sajtot, és vágjunk fel valamennyi sonkát 4 mm X 4 mm-es darabokra, kéretik lemérni!
Már elővehetjük a megkelt és persze pihent tésztát, kinyújthatjuk. A majdnem egy centi vastagra nyújtott tésztára kenjük a már remélhetőleg kihűlt krémet, rá dobáljuk egyenletesen a sonkát, erre pedig a sajtot. Jó, hogy már nem alszik a tészta, biztosan felébredne a következő percekben, ugyanis főemlősök fognak vízbe ugrálni.
Most csavarjuk fel a tésztát mindkét feléről, mert nem pékség vagyunk, hogy batár csigákat formázzunk, hanem csak rágcsának készítjük a Picsit. Ezeket papírral bélelt tepsibe vagdossuk másfél centi magasra, ha megtelt egy tepsi, nem előmelegített sütőbe, felülről a harmadik programra, 180 °C-ra tesszük be, és sűrűn nézegetjük, mikó' lesz má' kész!

Jó étvágyat mindenkinek, ha valaki megsütné egyszer, nekem már kétszer sikerült!