Csak jöjjenek...

Múltkor kitaláltam egy játékot. Nem olyan nagy játék, s ha kiderül, a nap melyik pontján találtam ki, azt hiszem senki nem is fog csodálkozni eme magvas gondolatokon. Neve még nincs, bár lehetne a neve Kallendárium, hiszen a kalendáriumon és az alliteráción alapszik. A játék szabályai igen egyszerűek: az ember, mikor felkel, egy az adott nappal alliteráló jelzőt kell biggyesszen az adott nap elé. Ezzel kifejezi az aktuális várakozásait a nappal kapcsolatban azon a korai vagy éppen nem korai órán, s érdekes lesz átgondolni a nap végén, hogy végül hogyan is sikerült a nap, hogyan módosult a reggeli vélemény a napról. Sajnos az alapötlet nem az enyém, bár talán ez mindegy is. Azért mondom, hogy nem az enyém az alapötlet, mert ezt onnan indítottam, hogy ha van olyan, hogy szervíz szerda, akkor lehet olykor hiábavaló hétfő, késős kedd, szar szerda, csücsülős csütörtök, persze péntek, szarka szombat és már csal azért sem vidám vasárnap. Fontos megjegyezni, hogy az alliteráló szavak nem lehetnek kozmetikázott szavak, tehát azért, mert a szar szó csúnya, még nem nevezhetjük a szerdát szégyentelennek. Fontos tehát az egyszerűség és az őszinteség ebben a játékban is.

Azért mertem ezt a hétfőt hiábavalónak nevezni, mert az egyetlen órám elmaradt, így feleslegesen mentem Pestre. A kedd ezért késős, mert eddig két kedd volt a félévben, s kétszer sikerült is elkésnem, a szerda azért szar, mert a 6 órási vonatindulás és a 21 órási vonatérkezés között viszonylag sok idő telik el, a csütörtök meg azért csücsülős, mert most is itt koptatom a hátsómat meg a klaviatúrát. Utólag persze máshogy gondolja az ember a napját, mikor este a vonaton ül, s a kijelzőre az van írva, hogy Esztergom felé, akkor már olyan békés tud lenni, hogy látja magát, ahogy félrebillentett fejjel és áhítattal átitatott szemmel ad hálát az égnek, hogy milyen tartalmas napja volt. Persze a boldogság és a boldogtalanság igen közeli rokonok, s egymás nélkül nem is járnak sehova, így az ember az ilyen nagy hepi hangulatokat sokszor váltja depire, ez így is van rendjén talán. Már csak azt nem tudom, hogy tegnap, amikor ráhajtottunk a soha el nem készülő vasúti hídra, s megláttam a kivilágított várost, miért ugrottak be olyan képek, amilyenek beugrottak...

Azt láttam magam előtt, ahogy a Jászai téren leszállunk egy csoport emberrel a 4-esről, talán még kamera is van nálunk. Valaki telefonján Péterfy Bori vagy Kispál bömböl. Kisebb enumerációra vetemedek, látom, mindenki más, hiszen az egyik így alter, a másik úgy nem, hiszen annyira szabályos, hogy már az alternatív. Bárhogy erőltetem magam, ennél tovább nem tudom gondolni, de az érzés megmarad, csak nem tudom eldönteni, hogy ez most afféle jövendőmondás, vagy inkább csak vágyakozás, s esetleg ott lennék azon a Combinón, mikor majd mással történik meg az én álmom, akkor majd ugyanúgy csak vágyom közéjük, mint most, vagy mint akkor, mikor ilyesféle fiatalokat láttam felszállni tavaly tavasszal a mappám mögül.

A vonat tovább megy, a dalok sorra szólnak véletlenszerű módban, elhatározom, hogy egyiket sem tekerem el. Csak jöjjenek, beszéljenek hozzám, mondják el, amit akarnak, aztán menjenek tovább, engedjék hozzám mások mondanivalóját. Nem kell, hogy szó szerint megszólítsanak, elég, ha szöveg nélkül egy hangulatot adnak át, elég, ha valami eszembe jut motívumaikról. Már Óbuda felé járunk, amikor eszembe jut, miről kéne készítenem annak idején a kisfilmemet, ha eljutok odáig, mikor kéne átlapoznom a törikönyvet, hogy eljuthassak odáig, mit kéne tennem, hogy megfeleljek, hogyan ne akarjak mégse megfelelni, hol a határa annak, hogy magamat adom, s honnan viselkedés már csak az, amit csinálok, hogyan reflektáljak arra, hogy tavaly nem sikerült, érdekel-e ott majd valakit ez, vagy az, hogy szeptemberben mindenképp ott kezdenék...

Többször látom magam kívülről eközben, s nem értem, miért pont most jutott ez az egész az eszembe. Ha film lenne az életem, biztos azért gondolkoznék ilyeneken, mert éppen abban a pillanatban, valami fontos ember gondolkozik ugyanezen velem kapcsolatban. Az életem sajnos valószínűleg nem film, legalábbis kezdek ebben egyre biztosabb lenni.

Hol a Boros?

Ma reggel inkább el sem akartam hinni, amit láttam. Kinéztem az ablakon, s bár még sötét volt, mégis majdnem világoskéken világított a táj. Ennek láttán, bár még nem voltam egészen magamnál, már tudtam, éjjel nem állt el a hóesés, ma sem érek fel pontosan. A vasútig még ugyan taxi visz, így gyalog nem kellett megküzdenem az elemekkel, de amikor a vágányok mellé léptem, már láttam, a vasút ma sem lesz a helyzet magaslatán. A 6:38-as vonat szokott lenni ugyanis az a csúnya, koszos, sokak által csak szovjetnek becézett csoda, ami most még 6:50-kor is ott állt a 3. vágányon. Igaz, az utastájékoztatón csak úgy odavetve az állt, hogy a vonat 6:43-kor indul a 4. vágányról. Az utas meg majd kitalálja, hova szálljon, tulajdonképpen ideje is van az utasnak adott helyzetben korrigálni, ha rossz szerelvényre száll, hiszen úgysem indul pontosan, hiszen idő, mint a tenger. Múltkor hallottam, hogy Japánban olyannyira nem kés(het)nek a vonatok, hogy egy 5 perces késés után a felelős felakasztotta magát. Még jó, hogy a mi vasutasaink nem olyan melankolikusak.

Mindegy is. Volt azért jó is a reggelben. Volt ugyanis egy fél pillanat, amikor tényleg elhittem, hogy a 7:05-ös vonattal odaérek 9:00-re az Astoriához, meg volt ma egy társam is az utazáshoz, ha csak pár percre is. Ültem a kis papírkáimmal meg könyvemmel, a lábam áttettem a másikon, mint most, lefelé néztem, csak néha figyeltem fel a nagymamára és unokájára, akik valószínűleg fogszabályzásra mentek. A nagymama megkérdezte unokáját, megtudják-e nézni a vasúti kedvezményeket az msn-n. A lány ingerülten szólt ki fülhallgatójából, hogy az számítógép. Még mindig lenéztem, valamit olvasgattam, de olyan korán volt, hogy most már nem is tudom, mit. Egyszer csak egy árnyék közeledett, nem is értettem, ki akar leülni mellém, mikor üres a vonat. Borz volt, s úgy mentünk a vonaton, mint anno együtt iskolába minden nap, csak a Boros nem volt ott.

Egész nap esett a hó, most is esik. Egész télen nem esett ennyi, mint ma, aztán jövő héten meg március. Hogy lesz ebből tavasz már?

Benne leszek a...?

Igazából nem is tudom írásban összefoglalni, mennyi hasznosat tanultam a két TV2-s hét után. Máshogy nézem a tv-műsorokat, bár szerintem eddig sem úgy, eddig sem azért néztem, mint mások. Más sincs a fejemben, csak hogy headline, teaser, OTS, névinsert, ja, meg human touch. Persze nem csak ott tanulok, mert beindult az egyetemi félév is, s arról is azt kell mondanom, egészen jó. Persze a legjobb a hétfői Gát-óra, olyan, mintha a TV2 Akadémia és az egyetem közötti tökéletes átmenet lenne. Furcsa is az egyetem falai között hallani, hogy share, meg a leghamarabb megbukott tv-műsor és a többiek. Jó, persze azt nem mondom, hogy fenékig tejfel, amit az egyetemen hallgatok, de ha azt nézem, most hány százaléka érdekel is a fejembe beengedett információknak, s hány százaléka volt az elmúlt félévben, akkor azt kell mondjam, hogy hajjaj. Kissé változott az órarendem, de nem is bánom, végül nem tanulok németet, várok vele nyárig, most többet érek ugyanis filmes órákkal és filmvetítésekkel a felvételi előtt. Nem megyek a holokausztos órára sem, mert helyette olyan órát kellett felvennem, ami a szakirányomhoz kell, bár remélem, nem kell a szakirányom.

Vicces kimondani, hogy megint megyek felvételizni. Már csak azt szoktam mondani, hogy hobbim a felvételizés, alig várom már a következőt. Ja, jut eszembe, mi történt velem tegnap... Tegnap elvileg azért mentem fel már reggel Pestre, mert filmvetítésre kellett mennem a SZFE-re. Mondanom sem kell, mennyire bántam, hogy végre legálisan mehettem, s nem csak elé, hanem be is mehettem. Jó, persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vetítés elmaradt. De ha abba belegondolok, hogy a legutóbbi péntek 13. sem volt szerencsés a SZFE-vel kapcsolatban, akkor a mostani pénteken sem kell meglepődnöm. És ne legyen triszkoidekafóbiám. Mindegy, mert azért nem véletlenül mentem fel, ugyanis a faliújságon olyat olvastam, hogy csak na. Február 16. után elmondom. Jó, annyit mondok, hogy információim szerint a következő BA-t BA indítja. Ezt talán nem hozza ki úgy a Google, hogy konkurenciát gyűjtsek magamnak. Jó, ez még így sem világos, de ha lejárt a határidő, mindent elmondok.

Próba 1.

Új napi- és hetirendem tesztelésének felén, számomra a szebbik felén túl vagyok. Érdekes. Mármint az, hogy ahogy végiggondolom az egészet, nincs két olyan nap, amikor ugyanakkor kell kelnem, és kissé áttolódott az életem a délutáni műsorsávba.

Nem is olyan rég, ilyenkor filozófián szenvedtem már, győzködtem magam, hogy végig kell ülnöm az órát, aztán ez legtöbbször sajnos nem sikerült. Ma pedig itthon ülök, csak délután kell felmennem ama nagy Pestbe', és ha minden jól megy, ma olyat tanulok ismét, ami érdekel is. Az ismét nem a filozófiára értendő persze, hanem arra, amit pénteken meg szombaton csináltam. Nem is gondoltam volna, hogy a pénteket ennyire izgalom- és görcsölésmentesen, a szombatot pedig bármi gond nélkül vészelem át. Hiszen a péntek mégis az első nap volt a TV2 Akadémián, a szombat meg mégiscsak 8-tól 4-ig tartott kisebb megszakításokkal. Olyanra pedig végképp nem gondoltam, hogy amikor pénteken 21:30-kor a vonatra várok az újpesti megállóban, egyáltalán nem leszek fáradt, s hipp-hopp hazaérek, s a szombati ötös kelés sem visel meg, és végül 8-ra vissza is érek az akadémiára.

Na igen, és hogy mit tanultam ott... Érdekes módon már ezen a pár órán is sokkal több számomra érdekes dolgot tanultam, mint mondjuk fél év alatt az egyetemen, persze ez nem csoda, hisz ez érdekel. A legnagyobb meglepetés persze az volt, amikor első tanárunk azt mondta, jobb lenne ha a két órát összevonnánk, mert a soron következő tanár úr adásban van, s 7 után, ha végez, rögtön jön. Igen, a következő tanár Bárdos András volt. Akkor, amikor meghallottam, hogy ő lesz, kissé lepörgött előttem az életem, vagyis persze nem az egész, eszembe nem volt meghalni, csupán az a kb. 9 hónap, amit agyalással töltöttem SZFE-ügyben. Már az E-felvételit is kitöltöttem, csak egy kicsit hitelesíteni kell, aztán elindul ez az egész idén is. Nem tudom eldönteni, hogy mennyivel van több vagy kevesebb esélyem a tavalyi után, csak azt tudom, hogy valószínűleg igen jót fog tenni az a két filmes óra, amit felvettem, na meg az vetítés, ami az egyikhez jár, amit mellesleg a SZFE-n tartanak péntek délelőttönként. Ilyenkor nem szabad semmit elkiabálni, főleg olyanokat nem szabad mondani, hogy mintha minden arra mutatna, hogy sikerül. A legtöbbet egyébként eddig a Bárdos-óra segített, mintha irányba tett volna, vagy nem is tudom, hogy volna jó megfogalmazni.

Az órarendem természetesen még eddig a pillanatig is változik, így amit múltkor leírtam, az már kevésbé igaz. Nem baj, úgy szép az élet, ha zajlik.

Második félév

Ma 16:30-ra megyek a TV2 Akadémia ünnepi megnyitójára, utána kilencig órák lesznek (2 db 120 perces).

Holnap 8-kor kezdődik a második tanítási nap, délután 4 óráig lesznek órák.

Vasárnap szünnapot tartok.

Hétfőn 5-től lesz órám az ELTE-n 18:30-ig (Gát György, Kereskedelmi televíziózás - Médiamanagement).

A kedd bár még képlékeny, úgy néz ki, hogy 10-kor kezdődik és ötig tart (német, Magyar filmek a '60-as években, Médiaelemzés, Médiaelmélet).

Szerda: kicsit hosszú, de a hét utolsó napja bizonyos szempontból. 8:30-tól informatika, azon belül is könyvkiadás, utána a holokauszt-regények esztétikája következik, műértelmezés, írásgyakorlat, médiaismeret, valamint a keddi filmes órához kapcsolódó vetítés (ilyen lehet, hogy lesz pénteken is).

Szóval elkezdődik a mai nappal a második félévem, mely talán kicsit sűrítettre sikerült, de ezt én egyáltalán nem bánom, sőt. Szóval természetesen írok majd, csak még azt nem tudom, hogy mikor, de majd ez a félév is kialakul. Legalábbis remélem.

Február 3.

Napra pontosan két évvel ezelőtt kezdődött az egész. Mármint az, hogy nem itthon tanulom csak, amit tanulok, vagyis nem Esztergomban. Óriási gyomorgörccsel indultam neki az útnak. Azt akartam aznap, csak múljon el gyorsan az egész, hadd menjek már haza, tartsak már ott, hogy Esztergom felé megyek a vonattal.

Jóval korábban indultam természetesen, mint kellett volna, korábban is értem oda, nem tudtam mit kezdjek magammal. Végül amellett döntöttem, hogy szinte rögtön a vonatról való leszállás után villamosra szálltam, hogy időben odaérjek. Időben. Pesten az idő, vagyis inkább ebben az esetben Budán, az egészen másképp működik, mint itt. Bár mondják, ott mindenki siet. Hazugság. Nem siet senki, inkább késésben van. Mindenki akkor indul el a dolgára, amikorra oda kellene érnie, ezért a nagy kapkodás. Tisztelet a kivételnek. Persze nem tudtam késni, hiszen tízre mentem, de kilenc óra táján már harmadszorra sétáltam el a kívülről olyan csodásnak s egyben félelmetesnek tűnő Alkotás utca 45. előtt. Félénken benéztem a bejárati ajtón, épp a takarító néni állt ott, felmosott. Akkor mindenkitől féltem, tőle is, pedig senki sem bántott, sütött a nap is. Halkan kérdeztem tőle, bemehetnék-e, bár ma már nem is tudom miért. Ő kedvesen válaszolta, hogy igen, csak nehogy baj legyen belőle. Lett. Vagyis majdnem. A bejárattól egy lépcső vezetett oda, ahol az ember beiratkozott vagy lapot vett. Oda még nem lehetett bemenni, csak álltam óriási kék mappámmal a lépcsőfordulóban, reméltem, senki nem szól hozzám. Nem is szólhatott volna, hirtelen a takarítónő is eltűnt. Olyan volt egyébként, mint minden takarítónő, ha nem olyan lett volna, most biztosan pontos személyleírást tudnék róla írni. A köpenye színére sem emlékszem. A lépcsőfordulóból jól lehetett látni, hogy a bejárati ajtó előtt, ahol csengetni kellett, hogy az embert beengedjék, áll valaki. Nem értettem, miért álldogál ott, biztos ő is először jött, mint én. Inkább úgy tettem, mintha ott se lennék, nézegettem a falakon lévő képeket - na ilyet sose fogok tudni csinálni. Miután a közelben lévő összes képet szemügyre vettem, nem tudtam nem lenézni, le az ajtóra. Még mindig ott áll az a valaki, már nem is egyedül, valami nem stimmel. Lementem, hogy kinyissam az ajtót, mintha nem tudna bejönni. Mint később kiderült, nem szabadott volna benn lennem, a lenn álldogáló ember meg egy tanár volt. Szép kezdet. Nem lett baj, csak kellemetlen volt már így is az egész, de még ez is jött. Később, pár perc múltán egyre többen jöttek, mind ismerték a járást, csak elvették a szükséges lapot, letették a pénzt, aztán mentek a dolgukra. 11-es terem, 12-es, 31-es, 32-es. Lassan én is sorra kerültem, de előttem még megkérdeztek egy lányt, hogy hogy volt ez a korábban bejövés reggel, de válaszoltam én, hiszen én jöttem be, talán meg sem hallgatták a választ. Már az is furcsa volt, hogy reggelt mondott, mikor 10 perce sem történt az egész. A másik furcsa dolog pedig az, hogy úgy fogalmazta meg ezt a bejövést, mintha bűntény lett volna, aztán meg sem hallgatja a vádlottat. Olyan habókos nő volt egyébként, művész, vagy valami dekoratőrszerű. Közben elkezdődött az óra. A rossz érzés megmaradt az egésszel kapcsolatban, csak elfojtódott. Később mindig máshogy tért vissza, sosem voltam odavaló. Ennyit a rajziskoláról.

A történet folytatódik, vagyis nem is történet ez, inkább úgy látom ezt az egészet, mintha az előtte és utána lévő életképeim lennének a történetem, az előző kis szelet pedig inkább csak egy motívum, amely ismétlődik, egészen addig, míg el nem változtatjuk szándékosan, míg át nem írjuk olyanra, ami nem unalmas, ami jó lehet valamire, valami újra.

Napra pontosan ma kezdődött az egész. Mármint az, hogy nem tanulni akarom csak azt, amit már régóta szeretnék, hanem megtettem egy igen fontos dolgot is érte, beiratkoztam oda, ahol tanítják. Kicsit fájt a torkom reggel, de később elmúlt. Különben pedig minden ilyen apró testi fájdalom, vagy a nagyobbak is, a fejben dőlnek el, szóval csak kommunikáció az egészre a gyógyír.

Nem kellett időre mennem, én mégis úgy gondoltam, inkább délelőtt megyek, hosszabb akkor ez a nap. A vonatról ismét leszálltam, ha akkor sikerült, most biztos volt, hogy nem maradok fenn. Felszálltam a villamosra, arra, amelyikre akkor is, csak más irányba mentem. Egyáltalán nem véletlen. Jártam már persze arra, meg halottam azokról az utcákról és terekről, amerre vitt négy megállón keresztül, de eddig nem kötöttem hozzájuk képet is. Leszálltam a Blahán, majd felszálltam egy majdnem jó buszra. 7-es. Teljesen passzol hozzám. Mégsem jó, mert 7E-re kellett volna szállnom, csak az éppen nem állt benn, amikor leszálltam a villamosról. Mindegy, gondoltam, ha ott van a Róna utca a megállói között ennek is, akkor nagy baj nem lehet, legfeljebb többet látok, ha esetleg az a különbség, hogy az egyik több megállóban áll meg. A buszról leszálltam, ahol kellett, majd elindultam hosszú utamra. Kicsit pátoszosan hangzik, s tán nem is illik ide, de miért nem bonyolíthatnám, ha van rá lehetőség, s miért ne járhatnám be teljesen feleslegesen a Róna utcát akkor is, ha nem is kell. A 74-es számot kerestem, gondoltam a TV2 székházához közel lesz a Bácskai utca, ahol dolgom volt. Kicsit fel is háborodtam útközben, hogy nem elég, hogy esik az eső, még be kell barangolnom az egész Rónát. Nem vagyok én Petőfi! Már a 100-as szám körül jártam, s kezdtem örülni. Jelnek vettem ugyanis az egyik utca nevét: Újvilág. Aztán Friderikusz Sándor plakátját láttam. Kezdtem kétségbeesni azonban, amikor az ötvenvalahányas szám környékén még mindig sehol sem volt a 74-es. Ekkor beugrott, hogy én igazából a 174-est keresem. Elindultam visszafelé, nagyon idegesen, de eszembe sem jutott, hogy a cél előtt feladjam. Egy postás jött szembe, szimpatikus, huszonéves. Megkérdeztem, merre van a Bácskai utca, ő meg mondta, hogy kurvamessze . Aztán bocsánatot kért, de én mosolyogtam rá, miért ne beszélhetne így, nekem mindegy. Azt tanácsolta, szálljak fel a trolira, menjek vagy két megállót. Meglepetésemre a Bácskai utca ott keresztezte a Róna utcát, ahol harminc perccel korábban a buszról leszálltam.

Gratulálok,
Akárhova eltalálok,
De az bárkinek megy,
Inkább eltévedek.

Ezek után már majdnem minden simán ment, lett szép TV2 feliratú mappám, meg rájöttem arra is, hogyha ezt elvégzem, akkor én ha minden igaz, szerkesztő leszek, meg riporter. Tévés. És még mondja bárki, hogy boldog névnapot?

Ámbátor

Mai blogbejegyzésem létrejöttét ahhoz az elítélhető feltételhez kötöttem, hogy tegnap nőtt az olvasottságom. Tudom, nem is lényeges igazán, de azért mégiscsak, na. Persze nem nőtt, inkább stagnál, de persze akkor is írok, mert ha ma nem írok, akkor az ami tegnap csak stagnált, ma majd csökkenni fog.

Mondhatnám, hogy a mai szombat úgy indult, mint minden másik. Ez persze nagy hazugság lenne, tekintve, hogy már megint 10 után keltem, a pofátlan mindenemet. Persze, mert éjfélig rádiót hallgattam, de attól még az embernek nem kéne átaludnia az egész napot. Álmodtam is, talán nem messze az ébredésemtől, de olyat, hogy magam is megbánom. A Hídlappal álmodtam. Nem mintha még hiú ábrándokat táplálnék, hogy na, egyszer majd érdekes lesz, kellemes a kávé meg esetleg egy kis süti mellé így szombat délelőtt, de azért én mégis minden héten elolvasom, vagyis inkább átnézem, amikor megkapjuk. Szóval azt álmodtam vele, hogy amikor a postaládánkból kivettem, azt vettem észre, hogy nem volt címlapja. Persze ilyen elő is fordul, hiszen olyan műgonddal rakják be postaládánkba, hogy az megér egy tanulmányt, hisz olyan még nem volt, vagy talán csak egyszer, hogy ne szakították volna szét valahogyan, vagy ha véletlenül tűrhetően tették volna bele a mélboxunkba, akkor ne úgy rakták volna bele, hogy a fele kilógjon belőle, persze a legnagyobb esőzésben.

Persze ezzel az álommal kapcsolatban csak az zavar, hogy nem tudom megfejteni, azt hiszem az Álmoskönyvben nincs benne, mit jelent az, ha valaki a Hídlappal álmodik, sőt, azt sem láttam a félkövéren szedett Hídlap felirat alatt mínuszos bekezdésekkel, (az a tipográfia azért úgy néz ki, ért valamit...) hogyha az ember címlap nélkül látja ezt a hamarosan Pulitzer-díjjal jutalmazott sajtóterméket, az nagy veszteséget jelent, jelen esetben éppen azt, hogy e szombaton nem épül híd az emberekhez, s ezen a héten három hotel építésének valamint két iskola (rendszerint inkább egy) tönkretételéről nem olvashatunk. Kutya fáját, macska háját!

Bruttó 150

Nagyjából 150 bejegyzést írtam eddig ebbe a naplóba. Nem tudom pontosan, hogy mennyi az annyi, mert vannak olyanok is a 150-ből, amelyek nem jelentek meg, mert nem fejeztem be őket, vagy befejeztem őket, de aztán mégsem éreztem azt, hogy érdemes másoknak is megmutatni. A 150-es szám egyébként is igencsak, hmm, hogy is fogalmazzam meg, szóval igencsak közömbös számomra. Nem volna szabad, mégis az. Tudom, kicsit vicces már az, amit a számokkal művelek. Egészen izgalomba jövök, ha valahol 76-os számot látok, majdnem boldog leszek, ha a számoknak, amelyeket valamilyen összefüggésben észreveszek, az összegük éppen 13, vagy 20, esetleg 7. A 150 már eleve rosszul indított nálam, vagy én indítottam nála rosszul, mindegy is. A kezdetektől tudható volt, hogy elő nem fordulhat, hogy mi jóban leszünk egymással.

A 150-es ugyanis a következőképpen jelent meg életemben: MÉD 150. Talán még ma is rajta van nagy méretű igencsak használt, bár már régen kinyitott vagy egyáltalán elővett mappámon. Akkor kellett ráragasztatnom, amikor a nagy mappaleadás volt azon a hideg tavaszi napon ott, Budán, a hegyekben. A Moszkva téren kellett átszállnom, mint akkoriban mindig. A különbség csak az volt, hogy nem a 61-es villamosra kellett ezúttal átszállnom a Combinóról, hanem egy buszra, nem is tudom hányasra. Az vitt el jó messzire, követni sem tudtam, hogy hova. Csak vitt a hegyekbe, egyszer meg lerakott, és fogalmam sem volt, merre kéne mennem. Egyszer még jártam arra, amikor a gólyatáborba mentünk Zsuzsiékkal. Jé, ott az Iparművészeti, mondtam. Persze valahogy csak eltaláltam a mappaleadásra. Mentek előttem művészforma emberek mappával a kezükben, csak követtem őket. A legrosszabb az egészben az volt, hogy én már akkor tudtam, hogy ezt az utat nem kell majd napi rendszerességgel megtennem, valahogy megérzi ezt az ember, bár amikor először érzi, nem feltétlenül boldog efféle bölcsességétől. Legalább 150-en álltak a nagy fehér épület előtt, olyan reménytelennek tűnt. Valahogy csak leadtam, valahogy csak otthagytam a képeimet... Most jut eszembe, nem is olyan borús ez a 150-es szám! Hiszen pont ezen a napon, mikor minden olyan reménytelennek tűnt, s emlékszem, visszafelé a vonaton még törit is kellett tanulnom, hiszen közeledett az érettségi, szóval ezen a napon ismertem meg Barbarát és férjét, akik nélkül most lehet, nem is írnék ide. Barbaráék hiányoznak, azóta sem találkoztam velük. Vagyis de, találkoztam természetesen, de arról is született írás, tehát azután nem találkoztam velük, csak inverz Barbaráékkal. A vonaton ült mellettem egy idős házaspár, akik multifunkciós készüléket vittek haza a fővárosból. Inverz Barbara Népszabadságot olvasott, férjét kedvesen szólította, néha meglapogatta férje combját, majd egymásra mosolyogtak. Mikor nézeteltérésük volt, inverz Barbara csak annyit mondott, nem, azt felejtsd el Apuska. Azt nem tudhatom, mi volt a nézeteltérés tárgya, de később annyit azért kivettem lopva dialógusukból, hogy azt, amit nem lehet, azt csak azért nem lehet, mert a férfinak nem tesz jót. Aggódott érte a nő, nem a vérét szívta.

A százötvenesről talán nem is kéne többet szólni, nem is ér annyit. Nem értem miért, de most csak azt látom magam előtt, ha becsukom a szemem, hogy VT a Színművészeti folyosóján sétál el előttem. Én ülök, alig jutok szóhoz, hiszen még sosem láttam, ő meg lassan, úgy téve, mintha egy másik bolygón közlekedne, végigsétál a folyosón, majd eltűnik a felfelé vezető lépcsőfordulóban...

Ui.: Már megint nem sikerült az, amit szerettem volna. Abból a célból kezdtem ugyanis ezt a bejegyzést, hogy közzé tegyem azt a két írást, amit már oldalt emlegettem. Majd legközelebb.

A dizájnról meg...

...csak annyit, hogy bár ígértem, hogy mindjárt váltok, de aztán rájöttem, hogy inkább még nem. Hogy miért, ezt egy igazán hétköznapi példával tudnám szemléltetni.

Amikor az ember bevesz a szájába egy rágót, attól függően, hogy régen a zsebében lapult már a kis csomag, és hármas csomagban vette igen jutányos áron az Aldiban, vagy igencsak friss a rágógumi, s nem is érte meg annyira az árát az Astoriánál az aluljáróban, szóval attól függően a rágó lehet majdhogynem már előre elrágott, vagy lehet zavarba ejtően ropogós. Az ember rá-ráharap, megszabadítja attól a bevonattól, amitől sokan el sem hiszik, hogy egyszer olyan undorító lesz. Az első ráharapás egyébként bebizonyítja, hogy az ember szájának van némi köze az orrához, hiszen ilyenkor következik az "orromat is tisztítsa" féle effektus. Ezután általában el is felejtjük, hogy van valami a szánkban, csak kérődzünk, mintha kötelező lenne. Aztán egyszer csak hipp-hopp észrevesszük, hogy valami nagyon nem stimmel, olyan, mintha egy kavics gurgulázna az egyik fogról a másikra, mellesleg se íze se bűze az egésznek. (Ez egyébként félig szerencse is, hiszen az ember sokszor azért vesz be rágót, hogy szájbűzét enyhítse, esetleg hogy helyettesítse a fogmosást, ezt én nyíltan elítélem, bár ebbe ne menjünk bele.) Egyszerre olyan zavaróvá válik a csúving gam jelenléte, hogy legszívesebben megdobna vele az ember egy galambot, vagy legalábbis az útra pöckölné, de olyan is előfordul, hogy eme nagy felindulásában egészen egyszerűen lenyeli. Ettől a néphiedelem azonban óva int minket, mert állítólag összeragasztja az ember veséjét. Minden bizonnyal!

Szóval azt akartam ebből a már-már epikus hasonlatból kihozni, hogy még nem tartok ott ezzel a dizájnommal, amikor már legszívesebben kiköpném, de úgy, hogy átkacsázza a Dunát, egyelőre még csak nem érzem az ízét. Szóval még marad a lila.

Blogdog

Mostanában azzal szórakozom, hogy régebbi bejegyzéseimet olvasgatom. Egy-kettőre nem is emlékszem, el sem hiszem, hogy amit abban leírtam, az tényleg velem történt meg. Még nincs egy éves a blogom, sőt, most még olyan kerek bejegyzésszámhoz sem értünk, csak azt hiszem, valamiért mégis összegeznem kell. Talán valamilyen korszak lezárult a tegnapi nappal. Lehet, hogy bánni fogom később, hogy ezt most így leírtam, már csak azért is, mert olykor babonás vagyok. Úgy gondolom, a visszautasítások és a majdnem sikerült dolgok időszaka véget ért. Talán egy időre. Azért is érzem fontosnak, hogy egy periódust lezárjak, mert emlékszem még az első bejegyzésemre. Tulajdonképpen blogom indításakor egy panaszáradatot indítottam el, amire már akkor sem voltam büszke, hiszen elítéltem azokat az embereket akik bármilyen fórumon a panaszkodásra alapozzák jelenlétüket. Aztán persze voltak örömteli pillanatok is, amikor alig vártam, hogy a bejegyzés közzététele után megjelenjen az első kis megjegyzés, aztán arra én válaszolhassak, majd valaki arra is válaszolva elindítson egy hosszabb párbeszédet. Próbálkoztam mindenféle dologgal, mindenből blogbejegyzést akartam írni, valóságshow-vá tettem életem a karakterek által.

Másokhoz csatlakoztam ezzel, olyanokhoz, akik már nem voltak újak ebben a világban. Nem egyedül csatlakoztam, s nem is csak azok csatlakoztak, akik szemmel láthatóan csatlakopztak, tehát szintén blogot nyitottak, hanem azok is, akiket ezek szerint érdekeltünk/érdekeltem. Amikor ez az egész tavaly megszületett, fel sem fogtam, milyen fontossá válik majd, mennyire nagy jelentősége lesz majd párunk életében. Mert fontos, hiszen ha nem lenne fontos, egy ilyen majd' három hétig tartó leállás elég lett volna ahhoz, hogy többet senki ne nézzen ide. Nem így történt. Az azóta már sajnos külön utak újra összetalálkoznak, s a rajtuk autózó régi ismerősök vidáman integetnek át a szomszéd sávon közlekedőnek, talán még le is lassítanak, időt szánnak a másikra, beszélgetnek. Persze nem látják olyan intenzíven egymást, mint akkor, mikor együtt közlekedtek, s ha tehették leginkább gyalog, mégis tudnak egymásról, s lehet, hogy meg is állnak egy parkolóban, s annyi mesélnivalójuk van egymásnak, hogy órák telnek el bezsélgetésük közben, s azon veszik észre magukat, hogy besötétedett, menni kell tovább...

Nos, ezért írok még mindig, vagyis legyünk őszinték, megint, mert én már csak ilyen hűséges kutya vagyok, aki bár elkóborol olykor, s hetekig nem látni, nem tudni róla semmit, de mikor már nagyon muszáj, visszatalál - ez van, blogdog vagyok, s ettől boldog vagyok.

Megint véleményem van

Ma későn keltem, kilenckor. Utálok ilyen későn kelni hétköznap, bár mivel éjfélig voltam fenn, azt hiszem azért valamelyest indokolt a dolog. Tegnap, amikor kiderült, hogy felvettek a TV2 Akadémiára, rögtön rámontíroztam a képemre a TV2 logóját, csakhogy olyan nagyon aktuális legyek. Ma, amikor bekapcsoltam a laptopom, aztán megjelent a Messenger ablaka, s hirtelen megláttam a képem mellett azt a logót, hirtelen úgy éreztem, hogy még álmodom. Vagy ez nem is igaz, tudtam, hogy fenn vagyok, csak furcsa volt úgy fenn lenni, hogy ezt igaznak tudhattam.

Ma délelőtt egy kicsit körbenéztem azokon a helyeken, amelyeken nagyjából minden hétköznap körülnézek. Blogok, honlapok, hírportálok, videós hírportálok. A Szigmédián olvastam, megnyílt a nyaktag. Miután tisztelt képviselő úr majdnem még látta az alagút végén a fényt, eszembe jutott, hogy ez nem is nyaktag, hanem inkább végtag. Ha minden igaz, pénteken kimegyek a suliba, mert már nagyon régen voltam, aztán majd jól megvizslatom, mi épült az Istvánnak (vagy Aranynak?). A hozzá készült videót nosztalgiával néztem, olyan érzés tört rám, mint amikor én állítottam össze a virágültetésről egy videót, annak is Ákos zenéje lett az aláfestése. Vártam, hogy meghallom majd Ákos énekhangját, hogy következzen a szöveg, nem szólalt meg. Ez az a helyzet, amikor az ember keresi az útját, de csak némán. El tudom képzelni, hogy mikor látják egyesek azt a videót, csak annyi jut eszükbe, hogy milyen szép, meg milyen jó, hogy ilyen volt, s lám ilyen lett, s ez ugye kinek másnak köszönhető mint..., s mögé sem látnak, hogy a zeneválasztás lehet egy néma kiáltás is... Sebaj, ez az érzésem valószínűleg csak nekem támadt, hogy is támadhatna másnak, mikor azok, akik humán órán ültek volna, tehát ehhez hasonlóba gondolhattak volna bele, persze nem pont ezzel kapcsolatban, az hallgathatta és nézhette, milyen jó is lesz neki. Persze nem akarom én itt mindenben a rosszat keresni, csak sajnos mindig ez az érzésem támad egy-egy ilyen szájbefogásra alkalmas projekt megvalósulása után.

Elég is ebből, biztosan csak az esős idő, meg a kicsit nyomott fejfájásom mondatja velem ezeket, meg az, hogy most van időm mindezt lejegyezni. Gondolataim persze a blog nélküli időszakomban is voltak, sőt, ezeket hívószavakkal le is jegyzeteltem, de annyira aktualitásukat veszítették, hogy ezek a szavak már csak betűk egymás után, alig jelentenek nekem ma valamit.

Most megyek, lassan elindulok a városba, hogy a még tavaly, az utolsó rajzpályázatomon nyert könyvutalványomból megvegyem Vitray könyvét, meg még valamit, ja, meg talán veszek jelentkezési lapot is, most, hogy felvettek valahova, indul a második menet...

Ui.: Tudom már miért fáj a fejem. Az utolsó álmom az előző éjszakából az iskolával kapcsolatos. Azt álmodtam, hogy megint érettségiznem kellett, magyarból emelt szinten ismét, de Kertvárosban írhattam ZM felügyeletével, aki azt mondta, hogy erre nincs három órám, csak egy, mert már nem először írom, mondanom sem kell, hogy közöm nem volt az anyaghoz. Aznap még művtöriből is szóbeliznem kellett volna, bár a tételekről nem tudtam semmit. Szóval ettől fáj a fejem, hogy valami az eszembe jutott, amire csak félig jó emlékezni. Talán ma még írok egyet, mint a régi szép blogidőkben...

Vége!

Végre vége van. Az átlagomat hagyjuk, nem egy gimnáziumi átlag, vagyis nem olyan, amilyet én szeretek. Van egy kettes, két hármas, két négyes, meg öt ötös. Nem is lenne olyan siralmas, ha csak a hagyományos átlagot néznénk (4,1), de a kredites az valami gyalázatos (3,9). Szóval remélem, hogy ennél csak jobb lesz, és ide is csak azért írtam le, mert olyan nagy divat lett az átlagbevallás.

Az a furcsa, hogy nagyon nem így képzeltem a vizsgaidőszakom utolsó napját, azt hittem, leeresztek majd mint az érettségi után, de nem tudok. Akkor hazajöttem, elnyúltam az ágyon, aztán úgy éreztem, hogy na, ezt jól megcsináltuk. Persze nem olyan egy egyetemi félév mint egy érettségi, bár azt mondták, olyan lesz. Vagyis tanulás szempontjából lehet, hogy olyan, meg az erőfeszítések szempontjából, de az eredménye, na, az egyáltalán nem olyan.

Ma a tipográfia vizsga egyébként igencsak érdekes volt. Az etr-ben (Egységes Tanulmányi Rendszer) 12 óra volt kiírva kezdésnek. Ez úgy jött létre, hogy a tanár úgy írta be az időpontot, hogy 12:00-09:00-ig (sic!) lesz, így aztán egyértelmű, hogy a kezdési időpontnak dél volt elküldve. Kiderült, hogy megjegyzésként ő azért odaírta, hogy 9-kor kezdünk, csak arról az etr nem küld e-mailt, ha valaki megnézte, például én, az tudta, ha meg valaki nem (12-ből 5-en), az nem jött vizsgázni. Nos, így indult a vizsga elvileg kilenckor, gyakorlatilag 9:45 körül. Bementünk a gépterembe, a tanár elmondta a véleményét személyenként az elküldött 5 oldal terjedelmű tipográfiai elemzésekről. Amikor hozzám ért, valami ilyesmit mondott. Nem jó. Nem tudom megmondani miért, de nem jó, nem olyan, mint a többieké. Túlzottan szubjektív, olyan mint egy élménybeszámoló. És különben sincs angol nyelvű absztrakt az elején. Na itt nyitottam ki a számat, közben azt is mondta, hogy újra kell írnom, de mire belélegeztem azt a levegőmennyiséget amely kieresztésével elmondtam volna neki, hogy hogyne lenne ott az angol nyelvű szövegrész, és egyébként is miért gond, hogy az enyém nem olyan mint a többieké, mikor az övékére is azt mondta, hogy rossz... (Már csak az érveléstechnikai és logikai alapismeretekre és a predikátum logikára hagyatkozva gondolom így: ha valami nem jó, egy másik valami pedig nem nem jó, akkor az jó.) Erre rájött, hogy ott volt az angol szöveg, aztán kezdődött a "konferencia", indultak a prezentációk. Harmadik voltam, s bár teljesen leforrázott az előző kritika, úgy gondoltam, majd én megmutatom. A mai magyar hírportálok tipográfiája. Jól elmagyaráztam neki, miért vettem bele az [origo] címsorát is, megértette, sőt, a végén még eleresztett egy olyat is, amikor arról beszéltem, hogy az [origo] a funkció rovására zsúfolja túl a formát és így az informativitás kerül veszélybe, szóval akkor azt mondta, hogy ezzel, de persze csak ezzel egyet ért. Hurrá. Végül 5-ös lett.

Jó, nem kerülgetem a forró kását, íme a jegyeim és a kreditek, hogy érthető legyen, miért vagyok ideges.

Bevezetés a művészettörténetbe 4 - 4 kredit
Emberi természet, női természet 2(!) - 4 kredit
Érveléstechnikai és logikai alapismeretek 5 - 3 kredit
Filozófiatörténet a szabad bölcsész alapszak hallgatóinak 4 - 2 kredit
Informatika bölcsészeknek (kommunikáció+kommunikáció és médiatud. szakirány) 5 - 2 kredit
Kommunikáció-retorika 5 - 2 kredit
Kommunikáció és médiatudomány alapozó: Médiumok és kritikáik 3 - 4 kredit
Tipográfia 5 - 2 kredit
Vizuális kódok 5 - 4 kredit
Bevezetés/Mi az esztétika? 3 - 4 kredit

Coming soon...

Bár az én blogom még nem kong több mint egy hónapja az ürességtől, de már kezdtem unni, hogy csak arra nem volt időm az elmúlt időszakban, amire én akartam időt szakítani. Persze ez még nem a nagy visszatérés, csak olyasmi.

Holnap van még egy vizsgám, tipográfia, aztán ha minden jól megy, kicsit fellélegezhetek. A hétvégén már megszüntettem a szobámban az uralmat átvevő őskáoszt, félretettem az elmúlt félév tanulnivalóit. Kicsit furcsa belegondolni, hogy karácsony az már egy egész hónapja volt, már csak azért is furcsa, mert ezt mindig megjegyzem magamnak, minden évben, csak azzal a különbséggel tettem ezt eddig, hogy ilyenkor mindig rájöttem, hogy semmi gond, mert az évem már jócskán elindult. Idén még annyira nem, de ma már látható az a bizonyos fény az alagút végén.

A jövő hét persze még nem egészen szabad, mert már miért is lenne az, lesz a holnapi vizsgán kívül két napon jegybeíratás is, hurrá... Mondjuk azt sem bánnám, ha a döntés is megérkezne a tv2-től, esetleg számomra pozitív döntés, mert már a szükségesnél többször álmodom ezzel, egyszer azt, hogy nem sikerült, másszor meg azt, hogy igen, és a Borz felhívott, hogy gratuláljon. Na igen, szabadidőmben természetesen sokakra időt szánok majd, mert már nagyon hiányoznak ám...

Ja, és kevésbé meglepő információ következik, blogomon hamarosan redesign várható.

Januárvíz

Egyelőre nem is cserélem le a láblécemet, semmi kedvem hozzá. Még nincs 2009, legalábbis addig nekem biztos nem lesz amíg ezekből az isteni tárgyakból le nem vizsgázom.

Februárban már talán vidám leszek, de addig össze-vissza változik a kedvem. Reggel kétségbeesetten ébredek, mennyit kell tanulnom és olvasnom, biztos nem leszek készen, dél felé egy kicsit megnyugszom, talán túlzottan is, a délután olyan hamar elmegy, hogy szinte semmire nem elég, aztán jön ez a nyolc óra előtti időszak, amikor sokszor a sírás kerülget (tegnap nem csak kerülgetett), s azon gondolkozom olyankor, vagyis inkább ilyenkor, mert most is ebben az időben vagyok, hogy miért kell nekem olyat tanulni, ami egy cseppet sem érdekel. Elviccelődöm ugyan, hogy péniszirigység meg predikátum logika, néha azt hiszem, értem a filozófiát, becsapom magam, hogy amit olvasok, azt értem is, aztán csodálkozom, hogy semmire nem emlékszem belőle. Aztán jön az a rész, amikor az önsajnálatom miatt sajnálom magam, vagyis amikor belegondolok, hogy jaj, nekem eddig el kell jutnom, ennyire ki kell borulnom számomra teljességgel közömbös dolgok miatt...

Eszembe juttatják, hogy van lehetőségem másra is, arra is, amit szeretnék, csak én már azt sem hiszem el, hogy annyit ki tudok majd magamból hozni, mint anno, az már tényleg csoda lenne, ha többet sikerülne, az pedig maga a boldogság, ha tényleg sikerülne.

Tudom, hogy a január egy veszélyes hónap, mert fény az nincs, hideg az van, dögivel, elmúlt a karácsony ami még egy kis reményt adott a télben, a tavaszt pedig még megemlíteni is igen vicces, nemhogy várni.

Olyannyira sikerült begubóznom a vizsgáimba, hogy már lassan nem is beszélek hangosan, csak mormolom magamban, hogy enthüméma meg szillogizmus, s már azt sem tudom, mikor találkoztam utoljára olyan emberrel, akivel szerettem volna. Baráttal. Lelkifurdalásom van, nem is tudom, hogy vár-e még valaki a vizsgaidőszak után.

Tegnap tetőzött az az árvíz, amelyet a vizsgaidőszak idézett elő bennem, tegnap ki is öntött. Ma már apadt, jócskán, de még mindig van veszély, s ha jön egy nagyobb szél, s miért ne jönne, akkor felkavarja a hullámokat, s a folyó azzal fenyegetőzik, hogy megint kiönt, csak nem lassan, mint tegnap, mikor milliméterről milliméterre nőtt a vízszint, s várható is volt, hogy kiönt, hanem olyan hirtelen lesz most, hogy minden, még a folyó legalján tartózkodó vízcsepp is kiugrik egy kicsit a mélyről, megnézze milyen a felszín, hisz már olyan régen elnyomta a többi.

Nem, már nem öntött ki az ár, bár nem is olyan rég ismét készültség volt. Nem ér annyit ez az egész.

Nem szeretek depresszív hangulatban írni, de néha muszáj...

Holnap filozófia, csütörtökön emberi természet, női természet, pénteken vizuális kódok... És csak jövő héten jönnek a finomak: retorika, művészettörténet. Ezek után már esküszöm, várom az esztétikát(!) és kommunikációt, még talán a tipográfiát is.

A januárt pedig sose szerettem.

Karácsonyom

Az idei karácsonyom mindenre hasonlított csak az ezelőtti karácsonyaimra nem, de ez egyáltalán nem baj, mert szerintem ilyen békés, vidám karácsonyom még nem volt. És tényleg békés volt és tényleg vidám. Ez az az ünnep, amire ha az ember görcsösen készül, csak rossz lehet. Idén senki nem görcsölt, én sem.

Előtte már egy hónappal eldőlt, hogy 25-én nálunk ül össze a család így rajtam volt a sor, hogy megszervezzem a nagy családi karácsonyt. Hóesést rendeltem a föntiektől, amit 24-én küldtek, bár olyan világválságos és igencsak bruttó hóesés volt, de megfelelt, nem emeltem panaszt. Jégszobrokat is szerettem volna, de mivel nekem csak az felelt volna meg, amit én faragok, így nem rendeltem jégtömböket. Kiírtam a Karácsonyi Karaoke-versenyt, amelyhez idejében beszereztem a karaoke fájlokat, amelyek segítségével egész decemberben gyakorolni tudtam, így nem volt kérdés, ki bírja majd a kihelyezett Megasztárt. A dekoráció sem lehetett akármilyen, elterveztem, hogy a pultra kandallót varázslok, amelyet meg is valósítottam egy esős decemberi délutánon. Régen fogtam pasztellt és szénrudat, most mégis úgy ment minden, mint régen, persze nem veszik majd fel a világ csodái közé, s ha bármikor is festővé válnék valószínű nem ez lenne a nagy művem, amivel betörtem a Szépművészetibe. Mindegy is, újra jó érzés volt susmákolni a pasztellt olyan ritmusra, ahogy azt én elképzeltem, s újra elhittem magamról, hogy van valami közöm ehhez az egészhez, újra kopott az ujjlenyomatom. Alvállalkozóra is szükségem volt a dekorációs projekt kivitelezéséhez, unokahúgom, Nóri vállalta az aranycsillagok kivágását, s ő csomagolt iporkát ajándékcsomagnak, ő készítette a szívószálakra a névkártyákat, természetesen különböző karácsonyi motívumokat felhasználva, köszönet érte!

Ajándékba jégkorcsolyát kaptam, de nem akármilyet, hanem murisat (ezt a szót Bárdos András mondta utoljára a tegnapelőtti Tények végén, na az volt muris...), ugyanis míg a lányok olyan modern csatolástechnikai bigyójú korcsolyát kaptak, addig én fűzőset, úgy néz ki, mint egy edzőcipő. Nyilvánvaló, hogy kié a legszebb. Friderikusz Sándor könyvét is megkaptam, amit ki is végeztem sitty-sutty, most sorszámot kell húzni, annyian kérik kölcsön a családban. (Üzenet a családnak: jöhet a következő, itthon azt hiszem, végeztünk! :-)) Friderikusz könyve megérne egy külön bejegyzést, abszolút pozitív értelemben, lehet írok is róla egyet a közeljövőben. Csak ne lenne reménytelen vizsgaidőszak. Kisebb raklapnyi marcipán tulajdonosa is lettem, amit jelentem, folyamatosan pusztítok. Picasso és Cézanne albumot is kaptam, őket azért szeretem igazán, mert akiknek olvastam az életét, azokkal tudok azonosulni, s amíg az életüket olvastam, azt gondoltam, én is olyan vagyok, mint ők. Na, ide jön a Friderikusz is.

Mellékelek néhány képet. Bár karácsonyiak, beillenek így szilveszter elé is. Ja, a szilveszterről megtudtam a Széchenyi téren december 20-án, hogy a leggyávább ünnep, aztán valahogy szóba jött a kommunizmus is. Ne kérdezze senki, miért.
Azzal akartam kezdeni, miért nem írtam már jó ideje, de rájöttem, inkább nem magyarázkodom, mert akárhányszor így indultam neki az egésznek, az lett a vége, hogy piszkozat maradt. Szóval most írtam, aztán kész. Az mondjuk kérdés, hogy mikor írok megint, mert szép kis ütemtervet készítettem magamnak, van mit olvasni/tanulni/írni. Ma a televízióról írtam vizuális kódok vizsgára, komolyan mondom, jól esett. Holnap azt hiszem tipográfiát írok, meg még két előadást vizuális kódokra, meg tanulok ezt-azt, meg olvasok művtörit. Juhéjjj! Ja, azt még nem is mondtam, milyen jókat ettünk mi itt az ünnep alatt...

Köszönet illeti még:

A karaokeverseny résztvevőit, a Stadler Zrt.-t, a megjelent vendégeket, a szerencsesüti készítőjét, a szakácso(ka)t, a média képviselőit (a Hídlap nem jött el :-( )!


Kandalló


"Jaj, de pompás fa..."


Duett (egy a sok közül)

Tudom, régen...

Nem, nem hat blogomra a gazdasági világválság, hacsak nem lesz drágább a marcipán, amit olykor jó felbontani, ha az ember neki ül életét rögzíteni. Most is van marcipán, meg most végre lesz bejegyzés is, már hiányzott, főleg nekem, de amint láttam ma, azért másnak is feltűnt restségem.

A világválságra visszatérve, igen nagy öröm, hogy úgy mint az országot, engem is besoroltak egy szempont alapján. Persze én szerencsésebb helyzetben vagyok, engem nem azért osztályoznak, mert nem tudom megadni az adósságaimat, hanem azért, mert csöppet ritkábban írok, de szerencsére a második kategóriába kerültem, s nem a legrosszabb osztályzatnak számító egyes kategóriába.

Egyfolytában furdalog a lelkiismeretem, mert megint úgy érzem, kicsit nagyobb volt a szám a kelletétnél, megint terveztem valami őrült nagyot a blogomra, hogy majd én adventi naptárat csinálok, meg majd' minden nap más zenét teszek ki, aztán most meg kb. november óta egy számot lehet meghallgatni nálam, az adventi naptárat meg meg kellett szüntetnem, a gyertyák sem tesznek úgy, mintha égnének. Ráfoghatnám ezt a visszaesést arra, hogy amikor dolgozom, látok elég égősort, meg majdnem gyertyát, meg hallok elég Krisztmasz tájmot, misztültó end vájnot, de attól tartok mégsem ez az ok, hanem inkább az, hogy megint kezdek szétcsúszni. Nincs is ezzel semmi gond, most végre egy kicsit kevesebb távoli kötelességem van, így lesz időm visszaszereznem szobámat az őserőktől, és talán nem is kell ahhoz a megoldáshoz folyamodnom, amit először kitaláltam, tehát nem kell benzint vennem, még akkor sem, ha olcsóbb, mint 2000-ben, s az extra hosszúságú karácsonyi gyufát sem kell behajítani a benzintől tocsogó szobámba, nem kell leperzselnem a kupit szobám falairól, padlójáról. A hagyományosabb megoldás is megteszi, klasszikus rendcsinálás, mostanában úgyis sokat látni engem seprűvel meg lapáttal és tekintélyes méretű kukászsákkal, itthon sem szabadulok a munkahelyi ártalmaktól.

Megint sikerült hosszan kifejtenem a bevezetést, ismét lesz, aki azt mondja az első sorok olvasása után, hogy jól van, él még, nem változott, megint be nem áll a klaviatúrája. Pedig a lényeg ég csak most jön. És mennyi van belőle! Haladjunk kronológiai sorrendben. Arról még tudattam mindenkit, hogy behívtak szóbelizni, de annak menetéről még nem írtam. A szóbeli szombaton volt, Luca napján, tehát tizenharmadikán, szóval ha triszkoidekafóbiám lett volna, amim talán nincs, lehet, hogy nagyon féltem volna. Mielőtt tovább mennék, azt hiszem, magyarázatra szorul egy szó az előző mondatban, íme: a triszkoidekafóbia azokat gyötri, akik rettegnek a tizenharmadikáktól. Ezt magamtól nem tudtam ám, csak utána néztem pénteken, aminkor átismételtem azt is, hogy hány képviselő van az országgyűlésben, gondoltam, ha ezeket átnézem, akkor mindent tudok. Szóba sem kerültek, milyen meglepő. Elmennék szó nélkül amellett a tény mellett, hogy 4-kor keltem, elmennék, de nem tudok, mert fájt. A feladatról majd inkább személyesen mindenkivel, akit érdekel, csak mert lesz még felvételi, aztán nehogy már... Egészen pozitív érzésekkel jöttem ki a felvételiről, bár én már nem gondolok inkább semmit, csak annyit mondanék tanulságként, hogy a Podmaniczky utca egy hosszú utca, szóval aki a Nyugati pályaudvarhoz mennének, ne ugorjanak fel oly gyorsan a székről, ha meghallják hogy Podmaniczky, mert akkor igen gyorsan kell elérniük valahonnan az állatkerttől gyalog a Nyugatiig 10 perc alatt, s ez nem biztosan sikerült, nekem legalábbis biztosan nem sikerült.

Tegnap dolgoztam egy kicsit 10-től 9-ig, s a nap felismerése az volt, hogy az az intézmény, amely már 6 éve változatlanul pozitív élményekkel gazdagít, nem véletlenül olyan, amilyen, hiszen egyik "alapítója" igen hasonló pozitív tulajdonságokkal rendelkezik, kommunikációja pedig igazán szórakoztató. Nem is tudom, írhatom-e az intézmény nevét, nem számít-e reklámnak, talán nem, hiszen sokunk számára állami intézmény, szóval a Borzról van szó, az alapító meg a fényképezőgépes nagy Borz. Eszméletlen, hogy ugyanúgy beszél mindkettő, ugyanúgy mesélnek viccet, stb.

Mára is jutott a jóból, a tényleg jóból. Ma reggel eszembe jutott, hogy már egy napja nem kapcsoltam be a gépet, biztosan ezren írtak már e-mailt, és tulajdonképpen majdnem.
Jó, nem ezren írtak mailt, de volt egy fontos benne azért. Informatika félévi eredményemről értesítő e-mail-ből következik idézet: "A zárthelyijében néhány megoldáson elvitatkoznék, de nem oktatói pozícióból, hanem mintegy egyenrangúként. Remélem, nem lepi meg, hogy jelest kap." :-D

A másik jó hír illusztrálásához egy képet mutatnék végezetül.

Déja vu

Igen, tudom hogy írtam már olyasmit ebben az évben, hogy jaj, de jó, hogy sikerült az írásbeli, az első, aztán a második is, és jaj, megyek szóbelizni. Most megspóroltak nekem egy írásbelit, meg elvileg egy szóbelit is, biztos az azóta kialakult gazdasági válság miatt. Szóval Luca napján szóbelizni megy a GbZ, s most ismét nem azt kéri, hogy mindenki szurkoljon neki, hanem most azt, amit az írásbeli előtt, hogy azok, akik szeretik, azok gondoljanak rá szeretettel, akik meg ki nem állhatják, azok aludjanak tovább szombaton és hajítsák messzire (ha az nem befolyásol engem) a woodoo babákat.

"Örömmel értesítem, hogy sikeres írásbeli vizsgát tett."

Piros és fehér

Ma a következő találóskérdést találtam ki:
- Mi az, piros és fehér, és örömet ad december hatodikán nekem?
- ???
- Nem, nem mikulás: Tv2 Akadémia! :-)


Hú, ma nagyon nehezen ébredtem, de leginkább azért, mert megint sikerült addig agyalnom éjjel, hogy 4:57-kor arra ébredtem, hogy 3 perc múlva kelni kell, de nem volt kellemes... Csak felkeltem, csak elindultam, csak meglepődtem: a mocsok vonat még mindig nem megy át Pestre hétvégén, erchegyia-GbZ 1:0.

Megvolt a felvételi, ami komolyan mondom jól esett. Fura állatfaj lehetek, de imádom, ha olyat kérdeznek tőlem, hogy mi Afganisztán fővárosa, fogalmam sincs róla, aztán meg beugrik, hogy Kabul, és tényleg az. Jó, azért nem lesz hibátlan, nagyon nem, de a SZFE felvételijéhez képest ez a kis 50 perces 3-4 oldalas szösszenet igazán semmiség. 90 pontot lehet elérni és 40% (!) elérése után már hívnak is szóbelizni. Jó, nem iszom előre a medve bőrére, de nagyon reménykedem, főleg, mert olyat mondtak, hogy stratégiailag fontosak vagyunk a Tv2-nek, s ezt nagyon szívesen magamra vettem.

Szerdára kiderül, hogy megyek-e szombaton felvételizni, szóval aki kicsit nem utál, az drukkoljon, aki meg nagyon utál, küldje el síelni a rólam készült woodoo-babát, köszönöm. A legviccesebb az egészben az, hogy az önéletrajzomba beleírtam a blogcímemet, szóval ezt most lehetséges, hogy nem csak azok olvassák, akik szokták, üdvözlet az ottaniaknak!

Megint rövid vagyok, de igazából nem is akartam most olyan sokat írni, bár esti agyalásom közben eszembe jutott, kéne kritikát írni legalább a magam szórakoztatására a tegnapi műsorról, de egyelőre úgy gondolom, nem írom meg, inkább megcsinálom az utolsó érveléstechnika gyakorló feladatsort, azzal kevesebb embert bántok meg, s tudásom alapján kevesebben hiszik majd azt, hogy nagyképű vagyok.

Lassan már úgy érzem, ha megkérdezik, mi a hobbim, meg kéne mondanom: tévéműsor készítő felvételikre járok szabadidőmben...

Ui.: Bocsánat, tegnap nem írtam ki az adventi naptárra, hogy ötödike volt, utólag kitaláltam azt mentségemre, hogy az nekem fájó dátum, s ez részben igaz is.

Ui2.: Ha én felvételizni megyek mindig esnie kell az esőnek, és mindig akkor kell találkoznom Enikővel? Ha legközelebb látom Barbaráékat (két link a névben), veszek egy seprűt, és azzal közlekedem, bár már úgyis én vagyok a sepregetős bácsi...

Szállnak

Tele van a telefonom karácsonyi zenével. Én raktam rá őket persze, idén kivételesen szigorúan november végén, s még véletlenül sem az őszi szünetben, most mégis úgy érzem, nem hoznak már annyira lázba. Valószínű eljutottam - kissé ugyan későn - arra a szintre, hogy már ezek már nem kellenek ahhoz, hogy rá tudjak hangolódni. Nem mondom, hogy teljesen rá tudok hangolódni az ünnepre ilyentájt, mikor advent előtt egy-két héttel havazott, most meg minden tiszta sár, mégis most lett fényes a Széchenyi tér, mégis most fújta a szél a koszorún a lila és rózsaszín szalagokat. Jó, persze nincsen húsz fok, elkél a téli kabát, de mégsem tudtam úgy beleringatni magamat még abba, amibe eddig nem volt gond beleringatni magamat.

Söprögettem a faleveleket, én voltam a söprögető bácsi, és szabadon szállhattak a gondolatok, mégis azon kaptam magam, hogy még véletlenül sem jutok el filozófiai mélységekig míg némaságra kényszerített a munka, máson sem jár az eszem, hogy ez a levél nem akar rákerülni a lapátra, azért ragadt oda a díszburkolathoz. Aztán eszembe jut, hogy most mindent visszakapok, minden visszaszáll a feladónak. Mikor lenéztem azokat az embereket, akik kukát ürítenek, meg utcát sepernek, és hálásan megköszönik - persze csak halkan -, ha arrébb megyek, s így tudják végezni munkájukat... Szóval az azért eszembe jutott, hogy nem kell senki munkáján vigadni, mert egyszer minden fekália visszafröccsen dobálójára. Jó, persze nem bántottam én sosem az utcaseprőket, csak azért végigfutott az agyamon, hogy bizony... Ja, ma emberi természet, női természet órán a következő hangzott el: "Tudják, az agy, az az a fehér izé, ami a fejünkben van..." Annyi még hozzátartozik, hogy nem is biztos, hogy azokat az embereket a munkájuk miatt nézik le, mert valahogy én egyszer sem éreztem azt drága cirokseprűm társaságában, hogy bárki is végigmérne, vagy kinevetne, sőt. És ez most egy ilyen befejezetlen gondolatfoszlány marad, igen.

Holnap leadom az utolsó érveléstechnika házit, holnap lesz az utolsó informatikaórám. Az egyiket nem sajnálom, a másikat igen, már csak 5-ször kell 5-kor kelnem idén. Szombaton megint felvételizek. Hogy elszállt az a fájdalmas-vívódós-reménytelen fél év...

Csend, adás!

Ezennel nem kívánok semmiféle tévés dologról szövegelni, bár lenne mit, mert megint olyat álmodtam, de ettől most ebben a bejegyzésben mégis eltekintek. Holnap Buy Nothing Day, szóval ma el kell mennem vásárolni ahhoz, hogy egy-két dolgot megvegyek az adventi koszorúhoz, meg talán karácsonyi ajándékot is sikerül találnom, akárcsak tegnap.

Szóval most már tényleg elkezdődik, lassan tényleg itt az az időszak, amit adventnek hívnak, s aminek nevében én kiemelném az ad szótagot, mert ha ezt magyarul értjük, akkor egy értelmű, hogy arról szól a dolog, amiről szólnia kell, vagyis arról, hogy az a lényeg, hogy a másiknak adjunk, s ezzel örömet szerezzünk neki advent kezdetétől egészen a karácsony végeztéig. Nem tudok elmenni amellett szótlanul, hogy ez a szótag értelmezhető angolul is, az advertisement, vagyis reklám, hirdetés szó rövidített alakja. Kicsit furcsa tehát az adventről olyanoktól hallani, akik igazából ebben az időszakban nem igazán adnak, sokkal inkább vesznek, jó sokat ki a zsebünkből. Persze nem akarok én itt szájhősködni, de én személy szerint például igyekezni fogok, hogy lehetőségeimhez mérten olyan ajándékokat is adjak, amiket én csináltam, vagyis én igyekszem nem minden esetben venni az adást, persze bizonyos fokig ez ma már kivitelezhetetlen.

Nem tudnék olyan szélsőségesen kimaradni a karácsony járulékos díszítéséből, mely sokszor már giccsnek hat, mert hallottam már olyat, hogy Esztergom úgy néz ki karácsony előtt, mint New York. Tudom, ez erős sarkítás, de milyen lenne, hiszen ő mondta... Főleg azért nem, mert nem gondol bele dolgokba igazán az, aki ennyire elítéli a fényeket, sokfelé megjelenő díszeket. Hogyan tudna a mai világ embere áthangolódni egy ilyen szép, idilli érzésre, ha ugyanazokat a szürke falakat látná, mint egész évben, ha ugyanazokat a zenéket hallgatná, mint egész évben? szerintem sehogy, ma már szinte előírás, hogy a külső változásokkal kell elérni belső érzéseket karácsony előtt, sajnos ez van, de ha belegondolunk, hogy ez miért van, akkor egy zokszavunk sem lehet. Ha nem dolgoznánk ennyit, nem hajtanánk ennyire a pénzt, akkor bizony lenne időnk sok dologra, például ápolni saját hagyományainkat. Készíthetnénk lucaszéket, a gyerekek járhatnának betlehemezni egytől-egyig. A gyerekek örülnek, ha december 20-án végre elkezdődik az iskolai szünet, s véget ér a hajtás egy kicsit. Olyankor másra sincs energiájuk, minthogy abban a pár napban, ami igazán a rendelkezésükre áll a ráhangolódáshoz, a lehető legtöbb önmagától beérkező impulzust fogadják be érkezzen az Amerikából, Kínából, vagy akárhonnan.

Azt már meg sem említem, hogy a ma Magyarországon is elfogadott mikulásöltözéket a Coca-Cola hajdani dizájnerének köszönhetjük, csak ezt már sokan elfelejtették, vagy szeretik tagadni, esetleg inkább azt mondják, persze, Haddon Sundblom, aki a Coke télapóját tervezte, az biztos kivándorolt magyar volt, szóval miénk a dicsőség.