Verses mese

Megint olyat álmodtam, amiről nem tudtam eldönteni álmodás közben, hogy álom. Pedig mindig tudom, hogy álmodom, úgyhogy a rosszakat nem is veszem magamra. Kivéve, ha tanulásról, vagy maximalizmusról van szó, azoknak mindig bedőlök. Azt álmodtam, hogy vasárnap volt, valami nagy körfolyosós házban voltunk, arról beszéltünk, hogy szerdára kell elolvasni a könyvet, meg szerdán lesz a versmondóverseny is. ZM megkérdezte, hogy állok a verssel, de én nem mertem válaszolni, mert sehogy sem álltam. Le is akartam mondani az egészet. A jó része az volt az álomnak, hogy az is volt benne, hogy minden kirúgást visszavontak. Bár nem is tudom, hogy jó lenne-e, meg ez nem egy olyan visszavonós város, ország.

Most inkább nem ülök

Tegnap nem volt időm írni, csak offline. Megint beleírtam a füzetem hétfői részének hátuljára, hogy mi van velem, mit gondolok. Most nem tartanám túl okos dolognak, ha egy az egyben leírnám azt, mert azt akkor gondoltam úgy, elmúlt már. Nagy vonalakban arról írtam, hogy hogyan telnek életem napjai, hogy melyik napokat szeretem, melyikeket nem, meg hogy úgy érzem, hogy egész héten csak pörgök, mint a körhinta, de igazából sehol sem vagyok soha.

Ma is csak most lett időm írni, mert délután házit csináltam. Olyat ráadásul, amit jó volt csinálni. Azt persze nem tudom, hogy ilyenre gondolt-e a tanár, de a McLuhan-mű alapján nekem ezek jöttek. Nem is írni kellett róla, hanem képet kellett alkotni, hát így sikerültek, köszönöm a BKV-nek, hogy ilyen mértékű önkritikával ragasztják a reklámokat a kombinóra.

Ülök

Ülök a gólyavári kávémat kortyolgatva az A épület árnyékában. Velem szemben autók állnak öntudatlan üzenőfalként. Két autó rendszámában is felfedeztem a 76-osomat, két másikéban meg a 99-esemet. A levegőben érzem a felnőttség terhes illatát. Lábamon még papucs van, de már felvettem bölcsészmellényemet, az aszfalton megjelentek az okkerszínű falevelek. Kicsit fúj a szél, pont ideális a helyzet. Szögletes szemüvegek néznek rám, mégis mit írogathat ez a félőrült, félig bölcsésznek, félig meg öntelt médiamunkásnak készülő figura. Csak írok, mert jól esik, mert eszembe jutott, hogy írnom kéne, csak így a semmiről, vagyis inkább majdnem mindenről, ami ezekben a percekben körülvesz.

A nap felirata pedig a B épület elé állított padokon volt olvasható. Így volt leírva minden karakter: "NE ÜLJENEK RÁ FRISSEN BETONOZVA!" Én ráültem, engem tegnap betonoztak.

MZ/X ZM-nek

Íme a padlizsánkrém. Tettem a kenyérre egy levél bazsalikomot is, mostanában mindenhez ezt eszem, nem lehet megunni. MZ/X így tudta megoldani, még jó, hogy a fényképezőgépem nálam van.


Jó szájberétvágyat!

Mobilkatasztrófa

Tegnap este 11 óra után elhunyt a telefonom kijelzője. Próbáltam újraéleszteni, de minden próbálkozásom ellenére az örök pixelmezőkre távozott. Nokia nyugtassa.

Nos, ez lenne a nagyjából objektív tájékoztatás, most pedig jöjjenek az érzelmek! Sose tudja meg senki, akinek 7 éve van mobilja, hogy egyik napról a másikra egyszer csak nem látja a kijelzőn megjelenő információkat, csak hallja, ha hívják, a telefonkönyvét pedig egyáltalán nem tudja használni, nem tudja, mikor van a billentyűzet lezárva, sms-t pedig sem írni, sem pedig olvasni nem tudok. Szóval sms-t most csak abban az esetben küldjetek nekem, ha idegesíteni akartok, de inkább ne. Bár az izgalmas játék lenne, hogy az sms-eket most kapom meg, viszont csak akkor tudom elolvasni, amikor majd csütörtökön visszaállok a régi telefonomra. Még jó, hogy ezt megőriztem, eddig mindent régi telefonomat eladtam. Érdemes még megjegyezni, hogy pont most vasárnap mondtam valakinek, hogy ez a telefon már régi, majd' 1 éves. Nem kellett volna, megsértődött, mindent meghall. A másik érdekesség, hogy egy kedves vacsoracsatás ismerősöm vasárnap a vonaton éppen azt mondta, hogy az ő barátjának éppen ilyen telefonja van, egy év után, mikor neki már lejárt a garancia, egyszer csak elszállt a kijelzője. Én még gondoltam is közben, hogy az én telefonommal ilyen nem történhet. Hát történt, vasárnap írtam alá a halálos ítéletét a telefonomnak, így visszanézve szörnyű. Tegnap úgy aludtam el, hogy inkább nem is piszkálom, akkor reggelre csak meggyógyul, aztán egész éjjel azzal álmodtam, hogy megjavult teljesen. Reggelre minden ugyanúgy maradt. Most még azt sem tudom napközben, hogy hány óra van, mivel mióta ez a telefonom van, nem hordok órát. Zenét hallgatni még tudnék, de olyan megalázó lenne szerintem.

Még az a nagy szerencsém, hogy ha minden igaz 2 év garanciám van rá, de ha 1 év is lenne, akkor is pont beleférek még 1-2 hétig. Drukkoljon mindenki neki, nélküle félember vagyok.

Nem, nincs betörve a kijelző, csak ilyen formákat mutat folyamatosan

Montag ist mein Horrortag

Megint kifáradtam, annyira, hogy először úgy sikerült leírnom, hogy likáradtam. Az első órám ugye fél 9-kor kezdődött volna, de 9-ig voltam csak hajlandó várni a tanárra, eljöttem. Hazajöttem, úgyis volt még dolgom, mert idegennyelvű szakszövegolvasásra még volt mit csinálnom, bár így sem sikerült teljesen, aztán helyesírás volt, aztán meg elvileg kulturális élet lett volna, ezt meg majdnem úgy írtam, hogy vona, de arra végül nem volt erőm bemenni, majd valaki elmondja mi volt, majd valaki odaadja a jegyzetét, de már most furdalog a lelkiismeretem, majd elfelejtem.

Ma korábban lefekszem, mint tegnap, holnap médiajoggal kezdek, aztán meg webszerkesztés, a holnap jó lesz, holnap délután tanulószobát is tartok, meg lehet, hogy áthívok valakit, aki szereti a padlizsánkrémet. Rájöttem, hogy sokat kell tanulnom. Ez van.

Ennyi.

(A cím a Start! német nyelvkönyv egyik leckéjének címe. Szép emlékek jöttek vissza vele, de csak véletlen jutott eszembe.)

Agymosogató agynyomtató

Állok a liftben. Éppen most nyomtam meg az ötöst, az ajtó záródik. Épp csak odapillantok a tükörbe, ismét olyan az arcom, mint évközben szokott. Tölcsér alakja van. Most is töltöttek bele valamit, s a tölcsér tetején kiszállt a harag, ami június óta bennem van, vagyis csak volt. Most nem kapcsolom be a tv-t, hogy megnézzem, milyen olcsó műsorról maradok le, láttam ma egy filmet, láttam ma egy embert, ami és aki miatt írnom kell, egy olyan régi félét.

Hazafelé figyeltem az embereket. A hetesen láttam felszállni a Keletinél egy esztergomit, a villamoson arabul beszéltek, mellettem pedig magyarok arról, hogy vettek egy tévét, LG-t, lcd-t, részletre. Meg hogy nem szabad egy kicsit sem inni, mert akkor az embernek mindig több kell, aztán az lesz a vége, hogy nincs megállj. Ami fontos volt, beeresztettem, ami nem, azt elraktároztam, majd talán egyszer jó lesz, most nem is érdekel. Miután leszálltam a villamosról a Mester utcánál, jöttek az arabok is, hallgatni akartam a beszédjüket, bár egy kukkot sem értettem belőle, kíváncsi voltam rájuk. Egyszer mögöttük mentem, majd mikor már úgy tűnt, követem őket, eléjük vágtam, így is hallottam őket. Aztán hazaértem, álltam a liftben is azóta, most meg itt ülök ebben az új fotelben, ami teljesen megfelelő hely az íráshoz. Most is hallom az arabokat, pedig ezek már nem azok, itt a környéken sokáig van élet, beszélgetnek, nevetnek a mindenféle nemzet fiai és lányai, kicsit ki is nyitottam az ablakot, hogy jobban halljam őket, ritmust adnak az íráshoz, meg persze ritmust ad az is, ahogy az óra ketyeg, meg ahogy én gépelek.

Elvileg már jóval korábban haza kellett volna érnem, de az óra tovább tartott, bár ez tarthatott volna még tovább is. Sokat nem mondhatok róla, inkább csak arra célozgatnék, hogy ki tartotta: az az ember, aki nekem félévkor kettest adott. Akkor nem tartottam igazságosnak, sőt, eleinte azt hittem, csak elírás, aztán mikor kiderült, hogy nem, találkozni akartam vele, hogy mondja meg, hogy miért. Felhívtam, nem vette fel. Lehet, hogy úgy tűnik, feladtam, de én inkább úgy fogom fel ezt az egészet, hogy semmi sem történt véletlenül. A múlt héten aláírtam az indexemet, ott éktelenkedett benne az a bizonyos kettes, visszajött az a pillanat, amikor a honlapon megláttam az eredményt: a szívem zakatolt, szégyelltem magam, nem is akartam inkább látni sem, becsuktam, felejtsük is el. Ma ez a tanár tartott egy olyan órát, aminek hatására rájöttem, hogy az a vizsga nem ugyan nem kettest érdemelt, de nem is jobbat annál. Ugyan túlzás, ha azt mondom, elégtelen kellett volna ráírni, de akkor azt mondhatná az olvasó, hogy na, ennek is jól megmosták az agyát. Ez nem agymosás. Ez tanítás, ez arról szól, hogy az ember ne akarjon asszimilálódni, ha nem arra tanították eddig, ha nem ezt vallotta magától is, ne akarjon felvenni egy olyan értékrendet, ami nem az övé. Ha eddig úgy gondoltam, hogy a bulvár veszélyes és undorító (mármint a celebekkel és a semmivel megtöltött bulvár, nem a klasszikus értelemben vett), akkor ne akarjon egy olyan egyszerű gondolkodást a magáénak tudni semmi pénzért sem, akkor vigye bele a személyiségét azokba a feladatokba, előjövő problémákba, amik arra hivatottak, hogy csak rosszul lehet megcsinálni őket, akkor jelezze az ember, hogy ugyan gagyi a kérdés, gagyi feldolgozást igényel, de én magam nem vagyok gagyi. Már értem, mit értettek azon, hogy hozzáadott érték kell a jó riportba, nem az, hogy sablonok alapján dolgozzunk. Érték. Ma megkaptam az érték mellé azt is, hogy emberi. És tudni kell azt is, meddig lehet az ember szenzációhajhász riporter, s mikortól kell azt mondania: én ember vagyok, akivel dolgozom, ő is ember, s bár belőle élek, vissza mégsem élhetek vele.

Nem akartam szentenciát írni, inkább utat mutattam magamnak. Vagyis nem én, csak én rögzítem, hogy ha bármikor letérnék erről az útról, tudjam, mit gondolok igazán, milyen gondolatok száguldoztak 2009. szeptember 11-én a fejemben a Róna utca ideiglenes megállójától, egészen a most következő pont begépeléséig, vagy még tovább. Nevetnek odakinn, megyek vacsorázni.

999+1

Ma a vonaton írtam bejegyzést, offline. Egyszer egy percre online lettem, de mire beléptem volna az Gmail-be, addigra a kék gömb helyén piros X állt.

A tegnapi tripla kilences bejegyzéshez még hozzátartozik, hogy aztán elmentünk este a Magna Cum Laude 999 című koncertjére is, ami leginkább azért volt jónak nevezhető, mert a ZP akkor is jó, ha nem túlságosan jó a koncert. Én nagyon szeretem ezt a zenekart, de egyáltalán nem azt kaptam tőlük, amit szoktam, vagy amit elvártam.

Ma egyébként végre volt egy órám, nem hittem volna, hogy ez megy majd szenzációszámba, és hogy erre fogok várni egész héten. Lassan el kéne kezdenem tanulni is, de ahhoz még holnap muszáj lesz megvennem egy könyvet, meg még nem tudom eldönteni, hogy egy-két órámat előadásként vagy gyakorlatként csináljam, de lehet, hogy az egyiket ennek, a másikat meg annak fogom felvenni.

Következő műsorszámom elolvasása előtt kijelentem, hogy minden, ami valóságosnak tűnik benne, az nem az, vagyis lehet, hogy mégis, de csak írásban merem bevallani magamnak, máshogy nem. Agynyomtató című rovatom következik.

Aztán lehetne már egy másik bejegyzés is a következő rész, de igazából nem is vagyok benne biztos, hogy le akarom írni. A címe mondjuk SZFErelem lehetne, a két főhős pedig két fiatal bölcsész, akik mindketten beleszerettek a televíziózás világába, bár minden hibájával is tisztában vannak. Amitől ez az egész érdekes lehet, az az, amit a fiú kezd el érezni a lány iránt onnantól kezdve, hogy kiderül, tényleg nagyon egyforma az érdeklődési körük, s talán a lány sem véletlenül szeretné mindig, hogy a fiú mellé üljön, s nem véletlenül vált szinte már hagyománnyá, hogy egy-egy közös óra után beszélgetnek egyet, s csak utána mennek útjukra, persze immáron külön-külön. A dolog szépséghibája, ha lehet ilyet mondani, hogy a lány egy egyetemen tanulja a televíziózást, míg a fiú csak egy kereskedelmi tévé "magániskolájában". A fő kérdés az, valóban a lányba szerelmes-e a fiú, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, vagy csak abba, hogy van közös témájuk, esetleg vonzódnak is egymáshoz, vagy ez az egész csak a fiú kitalációja, melyet kétségbeesésében talált ki, s amely talán a késő kamaszkori kapuzárási pánik szimptómája.

Na, ebből kéne filmet csinálni.

999

Már régen eszembe jutott, hogy ma milyen vicces nap van, mert 9-es van az év végén, 9-es a hónap és a nap is. Ja, és már kilences a kerület száma is, meg a házé is. Meg 99 volt az idei felvételi kódom is. Tudom, hogy nem jelent semmit, de mégis érdekes ez az "együttállás".

A héten sikerült rájönnöm, hogy ez az év nem lesz gyerekjáték, vagyis inkább ez az első félév, de sebaj (jövünk), majd csak lesz valahogy, meg azért nem árt, hogy visszaszokok a tanulásra, annak meg egyre jobban örülök, hogy két sulit csinálok, s néha eszembe jut, mit találok majd ki jövőre, 2010-ben. Azt hiszem a terhelést nem érdemes lejjebb venni, inkább növelni kell, de legalább megtartani. Lustulásra ott vannak a szünetek, ha vannak. Jó, mondjuk most is csak blogolok, de ez a hét még az ideszokás hete, nem mintha nehéz lenne, csak az okoz gondot, hogy nagyon oda kell figyelni az iskolában, ettől május óta elszoktam. Mondjuk a megszokást nem könnyítik meg az egyetemen, minden nap elmarad szinte minden órám, vagy jóval rövidebb az előírtnál. Ma azért volt médiaelméletem, azon kell majd blogot írni a wordpress.com-on az órához kapcsolódva.

Vacsoracsatáink lezajlottak tegnapelőtt és tegnap, a színház fölött lakók inkább a rákot és a lazacot részesítették előnyben, nálunk pedig volt bor is, meg egy kicsit ropogós krumpli, a baj csak az, hogy nem chipsnek készült, hanem tepsis krumplinak, és nem attól lett ropogós, mert túlsült volna. Maradjunk annyiban, hogy mondjuk mindenki 9 pontot kapott, és akkor illünk a mai naphoz, de legközelebb hideg-vacsoracsatát rendezünk, kevesebb munka, kevesebb pénz, azért nem vagyunk mi akkora urak, hogy minden héten végigegyünk egy vacsit előételestül és desszertestül.

Jé, holnap megyek haza, el is ment a hét első fele.

Szeptember elején

Ma megvolt az első óra, sok ismerős arc, egy-két sorstárs a felvételiről, (elutasítottak szalonja) és ma sikerült felfognom, hogy már másodéves vagyok. Ma Vacsoracsata Dorotheeéknál, holnap nálunk, még jó, hogy a médiajog csak jövő héten kezdődik, lesz idő előkészülni a hölgyek fogadására. Most itt ülök a Szomszédok előtt, kicsit hazaugrottam, írni pár szülinapi és névnapi üdvözletet, meg úgyis csak délben lesz megint órám, az egyetemre meg odaérel hamar, főleg, hogy kitaláltam egy nagyon rövid utat. Így nem megyek a Blaháig villamossal aztán meg a 7-essel az Astoriáig, hanem csak a Ferenc körútig megyek a 4-6-ossal, ott meg átszállok a 3-as metróra és megyek egy egész megállót a Kálvin térig. Onnan csak pár perc séta, még jó, hogy ilyen ismerős vagyok a Kálvin tér környékén.

Ja, és jót aludtam az új ágyamban, bár az ébredés nehéz volt, sebaj, egy darabig nem kell hajnali 7-kor kelnem.

Most megint rövid voltam, még nem találtam meg itt a Páva utcában azt az állapotot, mikor nagyon okos tudok lenni, de majd csak meglesz. Mondjuk így talán többen elolvassák amit firkantottam.

UI.: Lesz olyan órám, ahol elvileg az lesz a feladat, hogy blogot írjunk. Tiszta jó.

Órarendem (ha minden jól megy):

Plusz péntek és szombat: Akadémia.

Lekopogom

Nem akarom elkiabálni, de eddig úgy néz ki, egész jó lesz ez a második és egyben harmadik félévem. Kimondani is furcsa, hogy az egyetemen már ez a harmadik, hogy ez már lassan a fele, a másik furcsaság meg az, hogy a TV2 Akadémián ez már a második félév, ez meg pontosan a fele. Amiért pedig azt mondom, hogy eddig jónak tűnik, az az, hogy ma a műhelyórákon szinte csak sikerélményem volt, remélem ezzel még nem sértem meg a titoktartási szerződést. A beszédtechnika órát már régóta vártam, ma meg is volt az első. Azért vártam, mert meg voltam róla győződve, hogy a beszédem hemzseg a hibáktól, van mit javítani rajta. Erre meg is dicsért a tanárnő, hogy micsoda kapacitásom van, meg hogy elsőre nem szokták így olvasni a nyelvtörőt. A második órában megy interjút kellett készítenem pár perc felkészülés után a szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatban Azurák Csabával és ő is megdicsért. Most újra elkezdtem hinni abban, hogy ez a dolog nekem való. Most jó, most megyek Piknikre, az meg még jobb.

Zsebemben a kulcs

Ma hivatalosan is rájöttem, hogy a nyárnak vége, s bár minden idegszálammal azon vagyok, hogy nyújtsam, amíg csak lehet, azt hiszem, nincs tovább. Szerintem beteg is azért lettem, mert így kicsit tovább tartott az itthoni élet, később kezdődik a pesti futkosás. Persze nem is Pesttel van bajom, inkább azokat az esztergomi családi és baráti szálakat féltem, amik idén változtak meg úgy, hogy már nevezhetjük felnőttesnek. Persze ma részben megnyugodtam, mert szerencsére más is úgy látja ahogy én, és nem fogjuk hagyni, hogy a rokonlélekségünk elpazarlódjon, és különben is, talán folytatódnak a rendezvények a téren ősszel, télen meg szinte biztos.

Holnap már Tv2-s suli, olyan, mintha vége sem lett volna tavasszal, főleg, mert azóta minden műsort kritikus szemmel nézek, és bár leállt nyárra az álomgyár, meg nem is tévéztem annyit, azért találtam némi kivetni valót párszor, de azokról már szóltam a nyáron. Tudom, nyáron sokszor rest voltam, azt kellett volna csinálnom, hogy úgy ahogy van, szüneteltetem a blogom, nem szenvedek vele annyit, hogy akkor most hogyan tovább. Nyáron az embernek van arra ideje, hogy kibeszélje magából ami jó meg a mi rossz, nincs annyi szüksége az írásra, csak kivételes esetekben. Nyáron az ember leül a téren munka után egy sör mellé és munkatárs(ak)ból lett barátokkal akár hajnalig is beszélget. Ez nagyon fog hiányozni, de tudom, lesznek ehhez hasonló élményeim az őszi-téli időszakban is, akár ugyanazokkal az emberekkel is, majd akkor azoknak örülök, és azok után is bánkódni fogok.

Most újrakezdtem és redizájnoltam már sokadszor, és most is elhiszem, hogy így jobb lesz, főleg úgy, hogy most félig vagy teljesen ideköltöztettem az Agynyomtatót, tehát körülbelül ott vagyok, ahol a part szakad.

Zsebemben a kulcs, holnap indulok...

Nem is baj, hogy egy kicsit beteg vagyok, mert ha tényleg minden érzékem és értelmem tudnám használni, lehet, hogy most megőrülnék.

Tihanyban nyaraltam az elmúlt hat napban, ami olyan jó volt, hogy talán nem is lehet igazán jól leírni, majd beszélnek magukért a képek és videók, amiket természetesen hamarosan közzéteszek, csak először legyenek nálam, aztán vágás következik.

Ami miatt mégis megőrülnék, az már elkezdődött akkor, mikor kaptam egy telefont, hogy kiket rúgtak ki, kik mentek el önszántukból (?), meg milyen demonstráció, satöbbi, satöbbi. Megint az a mondat jön, hogy erre már végképp nem számítottam, és hogy a legutóbbi csendes időszak után már azt hittem, vége. Igazából bizonyos értelemben vége, csak nem jó értelemben. És holnap tanévkezdés, de hogy, de kikkel, és főleg kik nélkül...

És most szerintem hőemelkedésem van, vagy lázam vagy mim, de holnapra egészséges leszek, nem érdekel, és holnap megújulok, írok, vágok, videót teszek ki.

Valaminek megint vége

Ma véget ér. Jövő héten még ugyan lesz egy vasárnapi muzsika (Charlie Firpo Big Band, 19:00), de akkor én Tihanyban leszek, áztatom a lábam a Balatonban, finom borokat kortyolgatok, és nem gondolok arra, milyen jó volt együtt dolgozni azzal a pár emberrel a nyáron, és hogy mennyire más lesz az ősz. Ez lesz az én átmenetem, talán visszaszokom arra is, hogy mondjuk 9 előtt felkelek, mert esetleg 11 előtt ágyba kerülök, és nem hajnali 4-kor.

Most kiraktam videónak a Kerekes Band-et, akiknek majdnem sírtam a koncertjén, bevallom férfiasan, de azért, mert egészen tavalyig mindig az ő zenéjük ment a rendezvényeken, az lett az aláfestésük, és most hallottam élőben azt a zenét, ami olyan, mintha folyamatosan masszíroznák a lelkem.

Az idei nyár azért is volt jó, mert végre felismertük hostként és hostessként, hogy bizony a hangulatért is felelősek vagyunk. És idén is, mint minden évben, rájövök, hogy eddig az idei volt a legjobb, mert most volt a legjobb a csapat, megint többet dolgozhattunk, mert megint több volt a rendezvény, és megint rengeteg ember volt a téren. És igen, tavaly alig voltam az információs pulton kívül máshol, most meg előfordul, hogy a Wilkinson felé is kitérünk munkaidő után, vagy a kaszinóba, ahol múltkor találkoztam a rajztanárral, aki a Naplóban tanított minket rajzolni, meghívott egy sörre, azt mondta nagyon megérdemlem.

Az előző bejegyzéshez pedig annyit: jó, akkor legyen a média az elhallgatás és feltupírozás bűvészete.

Platón

Még rémlik valami Platón barlanghasonlatából, s rémlik az is, amit tegnap éreztem a taxiban, de inkább egy platón.

Az egész úgy indult, hogy a tűzijáték és a Ghymes után minden olyan reménytelennek tűnt, azt hittük, sosem indulhatunk haza, millió szék volt a téren, és minden székhez legalább száz szemét tartozott, persze nem ránk, az már az Eszköz kft. gondja. Még mielőtt elkezdtünk volna pakolni, Zsuzsihoz egy fiatalnak tűnő férfi érkezett, aki mint később kiderült, az amerikai rokona, aki szabadságát tölti itthon, s nemrég érkezett Pestről vonattal. Péternek hívják, a vezetéknevét elfelejtettem, bár kaptam tőle névjegyet, mégsem írom le. Először azt hittem, mindössze annyit látok majd belőle, hogy munka után hazakíséri Zsuzsit, aztán sosem látjuk többet egymást, hisz hétköznapjainkat két messzi földrészen éljük, teljesen más valóságban.

Aztán mégsem így lett, miután bezártuk az információs pultot, s elindultunk a Wilkinson Pub kihelyezett tagozata felé, velünk tartott, s még egy-egy sörre is meghívott bennünket Gergővel. Miután helyet foglaltunk, én hátradőltem a székben, s éjfél tájban sokkal világosabban láttam a világot, mint eddig délben bárhol és bármikor. Nem egy csodabogár az ember, nem földönkívüli, és mégis. Ahogy mesélt arról, ahogy él, ahogy egy valódi képet festett arról a világról, amiben ő él, s ami arra a világra is erősen hat, amiben mi élünk, valahogy úgy éreztem magam, mint az emberek a barlanghasonlatban, akik hirtelen elkezdenek árnyképeken kívül fényeket is látni, meg egymást is. Talán nem pontosak az emlékeim Platón írásáról, de az érzés mégis előjött, és csak ahhoz tudom hasonlítani, amiket hallottam, s amilyen véleményem kialakult hajnali 4 körül.

Mintha az ország, ahol élek, csukott szemmel nézne nyugatra, s úgy próbálná látni, mi hogyan működik, mit lehet, mit érdemes átvenni onnan. Mintha elfelejtené az ország, s talán az egész kontinens, hogy attól, hogy nagyon okosnak tartjuk magunkat, még sajnos nagyon kis pontok vagyunk a világon Amerikához képest, s ez most nem benyalás akar lenni a nagy Paradicsomnak, inkább egy halk pofon a magyar médiának. Azért a magyar médiának, mert egész egyszerűen lassan már úgy tűnik nekem, mintha a híreket úgy szerkesztenék az okosok, hogy felírnak kis cetlikre híreket, bedobják egy kalapba, amiben válságról van szó, rasszizmusról van szó, szexről van szó, erőszakról van szó, azt kétszer is bedobják, majd mindenféle hírérték figyelembe vétele nélkül az összejött mondjuk 100 cetliből kihúznak nyolcat, s csodák csodájára, azokból mindent megtudhat az ember, ami lényegtelen, csak éppen az őt körülvevő világot nem fogja megismerni. Tehát a média nem más, mint az elhallgatás művészete, sajnos.

És amiért erre az egészre rájöttem: Magyarországon a tévék mást sem szajkóztak, csak hogy Obama, Obama, s mikor az első amerikai emberrel találkozom, rögtön az jön le, hogy a törpök élete nem csak játék és mese, mert mégsem olyan fényes a helyzet. Megsajnálni nem tudtam, nem veszem szentírásnak azt, amit mondott, de amikor például arról mesélt, hogy létezett a válság előtt ún. pulzushitel, aminek az a lényege, hogy az embereknek csak annyit kellett tenni egy hitelért, hogy az ügyintézőnek kellett nyújtani a kezét, s ha talált pulzust az ügyintéző, övé volt a hitel.

Mindegy is, ami még érdekes, hogy az itteni pártállásáról szó sem esett ennek a félig amerikainak, de amikor elmeséltük neki, milyen észszerű beruházások vannak pöttöm városunkban, rögtön úgy reagált, hogy az ilyen feleslegesen pénzzel tömött intézmények a szocializmusra emlékeztetik. Ami még érdekes volt, hogy egy 41 éves ember órákat képes beszélgetni két emberrel, akik összesen sincsenek annyi idősek, mint ő, és egy pillanatig sem éreztük azt, hogy lenézne minket.

Ha egyszer kijutnék Amerikába ezek után, nem vagyok benne biztos, hogy sietnék haza. Csak az a baj, hogy legfeljebb egy platón tudnék kimenni, ha valaki felvenne, bár nem nagyon járnak arra efféle járművek.

Regulus, avagy legurulsz

Ma még borfesztivál van a téren, úgyhogy aki még esetleg nem jött, az tegye meg, mert azt hiszem, ennyire még nem volt tele a tér. Jó, az most mindegy is, hogy csak akkor tud ennyi ember lenni a téren, ha ivásról van szó... Ez a hatodik, és a legviccesebb az, hogy nekem is, mert tulajdonképpen már a kezdetektől ott vagyok, igaz, 2004-ben még csak mint festegető gyermek jelentem meg a rendezvények kulisszái között. Akkor a régi, mára talán már kiselejtezett bástyaszerű építményeket festettük/dekoráltuk, 2005-ben egy karámnak becézett helyen festettünk falapra versillusztrációkat, 2006-ban már szerintem hostkodtam is, bár csak ritkán, 2007-ben már többet, akkor már mindenfélét csináltam, 2008-ban hajjaj, idén meg rohangáltok, mint pók a falon, és legfeljebb annyi időm van 2 zongoracipelés vagy pohárszállítás között, hogy pár ismerősnek éppen csak bólintsak, sajnos. Kicsit bunkónak is érzem magam emiatt, de tényleg állandóan rohangálni kell, ami azért nehéz, mert az emberek szeretik az általában szépen, szabályosan, sorokba rendezett műanyag- és vászonszékeket olyan alakzatba tenni, amit ember legyen a talpán, aki kikerül. Mindegy is, a baj csak az, hogy lassan vége a nyárnak, a téren lemennek a nagy durranások, szerintem a tegnapi az volt Falusi Mariannal, Tolcsvay Lászlóval és a Honvéd Férfikarral meg a zongorával, ami vérzésre késztette a bal lábam nagyujját. Kicsit nehéz volt, de mindegy. Egyébként meg olyan viccesnek tartom még mindig, hogy mennyi-mennyi ember jön el egy borfesztiválra, amin aztán olyan csacsirészegek lesznek, hogy azt öröm nézni. Hú, nem lehetett túl jó ma felkelni nekik, bár ha kitartóak, lehet, hogy már nyitáskor ott voltak ma reggel, rátöltöttek, s így kitolták a másnap érkezését.

A nyár végében csak az zavar, hogy vége lesz egy olyan rendszernek, amit jó volt megszokni, jó volt élni benne, ahogy így kialakult 1-2 hónap alatt munkával és bulikkal, s lassan jön egy új idő új helyen részben új emberekkel, de valahogy azt is várom. És az életben azt szeretem, hogy mindig idesodor nekem egy pár szerethető szereplőt, pár idegesítő tényezőt, szép díszleteket és szép aláfestéseket, és hogy mostanában nem csak mellékszerepeket, hanem főszerepet is merek vállalni a saját filmjeimben. És amit nagyon szeretek, hogy ha kedves az ember, akkor általában viszont kedvesek vele, és előre köszönnek az utcán, és hogy tényleg úgy van, hogy ha mosolyogsz, visszasugárzik rád. Csak azt sajnálom, hogy ezekre csak most jövök rá, úgy érzem magam, mint egy írástudó másodikos a kiscsoportban. Én már nagy vagyok, de szeretek törökülésben lebiggyesztett szájjal játszani a többiekkel.

Ezek csak részek

Most egy kicsit írok. Megkívántam. És megfogadom, hogy nem fogadok meg semmit a blogommal kapcsolatban, mert úgysincs semmi értelme. Kitaláltam például egy új rovatot, ha lehet ilyet mondani. Az a neve, hogy Tapló Napló. Arról szólna, hogy egy-egy bejegyzést más stílusában írnék meg, úgymond parodizálnám, tőlem ez úgysem idegen. Csak egy a baj, nincs arra időm, hogy haszontalan dolgokkal töltsem az időmet, mert a túlzásba vitt blogolás sajnos az. Kicsit furcsa ezt így leírni, persze leginkább írni fura dolog most ide, mert mostanában nem szokásom.

Én ugyan nem vagyok Szigeten egy percet sem, pedig lennék, de igazából mostanában szinte csak olyan dolgokat csinálok, amiket ott szoktak. Tegnap is buliztam például, spontán. Ugyanis munka után előfordul, hogy megiszunk egy sört, mert olyan jó úgy ülni a téren, hogy csak ülni kell, és nem kell azt mondani, hogy ülőjegyeket nálunk is lehet kapni az Al di Meolára, meg hogy ebben a műsorfüzetben benne van az egész nyár programja, de ezen a szórólapon a hétvége részletes műsora olvasható. Szóval ezekből a sörös ülésekből előfordul, hogy kialakul egy-egy görbe este, főleg, ha feltűnnek a Szekeres lányok, akik azt mondják, hogy muszáj kimennünk Gergővel a Beach-re, főleg, hogy anyukájuk kivisz minket. Ott aztán mindenkin nevettem, de főleg 2-3 emberen, jó, meg rajtam is biztos sokan nevettek, de senkit nem érdekel, nevessenek csak, én azt hiszem, most vagyok egy kicsit tini, de ezt így ijesztő leírni.

Nem vagyok részeg,
Ezek csak részek,
Melyek félszeg
Elesnek délnek.

Ezt meg tegnap hazafelé találtam ki. Rögtön rímelt. És ezt hazafelé kell mondani, mondhatjuk egy mondókának is, de jó rappelni is, meg szerintem még egy jazz-számot is ki lehetne belőle hozni.

Augusztustalan 2.

Nem is tudom, mit írjak. Jó, tudom, ez egy nagyon elcsépelt retorikai fogás, ezzel akarja a szónok elnyerni közönsége jóindulatát, meg ezzel akarja erősíteni mondanivalóját, hiszen a végén majd mégis mond egy okosat, aztán majd az marad meg a mélyen tisztelt publikumban, hogy lám, milyen okos ember, az elején még fogalma sem volt arról, miről fog beszélni, aztán még pár bölcsességet is elejtett, lesz mit megjegyezni. Szép bevezetés, már megérte szabad bölcsésznek állnod, már megérte megvenni azt a drága könyvet retorikára.

Megint egy két-sörös éj után vagy, na meg majd’ két hét után, két hét után, hogy nem írtál egy betűt sem. Csak feljöttél néha blogodra, nézegetted, aztán kiléptél, ne is lásd, csak azért maradtál mégis néha fenn, hogy megnézd, más mit alkotott, mással mi van. Veled mi van? Olyan jól megy, hogy olvasókat akarsz veszíteni, pedig már éppen kezdtél büszke lenni, hogy önmagadon kívül más is kíváncsi rád? Amikor meg éppen azon gondolkodtál, hogy minek is kezdted ezt írni, eszedbe jutott, hogy igazából nem is tudod. Később leesett, hogy azért, mert őrült exhibicionista vagy, imádod, ha tudnak rólad, s azt is, ha beszélgetsz valakivel, nagy rá az esély, hogy ő már mindent tud rólad, csak neked kell kérdezni és hallgatni. Hát ettől akartál megszabadulni, amikor eszedbe jutott, hogy hagyjuk az egészet, hogy csukjuk be, kit érdekel. Most meg az utolsó pillanatban ráeszméltél, hogy enélkül talán nem is tudnál élni. Hogy mióta határozatlan időre letetted a ceruzát, pasztellt, meg az ecsetet, más esélyed nincs is arra, hogy a világ megtudja, mire gondolsz. Persze jogos a kérdés, hogy egyáltalán kit érdekel, hogy te mit gondolsz a világról, de megnyugtatlak, mindenkit, hiszen mindenkit érdekel más nyomora, esetleg más kiugró sikere, legfeljebb a köztes rész nem izgat senkit, a hétköznapok, a semmittevés. Persze azt is lehet érdekesen tálalni, abba is lehet tenni human touch-t, ott is jelen lehetsz riporterként, és kreálhatsz egy szituációt, amitől még a legunalmasabb semmi is érdekessé válik. Különben pedig mondd meg, mi kell ahhoz, hogy írj? A gép adott, elvileg gondolataid is vannak, csak elkezdeni kell, aztán minden csak úgy jön, folyik.

Néha rájövök, sokszor azért gubózom be, mert azt látom, mindenki sikeres körülöttem, mindenki jó valamiben, én meg csak ámítom magam mindennel. Ébredj már rá, hogy körülötted mindenki büdöset csinál a wc-be, mindenkinek vannak rossz pillanatai, félelmei, csak sokkal ügyesebben leplezik, mint te. Megint túl sokat tervezgetsz. Megint öt seggel akarod megülni a lovat, megint azt hiszed, hogy mindent most kell megszerezz, s majd egyszer eljön az idő, mikor csak élvezned kell mindent. Nos, nem ilyen útra fizettél be, úgyhogy ne is próbálj panaszkodni, úgyis kb. 2000 éve senki nem hallott semmit az utazási irodáról, amivel utaztál, szóval hívni lehet telefonon, hagyhatsz üzenetet, de nem tudhatod, hogy lehallgatja-e valaki valaha, legfeljebb olyankor hiszed azt, mikor valami véletlenül úgy sikerült, ahogy szeretted volna. Olyankor már hálás vagy utaztatódnak, már nem is akarsz visszarepülni, már nem akarsz sós mogyorót majszolva és pezsgőt szürcsölgetve tudatlanul visszautazni a semmibe. Csak nyújtani akarod a pillanatot, s elfogadod magad úgy, ahogy vagy, s kibékülsz azzal a soknapi hidegélelemmel, amit ajándékba mellédcsomagolt valaki indulás előtt, s már tudod, abból is lesz mit főzni, legfeljebb kérsz valakitől egy kis sót, ha ő azt kapott, figyeld nyugodtan a másik tarisznyáját, ő is figyeli a tiédet, s alig várja, hogy felkínáld a cserét.

Már nem augusztustalan idén sem a blogom, ajándékba egy-két redesign-szösszenet, de ne vegye komolyan senki, őszig még annyi minden változhat. Nos, visszajöttem.

És: Nap mondása játékunk győztese bár névtelen marad, azért idézzük és postázzuk nyereményét.

Miért, ki néz ETV-t?

A Nap válaszát pedig magamban én adtam meg: én, az interneten nézem, de ezt csak azért írom le, hogy hű legyek elveimhez, tehát egy kérdésben legalább egy eltérő véleményűt megkérdezzek, és ne féljek közzé tenni azt.

Vallomások 1.

"Azóta szüntelen őt látom mindenhol."

(Quimby: Most múlik pontosan)

Azóta a buli óta azt hiszem, elkezdtem érezni, milyen jó lenne valaki. Nem szeretnék érzelgőssé válni, nem akarom leírni, milyen jó lenne valakihez csak hozzábújni, talán éretté lettem, vagy mi. Mert ugye rájöttem, igen, azt hiszem ma, mikor egy kicsit gyereket pesztráltam, hogy anélkül nem lesz az embernek gyereke, tehát a divatos szingli életmód annyira nem alkalmas családalapításra. Jó, persze nem holnap szeretnék apuci lenni, de a projektet nem ártana elkezdeni ahhoz, hogy legyen belőle valami, főleg magamat ismerve. Nem is tudom, miért írom én ezt most le.ű

Ma én főztem, a vasárnap általában az enyém, de nem is bánom. Mivel sokáig alszom, mert szombaton munka után mindig csak 1 felé esz haza a rosszseb, vagyis vasárnap, szóval miután felkelek, az a napi programom, aztán délután megint megyek dolgozni. Ma sajttal meg fokhagymával töltött csirkemellet csináltam, meg rántott patisszont, meg csirkeszárnyat. Egyébként meg hihetetlen, hogy mindjárt itt van július vége, viszont annak tudatában, hogy kik lesznek Pesten ősztől, nem is bánom, hogy lassan, cammogva itt lesz a tanév. Idén füzeteket veszek, mert ez a különlapos, lefűzős megoldás az ét szétszórt énemmel nem fér össze sajnos.

Mostanában mindenki életcélt keres magának, vagyis szeretné definiálni, merre tart, ez a legidegesítőbb, s egyben sajnos legfontosabb kérdés. Van az a mondás, hogy célozd meg a Holdat, s ha el is vétenéd, a csillagok közé kerülsz, szóval valahogy így hangzik a dolog, lusta voltam ráguglizni. Az a baj, hogy senki nem garantálja, hogy amit az ember megcéloz, az tényleg a Hold, vagy csak egy műhold. Én egyre inkább félek, hogy az enyém műhold, de szeretném Holddá tenni. Ezért gondolkozom manapság újra abban, ha már tévézésről van szó, hogy szeretnék díszletet meg arculatot tervezni, esetleg programigazgató lenni, de úgy gondolom, tartozom annyival, hogy egyszer, egy függetlenebb időben, az ETV-ben fontos szerepem legyen. Nem tudom miért, de jót akarok tenni ott, főleg mert néha úgy látom, hiába próbálkoznak, pontos öndefiníció nélkül aligha érhetnek célba, már ha van céljuk egyáltalán.

Megint hosszú voltam, az Agynyomtatót meg hamarosan folytatom, csak bevallom őszintén, talán még annak sincs igazi öndefiníciója.

Tetves

Azt álmodtam, hogy tetveket pöcköltem le magamról, s ez már álmomban is úgy tetszett, hogy sürgősen meg is jegyeztem. Reggel, már amennyire én a 11 órát még reggelnek nevezem, szóval amikor méltóztattam felkelni, rögtön megnéztem az Álmoskönyvben, és mindenféle pénzről volt benne szó, úgyhogy terveim közé vettem egy lottó vásárlását, csak az a baj, hogy lusta vagyok. Eszembe jutott, hogy mintha láttam volna olyat, hogy lehet sms-ben is lottózni, ugyanannyiba kerül, mint az utcán, csak két alapdíjas sms jön még rá a 200 Ft-ra. Így aztán van lottóm, innen az okos-zöld fotelból, csak akkor mozdulok meg, ha viszket egy szúnyogcsípésem. Vagy tetű?

Jut eszembe, megyek Hídlapot olvasni, vagyis nézegetni...