Szigmédia

Ezerszer mondtam már magamban, hogy kész, vége, le kell zárni, mert nincs már tovább mi után áhítozni, amire szívesen emlékszem vissza, sajnos már a múlté, és nem csak az én szemszögemből, nem csak arról van szó, hogy én kinőttem, hanem arról, hogy sokan vannak olyanok, akik még bele sem tudtak nőni igazán, és vége lett. Nem létező iskolának nincs szüksége egyetlen médiumra se, azon most ne kezdjünk el gondolkozni, hogy kell-e egyáltalán médium egy iskolának, vagy ha el is kezdenénk, akkor én azt mondanám, kell. Kell, ha vannak olyan diákok, akik időt szánnak rá a szabadidejükből, akik lelkiismeretesen csinálják anélkül, hogy bárki kérte volna, s akik úgy tudják csinálni, hogy egy külső szemlélőnek fel sem tűnik, hogy csak diákok hozták létre.

Már nekem is unalmas folyton arra gondolni, hogy milyen szép idők voltak azok, amikor a Bástya parkolónál fél nyolc táján három fura figura összetalálkozott, majd a Kis-Duna sétányon végighaladva elért az iskolába, letette a táskát, ment frissíteni... Képújságot, rádiót, olyan dolgokat, amiket a többiek nem vártak el, de meg tudták szokni, meg-megálltak egy melegszendviccsel a képújság előtt, hallgatták a Sulirádiót, s ha valami miatt egy nap nem volt valamelyik, azért csak hiányolták. Aztán jött a honlap, mellette persze a nem könnyű életű újság. A honlap pedig tv-műsorokban szerepelt (hol idézetként, hol pedig teljesen bemásolva), igaz, azokban az időkben, amikor én már csak névlegesen vettem részt a szerkesztésben, hiszen már egyetemista voltam.

Most ennek is vége lett, már tényleg vége lett, mert sajnos már nincs tovább értelme. Ahogy írás közben felnézek a falra a tablónk kis méretű változatára, olyan, mintha egy olyan világ utolsó emberei lennénk, amire már senki sem emlékszik. Mintha megéreztük volna, hogy nem is olyan soká ez egy letűnt kis világ leképezése lesz, ezért csináltuk szépiára a tablót. Ahogy most ránézek, olyan, mintha egy századfordulós képeslapot látnék...

És tényleg most múlik...

Tőzsde

Mióta ismét nekiálltam ennek az egész blogolásnak, annak ellenére, hogy azt írtam, nem érdekel mennyien nézik, azért csak rá-rápillantok az Analytics-re, és nini, ezt kellett látnom...

Posztálytalálkozó

Kicsit sűrű volt a tegnap délutántól mostanáig terjedő időszak. Tegnap fodrász, ami nekem azért nagy procedúra mindig, mert túl sok idő telik el míg, hogy rájövök, hogy már elviselhetetlenül hosszú a hajam, aztán még meg is kell szervezni azt hajvágást, a nagy napon pedig szinte mindig még inkább elegem van, hiszen akkor döbbenek csak rá igazán, hogy nem elég, hogy hosszú, de percről percre sűrűbb is. Miután a fodrász elvégezte a munkáját, akkor kezdődik a posztfodrászat-szindróma, mert akkor meg tiszta haj mindenem, és most még haza sem tudtam menni, mert ugye szinte rögtön utána vette kezdetét a kvázi osztálytalálkozónk, amely szervezés szempontjából nekem az első és egyben utolsó is volt a túlzott érdeklődés miatt. A már-már kellemetlenné váló találkozás után (nem a megjelentek, hanem a nem megjelentek miatt azzá váló) megnéztük a tűzijátékot, amit évről évre egyre alacsonyabbról lőnek, lassan már fel kell mászni a Kuckländer-re, hogy látni lehessen valamit az egészből, bár pont tegnap fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy ugyan minek van erre az egészre szükség, aztán rá is jöttem, hogy ugyan, milyen vagyok már, hát ha sose ünnepel/emlékezik az ember, akkor milyen hazafiatlan ősbunkó lesz belőle. Miután a majd' negyedórás késéssel kezdődő tűzijáték lezajlott, átverekedtük magunkat a főút kellős közepén a térre, s miután a téren találtunk magunknak egy olyan helyet, ahol kevésbé éreztük magunkat heringnek, letáboroztunk Demjén hallgatni. Nos, vannak, akik tudni vélik, hogy playback volt a koncert, szerintem nem, annyira mondjuk nem vagyok oda Rózsi bácsi művészetéért, arról csak a popkultúra tehet, hogy majd' minden dalát felismertem az első pár hang felcsendülése után, s ezek közül jónéhánynak tudtam a szövegét is. A szövegekről pedig annyit, hogy azért csak van valami haszna annak, hogy már két éve bölcsülök, hiszen olyan elemzések pörögtek bennem egy-egy szám hallatán, hogy lassan érdemes lenne egy kurzust indítani az egyetemen mondjuk A magyar popdalok szövegeinek elemzése, avagy hogyan írjunk 25 szó felhasználásával 25 lemezre való nótát címmel, én biztosan felvenném az órarendembe, na jó, ha pénteken lenne, nem biztos, a jó egyetemista pénteken nem megy iskolába, és hogy ne kelljen lógnia, inkább nem vesz fel péntekre semmit, csak a tiszta lelkiismerete miatt.
Ez még csak a tegnapi nap volt, következzen a mai, hajnali egykor közepes sült krumplit ettem a Belfrit-ben belga fűszersóval vagy mivel, aztán valamikor haza is kerültem, s ismét nagy filozofálást tartottam hazafelé, ilyenkor, amikor éjfél után hazafelé gyaloglok általában igen magvas gondolatok kerülnek elő agyam girbegurba tekervényeiből, s mire az Aldi parkolójába érek, általában rájövök, hogy én aztán vagyok valaki, nekem aztán vannak elveim, én mindent jól csinálok, csak a világ gyomra nem veszi be ezt elég jól. 10 körül már felkeltem, megkaptam a reggeli kávémat, aztán átmentünk Párkányba a vásárlásmániás nővéremékkel a Billába ojrót költeni, láttunk Dots névre keresztelt Pöttyös Túró Rudit igen drágán, meg Fekete Laci bát a hídon, most nem integettem neki, pedig állítólag szereti. Ezek után Lábatlanra mentem füvet nyírni, hogy lássák az emberek, mennyire fájt, hogy eddig nem bontakoztathattam ki (most is létező allergiám miatt) a művészet eme válfajában tehetségemet, egy szívet nyírtam a kert egyik részére.
Most pedig mindjárt vége ennek a napnak is, és a szobámban még mindig rend van és még mindig blogolok is. Ebben a pillanatban még talán jól is érzem magam. Ez meg akár lehetne egy Nyári élményem c. fogalmazás az általános iskolában. Már csak egy rész van a Skins-ből, mi lesz velem?!

Ez pedig egy pontosan két évvel ezelőtt készült kép, az akkori augusztus huszadika, akkor minden más volt még...

Nem hozott, vinne

Pár perce csöngettek be hozzánk, itt, ahol a madár se jár, csak akkor, ha pénzt költeni támadt kedve, azt is a városhoz közelebb intézi, mint ahol mi vagyunk. Csengettek, kétszer is, azt hittem már megint a húgom nem vitt magával kulcsot, s ahogy a kerítés rései között kinéztem, egy alacsony napszemüvegest láttam, tehát a húgom nem lehetett, a postásunk meg múltkor még férfi volt, ilyen korán még ide se ér, és ő nem is olyan fajta, aki kétszer csenget. Kidugom fejemet a kapu felett, most, ahogy visszagondolok és elképzelem magam a kívülálló nézőpontjából, igen vicces lehetett egy fej a kerítés tetején, főleg így kócosan, nem tudva önmagáról. Kedvesen köszönt, elmondta, hogy kopogtatószelvényeket gyűjt, én meg meg se kérdeztem hogy ugyan kinek, mondtam, hogy mi már odaadtuk másnak. Erre visszakérdez, hogy akkor már elvitték? Mondtam, hogy igen, s közben rá is jöttem, hogy ez így valóban pontosabb megfogalmazás, hiszen nem tudhatom, hogy másnak adtam-e, hiszen azt sem tudom, ő kinek viszi...

Hát így zajlanak életem napjai ezen izgalmas időkben, mikor - most viccen kívül - talán van rá reális esély, hogy azok számára is új időszámítás veheti kezdetét, (hiszen sokak számára mát tavasszal eljött) akik tovább látnak az esztergomi médiumok által közvetített (alig manipulált) idillnél...

Emlékeztetőül

Ezt szokták mondani a sorozatokban, amikor új évad kezdődik, csak az a különbség, hogy akkor azért mondják, mert a nézőt akarják emlékeztetni arra, hogy mi történt az előző évad végén, tehát olyanra utal, amiről tud a befogadó, én meg olyanra utalok, amit csak én tudok.

Szóval kimaradt fél év. Ezalatt a fél év alatt akárhányszor nekiálltam újra írni ide (persze ennek látható eredménye nem lett), mindig le akartam írni mindent, ami addig történt velem, de ugye nem írtam róla, és valahogy mindig ez vetett véget a próbálkozásaimnak. Így most úgy gondolom, nem akarom görcsösen leírni, mi is volt meg hogy is volt, majd ha előkerülnek, majd leírom, ha meg nem, akkor lehet, hogy nem is voltak olyan fontosak.

Na jó, azt még elmondom, hogy úgy terveztem, hogy egy frappáns elköszönő posztot fogok írni, amivel lezárom az életem egy szakaszát, a blogolást, és azt, amivel a blogolás összekapcsolódott az életemben, a felvételizést. Akkor még úgy terveztem, hogy azért hagyom majd abba a blogolást, mert annak az időszaknak vége lesz, aminek az elején elkezdtem ide írni, de rá kellett jönnöm, hogy annak a korszaknak másképp lett vége, mint ahogy vártam, de nem nem másképp, mint ahogy szokott. Így maradtam itt, maradtam ilyen, amilyen vagyok, azt meg már nem bánom, hogy nem vettek fel, mert sokkal közelebbről láttam sokkal furcsábbakat, mint azt bárki képzeli, csak már annyira unom magam is ezt a témát, hogy nem akarok nekiállni most itt fröcsögni, hogy ez meg az a hibás, meg ez meg az a protekciós satöbbi.

Tulajdonképpen nem történt csoda, hiszen eddig bármilyen tv-vel kapcsolatos dologba kezdtem, mindig meghallgathattam egy-egy példabeszédet az aktuális megmondóembertől, amikkel arra utaltak, hogy ha nem azt kapod itt, amit elképzeltél, akkor nem mi vagyunk a hibásak, hanem te, nem nekünk kell hozzád idomulni, hanem vagy neked hozzánk, vagy neked kell más helyet keresni magadnak. És értették ők ezt a szentenciát a kereskedelmi televíziózásra, és kezdem megérteni, kezdem látni, hogy igazuk volt, csak valahogy nem jó csalódni.

Csalódni persze sose jó, se valamiben, sem pedig valakiben, azt meg ugye végképp nem szeretni az ember, ha egyszer csalódott valamiben és valakiben. Nem baj, ezek az időszakok jók az újrakezdésre, főleg akkor, ha az ember 21 éves, és mint tudjuk 7 évente lecserélődnek a sejtjeink, szinte újjászületünk...

Szóval innen folytatódik az új évad. Nem lesznek kereskedelmi céljaim most se, nézik ahányan nézik.

Ezt meg azt hiszem, újrakezdem...

Múltkor, egészen pontosan emlékszem, augusztus 6-án, megpróbáltam feléleszteni a blogomat, vagyis új helyen újrakezdeni, de hülye voltam hozzá, úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy itt kell folytatni. Nem újrakezdeni. És nem ígérem, hogy akkora lelkesedéssel állok majd neki, mert magamat sem akarom becsapni meg mást se, az tény, hogy hiányzott, az is tény, hogy mindig van miről írni. Augusztus 6-án volt fél éve, hogy nem blogoltam, azért akartam akkor újrakezdeni. Nem sikerült. Már nem ragaszkodom a dátumokhoz, már nem hiszem, hogy minden jár mindenkinek.

És azért írok mostantól, mert fájt, hogy lekerültem a listáról, bár jogosan...